8.

A nyár de­re­ka iga­zi ká­ni­ku­lá­val te­tő­zött. A hő­mé­rő hi­gany­szá­la har­minc fo­kot mu­ta­tott ár­nyék­ban.

A for­ró nap­pa­lo­kat vál­to­ga­tó éj­je­lek sem hoz­tak eny­hü­lést; fül­ledt me­leg áradt. A Ba­la­ton-part szin­te zsú­fo­lá­sig be­né­pe­sült, a szál­lók­ban már jó ide­je nem le­he­tett he­lyet kap­ni, az uta­kon egy­mást ér­ték a gép­ko­csik.

Ba­la­ton­al­má­di­ban, egy par­ti vil­la füg­gö­nyök­kel le­sö­té­tí­tett szo­bá­já­ban, két fér­fi ült az asz­tal­nál. Mind­ket­tő­nek fül­hall­ga­tó volt a fe­jén, előt­tük nagy tel­je­sít­mé­nyű ké­szük. Ar­cu­kon fe­szült fi­gye­lem tük­rö­ző­dött, mi­köz­ben ide­ge­sen szív­ták ci­ga­ret­tá­ju­kat.

Nem hal­lot­tak mást, mint éles, sí­po­ló han­got.

– Nem ér­tem – mond­ta az egyik, és füle mögé csúsz­tat­ta a fül­hall­ga­tót. Nagy­da­rab, ba­ju­szos fér­fi volt, rö­vid, sor­té haja az ég­nek me­redt.

Tár­sa, aki jó­val fi­a­ta­labb volt nála, úgy­szin­tén fél­re­csúsz­tat­ta fe­jén a fül­hall­ga­tót, és ér­tet­le­nül bá­mult.

– Mi­kor vet­tük fel utol­já­ra a szö­ve­get? – kér­dez­te a ba­ju­szos.

– Nincs öt per­ce sem…

– Per­gesd vissza a mag­nót.

– Mi a fe­né­nek? Hi­szen lát­ha­tod, hogy a ké­szü­lék jó, az összes el­len­őr­ző lám­pa sö­tét.

A nagy­da­rab fér­fi fel­állt, le­tet­te fül­hall­ga­tó­ját, oda­ment a mag­ne­to­fon­hoz és mi­után kar­órá­ját néz­ve vissza­per­get­te a sza­la­got, be­in­dí­tot­ta a ké­szü­lé­ket.

Szá­raz, re­cse­gő fér­fi­hang hal­lat­szott:

„Mag­da ké­rem. Más­kor job­ban ügyel­jen, ne­hogy ned­ve­sen ma­rad­jon a für­dő­szo­bák köve. Egyik ven­dég majd ki­tör­te a nya­kát.”

A nő nye­ker­gő han­gon men­te­ge­tő­dzött…

Is­mét a fér­fi:

„Hol­nap ne jöj­jön reg­gel, ráér dél­tájt be­néz­ni. Vi­szont­lá­tás­ra…”

Va­la­ki ki­ment a szo­bá­ból. Egy pil­la­nat múl­va ajtó nyi­tó­dott, az elő­ző fér­fi meg­le­pő­dött hang­ja hal­lat­szott:

„Jé, hát ön…”

A hang meg­sza­kadt, mint­ha el­vág­ták vol­na. Csend. A mag­ne­to­fon­sza­lag to­vább per­gett. Hir­te­len sí­po­ló hang tört fel a ké­szü­lék­ből. A ba­ju­szos el­zár­ta a ké­szü­lé­ket és tár­sá­hoz for­dult:

– Ennyi az egész… Az­óta csak ez a nya­va­lyás sí­po­lás megy.

– Pe­dig a ké­szü­lék jó.

– Ak­kor hát hol a hiba?

Amaz csen­det in­tett. A fü­lé­hez ta­pasz­tot­ta a hall­ga­tót, és las­san for­gat­ni kezd­te a ké­szü­lék hang­fi­no­mí­tó­ját. Ké­sőbb el­vet­te uj­ját a gomb­ról, és azt mond­ta:

– Most hall­gasd meg.

A ba­ju­szos az asz­tal­hoz lé­pett. A fül­hall­ga­tó­ból áram­ló sí­po­ló zaj­ba alig hall­ha­tó gyors, is­mét­lő­dő kat­ta­ná­sok ve­gyül­tek.

– Mi a fene le­het ez?

– Za­va­rás, öre­gem.

– Va­la­mi vé­let­len do­log?

– A fe­nét – Szán­dé­kos.

– Ez le­he­tet­len.

– Nem le­he­tet­len… Ezek a kis kat­ta­ná­sok a bi­zo­nyí­té­kai a szán­dé­kos za­va­rás­nak. Még­hoz­zá nem is akár­mi­lyen za­va­ró­ké­szü­lék­ről van szó.

A ba­ju­szos­nak ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– De kik za­var­ná­nak? – kér­dez­te.

– Hát ők.

– Ez nem le­het igaz.

– Mind­járt be­bi­zo­nyí­tom.

Egy ak­ta­tás­ka nagy­sá­gú mű­szer ke­rült az asz­tal­ra. A fi­a­tal fér­fi a ve­ze­té­ke­ket össze­kö­töt­te a nagy tel­je­sít­mé­nyű le­hall­ga­tó ké­szü­lék­kel, az­tán a mű­szer ke­rek üveg­lap­já­ra mu­ta­tott. A sö­tét üve­gen apró, csil­lo­gó pon­tok szá­gul­dot­tak át a kat­ta­nó za­jok­nak meg­fe­le­lő idő­köz­ben.

A nagy­da­rab fér­fi ká­rom­ko­dást mor­zsolt szét foga kö­zött.

– Azon­nal je­len­tem a tör­tén­te­ket – mond­ta.

– Kérj sür­gős uta­sí­tást, hogy mit te­gyünk. A vil­la kony­há­já­ban volt a rá­dió.

– Pe­li­kán kéri Si­rályt, je­lent­kez­zen… Si­rály je­lent­kez­zen… Vé­tel – mond­ta a mik­ro­fon­ba, és több­ször meg­is­mé­tel­te a hí­vást.

– Itt Si­rály je­lent­ke­zik…

A ba­ju­szos fér­fi rö­vi­den be­szá­molt a tör­tén­tek­ről, és uta­sí­tást kért. Az ér­ke­ző kér­dé­sek azt ta­nú­sí­tot­ták, hogy az ak­ció­köz­pont­ban meg­döb­be­nést oko­zott a hír. Az az uta­sí­tás ér­ke­zett, hogy foly­tas­sák a le­hall­ga­tást, és ez­zel egy­idő­ben a fi­gyel­mez­te­tő ké­szü­lék né­gyes csa­tor­ná­ját két per­cig üze­mel­tes­sék.

A fér­fi vissza­ment a szo­bá­ba tár­sá­hoz, és kö­zöl­te a ka­pott uta­sí­tást. Üzem­be he­lyez­ték a né­gyes csa­tor­nát.

– Csak tud­nám, ez most mit tesz – mond­ta a ba­ju­szos. – A za­vart nem há­rít­ja el, az biz­tos.

– Csu­pán ész­re­vé­telt ad, je­let.

– Aki tő­lünk ott van a hely­szí­nen?

– Igen, an­nak ad uta­sí­tást gomb­vib­rá­tor út­ján, amely a tes­té­re van erő­sít­ve… Le­het, ki­für­ké­szi, mi is fo­lyik most ab­ban a szo­bá­ban.

– Erre én is kí­ván­csi len­nék – vá­la­szolt a ba­ju­szos.

A vil­lá­tól, amely­nek te­te­jén te­le­ví­zi­ós an­ten­na ma­ga­so­dott, lég­vo­nal­ban alig két­száz mé­ter­re volt a Sas Imre gond­nok­sá­ga alatt álló tár­sas­ház. Előt­te az ut­cán több kül­föl­di sze­mély­gép­ko­csi vesz­te­gelt, a töb­bi kö­zött egy nyu­gat­né­met rend­szá­mú, ko­pott, szür­ke szí­nű, vi­har­vert kül­se­jű Volks­wa­gen.

A gond­nok föld­szin­ti, tá­gas la­ká­sá­nak nagy szo­bá­já­ban ket­ten ül­tek ké­nyel­mes fo­tel­ban. A be­kap­csolt rá­dió dél­utá­ni tánc­ze­nét su­gár­zott. Fél­ho­mály volt, a csu­kott ab­la­ko­kat ne­héz bár­sony­füg­gö­nyök ta­kar­ták, a kel­le­mes hű­vös­ről a csen­de­sen züm­mö­gő lég­kon­di­ci­o­ná­ló be­ren­de­zés gon­dos­ko­dott.

A gond­nok­kal szem­ben ala­csony, idős em­ber ült, szin­te el­ve­szett a mély fo­tel­ban. Je­len­ték­te­len ar­cát szám­ta­lan ránc fed­te, csak sze­mé­nek élénk csil­lo­gá­sa ha­zud­tol­ta meg ko­rát. .

– Más­kü­lön­ben jól uta­zott, herr Schul­ze? – kér­dez­te Sas. Fel­emel­te az asz­ta­lon álló pá­rás üve­gű kó­lát, és töl­tött ven­dé­gé­nek.

– Amennyi­ben jó uta­zás­nak le­het ne­vez­ni a bo­gár­há­tú­val meg­tett több mint ezer ki­lo­mé­tert, ak­kor jól utaz­tam.

– Még min­dig az a régi ko­csi?

A tö­pö­rö­dött em­ber fü­lig húz­ta a szá­ját.

– Ne­kem már csak eh­hez van bi­zal­mam… A már­ká­hoz – mond­ta. – Ami­kor még a Bi­ro­da­lom előtt he­vert Eu­ró­pa, egy ilyen ko­csi me­ne­kí­tett meg on­nan – bil­len­tet­te meg a fe­jét – a Tél Tá­bor­nok kar­mai kö­zül. – A mo­soly hir­te­len el­tűnt ar­cá­ról. – Hogy van­nak a-ven­dé­ge­ink?

– Ó, na­gyon jól, telt a ház, min­den­ki jól érzi ma­gát.

– Én a ven­dé­ge­im után ér­dek­lőd­tem… Sas Imre kap­csolt.

– Meg­van­nak, él­ve­zik a nya­rat – mond­ta. – Kü­lön­ben négy szo­bát fog­lal­nak le. A kis­asszony ugye­bár, ez ért­he­tő, egye­dül la­kik.

– Nem kez­dett ki va­la­me­lyik em­be­rem­mel?

– Nem… Leg­alább­is nem ta­pasz­tal­tam. Ügy vi­sel­ke­dik, mint­ha sen­kit sem is­mer­ne.

– Csu­pán egyet is­mer kö­zü­lük.

– Nem kez­dett ki sen­ki­vel.

– Cso­dá­lom – húz­ta el a szá­ját az idős em­ber.

– A kis­asszony csak­is a ba­rát­já­val tö­rő­dik, aki­vel ér­ke­zett. Meg­jegy­zem, ez a pa­sas egész­sé­gi­leg elég meg­vi­selt ál­la­pot­ban van. Véz­na, az arca be­esett, mint­ha csak hál­ni jár­na belé a lé­lek.

Schul­ze vál­lat vont.

– Ez már hi­de­gen hagy. Ne­künk kel­lett, és kész – mond­ta. Hosszan, me­keg­ve ne­ve­tett, mint­ha egy jó vicc ju­tott vol­na eszé­be. – Még csak az hi­á­nyoz­na, hogy az egész­sé­gé­vel is tö­rőd­jünk. Jól néz­nénk ki… Egy to­pis sen­ki volt, ami­kor elő­ka­par­tuk.

Sas kény­sze­re­det­ten mo­soly­gott. Várt, míg a má­sik ki­ful­ladt a ne­ve­tés­től, és azt mond­ta:

– Nem tu­dom, herr Schul­ze, hogy mi­ért volt szük­ség arra a bi­zo­nyos do­log­ra, amit az em­be­re még nyár ele­jén fel­sze­relt a rá­di­ó­ba.

– Gon­dol­ja, hogy csak passzi­ó­ból tet­tem?

– Szó se róla… Amaz fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Gon­dol­ja, el­kül­döm az em­be­re­met, ha csak hob­by­ról len­ne szó?

A gond­nok szét­tár­ta a ke­zét.

– Meg­ért­het, hogy ér­de­kel – mond­ta.

– Mit gon­dol, mi­ért in­tet­tem ma­gá­nak, ami­kor meg­ér­kez­tem, hogy kap­csol­ja be a rá­di­ót?

– A ké­szü­lék mi­att…

– Hogy za­var­ta­la­nul be­szél­get­hes­sünk, nyu­god­tan, anél­kül hogy bár­ki ki­hall­gat­hat­ná tár­gya­lá­sun­kat. Az a kis ké­szü­lék, amely mű­köd­ni kezd, mi­helyt be­kap­csol­ja a rá­di­ót, ki­kü­szö­böl min­den­fé­le le­hall­ga­tást, le­gyen az ve­ze­té­kes vagy anél­kü­li.

Sas Imre el­sá­padt.

– És erre szük­ség van? – kér­dez­te.

– Igen… Jó elő­re­lá­tó­nak len­ni, fel­ké­szül­ni arra az es­he­tő­ség­re, hogy va­la­ki vagy, va­la­kik kí­ván­csis­kod­nak majd itt.

– De ez ide­ig ilyen gya­nú fel sem me­rült, és da­cá­ra, hogy nem volt ilyen ké­szü­lé­künk, min­den ment a maga út­ján.

– El­hi­szi, hogy erre nyo­mós okom volt?

– Konk­rét oka is volt erre? – döb­bent meg Sas. Az idős em­ber bosszús lett.

– Azt hi­szi, hogy mi játsszunk? – kér­dez­te.

A gond­nok­nak re­me­gett a keze, ami­kor töl­tött ma­gá­nak a hű­sí­tő­ből. Mo­hón ivott.

– Herr Schul­ze, egy­ál­ta­lán nem va­gyok nyu­godt – mond­ta. – Ha ne­tán va­la­mi­fé­le gya­nú­ból ki­fo­lyó­lag az il­le­té­ke­sek ér­dek­lő­dé­se fel­kel­tőd­ne sze­mé­lyem, a la­ká­som­ban fo­lyó be­szél­ge­tés iránt, a rá­di­ó­ban levő ké­szü­lék csak pil­la­nat­nyi aka­dályt je­len­te­ne út­juk­ban. Aki egy­szer már a há­ló­ba ke­rül, az on­nan nem me­ne­kül, leg­fel­jebb ide­ig-órá­ig ver­gő­dik. Ha ma­gá­nak, herr Schul­ze, ilyen gya­nú­ra tá­mad oka. ak­kor mi­nek bo­nyo­lí­ta­ni a dol­go­kat, újabb ak­ci­ót szer­vez­ni? Leg­jobb len­ne pi­hen­tet­ni a dol­go­kat, amíg a gya­nú szer­te­fosz­lik.

– Ne le­gyen ilyen pesszi­mis­ta, és fő­leg ne fél­jen…

– Ta­lán ör­vend­jek an­nak, hogy va­la­mi­fé­le gya­nú fel­me­rül­he­tett? Itt nyü­zsög­nek az em­be­rei ná­lam, csak a kér­dé­ses ven­dég­re vár­nak. Kész ka­taszt­ró­fa len­ne…

– Fog­ja már be a po­fá­ját! – csat­tant fel Schul­ze, majd le­foj­tott han­gon szi­szeg­te. – Maga azt. csi­nál­ja, amit én mon­dok. Meg­ér­tet­te? Egy­szer s min­den­kor­ra hagy­ja abba a si­rán­ko­zá­sa­it. Tisz­tá­ban va­gyok min­den­nel, ha maga bu­kik, ak­kor én is meg a töb­bi­ek is. Min­den! Itt nem az il­le­té­ke­sek­ről van szó. Nem itt akadt okom, hogy meg­fe­le­lő biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­se­ket te­gyek, ha­nem ná­lunk, oda­kint tör­tént va­la­mi. Igaz, nem je­len­tős, de óva­tos­ság­ra int. Ért en­gem? – Rö­vi­den el­mond­ta, mi za­var­ta meg a tár­gya­lá­sát meg­bí­zó­já­val, ami­kor nyél­be ütöt­ték az újabb üz­le­tet mün­che­ni iro­dá­já­ban.

– Te­hát nem it­te­ni dol­gok­ról van szó – foly­tat­ta az idős em­ber. – így hát nincs oka ide­ges­ked­ni. Arra ügyel­jen, hogy a rá­di­ó­ja min­dig be le­gyen kap­csol­va, ha em­be­re­im­mel vagy ve­lem tár­gyal. Kész… És je­gyez­ze meg ma­gá­nak, hogy itt na­gyon sok-min­dent ne­künk kö­szön­het. Nem len­ne a feje fö­lött ez a sok szo­ba, ha nem csor­do­gál a mi pa­ta­kunk­ból a zse­bé­be az a szép kis összeg… Ügy lá­tom, mi­óta így meg­szed­te ma­gát, kezd na­gyon fe­le­dé­keny len­ni.

Sas Imre úgy pis­lo­gott, mint­ha a fe­jét ütö­get­nék.

– De Schul­ze úr – men­te­ge­tő­dzött.

– Sem­mi de – mond­ta a má­sik. – Hagy­ja a ki­fo­gá­sa­it. Maga igen­is na­gyon fe­le­dé­keny… Már nem gon­dol a régi idők­re, ami­kor még…

– Az is­ten sze­rel­mé­re, ne em­le­ges­se azt – ve­tet­te köz­be a gond­nok, és ri­ad­tan né­zett kör­be, mint­ha raj­tuk kí­vül más is lett vol­na a szo­bá­ban. A rá­dió még min­dig tánc­ze­nét su­gár­zott. – Azt hit­tem, itt­ho­ni gya­nú­ról be­szélt.

A rán­cos arcú em­ber elő­re­dűlt a fo­tel­ban, és meg­ned­ve­sí­tet­te aj­kát a hű­sí­tő­vel. Apró egér­sze­me csil­lo­gott, vissza­tért a mo­so­lya is.

– Raj­tunk kí­vül kik van­nak most itt? – kér­dez­te.

– Két csa­lád és egy há­zas­pár, va­la­mint egy oszt­rák fi­a­tal­em­ber, és egy sváj­ci.

– Ki ez az oszt­rák?

– Egye­dül jött, akár­csak a má­sik… Min­den­fe­lé jár­kál, ál­lan­dó­an fény­ké­pez­get. Olyan ma­gá­nak­va­ló. Ret­te­ne­te­sen bír­ja a na­pot; szin­te órák hosszat fek­szik kint a kert­ben. A strand­ra rit­kán megy; Azt mond­ja, nem sze­re­ti a tö­me­get.

Schul­ze össze­húz­ta a sze­mét, és po­ha­rát for­gat­ta ke­zé­ben.

.- És a má­sik? – kér­dez­te ké­sőbb.

Sas hosszú idő után most első íz­ben el­ne­vet­te ma­gát.

– Ez a sváj­ci az­tán egy fura fic­kó – mond­ta. – Úgy fest, mint egy ka­ná­ri­ma­dár, szí­nes, ri­kí­tó in­ge­ket hord. Nincs szű­ké­ben a pénz­nek, mert szór­ja. Oda­kint lát­ta azt a sár­ga Mor­is sport­ko­csit?

A má­sik bó­lin­tott.

– Az­zal jött – foly­tat­ta Sas. – Majd min­den éj­jel a bá­ro­kat meg a lo­ká­lo­kat búj­ja. Ami­kor meg­ér­ke­zett, na­po­kig a nya­kam­ra járt, hogy sze­rez­zek neki va­la­mi csi­nos nőt. De az­tán bol­do­gult. Járt nála már sző­ke, bar­na, az­tán vö­rös. Most is­mét egy vö­rös hajú van so­ron. Ez­zel fut most már na­pok óta. Más­kü­lön­ben ren­des, mert szó nél­kül ki­fi­ze­ti a nő szo­ba­szám­lá­ját is, pe­dig ő egy­szer már meg­fi­zet­te az árat.

Ko­pog­tat­tak.

– Tes­sék – mond­ta Sas.

Egy fél­szeg fi­a­tal­em­ber lé­pett be. Fe­hér nad­rá­got és fe­hér, rö­vid ujjú in­get vi­selt.

– Gu­ten Tag – kö­szönt.

– Pa­ran­csol­jon, herr Kraus.

Amaz futó pil­lan­tást ve­tett a fo­tel­ban ülő ven­dég­re, lát­ha­tó­an za­var­ban volt, ami­ért fél­be­sza­kí­tot­ta a be­szél­ge­té­sü­ket.

– Csak fel­vi­lá­go­sí­tást sze­ret­nék kér­ni – men­te­ge­tő­dzött.

– Pa­ran­csol­jon, mi­ben áll­ha­tok ren­del­ke­zé­sé­re? – emel­ke­dett fel a gond­nok a fo­tel­ból.

– Hol vá­sá­rol­hat­nék itt Agfa-fil­met?

– Az ne­héz lesz…

– El­fo­gyott az összes te­ker­csem.

– Ta­lán a vas­út­ál­lo­más­sal szem­ben a do­hány­bolt­ban- mond­ta Sas, az­tán töp­ren­gett kis ide­ig. – Eset­leg meg­pró­bál­hat­ja a Ho­tel Au­ró­rá­ban, az aján­dék­pa­vi­lon­ban… De nem fű­zök hoz­zá sok re­ményt, hogy kap. Vi­szont Ti­hany­ban, a ré­vát­ke­lő­hely­nél biz­to­san vari Agfa-film.

– Saj­nos, ko­csi nél­kül va­gyok, de vég­ső eset­ben el­me­gyek.

– Ha­jó­val men­jen… Ren­des ha­jó­já­ra­tunk van, alig egy óra oda az út.

– Kö­szö­nöm…

– Nincs mit – süllyedt vissza a fo­tel­ba Sas. A fi­a­tal­em­ber be­húz­ta maga után az aj­tót.

– Ő az az oszt­rák – mond­ta Schul­ze.

– Hon­nan tud­ja?

– A ki­ej­té­sé­ről…

Kint a fo­lyo­són Kraus be­le­üt­kö­zött az eme­let­ről le­fe­lé igyek­vő, sár­ga vi­rá­gos min­tás ingű fi­a­tal­em­ber­be.

– Nem lát­ta a tu­lajt? – kér­dez­te az.

– Most jö­vök tőle, ven­dé­ge van.

– Ak­kor nem za­va­rom…

– Tes­sék? – nyúj­tot­ta nya­kát a fe­hér­ru­hás Kraus. Oda kel­lett fi­gyel­nie, hogy oly­kor tisz­tán ért­se a má­sik sváj­ci né­met­ség­gel ki­ej­tett sza­va­it. – Nem ér­tet­tem, uram.

A jó­ké­pű fi­a­tal­em­ber szé­le­sen mo­soly­gott.

– Mond­tam már, hogy szó­lít­son Freddy­nek – fe­lel­te. – Az előbb kü­lön­ben azt mond­tam – ta­gol­ta a sza­va­kat –, hogy ak­kor nem za­va­rom a tu­lajt, ha ven­dé­ge van.

– Rá­di­óz­nak…

– Rá­di­óz­za­nak. Egy kis pénzt akar­tam nyúj­ta­ni en­nek a meg­vi­selt play­boy­nak. Ugyan­is van ná­lam va­la­ki, és ma­rad is.

– Az a csi­nos hölgy?

– Igen – bó­lin­tott a má­sik, az­tán egé­szen le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, – Maga nem pap­nö­ven­dék?

Kraus meg­hök­kent.

– Mi­ért kér­di? – da­dog­ta. – És hon­nan ve­szi azt, hogy va­la­mi papi rend­ben va­gyok?

– Hát csak úgy… Kat­tint­gat­ja azt a va­cak ma­si­ná­ját, és itt lóg ál­lan­dó­an a ház­ban. Még a strand­ra sem jár ki, pe­dig mi­cso­da tes­te­ket lát­hat­na.

Kraus san­dán mo­soly­gott.

– Nem min­den az, amit maga gon­dol és csi­nál. Én pi­he­nek – mond­ta.

– Ó…

– Bár­mi­lyen fur­csa, pi­he­nek.

Fent­ről lé­pé­sek kö­ze­led­tek. Ma­gas, for­más ter­me­tű, fi­a­tal lány jött a lép­csőn le­fe­lé egy so­vány, öt­ven év kö­rü­li, be­esett arcú fér­fi­val. Mind­ket­ten ele­gán­sak vol­tak. A lány el­kép­zel­he­tet­le­nül rö­vid szok­nyát vi­selt, könnyű blúz­zal. Csi­nos volt, hosszú fe­ke­te haja a há­tát ver­des­te. Tar­tóz­ko­dó hű­vös­sé­get árasz­tot­tak, amint el­ha­lad­tak a két fi­a­tal­em­ber mel­lett, épp csak a fe­jü­ket bic­cen­tet­ték meg kö­szö­né­sül.

Mind­ket­ten hosszan néz­tek a to­va­vo­nu­ló pár után.

– Ez igen – cset­tin­tett a nyel­vé­vel Freddy. – Tud­nék mit kez­de­ni vele… De hogy ennyi­re ráz­za a ron­gyot, azt nem gon­dol­tam vol­na. Csak tud­nám, mire játsszák meg ma­gu­kat.

– Maga sze­rint itt min­den­ki meg­játssza ma­gát – mond­ta in­dig­ná­lód­va Kraus. – Még én is.

– Ezt nem mond­tam ma­gá­nak…

– Pap­nö­ven­dék­nek né­zett.

A sváj­ci ci­ga­ret­tát hú­zott elő a zse­bé­ből és az oszt­rák fi­a­tal­em­bert is kí­nál­ta, de az a fe­jét ráz­ta.

– Pe­dig ezek meg­játsszak ma­gu­kat. Sen­ki­vel sem érint­kez­nek – mond­ta.

– Azért, mert a lány nem vi­gyo­rog ma­gá­ra mint az esze­lős, még nem kell ilyen kö­vet­kez­te­tést le­von­nia. A rö­vid szok­nya csak egy­sze­rű­en di­vat nála. Min­den­eset­re mű­velt hölgy le­het.

– Hölgy?

– Igen.

– Ez kis­sé túl­zás, – Tit­kár­nő­je le­het az öreg­nek. Kü­lön szo­bá­ban lak­nak. Ez is bi­zo­nyít­ja, hogy nem a sze­re­tő­je. Ak­ko­ra Mer­ce­des­sel jöt­tek, mint egy hajó. Hó­fe­hér sport­ko­csi, a lány ve­ze­ti. A fér­fi gaz­dag le­het.

Freddy tele száj­jal ne­ve­tett.

– Lát­ta, aho­gyan ez a lány megy? – kér­dez­te.

– Megy, mert lába van.

– Járt már ná­lunk, Genf­ben?

– Még nem volt sze­ren­csénk egy­más­hoz.

– Nos, Genf­nek van egy ut­cá­ja. Eb­ben az ut­cá­ban jár­nak úgy a lá­nyok fel s alá, mint aho­gyan ez megy… A moz­gá­sá­ban ben­ne van a fog­lal­ko­zá­sa is. A cé­gér! Ez a lány, ha ne­ki­du­rál­ná ma­gát, úgy le­te­rí­te­ne mind­ket­tőn­ket, mint a bom­ba. Egy álló na­pig kap­kod­hat­nánk a le­ve­gőt utá­na. Ez a lány ki­fu­tott pro­fi.

– Min­den nő­ről ez a vé­le­mé­nye…

– Er­ről igen, mert min­den ben­ne van a ri­szá­lá­sá­ban. Ezt nem tud­ta el­fe­lej­te­ni, bár­hogy játssza is meg ma­gát. Ez a vé­ré­be szí­vó­dott… Na és az öreg teve? Kész vi­lág­szám. Hogy ez üz­let­em­ber? Olya­nok a büty­kei az uj­ján, mint­ha kon­zerv­do­bo­zo­kat nyi­to­gat­na csu­pasz kéz­zel… „Mu­tasd a ke­zed, meg­mon­dom ki vagy.”… En­gem ne­héz át­ver­ni.

Kraus elő­re­lök­te nyi­tott te­nye­rét.

– Tes­sék – mond­ta.

– Pa­pír­sza­got ér­zek…

– Té­ved – ne­ve­tett Kraus. – Akár hi­szi, akár nem: or­vos va­gyok, se­bész.

Amaz el­szon­tyo­lo­dott ké­pet vá­gott.

– Ne árul­jon el – kér­te ha­mis­ká­san. Kraus ér­tet­le­nül né­zett:

– Mit kel­le­ne el­árul­nom?

– Hogy én va­gyok a ró­mai pápa.

Ne­vet­tek.