16.

A bőr­dísz­mű­ves üz­le­te a Bel­vá­ros egyik mel­lék­ut­cá­já­ban volt. Ke­rü­lő utat vá­lasz­tott, hogy el­jus­son oda. A Duna-par­ton ál­lí­tot­ta le a bé­relt Ro­vert. Úgy tett, mint­ha cél­ta­lan sé­tá­ra in­dult vol­na. Ké­sőbb át­já­ró­há­za­kon ha­ladt át, és több­ször el­len­őriz­te, va­jon kö­ve­tik-e. Meg­nyu­god­va vet­te tu­do­má­sul, hogy sen­ki sem ha­ladt a nyo­má­ban.

A kis­ipa­ros élénk moz­gá­sú, ala­csony ter­me­tű, negy­ven év kö­rü­li fér­fi volt.

– Mi­vel szol­gál­ha­tok, uram? – fo­gad­ta.

– A meny­asszo­nyom kül­dött ön­höz. Már ré­geb­ben meg­ren­delt egy dí­szes ki­vi­te­lű bőr­to­kot a töl­tő­tol­lam­hoz. A tol­lat is itt hagy­ta. Ezért jöt­tem – mond­ta egy szusz­ra.

Amaz hom­lo­kát rán­col­va ku­ta­tott em­lé­ke­ze­té­ben.

– Va­la­mi rém­lik, mint­ha hó­na­pok­kal ez­előtt lett vol­na. Sza­bad­na ta­lán a meg­ren­de­lő­cé­du­lát?

– Nos, itt van a prob­lé­ma. Ugyan­is nincs meg a meg­ren­de­lő­cé­du­la.

– El­vesz­tet­ték vol­na?

– Mo­tor­csó­na­káz­tunk… A meny­asszo­nyom vé­let­len be­le­ej­tet­te tás­ká­ját a Du­ná­ba.

Az ala­csony fér­fi sa­va­nyú ar­cot vá­gott.

– Hát ez baj – va­kar­ta a fe­jét.

– Az iga­zol­vá­nyai is oda­vesz­tek… Pénz, kulcs, mi­egyéb. Min­den, amit egy nő ál­ta­lá­ban ma­gá­nál tart.

– Már sok eset­ben volt kel­le­met­len­sé­gem ha­son­ló ügyek mi­att.

– Eb­ből nem lesz sem­mi kel­le­met­len­sé­ge.

Amaz saj­nál­koz­va in­gat­ta a fe­jét.

– Ne ért­sen fél­re, de akadt már olyan ve­vőm, aki az­zal jött, el­ve­szett a cé­du­lá­ja. Ki­ad­tam en­nek el­le­né­re a tár­gyat. Egy idő után meg­ta­lál­ta az el­ve­szett­nek hitt cé­du­lát, és té­ve­dés­ből vagy szán­dé­ko­san, ezt már nem tu­dom, de be­ál­lí­tott és újó­lag kö­ve­tel­te raj­tam a már egy­szer el­vitt hol­mit.

– Is­mét­lem, a meg­ren­de­lő­cé­du­la a tás­ká­ban volt. A tás­ka pe­dig el­me­rült a víz­ben.

– Ér­tem, uram – tár­ta szét ke­zét a kis­ipa­ros –, csak­hogy ön is ért­se meg ag­go­dal­ma­mat.

– Gon­do­lom, azért meg­ta­lál­ja a töl­tő­tol­la­mat. Ki­fi­ze­tem a tok­ké­szí­tés költ­sé­gét és rend­ben va­gyunk.

– Ter­mé­sze­tes, hogy meg­ta­lá­lom. Most már hal­vá­nyan em­lék­szem is a kis­asszony­ra, il­let­ve a meny­asszo­nyá­ra. Csi­nos, fi­a­tal hölgy, amo­lyan fiús frizu­rá­val.

– Úgy van…

– Na­gyon ré­gen járt bent ná­lam. Nem is tu­dom, mi­ért nem jött már előbb a mun­ká­ért.

– Kül­föl­dön volt.

– Ér­tem – bó­lin­tott a kis­ipa­ros. Egy nagy köny­vet sze­dett elő a pult alól és be­le­la­po­zott. Kis­vár­tat­va uj­já­val rá­bö­kött egy rub­ri­ká­ra. – Itt van a be­jegy­zés – mond­ta.

– A meny­asszo­nyo­mat Pula Il­di­kó­nak hív­ják.

– Igen. Ti­zen­ha­to­dik ke­rü­let…

– Sas­ha­lom – vet­te át a szót –, Sze­rencs utca…

– Negy­ven­négy – vág­ta rá a kis­ipa­ros.

Jól sej­tet­te, hogy a lány an­nak ide­jén a ví­kend­ház cí­mét adta meg. Itt biz­ton­ság­ban érez­het­te ma­gát. Nem akar­ta, hogy bár­ki is meg­tud­ja, mi­lyen ren­de­lés­sel bíz­ta meg a kis­ipa­rost.

– Most lá­tom – ha­jolt a könyv­be az ala­csony fér­fi –, hogy a fe­le­sé­gem a na­pok­ban fel­do­bott egy la­pot a maga meny­asszo­nyá­nak.

Érez­te, hogy hom­lo­kát ki­ve­ri a ve­rej­ték.

– Ó, per­sze – mond­ta.

– Így fi­gyel­mez­tet­jük meg­ren­de­lő­in­ket. Elő­for­dult már, hogy egy évig fe­lénk se néz­tek, nem jöt­tek a mun­ká­ért. Egy il­le­tő­vel így jár­tunk leg­utóbb. Be­ho­zott egy már­kás fény­ké­pe­ző­gé­pet, hogy ké­szít­sünk hoz­zá sür­gő­sen to­kot. A tok el­ké­szült, majd a gép­pel együtt egy évig itt volt. Az il­le­tő csak több­szö­ri fel­szó­lí­tás­ra je­lent meg.

Kis­vár­tat­va a kis­ipa­ros el­tűnt az üz­let vé­gé­ben levő füg­göny mö­gött, az­tán már hoz­ta is a lány ál­tal meg­ren­delt to­kot. Szép mun­kát vég­zett. A bőr­ből ké­szült tok min­tás bőr­szá­lak­kal volt sze­gé­lyez­ve. Ben­ne az aján­dék­nak szánt kes­keny, arany­he­gyű toll.

– A leg­újabb Mont­blanc… Igen szép toll. Va­ló­ban meg­ér­de­mel egy ilyen to­kot – si­mí­tot­ta vé­gig uj­já­val a min­tás, puha bőrt.

– Mennyit fi­ze­tek?

– Száz­öt­ven fo­rin­tot.

Mi­köz­ben a pénzt le­szá­mol­ta a pult­ra, a kis­ipa­ros is­mét fel­ütöt­te a köny­vet, amely­ben a meg­ren­de­lé­se­ket tar­tot­ta nyil­ván.

– El­né­zést ké­rek – men­te­ge­tő­dzött –, de be­je­gyez­ném a ne­vét… Ugye­bár meg­ér­ti? Tud­nom kell, ki is vet­te át az el­ké­szí­tett mun­kát, ha már az el­is­mer­vé­nyem meg­sem­mi­sült.

Elő­vet­te út­le­ve­lét.

– Vel­in­ger Ti­bor va­gyok – mu­tat­ta a fény­ké­pét.

– Ó, ön kül­föl­di?

– Ma­gyar va­gyok, csak Bel­gi­um­ban élek.

Az ala­csony fér­fi gon­do­san be­je­gyez­te a ne­vet köny­vé­be.

– Kö­szö­nöm… És le­gyen más­kor is sze­ren­csém – mond­ta.

Már alig vár­ta, hogy kint le­gyen az üz­let­ből. Az ut­cán meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, és le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­ket. A kí­ván­csi­ság szin­te bi­zser­get­te min­den por­ci­ká­ját. Leg­szí­ve­seb­ben ott az ut­cán szem­ügy­re vet­te vol­na a meg­szer­zett töl­tő­tol­lat. Út­ban ko­csi­já­hoz be­tért egy eszp­resszó­ba. Anél­kül, hogy he­lyet fog­lalt vol­na, ká­vét ren­delt. Mi­köz­ben a kávé ké­szült, meg­ke­res­te a mos­dót. Ma­gá­ra zár­ta az aj­tót és elő­vet­te zse­bé­ből a tol­lat. Le­húz­ta a vé­dő­ku­pak­ját, majd szét­csa­var­ta a szá­rat. A pi­ciny mik­ro­film­te­kercs ott rej­tő­zött fel­te­ke­red­ve a toll be­tét­jén.

Az öröm majd szét­ve­tet­te. A ke­zé­ben volt a Pula Il­di­kó ál­tal meg­szer­zett ter­vek fény­kép­fel­vé­te­le­i­nek ne­ga­tív­ja. Az új kom­pu­ter me­mó­ria­a­gyá­nak min­den rész­le­te. Az a ti­tok, ame­lyért ez ide­ig két em­ber az éle­té­vel fi­ze­tett.

Nem nyúlt a film­hez. össze­csa­var­ta a töl­tő­tol­lat, és tok­kal együtt el­tet­te.

Mi­kor vissza­ér­ke­zett ko­csi­já­hoz, jó­val el­múlt már dél. Né­hány perc hi­ány­zott az egy órá­hoz. Ez volt a meg­be­szélt idő­pont. El­szí­vott egy ci­ga­ret­tát, majd fel­nyi­tot­ta a Ro­ver mo­tor­há­zá­nak fe­de­lét. Meg­néz­te a mo­tort, mint­ha va­la­mi hi­bát ke­res­ne, az­tán le­csuk­ta a te­tőt. Tud­ta, hogy va­la­hon­nan fi­gye­lik min­den moz­du­la­tát, és ezt a tény­ke­dé­sét már­is to­váb­bít­ják meg­fe­le­lő hely­re. Bana Dé­nes így ér­te­sül majd ar­ról, hogy szá­mí­tá­suk be­vált, a ké­ma­nyag a töl­tő­toll­ban rej­tő­zött.

Kis­vár­tat­va in­dult is. El­ha­tá­roz­ta, va­la­hol meg­ebé­del, de me­net köz­ben meg­gon­dol­ta ma­gát. Úgy dön­tött, előbb szál­lá­sá­ra megy, át­öl­tö­zik.

Ér­ke­zé­sé­re a la­kás­tu­laj­do­nos­nő-meg­je­lent a hall­ban.

– Vel­in­ger úr, ven­dé­ge ér­ke­zett – mond­ta hű­vö­sen.

A meg­le­pe­tés­től föld­be gyö­ke­re­zett a lába.

– Ne­kem? – da­dog­ta.

– Igen… Egy hölgy.

Most már tud­ta, ki le­het az.

– És mi­ért jött? – kér­dez­te za­var­tan.

Az idős nő vál­lat vont.

– Vagy más­fél órá­ja ér­ke­zett. Kö­zöl­tem vele, hogy ön nincs itt­hon. En­nek el­le­né­re úgy dön­tött, meg­vár­ja. Azt mond­ta, ön ha­ma­ro­san meg­ér­ke­zik, mert dél­után amúgy is ta­lál­koz­ná­nak.

Sze­ge­di Ma­ri­ka a szo­bá­já­ban várt rá. A he­ve­rőn ült ke­reszt­be ve­tett lá­bak­kal, és ci­ga­ret­tá­ját szív­ta. A fel­slic­celt szok­nya meg­mu­tat­ta for­más comb­ját.

– Na, vég­re! – só­haj­tott, mint­ha ne­he­zé­re esett vol­na az egye­dül­lét –, már azt hit­tem el­fe­lejt­ke­zett min­den­ről.

Gyors pil­lan­tást ve­tett kör­be. A szek­rény­aj­tó csuk­va volt, bő­rönd­jei a he­lyü­kön he­ver­tek. Lát­szó­lag min­den úgy volt, ahogy hagy­ta. Mind­ez azon­ban nem té­vesz­tet­te meg. Sej­tet­te, hogy hol­mi­ját át­néz­ték. En­nek el­le­né­re igye­ke­zett kö­zöm­bös ar­cot vág­ni és ter­mé­sze­te­sen vi­sel­ked­ni.

– Mi­ről fe­lejt­kez­tem vol­na el? – cso­dál­ko­zott. – Azt be­szél­tük meg, hogy kora dél­után fel­hív és ta­lál­kozunk, hogy ki­men­jünk arra a cím­re… Sas­ha­lom­ra.

A csi­nos nő mé­lyen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját és hosszan ki­fúj­ta a füs­töt. A szé­les mo­soly vál­to­zat­la­nul ott ült ar­cán.

– Csak­hogy már most kora dél­után van – je­gyez­te meg. – A má­sik, hogy erre jár­tam. Gon­dol­tam, mi­nek te­le­fo­nál­ni, ami­kor fel­ugor­ha­tok ma­gá­hoz.

– Lát­hat­ta, hogy nincs a ház előtt a ko­csim.

– Ta­lán az ut­cán vár­tam vol­na ma­gá­ra? Arra, hogy ál­lan­dó­an le­szó­lít­sa­nak a rá­é­rős fér­fi­ak?

Vál­lat vont.

– Most már ez mind­egy. A lé­nyeg, hogy itt van. Si­ke­rült meg­sze­rez­nie Bren­ner­től azt a kul­csot? – kér­dez­te.

– Ha nem is köz­vet­len az öreg­úr­tól, de ná­lam a kulcs.

Le­vet­te za­kó­ját és be­akasz­tot­ta a szek­rény­be. Ér­de­kel­te, ho­gyan, ki­nek a se­gít­sé­gé­vel si­ke­rült a nő­nek meg­sze­rez­ni a kul­csot.

Sze­ge­di Ma­ri­ka el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, és kar­já­ra tá­masz­kod­va kis­sé ha­nyatt dőlt a he­ve­rőn.

– Ér­de­kes ez? – kér­dez­te lágy han­gon.

– Igen.

– És mi­ért?

– Mert en­gem ér­de­kel – bö­kött a mel­lé­re.

– Nem a lé­nyeg a fon­tos, hogy itt a kulcs?

Áll­ta a nő pil­lan­tá­sát, majd meg­szó­lalt:

– Néz­ze, nem sze­ret­ném, ha va­la­mi baj szár­maz­na eb­ből. Bár­mi­lyen kel­le­met­len­ség sú­lyo­san érin­te­ne, hi­szen nem va­gyok ma­gyar ál­lam­pol­gár… Ért­he­tő?

– Ha annyi­ra ag­gó­dik, meg­nyug­ta­tom, nem lesz sem­mi baja. Ger­lay volt a se­gít­sé­gem­re. Bren­ner bá­csi ugyan­is rá­bíz­ta a la­kás­kul­csot, mert a gázsze­re­lők fe­lül­vizs­gá­la­tot tar­ta­nak a ház­ban… Min­den tűz­he­lyet el­len­őriz­nek, hogy nincs-e szi­vár­gás. Gon­dol­ja, Bren­ner csak úgy át­ad­ta vol­na ne­kem ezt a kul­csot?… Ne higgye. Az öreg­urat szer­fö­lött iz­gat­ja min­den. Azt hi­szi, hogy pénzt ta­lál va­la­hol, amit Il­di­kó gyűj­tött össze… Ez volt az egyet­len le­he­tő­sé­gem, hogy a kul­csot köl­csön ve­gyem. Most már meg­nyu­go­dott?

Bó­lin­tott.

– Csak azt nem ér­tem – foly­tat­ta a nő –, hogy mi­ért ké­tel­ke­dik ben­nem?… Azt hi­szi, ezt nem ve­szem ész­re? Na­gyon fur­csa ez ne­kem. El­vég­re, ha be­le­gon­dol, tu­laj­don­kép­pen maga tar­toz­na kö­szö­net­tel… Maga bi­zony. Én csak se­gí­te­ni aka­rok, hogy a le­ve­le­it meg­ta­lál­ja.

– Elő­re is kö­szö­nöm a fá­ra­do­zá­sát – mond­ta. Igye­ke­zett, hogy hang­ja a le­he­tő leg­kö­zöm­bö­sebb le­gyen.

A ha­tás nem ma­radt el, a nő sze­mé­ben a meg­le­pe­tés szik­rá­ja gyúlt.

– Gon­dol­ja, hogy hi­á­ba me­gyünk oda? – kér­dez­te iz­ga­tot­tan.

– Ma­gam sem tu­dom, hogy ott meg­ta­lál­juk-e a le­ve­le­i­met vagy sem.

– És mi­ért ez a re­mény­te­len­ség?

Nyug­ta­lan­sá­got mí­mel­ve vé­gig­si­mí­tot­ta né­hány­szor hom­lo­kát.

– Ma­gam sem ér­tem, mi­ért is ra­gasz­ko­dom annyi­ra a le­ve­le­im­hez. Ta­lán a sze­gény Il­di­kó­hoz fű­ző­dő em­lék mi­att? Le­het­sé­ges.

Kint a hall­ban a tu­laj­do­nos­nő ma­ta­tá­sa hal­lat­szott.

El­né­zést kért a nő­től és ki­ment. Kö­zöl­te az idős nő­vel, hogy hoz­za be a tar­tóz­ko­dá­si ide­jét bi­zo­nyí­tó szám­lát.

Sze­ge­di Ma­ri­ka ter­mé­sze­te­sen mind­ezt hal­lot­ta.

– Más­ho­va köl­tö­zik? – ér­dek­lő­dött.

– Nem köl­tö­zöm más­ho­va… El­uta­zom.

– Már­is?

– Hol­nap dél­ben…

– Hi­szen a ko­csi­ja el­rom­lott.

– Reg­gel­re már ké­szen lesz… A Ro­vert vissza­adom a köl­csön­ző­nek és in­dul­ha­tok.

Az idős nő mél­tó­ság­tel­je­sen lé­pett a szo­bá­ba a szük­sé­ges pa­pí­rok­kal. A fér­fi a szek­rény­ben lógó za­kó­já­nak zse­bé­ből elő­vet­te a dí­szes tok­ban el­he­lye­zett töl­tő­tol­lat. Ez­zel írta alá a szám­lát. A la­kás­tu­laj­do­nos­nő, fe­jét bic­cent­ve, el­kö­szönt tő­lük, és egye­nes tar­tás­sal ki­vo­nult a szo­bá­ból anél­kül, hogy egy pil­lan­tás­ra is ér­de­me­sí­tet­te vol­na a csi­nos lá­to­ga­tót.

El­tet­te a töl­tő­tol­lat és fel­vet­te za­kó­ját.

– In­dul­ha­tunk? – for­dult a nő­höz.

Amaz lus­ta moz­du­lat­tal fel­állt.

– Tő­lem me­he­tünk – mond­ta.

– Ebé­delt már?

A nő fe­jét ráz­ta.

– Mit szól­na ah­hoz, ha út­köz­ben va­la­hol meg­ebé­del­nénk? – kér­dez­te.

– Ez meg­hí­vás len­ne?

– Ter­mé­sze­te­sen…

Sze­ge­di Ma­ri­ka le­si­mí­tot­ta a szok­nyá­ját, és be­le­egye­ző­en bó­lin­tott.

A Ro­ver a tűző na­pon állt, a ko­csi­ban me­leg volt. Mind­ket­ten le­te­ker­ték az ab­la­ko­kat.

Az után ér­dek­lő­dött, hogy a nő is­me­ri-e az utat, amely a sas­hal­mi cím­hez ve­zet. Amaz fe­jé­vel in­tett és szót­lan­ság­ba bur­ko­ló­dzott. A kör­úton be­tér­tek egy ele­gáns ét­te­rem­be, és ebé­det ren­del­tek. Mi­előtt az ételt fel­szol­gál­ták vol­na, Sze­ge­di Ma­ri­ka el­né­zést kért és el­tűnt a mos­dó irá­nyá­ban.

Sej­tet­te, nem­csak kéz­mo­sás mi­att tet­te ezt. Meg­néz­te a kar­órá­ját. A nő pon­to­san tíz perc múl­va ér­ke­zett csak vissza.

– Még egy ilyen he­lyen sincs tö­rül­kö­ző a mos­dó­ban – mél­tat­lan­ko­dott. – Kéz­szá­rí­tó van, de meg se nyik­kan.

– Mi­lyen italt pa­ran­csol?

– Egy po­hár sört.

In­tett a pin­cér­nek, ma­gá­nak pe­dig ás­vány­vi­zet kért.

Az ebé­det kö­ve­tő­en a nő meg­vál­to­zott, mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na. Bő­be­szé­dű lett, egy­re-más­ra ve­tett fel kü­lön­bö­ző té­má­kat. Nya­ra­lá­sá­nak ide­jé­ből vi­dám epi­zó­do­kat so­rolt fel, majd ál­ta­lá­nos­ság­ban a fér­fi­ak ud­var­lá­si szán­dé­kát tag­lal­ta. Úgy tűnt, mint­ha va­la­mi ok­ból húz­ni akar­ná az időt, de az­tán el­ső­nek állt fel az asz­tal­tól, ami­kor a fi­ze­tő­pin­cér el­tet­te a szám­la össze­gét.

– És most mer­re? – tu­da­kol­ta a nő­től, mi­kor el­in­dí­tot­ta a ko­csit.

– Egye­nest a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­hoz… A Ke­re­pe­si úton kell vé­gig­men­nünk.

– Amer­re az üge­tő van?

– Lá­tom, is­me­ri…

Bó­lin­tott.

A for­ga­lom nagy volt, le­kö­töt­te a fi­gyel­mét. A vissza­pil­lan­tó tü­kör­ből gyak­ran hát­ra­le­sett. A mö­göt­te ha­la­dó gép­ko­csi­kat fi­gyel­te. Nem vett ész­re sem­mi gya­nú­sat. Csak ami­kor el­hagy­ták a met­ró vég­ál­lo­má­sát, ak­kor lá­tott meg egy vi­lá­gos szí­nű Vol­gát, amely tisz­tes tá­vol­ból jött utá­na. Az­tán el­tűnt a Vol­ga, és egy taxi nyo­ma­ko­dott elő­re két uta­sá­val, de nem előz­ték meg. Csök­ken­tet­te a se­bes­sé­gét, a taxi úgy­szin­tén; tar­tot­ta a kel­lő tá­vol­sá­got.

Sze­ge­di Ma­ri­ka út­mu­ta­tá­sa alap­ján ké­sőbb le­ka­nya­ro­dott a fő­út­vo­nal­ról. A tü­kör­ből lát­ta, hogy most egy mo­tor­ke­rék­pár sze­gő­dött a nyo­má­ba, nyer­gé­ben fi­a­tal pár ült. Et­től messze le­ma­rad­va egy sze­mély­gép­ko­csi jött.

– Áll­jon meg – szó­lalt meg vá­rat­la­nul a nő.

A jár­da­szél­hez ka­nya­ro­dott és fé­ke­zett. Amaz töp­ren­gő ar­cot vá­gott. Köz­ben el­ha­ladt mel­let­tük a mo­tor­ke­rék­pár.

– Rossz irány­ba jöt­tünk? – for­dult a nő­höz.

– Az előbb még azt hit­tem… Min­den­eset­re kö­ves­sük az au­tó­busz vo­na­lát.

Hosszú, egye­nes útra ka­nya­rod­tak rá. Meg­nyu­god­va vet­te tu­do­má­sul, hogy a sze­mély­gép­ko­csi messzi­ről is­mét fel­tűnt mö­göt­te. Es­küd­ni mert vol­na, hogy a nő nem azért ál­lí­tot­ta meg, mert el­té­vesz­tet­te az irányt. Kí­ván­csi volt, va­jon mi­lyen gép­ko­csi ha­lad el majd mel­let­tük. Ez a köz­já­ték óva­tos­ság­ra in­tet­te. Ab­ban biz­tos volt, hogy si­ke­rült fel­csi­gáz­nia a nő gya­nú­ját hir­te­len el­uta­zá­sá­nak szán­dé­ká­val. Ezt még job­ban fo­koz­ta az az ér­dek­te­len­ség, ame­lyet a na­pok­kal előbb még hőn óhaj­tott le­ve­lek meg­szer­zé­se iránt ta­nú­sí­tott. Tud­ta, hogy ezek mi­lyen gon­do­la­to­kat éb­resz­te­nek. Rá­adá­sul, mint­egy vé­let­len­nek fel­tün­tet­ve, a dí­szes tok­ban levő töl­tő­tol­lat is elő­vet­te, mi­kor a pa­pí­ro­kat alá­ír­ta. A tok el­árul­ta, hogy újon­nan ké­szült, és a ma­gya­ros min­ták alap­ján csak itt jut­ha­tott ah­hoz.

A koc­ka im­már el volt vet­ve.

Mind­eze­ket Sze­ge­di Ma­ri­ka az ét­te­rem­ből to­váb­bí­tot­ta va­la­ki­nek. A té­nye­ket sor­rend­be rak­va, az a va­la­ki csak arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut­hat, hogy im­már nem ér­de­ke­sek szá­má­ra a le­ve­lek. És mi­ért? Mert bir­to­ká­ban van az, ami­ért ér­ke­zett. Vel­in­ger Ti­bor le­ve­le­i­ből ki­ve­he­tő volt az is, hogy va­la­mi aján­dé­kot ké­szít­te­tett szá­má­ra Pula Il­di­kó. Ezt össze­vet­ve a bőr­dísz­mű­ves ál­tal adott meg­ren­de­lő­szám­lá­val tud­hat­ják, egy töl­tő­toll vál­toz­tat­ta meg ma­ga­tar­tá­sát.

A Sze­rencs ut­cá­nál vol­tak. A nő azt ja­va­sol­ta, hagy­ják fél­re­eső he­lyen a ko­csit, így nem kel­te­nek fel­tű­nést az ut­cá­ban. Gya­log in­dul­tak a jel­zett szám­hoz, majd meg­áll­tak a ví­kend­ház előtt.

Sze­ge­di Ma­ri­ka be­né­zett a ke­rí­té­sen.

– Ez te­hát a negy­ven­négy – mond­ta. Tás­ká­já­ból kul­csot vett elő.

– Nem lesz baj, ha be­me­gyünk?

– Ugyan, mi­lyen baj szár­maz­na eb­ből?… Majd azt mond­juk, Il­di­kó­tól kap­tuk a kul­csot, hogy va­la­mit hozzunk el.

A nő a za­var leg­ki­sebb jele nél­kül nyi­tot­ta ki a ka­put. Még arra is gond­ja volt, hogy meg­néz­ze a ka­pun levő pos­ta­lá­dát. Egy lap he­vert ott. Ki­vet­te és kí­ván­csi­an meg­néz­te. A fér­fi es­kü­dött vol­na rá, a bőr­dísz­mű­ves ér­te­sí­té­se volt, hogy Pula Il­di­kó jöj­jön a meg­ren­delt mun­ká­ért.

Sze­ge­di Ma­ri­ka vissza­tet­te a le­ve­let a pos­ta­lá­dá­ba, és in­dult a ház­hoz.

– Il­di­kó­nak küld­ték azt a la­pot? – kér­dez­te.

– Ó, a pos­tás té­ve­dett… Negy­ven­nyol­cas szám alá cí­mez­ték.

A kulcs nyi­tot­ta a ví­kend­ház aj­ta­ját. Amint be­lép­tek, az első pil­la­nat­ban meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy lá­to­ga­tá­sa óta sen­ki sem járt itt. Min­den úgy volt, ahogy ő lát­ta. Vas­tag por fed­te a pol­co­kat és a szo­bá­ban levő do­hány­zó­asz­talt. Min­den­eset­re kí­ván­csi­an me­reszt­get­te a sze­mét kör­be.

– Ez lett vol­na Il­di­kó tit­kos bar­lang­ja – húz­ta el a szá­ját a nő.

– Mi­ért volt tit­kos? – kér­dez­te.

– Ezt a vő­le­gény­nek job­ban kel­le­ne tud­nia.

– Lát­hat­ja, hogy egye­dül la­kott itt. Nem volt iga­za, ami­kor azt fej­te­get­te, hogy más­sal él.

– Az majd el­vá­lik… Min­den­eset­re kö­rül­né­zünk.

Sze­ge­di Ma­ri­ka nem vesz­te­get­te az ide­jét. Ké­zi­tás­ká­ját a he­ve­rő­re dob­ta és azon­nal ku­tat­ni kez­dett. El­ső­nek a szek­rényt túr­ta fel.

– Hi­á­ba se­rény­ke­dik, nem ta­lál fér­fi­hol­mit – je­gyez­te meg.

A nő fel­egye­ne­se­dett.

– A le­ve­le­it ke­re­sem – mond­ta.

– Se­gít­he­tek?

– Hagy­ja csak… Egy nő job­ban ért a kí­ván­csis­ko­dás­hoz.

He­lyet fog­lalt a fo­tel­ban és né­mán néz­te a nő szor­gos­ko­dá­sát. Tud­ta, mind­ez csak szem­fény­vesz­tés. Az iga­zi já­ték arra megy, hogy meg­ka­pa­rint­sák a nála levő töl­tő­tol­lat. Iz­ga­tot­tan vár­ta, va­jon mi­lyen úton kí­sér­lik ezt majd meg. Mert hogy előbb vagy utóbb sor ke­rül rá, ah­hoz két­ség nem fért. Sőt, ab­ban sem ké­tel­ke­dett, hogy ezt nem ha­laszt­ják hol­nap­ra vagy egy ké­sőb­bi idő­pont­ra. Sze­ge­di Ma­ri­kát és meg­bí­zó­ját ma moz­dí­tot­ta ki óva­tos ér­dek­lő­dé­sük­ből. A nő ott az ét­te­rem­ből kö­zöl­het­te te­le­fo­non gya­nús vi­sel­ke­dé­sét má­sok­kal. Azok­nak ke­vés ide­jük ma­rad­ha­tott an­nak el­dön­té­sé­re, hogy mi­lyen mó­don te­gye­nek kí­sér­le­tet a töl­tő­toll meg­szer­zé­sé­re. Még a bőr­dísz­mű­ves le­ve­le is vé­let­le­nül a ke­zé­re ját­szott. Va­jon ho­gyan kez­de­nek mind­eh­hez? A nő egye­dül cse­lek­szik, vagy va­la­ki a se­gít­sé­gé­re lesz eb­ben? Re­mény­ke­dett, hogy a nő­nek csak seb­té­ben ki­öt­lött ter­ve le­het erre. Ke­vés időt ha­gyott ne­kik, hogy min­den le­he­tő­sé­get szám­ba véve cse­le­ked­je­nek. Azok kap­ko­dás­ra, gyors dön­tés­re és azon­na­li cse­lek­vés­re kény­sze­rül­tek.

A nő hát­tal fe­lé­je gug­gol­va ma­ta­tott egy alsó fi­ók­ban. Vá­rat­la­nul meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott, az­tán fel­egye­ne­se­dett, ke­zé­ben egy cso­mag le­vél­lel.

– Tes­sék – mu­tat­ta őket fel –, itt vol­tak a le­ve­lei.

Adta a meg­le­pet­tet. Most már azt is tud­ta, mi­ért vi­selt a nő olyan bő blúzt. Egész idő alatt nála rej­tőz­tek Vel­in­ger Ti­bor le­ve­lei. Csak al­ka­lom kel­lett, hogy a ku­ta­tás köz­ben blú­zá­ból elő­ve­gye a le­ve­le­ket, és úgy te­gyen, mint­ha azo­kat ép­pen most ta­lál­ta vol­na meg.

– Mu­tas­sa csak – vet­te át a le­vél­kö­te­get. Egy szem­vil­la­nás alatt meg­győ­ző­dött, hogy azo­kat tart­ja a ke­zé­ben, ame­lye­ket ko­ráb­ban a pos­tai le­vél­szek­rény­ben ta­lált. – Va­ló­ban, az én le­ve­le­im.

– Tel­je­sült a vá­gya.

– Igen…

– Ér­de­mes volt ide­lá­to­gat­ni – mond­ta Sze­ge­di Ma­ri­ka s me­rő­en né­zett.