16.

Késő dél­után Bá­rány Ta­más szak­mai fel­vi­lá­go­sí­tás vé­gett fel­ke­res­te Szen­ce­it. Kis­vár­tat­va be­fe­jez­ték a be­szél­ge­tést, és Bá­rány in­dult vol­na, ami­kor pil­lan­tá­sa az író­asz­tal­ra esett. Az új osz­cil­lá­tor mű­sza­ki le­írá­sá­nak ide­gen nyel­vű for­dí­tá­sai he­ver­tek ott.

– Már ez is el­ké­szült? – kér­dez­te lep­le­zet­len cso­dál­ko­zás­sal.

Szen­cei bó­lin­tott.

– Ezt te nem tud­tad? – kér­dez­te.

– Nem.

– Má­ria vil­lám­gyor­san el­ké­szí­tet­te a né­met-fran­cia for­dí­tást.

– Pro­pa­gál­ni fog­juk?

– Egye­lő­re nincs szó róla.

Bá­rány me­red­ten né­zett a szem­üve­ge mö­gül.

– Hát ak­kor? – kér­dez­te.

– Azt ter­vezzük, hogy az új osz­cil­lá­tor­ral el­ké­szí­tett pro­to­tí­pust be­mu­tat­juk előbb né­hány ipa­ri vá­sá­ron, Hadd tör­jék a fe­jü­ket a szak­em­be­rek, mi­ként si­ke­rült ne­künk ennyi­re mi­ni­a­tü­ri­zál­nunk. Hi­szen te is tu­dod, mi­lyen re­mé­nye­ket fűzünk eh­hez az új osz­cil­lá­tor­hoz. Egy cso­mó meg­ren­de­lést hoz­hat ke­mény va­lu­tá­ban.

Bá­rány kény­sze­re­det­ten bó­lin­tott és in­dult. Amint ki­lé­pett Szen­cei iro­dá­já­ból, első útja Sas Má­ri­á­hoz ve­ze­tett. A lányt nem ta­lál­ta he­lyén. Csak a két kol­lé­ga­nő volt a szo­bá­ban.

– Maga nem is tud­ja, mi tör­tént Má­ri­á­val? – kér­dez­te ke­rek­re tá­gult szem­mel a so­vá­nyab­bik.

Bá­rány ér­tet­le­nül bá­mult.

– Mi tör­tént vele?

– Még reg­gel a mű­sza­ki könyv­tár­ba küld­ték, és el­ütöt­te egy autó.

– Sú­lyos?

A má­sik nő el­húz­ta a szá­ját és le­gyin­tett.

– Meg­úsz­ta né­hány hor­zso­lás­sal, már ott­hon van – mond­ta.

Bá­rány el­kö­szönt és a szo­bá­já­ba ment. Sas Má­ria la­ká­sá­nak a szá­mát tár­csáz­ta. A te­le­fon ki­csen­gett, de nem vet­ték fel a kagy­lót.

Több­ször meg­is­mé­tel­te a hí­vást, ered­mény­te­le­nül. El­gon­dol­koz­va tet­te he­lyé­re a kagy­lót, és me­red­ten bá­mult maga elé. Kis­vár­tat­va fel­állt az író­asz­ta­lá­tól, majd be­zár­ta az iro­dá­ját, és le­si­e­tett a lép­csőn. Anél­kül, hogy bár­ki­nek is szólt vol­na, ki­lé­pett az épü­let­ből, a par­ko­ló­ban levő gép­ko­csi­já­hoz si­e­tett.

Egye­ne­sen a Fő ut­cá­ba haj­tott. Egy al­kal­mas he­lyen meg­állt, és gya­log foly­tat­ta út­ját. A hu­szon­né­gyes szá­mú ház előtt meg­tor­pant, és pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után be­lé­pett a ka­pun. A la­kók név­táb­lá­ján meg­ta­lál­ta a ke­re­sett la­kást.

Sas Má­ria a má­so­dik eme­le­ten la­kott. Bá­rány hosszan csen­ge­tett, de oda­bent sem­mi sem moc­cant. Is­mét pró­bál­ko­zott. Mi­köz­ben re­mény­ked­ve állt az ajtó előtt, a szom­széd­ból egy idős nő lé­pett a fo­lyo­só­ra, ke­zé­ben cek­ker­rel. Kí­ván­csi­an pil­lan­tott a fér­fi­ra, majd meg­szó­lalt:

– Sas­nét ke­re­si? Nincs ott­hon sen­ki.

– Sas Má­ri­át.

– Ő sincs itt­hon. Mind­ket­ten dol­goz­nak. Ké­sőbb pró­bál­koz­zon, Sas­né­nak mind­járt meg kell ér­kez­nie. Ő előbb szo­kott ha­za­ér­ni, mint Má­ria.

Bá­rány bi­zony­ta­la­nul bic­cen­tett a fe­jé­vel.

– Azt hit­tem, Má­ria itt­hon van – mond­ta. – Ugyan­is a mun­ka­he­lyé­ről ke­re­sem. A kol­lé­gá­ja va­gyok.

– A kol­lé­gá­ja? – kér­dez­te a nő, és kí­ván­csi pil­lan­tá­sá­val te­tő­től tal­pig vé­gig­se­per­te a fér­fit.

– Nem jött haza Má­ria? Ugyan­is oda­bent rosszul lett és el­ké­redz­ke­dett. Azért küld­tek ki, néz­zem meg, nincs-e ko­mo­lyabb baja.

– Ta­lán az or­vos­nál van.

Bá­rány fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Ez igaz – mond­ta. – Hol itt a kör­ze­ti ren­de­lő?

– A Lánc­híd felé a har­ma­dik ut­cá­ban.

Bá­rány el­kö­szönt, és si­et­ve in­dult. A kör­ze­ti or­vo­si ren­de­lőt ha­mar meg­ta­lál­ta, de a vá­ra­ko­zók kö­zött nem volt ott a lány. El­szí­vott egy ci­ga­ret­tát, és meg­vár­ta, míg bent az or­vos­nál ki­cse­ré­lőd­tek a be­te­gek, és csak az­tán in­dult. Egy nyil­vá­nos te­le­fon­fül­ké­be ment, és az As­to­ria Szál­lo­dát tár­csáz­ta. A má­so­dik csen­ge­tés­re fel­vet­ték a kagy­lót, és a por­ta je­lent­ke­zett.

– Mar­cel­lo As­to­ni úr­ral sze­ret­nék be­szél­ni – mond­ta Bá­rány.

– Tü­rel­mét ké­rem.

Bá­rány Ta­más is­mét ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Fent van a szo­bá­já­ban – kö­zöl­te a por­tás. – Kap­csol­tam.

Kis­vár­tat­va is­me­rős hang csen­dült fel:

– Mar­cel­lo As­to­ni.

Bá­rány né­me­tül meg­szó­lalt:

– Én va­gyok, sür­gő­sen be­szél­nünk kell.

– Ér­tem. Csak­hogy nem kap­tam üze­ne­tet. Mára be­szél­tük meg és dél óta itt ros­to­ko­lok a szo­bám­ban.

– Ő hol van? Hol ér­he­tem el?

– Tör­tént va­la­mi?

Bá­rány aka­rat­la­nul is bó­lin­tott.

– Be­szél­nünk kell. Vagy ma­gá­val, vagy vele. Nem tud­ja, hol van? – kér­dez­te.

– Már pró­bál­tam hív­ni, de nem ta­lál­ják. Még dél­előtt el­ment va­la­ho­vá.

– De hová? – tu­da­kol­ta két­ség­be­eset­ten Bá­rány.

– Ezt csak ő tud­ja.

– A ko­csi­já­val ment el?

– Maga olya­no­kat kér­dez, ame­lyek­re nem tu­dok vá­la­szol­ni.

Bá­rány ide­ge­sen meg­szív­ta né­hány­szor ci­ga­ret­tá­ját, és el­dob­ta a csik­ket.

– Ma­gá­hoz me­gyek – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Jöj­jön le az ét­te­rem­be. Ne­gyed­órán be­lül ott va­gyok.

– Ér­tem. Te­hát sür­gős.

– Az nem ki­fe­je­zés – mond­ta Bá­rány, és le­tet­te a kagy­lót.

Az olasz a te­le­fon­be­szél­ge­tést kö­ve­tő­en fel­vet­te za­kó­ját, és le­ment a szál­lo­da ét­ter­mé­be. Az ut­cá­ra nyí­ló ab­lak­nál fog­lalt he­lyet. Egy pin­cér már­is ott ter­mett.

– Mi­vel szol­gál­ha­tok, uram? – kér­dez­te ola­szul, és né­hány moz­du­lat­tal rend­be tet­te az asz­talt.

Mar­cel­lo As­to­ni ci­ga­ret­tá­já­val bí­be­lő­dött, így el­ke­rül­te a fi­gyel­mét, hogy a pin­cér, mi­köz­ben el­si­mí­tot­ta a te­rí­tő né­hány gyű­rő­dé­sét, egy gomb nagy­sá­gú tár­gyat csúsz­ta­tott az asz­tal­lap szé­le alá, amely nyom­ban a fá­hoz ta­padt.

– Egy jó ká­vét ké­rek.

– Igen­is…

Mar­cel­lo As­to­ni már el­fo­gyasz­tot­ta a ká­vét, ami­kor az aj­tó­ban fel­buk­kant Bá­rány Ta­más. A mér­nök egye­ne­sen hoz­zá­lé­pett, és min­den üd­vöz­lés nél­kül he­lyet fog­lalt az asz­tal­nál.

Mint­egy két­száz mé­ter­re az As­to­ri­á­tól, a kö­ze­li egye­tem ud­va­rán, kis mik­ro­busz vá­ra­ko­zott. Zárt bel­se­jé­ben Be­lez­nay őr­nagy és Pin­tér ros­to­kolt fe­szült iz­ga­lom­mal. A rá­di­ót ke­ze­lő fér­fi a kap­cso­lók­kal bí­be­lő­dött.

– Ta­lán nem si­ke­rült el­he­lyez­ni azt a po­los­kát? – cél­zott Pin­tér a pa­rá­nyi le­hall­ga­tó­ké­szü­lék­re.

– Biz­to­san si­ke­rült – vé­le­ke­dett Be­lez­nay, és ag­gód­va fi­gyel­te a rá­di­ós ma­ga­tar­tá­sát.

– Le­het, hogy be­dög­lött.

– Ki­pró­bál­tuk, nincs an­nak baja, csak nem si­ke­rült még el­kap­ni az adást.

Mint­egy vég­szó­ra a rá­dió hang­szó­ró­já­ból fel­hang­zott Bá­rány Ta­más hang­ja.

– A lányt vé­let­le­nül el­ütöt­te ma egy autó. Arra gon­dol­tam, hogy…

– Ne gon­dol­jon sem­mi­re – ve­tet­te köz­be az olasz. – Ab­szur­dum, hogy mi ju­tot­tunk az eszé­be.

– Otto után nem az.

Mar­cel­lo As­to­ni pisszen­tett.

– Hagy­ja ezt a ne­vet, ne is em­lít­se még egy­szer – mond­ta.

– Kü­lön­ben is, mi ér­tel­me len­ne en­nek?

– Ér­tel­me ép­pen­ség­gel len­ne, ugyan­is azért si­et­tem ide ma­gá­hoz. A lány meg­sze­rez­te a dol­go­kat.

Az olasz döb­ben­ten meg­szó­lalt:

– Hogy sze­rez­het­te meg? És egy­ál­ta­lán hon­nan ve­szi ezt?

– Le­for­dít­tat­ták vele két nyel­ven is a mű­sza­ki le­írást. Elég ez?

– Mi­kor?

– A na­pok­ban.

Pil­la­nat­nyi csend tá­madt.

– Ezek sze­rint meg­előz­het­tek min­ket – ál­la­pí­tot­ta meg a má­sik.

– Ezért si­et­tem ide. Azon­nal be­szél­nünk kell vele.

– Ért­se meg, nincs a szál­lo­dá­ban. Nem itt szállt meg.

– Hát hol? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül Bá­rány.

– Az In­ter-Con­ti­nen­tal­ban.

– Most azon­nal men­jünk oda, és vár­juk meg.

Hosszú csend tá­madt. El­ső­nek Mar­cel­lo As­to­ni szó­lalt meg:

– Meg­til­tot­ta, hogy oda­men­jek. Uta­sí­tott, hogy ma vár­jam a hí­vá­sát. Ugyan­is baj van az In­ter-Con­ti­nen­tal­ban. Fel­buk­kant Otto Ha­u­ser egyik sze­re­tő­je, aki an­nak ide­jén Mon­te-Car­ló­ba is el­kí­sér­te. Lon­ni urat meg­is­mer­te, és ő kény­te­len volt jó ké­pet vág­ni a dol­gok­hoz. Nyil­ván­va­ló, a nő nem egye­dül ér­ke­zett Bu­da­pest­re, és akik vele jöt­tek, tud­ják, mit akar­nak.

– Ak­kor el­kés­tünk. Otto tár­sai meg­előz­tek min­ket, és a lány út­ján meg­sze­rez­ték azt, amit én is. Tud­tam, hogy ez a lány is ab­ban töri a fe­jét, nem­hi­á­ba hagy­ta ott a Gel­lér­tet és jött ép­pen hoz­zánk. Ami­kor ma­guk olyan ár­gus szem­mel fi­gyel­tek ott, hogy ő ki­nek ad át üze­ne­tet, a lány volt, aki köz­ve­tí­tett.

Az olasz ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, hang­já­ban fe­szült­ség vib­rált, ami­kor meg­szó­lalt:

– El­me­gyek az In­ter-Con­ti­nen­tal­ba. Hát­ha vissza­ér­ke­zett, és tu­dok vele be­szél­ni.

– Te­le­fo­nál­jon.

– Már sok­szor te­le­fo­nál­tam, nem aka­rom, hogy ez ott va­la­mi gya­nút kelt­sen. Ko­csi­val egy perc alatt meg­já­rom.

– Nem ül­he­tek itt es­tig, maga meg ott.

– Ha nem ta­lá­lom, vissza­jö­vök.

A zárt mik­ro­busz­ban Pin­tér és Be­lez­nay meg­le­pet­ten bá­mul­tak egy­más­ra. El­ső­nek a ba­ju­szos al­ez­re­des tért ma­gá­hoz.

– Azon­nal ér­te­sí­te­nünk kell az ott levő em­be­re­in­ket – mond­ta. – Ha ez meg­tud­ja, mi tör­tént az éj­jel, azon­nal pu­col­ni fog.

– Előbb azon­ban át­ve­szi az anya­got Bá­rány­tól. Ak­kor el­kap­juk és nála lesz a bi­zo­nyí­ték. Ez konk­rét ter­he­lő adat lesz a mér­nök­re is.

Be­lez­nay ki­le­sett az ajtó ré­sén.

– Me­gyek, ér­te­sí­tem az em­be­re­ket rá­di­ón, hogy ma­rad­ja­nak na­gyon óva­to­san az olasz nyo­má­ban.

Idő­köz­ben Mar­cel­lo As­to­ni ko­csi­já­ba ült, és az In­ter-Con­ti­nen­tal­hoz haj­tott. Nem ment be a szál­lo­dá­ba. A ga­rázs előtt tét­len­ke­dett, majd hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal be­lé­pett az aj­tón. Vé­gig­ment a ga­rázs­ban el­he­lye­zett ko­csi­sor előtt. Al­ber­to Lon­ni ko­csi­já­ra a ga­rázs mé­lyén buk­kant rá. Az ajtó ki­lin­csén levő zár kes­keny pa­pír­ral volt le­ra­gaszt­va, raj­ta pe­csét dí­szel­gett.

– Tes­sék! Mit pa­ran­csol? – jött egy mun­kás­ru­hás fér­fi fe­lé­je.

Mar­cel­lo As­to­ni szé­les mo­sollyal ráz­ta a fe­jét, és kí­ván­csi­an kör­be­te­kin­tett, mint­ha más ko­csi ér­de­kel­né, az­tán el­si­e­tett a cso­dál­ko­zó mun­kás mel­lett és ki­lé­pett az ut­cá­ra. A mo­soly nyom­ban le­fa­gyott az ar­cá­ról, ami­kor be­ült ko­csi­já­ba, és in­dí­tott. Vissza­haj­tott az As­to­ri­á­hoz. Bá­rány Ta­más ott ült az ét­te­rem­ben, és ag­gód­va né­zett a vissza­té­rő­re.

– Nincs sem­mi prob­lé­ma – in­tett a szét­la­pí­tott orrú fér­fi.

– Be­szélt vele?

Mar­cel­lo As­to­ni mé­lyet bó­lin­tott.

– Már cso­ma­gol, és in­du­lunk vissza – mond­ta. – Kö­zöl­te, hogy ne­kem adja át a meg­szer­zett anya­got.

– És a pénz?

– Azt tő­lem kap­ja meg.

– Dol­lár­ban?

– Ah­hoz ra­gasz­ko­dott. Vagy nem?

Bá­rány iz­ga­tot­tan bó­lin­tott.

– Igen – mond­ta. – Re­mé­lem, meg­ka­pom mind a né­gy­ez­ret.

– Meg­kap­ja, de nem itt.

– Hát hol?

– Csak nem gon­dol­ja, hogy itt le­bo­nyo­lít­juk? Fel­me­gyünk pél­dá­ul a Gel­lért­hegy­re. Az au­tó­par­ko­ló na­gyon jó lesz. Ott most dél­után ke­ve­sen van­nak. Ma­gá­nál van?

– Igen – mond­ta Bá­rány.

Mar­cel­lo As­to­ni ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. A hang­ja kö­zöm­bös volt, ami­kor meg­szó­lalt:

– Men­jen a ko­csi­já­val elő­re. Fél órán be­lül ott va­gyok, és le­bo­nyo­lít­juk a dol­got. Si­es­sen.

Bá­rány Ta­más fel­állt, és kö­szö­nés nél­kül tá­vo­zott. Mar­cel­lo As­to­ni meg­vár­ta, míg ki­lép a szál­lo­da aj­ta­ján, az­tán fi­ze­tett, és egye­ne­sen a por­tá­hoz lé­pett.

– Ké­rem a szám­lá­mat, el­uta­zom – mond­ta.

Pil­la­na­tok alatt be­cso­ma­gol­ta hol­mi­ját, a por­tán ki­fi­zet­te a szám­lát, és be­ült a ko­csi­já­ba. A Gel­lért­he­gyen a par­ko­ló­ban már ott vár­ta a mér­nök Sko­dá­ja. Mar­cel­lo As­to­ni be­ült Bá­rány ko­csi­já­ba, és elő­vett a zse­bé­ből egy pa­pír­cso­ma­got.

– Itt a pénz – dob­ta a hát­só ülés­re. – Hol az anyag?

Bá­rány hát­ra­for­dult és nyúlt vol­na a cso­ma­gért, de az olasz meg­fog­ta a kar­ját.

– Hol az anyag? – is­mé­tel­te.

A mér­nök el­húz­ta a szá­ját, az­tán tár­cá­já­ból pi­ciny fém­to­kot vett elő, és át­ad­ta a má­sik­nak.

– Nincs még elő­hív­va – mond­ta, az­tán le­pil­lan­tott, és meg­lát­ta a rá­sze­ge­zett fegy­vert. El­tá­tot­ta a szá­ját, mint­ha még mon­da­ni akar­na va­la­mit, de hang már nem jött ki a tor­kán.

Alig hall­ha­tó puk­ka­nás hal­lat­szott.

Bá­rány Ta­más ha­nyatt dőlt és a feje a mel­lé­re csuk­lott. Az olasz már­is ki­szállt a ko­csi­ból, és be­ült a sa­ját­já­ba. A mo­tor fel­bő­dült, és egy pil­la­nat­tal ké­sőbb Mar­cel­lo As­to­ni már le­fe­lé haj­tott a hegy­ről. Így az­tán nem lát­ta, hogy tá­vo­zá­sa után alig né­hány má­sod­perc múl­va két ko­csi fé­kez a vi­lá­gos Sko­da mel­lett, és em­be­rek ug­ra­nak ki be­lő­le.

Mar­cel­lo As­to­ni gyors Lan­cia gép­ko­csi­ján más­fél óra alatt el­ér­te a ha­tárt. Az át­ke­lő­he­lyen ke­vés gép­ko­csi vá­ra­ko­zott ki­lép­te­tés­re, és ez meg­nyug­ta­tó­an ha­tott rá. Nem sze­re­tett vol­na so­ká­ig vá­ra­koz­ni. Be­állt az előt­te levő ko­csi mögé, és az ab­la­kon ki­nyúj­tot­ta út­le­ve­lét. A ha­tár­őr­tiszt be­le­la­po­zott, majd be­ütöt­te a bé­lyeg­zőt, de nem adta vissza nyom­ban az út­le­ve­let. Előbb túl kel­lett es­nie a vám­vizs­gá­la­ton.

Két fi­a­tal vám­őr lé­pett a ko­csi­hoz.

– Tes­sék ki­nyit­ni a cso­mag­tar­tót – mond­ta rossz né­met ki­ej­tés­sel egyi­kük.

Mar­cel­lo As­to­ni ki­szállt a ko­csi­ból, hogy tel­je­sít­se a ké­rést. Eb­ben a pil­la­nat­ban a két egyen­ru­hás fér­fi ne­ki­ug­rott és meg­ra­gad­ta a kar­ját, úgy­hogy moc­can­ni sem tu­dott. Mint­egy adott jel­re több ci­vil ru­hás lé­pett ki a ha­tár­át­ke­lő­hely épü­le­té­ből, és fut­va meg­in­dul­tak fe­lé­jük.