13.

A Sa­tur­nus utol­só szé­kes­fe­hér­vá­ri elő­adá­sa ked­di nap­ra esett. Jó né­hány este már csak fé­lig telt meg a né­ző­tér, ez mu­tat­ta, el­ér­ke­zett az idő, hogy to­vább­áll­ja­nak. Akit a vá­ros­ban ér­de­kelt az elő­adás, már meg­néz­te.

Új ál­lo­más­hely­nek Ka­pos­vár volt ki­tűz­ve. A ru­ti­nos cir­ku­szi em­be­rek­nek az volt a vé­le­mé­nyük, hogy leg­alább egy hét kell az át­köl­tö­zés­re. A cir­kuszt jó­for­mán ap­ra­já­ra kel­lett bon­ta­ni, a fel­sze­re­lést be­cso­ma­gol­ni, majd el­szál­lí­ta­ni. Ka­pos­vá­rott az­tán ne­ki­lát­hat­nak a fel­ál­lí­tá­sá­nak, ami szin­tén nem kis idő.

Rán­ki már na­pok­kal előbb út­nak in­dí­tot­ta a von­ta­tók­kal a nél­kü­löz­he­tő dol­go­kat. Hét­főn be­fu­tott Ama­de­usz­né is. Amint a la­kó­ko­csik kö­zött az igaz­ga­tói iro­dá­hoz igye­ke­zett, töb­ben meg­ál­lí­tot­ták. Igaz-e, hogy szom­ba­ton már nyi­tó­elő­adást tar­ta­nak Ka­pos­vá­rott? A nő meg­erő­sí­tet­te az igaz­ga­tó sza­va­it.

– Asszo­nyom! – ki­ál­tott fel Kris­to­phen, az ido­már. – Ez tel­jes­ség­gel le­he­tet­len, az ál­la­to­kat meg­vi­se­li az uta­zás, pi­he­nés­re var szük­sé­gük.

– Majd el­ső­ként in­dul el, és a macs­kái ki­pi­hen­he­tik ma­gu­kat – mond­ta a nő.

– Ak­kor hol­nap már nem lé­pek fel az utol­só elő­adá­son.

– Ne lép­jen fel… Reg­gel in­dul­hat­nak is. A he­lyük már elő van ké­szít­ve.

– Ahol ta­valy is vol­tunk? – ér­dek­lő­dött a sza­kál­las ido­már.

– Igen…

Má­sok kü­lön­fé­le kér­dé­sek­kel ost­ro­mol­ták. Ama­de­usz­né igye­ke­zett min­den­ki­nek ki­elé­gí­tő vá­laszt adni. Kis­vár­tat­va si­ke­rült is meg­sza­ba­dul­nia a mű­vé­szek­től.

Far­kas tá­vol­ról szem­ta­nú­ja volt a nő ér­ke­zé­sé­nek. Tud­ta, mi kö­vet­ke­zik. Ráh­ki­val be­búj­nak az iro­da­ko­csi­ba és hosszan tár­gyal­nak. Aka­rat­la­nul is el­mo­so­lyo­dott. Bez­zeg, ha azok ket­ten sej­te­nék, hogy min­den sza­vuk nyo­mot hagy egy mag­ne­to­fon­sza­la­gon, amely egy el­sö­té­tí­tett la­kás szo­bá­já­ban pe­reg, a ré­mü­let­től egy hang sem jön­ne ki a tor­ku­kon. A „po­los­kát” már el­he­lyez­te az iro­da­ko­csi­ban. Erre egy dél­előtt adó­dott le­he­tő­ség, ami­kor a mű­vé­szek pró­bál­tak, és Rán­ki a vá­ros­ban volt. Be sem ment a ko­csi­ba, az egyik ab­lak nyit­va volt. Kí­vül­ről fel­nyúlt az ab­la­kot ta­ka­ró füg­göny­höz, és a bor­só­szem nagy­sá­gú ön­ta­pa­dó adó­ké­szü­lé­ket a kar­nis­hoz rög­zí­tet­te. Az­óta a „po­los­ka” már több be­szél­ge­tést to­váb­bí­tott. Rán­ki tű­kön ülve vár­ta Ama­de­usz­nét.

– Töb­ben hő­bö­rög­nek – mond­ta a nő, mi­után üd­vö­zöl­ték egy­mást.

– Nem tet­szik ne­kik a haj­tás – kí­nált he­lyet Rán­ki. – Ne­kem is ép­pen ele­get si­rán­koz­tak. Ki­csit el­ké­nyel­me­sed­tek.

Ama­de­usz­né le­vet­te kosz­tüm­ka­bát­ját, és tás­ká­já­val együtt a ki­csiny he­ve­rő­re dob­ta. Ci­pő­jé­ből is ki­bújt, és fá­rad­tan ro­gyott az író­asz­tal előt­ti szék­re.

– Van va­la­mi ita­lod?

– Ko­nya­kom nincs – mond­ta az idős fér­fi.

– Adj va­la­mit, csak hi­deg le­gyen. Ez a me­leg ki­ké­szít.

– Sö­röm van. – Rán­ki a ko­csi sar­ká­ban levő füg­göny mö­gött la­pu­ló jég­szek­rény­ből sört vett elő. Ki­nyi­tot­ta az üve­get és töl­tött a nő­nek.

– Te nem iszol?

– Pil­la­na­to­kon be­lül el­ön­te­ne a ve­rej­ték. Csak este nya­ka­lok be egy üveg­gel.

Mi­után a nő két po­hár sört le­haj­tott, Rán­ki az­u­tán ér­dek­lő­dött, ho­gyan is áll­nak a cir­kusz dol­gai Ka­pos­vá­rott. Ama­de­usz­né hosszan tag­lal­ta el­vég­zett mun­ká­ját. Az igaz­ga­tó ag­gá­lyai osz­la­doz­tak. At­tól tar­tott ugyan­is, hogy kü­lön­bö­ző szer­ve­zé­si és ob­jek­tív okok mi­att kez­dé­sük idő­pont­ja el­to­ló­dik. Ezt pe­dig nem akar­ta. A cir­kusz ve­ze­tő­jé­nek, az al­kal­ma­zot­tak­nak, a mű­vé­sze­ket ki­vé­ve, akik rög­zí­tett fi­ze­tést kap­tak, a pré­mi­u­muk a meg­tar­tott elő­adá­sok szá­má­tól füg­gött.

– Nem­csak emi­att jöt­tem hoz­zád – je­gyez­te meg ké­sőbb a nő. Ki­ön­töt­te a ma­ra­dék sört, és egy­haj­tás­ra meg­it­ta.

Rán­ki ne­héz­ke­sen moz­dult, mint­ha kösz­vény gyö­tör­né. Be­haj­tot­ta az ab­la­kot, és töp­ped­ten vissza­ült író­asz­ta­la mögé.

– Tudsz va­la­mi ér­dem­le­ge­set, Etel­ka? – re­cseg­te szá­raz hang­ján.

– Azt nem – ráz­ta meg a fe­jét a nő. – Sem­mi olyat, amely meg­nyug­tat­na té­ged, és en­gem is… In­kább a vé­le­mé­nyed­re len­nék kí­ván­csi. Mit te­gyünk? Nem vár­ha­tunk to­vább össze­tett kéz­zel, te­he­tet­le­nül. Ez tel­je­sen ideg­őr­lő ál­la­pot. Va­la­mit ten­nünk kell. Azt hi­szem, eb­ben egyet­ér­tesz ve­lem.

Rán­ki vál­lat vont, és ci­ga­ret­tát du­gott ajka közé.

– Rá­gyúj­tasz? – tol­ta a do­bozt az asszony elé.

– A ma­ga­mé­ból.

Az idős fér­fi a mennye­zet­re füg­gesz­tet­te te­kin­te­tét, mint­ha va­la­mi erős gon­do­lat fog­lal­koz­tat­ná. Ama­de­usz­né hosszú ci­ga­ret­tát vett elő a tás­ká­já­ból, rá­gyúj­tott, és a füs­töt maga elé fúj­ta.

– Etel­ka ked­ves – kezd­te Rán­ki bi­zony­ta­la­nul –, so­kat töp­reng­tem, de meg­val­lom, nem tud­tam ép­kéz­láb meg­ol­dás­ra jut­ni… Hans tra­gi­kus ha­lá­la be­tet­te ne­künk az aj­tót.

– Ezt szaj­kó­zod ál­lan­dó­an – csat­tant fel a nő.

– Mi mást te­het­nék? Je­len­leg sem­mit.

– Gon­dolj a pén­zünk­re. Az a mi­énk, és nem Han­sé volt. ö ha­lott, mi pe­dig élünk. Ne­kem szük­sé­gem van a pén­zem­re. Le­het, hogy te le­mon­dasz róla, de én nem.

– Ugyan, Etel­ka – zsör­tö­lő­dött az idős em­ber –, mi­ért mon­da­nék le a pénz­ről. Azt hi­szed, ne­kem nincs szük­sé­gem rá? Ne­kem ugyan­úgy szük­sé­gem van rá, mint ne­ked. Csak­hogy nem ro­han­ha­tunk fej­jel a fal­nak. Erre nem gon­dol­tál? Ezt fi­gyel­men kí­vül ha­gyod?

– Min­den­re gon­dol­tam – mond­ta a nő szik­rá­zó szem­mel. – De mire vá­runk?… Va­la­mi üze­ne­tet kel­le­ne el­jut­tat­nunk Hans iro­dá­já­nak. Küld­jék el a pén­zün­ket.

Rán­ki­nak le­esett az álla.

– El­ment az eszed, Etel­ka! – ki­ál­tot­ta. – Még csak ez hi­á­nyoz­na. Azt gon­do­lod, hogy Hans iro­dá­ja, még ha tud­na is a pénz­ről, egy­sze­rű­en át­utal­ná a ne­vünk­re?

Hosszú csend tá­madt. Ama­de­usz­né a ci­ga­ret­tá­ját néz­te le­haj­tott fej­jel.

– Nem, ezt nem gon­do­lom – tör­te meg nagy­so­ká­ra a csen­det.

– Hát ak­kor mit gon­dol­tál?

A csi­nos nő ide­ges moz­du­lat­tal be­le­túrt a ha­já­ba.

– Néha ma­gam sem tu­dom, mit is csi­nál­jak – mond­ta ke­se­rű­en.

– Meg­gon­do­lat­lan­sá­got sem­mi eset­re se csi­nálj! Egy bak­lö­vés vég­ze­tes len­ne szá­munk­ra, mert min­den ki­tu­dód­na. Ne­künk az a leg­fon­to­sabb, hogy vár­junk. Az idő majd hoz va­la­mi­lyen meg­ol­dást.

– Mi­lyet?

Rán­ki el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a ha­mu­tar­tó­ban, és olyan moz­du­la­tot tett a ke­zé­vel, mint­ha le­gyet akar­na el­hes­se­get­ni.

– Arra pél­dá­ul nem gon­dol­tál, hogy va­la­me­lyi­künk ki­utaz­na, és utá­na­jár­na?

– Fel­me­rült ben­nem ez a le­he­tő­ség. Ez ak­kor len­ne jó, ha meg­fe­le­lő összeg vár oda­kint. De el­pus­káz­zam a ki­uta­zást a bi­zony­ta­lan­ra, csak arra, hogy ke­res­sem a sa­ját pén­ze­met? Mer­re, és hol ta­lá­lom? Biz­to­sat aka­rok tud­ni. Ér­ted?

– Meg­ér­te­lek, de én csak egy meg­ol­dást mond­tam a sok kö­zül. A nő szá­ja gú­nyos mo­soly­ra rán­dult.

– Sok kö­zül – je­gyez­te meg. – Egyet­len­egy ké­zen­fek­vő meg­ol­dást sem ta­lá­lunk… Csu­pán azt, hogy vár­ni kell. Ennyi az egész.

– Fi­gyelj rám, Etel­ka – fog­ta vissza a hang­ját az idős em­ber. – Le­fo­ga­dom, hogy fo­gunk ér­te­sí­tést kap­ni a pén­zünk­ről. Hans ha­lá­la nem je­len­ti azt, hogy az iro­da fel­ha­gyott a mű­kö­dés­sel. Hans he­lyét át­ve­szi más, és ak­kor meg­ke­res­nek min­ket. Ez a lo­gi­kus… Vagy pe­dig az, ha ne­tán olyan­nal ta­lál­kozunk, aki is­mer­te Han­sot, üze­ne­tet küld­he­tünk az iro­dá­nak, hogy mi van a pén­zünk­kel. Egyet­ér­tesz ez­zel?

– Van más vá­lasz­tá­som?

Rán­ki a fe­jét ráz­ta.

– Hidd el, ez a leg­jobb – mond­ta.

Gon­do­la­ta­ik­ba me­rül­ve hosszan hall­gat­tak. Ké­sőbb a cir­kusz ügye­it tag­lal­ták. Rán­ki szem­re­há­nyást tett a nő­nek, ami­ért in­téz­ke­dett a Czu­kor-trió szer­ző­dé­sé­nek a fenn­tar­tá­sa ügyé­ben Hu­ber imp­resszá­ri­ós iro­dá­já­nál.

Ama­de­usz­né­nak ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– Te be­ve­szed ezt, Zoli bá­csi? – mél­tat­lan­ko­dott. Rán­ki el­sik­lat­ta füle mel­lett a meg­jegy­zést.

– Mar­ha­ság volt köz­be­lép­ned – ál­la­pí­tot­ta meg. – Akik­nek szer­ző­dé­sük volt Hans­sal, a pech­jü­ket át­koz­ták, ami­kor ér­te­sül­tek a tör­tén­tek­ről, mert tud­ták, ter­vük kút­ba esett. Most azon­ban a fo­gu­kat csi­kor­gat­ják, hogy el­bo­ro­nál­tad Czu­ko­rék ügyét… Nem hit­tem vol­na, hogy mind­eb­ből ki­hagysz en­gem. Leg­alább tá­jé­koz­tat­tál vol­na.

Ama­de­usz­né a meg­le­pe­tés­től moz­du­lat­lan ma­radt.

– Te ezt be­vet­ted? – szi­szeg­te.

– Ez tény, nem kell sem­mit be­ven­nem.

– Egy­ál­ta­lán hon­nan ve­szed, hogy va­la­mit is tet­tem Czu­ko­rék szer­ző­dé­sé­nek a fenn­tar­tá­sá­ra? Hon­nan?

Rán­ki ke­zé­vel egy nagy kört írt le:

– Min­den­ki be­szé­li – mond­ta.

A nő fel­in­dult­sá­gá­ban zi­hál­va lé­leg­zett.

– Én mi­ért nem hit­tem el, ami­kor há­rom éve azt be­szél­ték, hogy Isz­tam­bul­ban két elő­adás­sal töb­bet tar­tot­tál, mint amit el­köny­vel­tél? – vá­gott vissza. – Ezt sut­tog­ták a cir­ku­szod­nál. De nem hall­gat­tam rá­juk. Előbb meg­kér­dez­te­lek. És te azt mond­tad, az egész rá­ga­lom. Ha­ra­go­sa­id ta­lál­ták ki, hogy itt­hon a nya­kad­ra te­gyék a kést. Mér­ge­sek vol­tak, mert meg­kö­ve­tel­ted tő­lük a fe­gyel­met, és be­tar­tat­tad a ren­det, a szer­ző­dés­ben alá­írt kö­te­le­zett­sé­ge­ket. Én ak­kor vet­tem annyi fá­rad­sá­got, hogy er­ről meg­kér­dez­ze­lek… Te most en­gem annyi­ra sem mél­tat­tál, hogy kér­dez­zél: mi is a hely­zet Czu­ko­rék ügyé­ben? Csak ne­kem esel és szem­re­há­nyást te­szel.

– Etel­ka, kér­lek – fész­ke­lő­dött az idős em­ber. – Nem tud­tam…

– Hall­gass – ri­pa­ko­dott rá a nő, az­tán zo­kog­ni kez­dett. – Ezek után már nem kell ma­gya­ráz­kod­nod.

Rán­ki fel­állt az asz­tal­tól, át­ka­rol­ta a nő vál­lát és meg­pró­bál­ta csi­tí­ta­ni. Ama­de­usz­nét azon­ban csak nagy­so­ká­ra tud­ta ki­en­gesz­tel­ni.

– El­hi­szem, hogy hi­báz­tam, Etel­ka, ami­kor a szó­be­széd­re ala­poz­tam, és hogy té­ged kor­hol­ta­lak – ma­gya­ráz­ko­dott. – Ne ha­ra­gudj, hogy igaz­ság­ta­la­nul tet­tem szem­re­há­nyást. Iga­zad van, mert va­ló­ban be­dől­tem en­nek a ka­csá­nak. Ezért nem lát­tam tisz­tán az ügy­ben, ígé­rem, töb­bet ez nem fog elő­for­dul­ni.

Ko­pog­tat­tak.

– Tes­sék – szólt Rán­ki.

Blin­ker, az ál­lat­gon­do­zó lé­pett be, eny­he tig­risszag ter­jen­gett kö­rü­löt­te. Egy ál­ta­la fon­tos­nak tar­tott prob­lé­mát kez­dett vol­na bon­col­gat­ni, amely sze­rin­te az igaz­ga­tó ha­tás­kö­ré­be tar­to­zott. Rán­ki le­ál­lí­tot­ta, és azt mond­ta: jöj­jön ké­sőbb, most nem ér rá. Blin­ker, mint aki cit­ro­mot nyelt, el­húz­ta a szá­ját és ki­ol­dal­gott.

– Azt azért sze­ret­ném tud­ni, hogy mit tudsz, vagy leg­alább­is mi a vé­le­mé­nyed er­ről a Czu­kor-ügy­ről? – pu­ha­to­ló­dzott nyá­ja­san Rán­ki.

– Még min­dig azt hi­szed…

– Nem hi­szek sem­mit – sza­kí­tot­ta fél­be az igaz­ga­tó. – De kí­ván­csi va­gyok, ho­gyan si­ke­rült egye­dül neki fenn­tar­ta­ni a szer­ző­dést.

Ama­de­usz­né hom­lo­kát rán­col­va is­mét rá­gyúj­tott.

– Ez előt­tem is rej­tély – mond­ta.

– Mi­lyen kap­cso­lat ré­vén si­ke­rült?

– Kint­ről hi­va­ta­los át­irat ér­ke­zett.

– Áh… Szó­val át­irat…

– Az – bó­lin­tott a nő, és na­gyot szí­vott a ci­ga­ret­tá­já­ból. – Ham­burg­ból írt egy szó­ra­koz­ta­tó mű­so­ro­kat szer­ve­ző cég, amely­nek ne­vét az­előtt nem is hal­lot­tam.

– Konk­ré­tan Czu­ko­rék ügyé­ben?

– Konk­ré­tan az ő ügyük­ben. Mi­ért vagy annyi­ra meg­le­pőd­ve? Az át­irat­ban kö­zöl­ték, tu­do­má­suk van róla, hogy Czu­ko­rék elő­ző­en Hu­ber­ral kö­töt­tek szer­ző­dést. Mi­vel an­nak ha­lá­la mi­att ez ér­vé­nyét vesz­tet­te, a ma­guk ré­szé­ről ké­rik a szer­ző­dés meg­újí­tá­sát. Haj­lan­dók Czu­ko­ré­kat fog­lal­koz­tat­ni lo­ká­lok­ban. Ter­mé­sze­te­sen az ere­de­ti szer­ző­dés min­den pont­já­nak vég­re­haj­tá­sát a ma­guk ré­szé­ről ga­ran­tál­ják. Ennyi az egész.

– És te?

– Fel­hív­tam a cé­get te­le­fo­non. Több olyan szer­ző­dést aján­lot­tam a fi­gyel­mük­be, ame­lyek Hans ha­lá­la mi­att zá­tony­ra fu­tot­tak. Gon­dol­tam, si­ke­rül ta­lán né­hány szá­mot el­he­lyez­ni ná­luk… ők ud­va­ri­a­san meg­kö­szön­ték a fi­gyel­mes­sé­ge­met, és nagy saj­nál­ko­zás­sal kö­zöl­ték ve­lem, hogy csak a Czu­kor-tri­ó­ra tar­ta­nak igényt, a töb­bit nem fog­lal­koz­tat­hat­ják. Hi­va­ta­lo­san ér­te­sí­tet­tem Czu­ko­ré­kat szer­ző­dé­sük mó­do­sí­tá­sá­ról, és kér­tem sür­gős vá­la­szu­kat. Hát per­sze, hogy el­fo­gad­ták az új le­he­tő­sé­get, és a bol­dog­ság­tól majd a nya­kam­ba ug­rot­tak… Ez tör­tént, akár hi­szed, akár nem.

Rán­ki is­mét el­fog­lal­ta he­lyét az író­asz­tal­nál, és szót­la­nul bó­lo­ga­tott, mint­ha ma­gá­ban be­szél­ne.

– De ki ez az új cég? Azt mond­tad, hogy még csak nem is hal­lot­tál fe­lő­lük.

– Tel­je­sen újak le­het­nek…

– Ho­gyan sze­rez­tek Czu­ko­rék­ról tu­do­mást?

– Csak Hans iro­dá­já­tól. Va­ló­szí­nű, to­vább akar­ták adni a szer­ző­dé­se­ket.

Rán­ki le­gyin­tett.

– Ez nem vé­let­len – mond­ta.

– Le­het, de most már meg­nyu­god­hatsz, hogy ne­kem sem­mi kö­zöm az egész­hez.

– Min­den­eset­re jó len­ne, ha sok­kal töb­bet tud­nánk er­ről az új cég­ről. Könnyen elő­for­dul­hat, hogy fel­kelt­jük majd az ér­dek­lő­dé­sü­ket.

Ama­de­usz­né bó­lin­tott, és el­nyom­ta a kör­mé­re égett ci­ga­ret­tát.

– Mód­ját ej­tem, hogy er­ről meg­kér­dez­zem Czu­ko­ré­kat, bár ők úgy tet­tek, mint­ha mind­ez vé­let­len len­ne. Ál­lí­tom, ők hí­resz­tel­ték el, hogy mind­ezt sze­mé­lye­sen ne­kem kö­szön­he­tik. Ez a ma­gya­rá­za­ta an­nak, hogy a szer­ző­dé­sü­ket si­ra­tók most a há­tam mö­gött szid­nak – mond­ta.

Idő­köz­ben Blin­ker egy­foly­tá­ban szid­ta oda­kint az igaz­ga­tót. Oly­kor cif­rá­kat ká­rom­ko­dott.

– Vár­ha­tom, míg be­fe­je­zi a tré­cse­lé­sét a szép Etel­ká­val – pa­nasz­ko­dott a töb­bi­ek­nek. – A mun­ka meg vár rám. Dol­goz­ha­tom majd késő es­tig, mert nem ér rá, hogy a fene es­sen be­lé­jük.

Far­kas a la­kó­ko­csi lép­cső­jén ült és a Kol­ler-há­zas­pár gya­kor­lá­sát fi­gyel­te. Dut és Dat oly ügye­sen ha­ji­gál­ta a bu­zo­gá­nyo­kat, hogy alig le­he­tett azo­kat szem­mel kö­vet­ni. Kis­lá­nyuk úgy­szin­tén ka­ri­ká­kat do­bált a ma­gas­ba.

– Biz­tos a cir­kusz ügye­i­vel fog­lal­koz­nak, az uta­zás mi­att ez most ak­tu­á­lis – je­gyez­te meg a fi­a­tal­em­ber Blin­ker újabb ki­fa­ka­dá­sá­ra.

– Per­sze – mond­ta gú­nyo­san az ál­lat­gon­do­zó. – Eh­hez be kell csuk­ni az ab­la­ko­kat, és hang­tom­pí­tót ten­ni a po­fá­ra. Egy­ál­ta­lán nem hi­va­ta­los dol­gok­kal fog­lal­koz­nak. Etel­ká­nak vö­rös a sze­me a sí­rás­tól, az öreg­nek meg vi­tus­tán­cot jár­nak az arc­ide­gei.

– Sírt vol­na?

– A sze­mé­ről ítél­ve bő­gött – mond­ta Blin­ker. – Van egy ci­gid? Far­kas fel­állt és be­ment a la­kó­ko­csi­ba ci­ga­ret­tá­ért. A ke­rek­ké­pű Ká­sás az ab­lak­nál állt, és fe­szült fi­gye­lem­mel táv­csö­ve­zett a füg­göny ré­sén. A fi­a­tal­em­ber ki­te­kin­tett a vi­lá­go­sí­tó feje mel­lett. Jó ki­lá­tás nyílt Pe­dró­ék la­kó­ko­csi­já­ra. A te­tőn a „vad­nyu­gat lá­nya” na­po­zott bi­ki­ni­ben.

– Jó nő – je­gyez­te meg.

Ká­sás le­kap­ta sze­mé­től a táv­csö­vet és za­var­tan pis­lo­gott, mint akit csíny­te­vé­sen kap­nak raj­ta.

– A he­lyed­ben nem in­ge­rel­ném azt a cow­boyt – cél­zott Sza­bó­ra. – Egy­szer még meg­dü­hö­dik és meg­csik­lan­doz a hosszú ké­se­i­vel.

– Ugyan… Ez az utol­só nya­ra Icá­val.

– Te csak hi­szed. A lány nem hagy­ja itt a cir­kuszt. Ká­sás ola­jos haja meg­csil­lant a be­ve­tő­dő nap­su­gár­ban.

– Ott­hagy­ja – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Én meg­szök­te­tem. El­vég­re jó szak­mám van, nem­csak itt ke­res­he­tem meg a ke­nye­rem. Ez­zel Ica is tisz­tá­ban van.

– Kö­zöl­ted már vele a szán­dé­ko­dat?

– Két al­ka­lom­mal is em­lí­tet­tem. Nyu­godj meg, Ica ben­ne van. Lát­tam az ar­cán az örö­met, ahogy ne­ve­tett.

– Csak vi­gyázz. A he­lyed­ben óva­to­sabb len­nék.

– Kösz… De ha sze­ret­jük egy­mást, szük­ség­te­len tit­ko­lóz­nunk. Ica na­gyot nyúj­tó­zott a ko­csi te­te­jén, majd fa­rát ri­szál­va le­má­szott, és el­tűnt a ko­csi­ban.

Far­kas szá­na­ko­zó pil­lan­tást ve­tett a vi­lá­go­sí­tó­ra. Ma­gá­hoz vet­te ci­ga­ret­tá­ját és el­fog­lal­ta előb­bi he­lyét a ko­csi lép­cső­jén. Blin­ker meg­kö­szön­te a kí­ná­lást, rá­gyúj­tott és foly­tat­ta az igaz­ga­tó ki­át­ko­zá­sát. Kis­vár­tat­va ro­hant az ál­la­tok­hoz.

Ama­de­usz­né ér­ke­zett.

– El­visz en­gem Ka­pos­vár­ra. Sür­gős dol­gom akadt ott. Nem idő­zünk so­kat. Me­gyünk és jö­vünk. Rend­ben a ko­csi? – kér­dez­te.

– Igen… Már­is sze­de­lőz­kö­döm. A nő ér­ke­zé­sé­re meg­je­lent Béni is.

– Me­gyek én is – mond­ta.

– Ma­gá­ra nincs szük­ség – for­dult fe­lé­je a nő. – Ma­rad­jon csak itt, se­gít­sen a pa­ko­lás­nál, szük­ség van min­den kéz­re. .

A fiú le­for­ráz­va állt.

– Gon­dol­tam, nem ár­ta­na, ha a hang­szó­rót is hasz­nál­nánk Ka­pos­vá­rott – da­dog­ta.

– Lesz még erre le­he­tő­sé­ge.

Far­kas szí­ve­sen vet­te vol­na, ha a fiú is ve­lük tart. Szin­te saj­nál­ta, amint ko­pott far­mer­nad­rág­já­ban eset­le­nül áll, és hosszan néz utá­nuk.