22.

Be­lez­nai em­be­rei már má­so­dik nap­ja les­ték-vár­ták, hogy az öt­vös­sel vagy az öt­vös­nél tör­tén­jék va­la­mi. Pa­ran­csuk volt arra, hogy bár­kit, aki az üz­let­ből bő­rönd­del vagy na­gyobb ak­ta­tás­ká­val, cso­mag­gal ki­lép, iga­zol­tas­sák és meg­néz­zék a cso­mag, tás­ka tar­tal­mát. Amennyi­ben az ék­sze­res­do­boz, arany, vagy ezüst­tárgy, az il­le­tőt a pa­rancs sze­rint azon­nal elő kell ál­lí­ta­ni.

Két nap­pal ez­előtt si­ke­rült Szu­tor úr tu­do­má­sá­ra hoz­ni annyit, hogy vi­gyáz­zon, mert olyan hol­mi­kat tart mű­he­lyé­ben, ame­lyek ere­de­te igen ké­tes, s a leg­jobb len­ne, ha mi­előbb meg­sza­ba­dul­na tő­lük. Az öt­vös lát­ha­tó­an meg­le­pő­dött a hír­re, de az­óta még­sem tör­tént sem­mi. Há­rom-négy vevő, ér­dek­lő­dő volt mind­össze egész nap, ami­ből lát­szott, hogy nem a leg­job­ban megy a bolt.

Pe­dig Szu­tor úr lát­ha­tó­an so­kat adott arra, hogy az üz­let tisz­ta, ra­gyo­gó kül­ső­vel, bel­ső­vel ren­del­kez­zék. Teg­nap meg­tisz­to­gat­ta a be­já­ra­ti kapu mel­let­ti cég­táb­lát meg az üz­let ud­va­ri por­tál­ját, ma meg csak­nem egész nap ta­ka­rí­tott, fel­se­pert, fel­lo­csolt a bolt­aj­tó előtt, s oda­bent is ren­det csi­nál­ha­tott, mert egy­más után hord­ta ki az ut­cai ku­ká­ba a ka­ca­to­kat, le­mez­for­gá­csot, mi­egye­bet.

A ke­rek képű had­nagy­nak tűnt fel elő­ször, mi­lyen sok sze­mét le­het ab­ban a kis bolt­ban, ha ilyen sok­szor for­dul a tu­laj­do­nos. Csak nem dob­ja ki az egész min­den­sé­get? S ak­kor ju­tott eszé­be az el­iga­zí­tás: cso­mag, tás­ka, bő­rönd, iga­zol­tat­ni, elő­ál­lí­ta­ni. Rossz sej­té­sei let­tek. Eze­ket iga­zo­lan­dó las­san a ku­ká­hoz sé­tált, az­tán mint egy gu­be­rá­ló, be­le­né­zett és tur­kál­ni kez­dett ben­ne.

És csak­nem fel­ki­ál­tott meg­le­pe­té­sé­ben. A ku­ká­ban, mű­anyag zacs­kó­ba te­ker­ve, sok sze­mét kö­zött előbb meg­lá­tott egy há­rom­ágú arany gyer­tya­tar­tót, majd egy bar­na, zo­mán­co­zott ka­zet­tát.

– Az any­ja min­de­nit! – fa­kadt ki hir­te­len. – Ez majd­nem át­vert! Vissza­si­e­tett a ko­csi­hoz, amely­ben tár­sa fog­lalt he­lyet, és rá­di­ón azon­nal je­len­tet­te az ész­lel­te­ket Be­lez­nai őr­nagy­nak. A pa­rancs egy­ér­tel­mű volt:

– Az öt­vöst elő­ál­lí­ta­ni, a ku­kát, tar­tal­má­val együtt, be­hoz­ni!

Szu­tor úr nem volt bá­tor em­ber, egy da­ra­big tud­ni sem akart sem­mi­ről, de mi­kor elé tet­ték a ku­kát, sá­pad­tan és ijed­ten is­mer­te be, hogy ő pa­kol­ta belé azok­nak a tár­gyak­nak egy ré­szét, ame­lyet egy Pá­lin­kás Bá­lint nevű sze­mély, volt is­ko­la­tár­sa ho­zott volt hoz­zá az­zal, hogy a drá­ga­kö­ve­ket szed­je ki a sze­len­cék­ből, az arany­tár­gya­kat pe­dig ol­vassza be, és a ka­pott min­ta sze­rin­ti ék­sze­re­ket és kis arany­ru­da­kat csi­nál­jon be­lő­le.

– A drá­ga­kö­vek­kel mi lett?

– Át­ad­tam Pá­lin­kás Bá­lint­nak.

– S a töb­bi arany, ezüst­tárgy?

– A mű­hely­ben van, ké­rem.

Az öt­vös­sel együtt két nyo­mo­zó ki­ment az ér­té­ke­kért, és bő­rön­dös­tül be­hoz­ták.

Má­sik két rend­őr­tiszt pe­dig Pá­lin­kás Bá­lint la­ká­sán csen­ge­tett.

Pá­lin­kás sér­tő­döt­ten til­ta­ko­zott a zak­la­tás mi­att, s csak ak­kor volt haj­lan­dó kö­vet­ni a két nyo­mo­zót, ami­kor azok kö­zöl­ték, ha nem ké­pes tisz­tes­sé­ges szó­ra ve­lük men­ni, kény­te­le­nek lesz­nek meg­bi­lin­csel­ve el­szál­lí­ta­ni.

A fő­osz­tály­ve­ze­tőt Pin­tér al­ez­re­des szo­bá­já­ba kí­sér­ték.

– Kap­hat­nék ma­gya­rá­za­tot erre az inzul­tus­ra?

Pin­tér ret­te­ne­te­sen nyu­godt volt. Hellyel kí­nál­ta Pá­lin­kást, az­tán ci­ga­ret­tát nyúj­tott, maga is rá­gyúj­tott, s a leg­na­gyobb ud­va­ri­as­ság­gal kö­zöl­te:

– Szí­ves tu­do­má­sá­ra sze­ret­ném hoz­ni, Pá­lin­kás úr, hogy itt, most, e pil­la­nat­ban csak én kér­dez­he­tek.

A fő­osz­tály­ve­ze­tő még min­dig nagy lo­von ült:

– Csak az ügy­vé­dem je­len­lé­té­ben va­gyok haj­lan­dó vá­la­szol­ni. Az al­ez­re­des ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét:

– Ügy­véd? Még azt sem tud­ja, mit aka­rok kér­dez­ni. Vagy ennyi­re rossz a lel­ki­is­me­re­te? – Maga elé ra­kott né­hány ak­tát, az egyik­be bele né­zett, az­tán csen­de­sen, de na­gyon ha­tá­ro­zot­tan foly­tat­ta. – Pá­lin­kás úr, sze­ret­ném most, mind­járt az ele­jén tisz­táz­ni, hogy én sem­mi tör­vény­be üt­kö­zőt nem fel­té­te­le­zek ön­ről. Ép­pen ezért el­vá­rom, hogy őszin­tén, fö­lös­le­ges mon­da­nom, hogy a szi­tu­á­ció tisz­tá­zá­sa és sa­ját ér­de­ké­ben őszin­tén fe­lel­jen a kér­dé­se­im­re… Meg­ál­la­pod­ha­tunk eb­ben?

Pá­lin­kás ar­cá­ról kez­dett le­her­vad­ni a ma­ga­biz­tos­ság. Át­vet­te a ki­hall­ga­tó tiszt tó­nu­sát, és nyu­god­tab­ban mond­ta:

– Tes­sék kér­dez­ni.

Pin­tér újra a pa­pír­la­pok­ba né­zett:

– Mond ön­nek az a név va­la­mit, hogy Szu­tor Ernő öt­vös kis­ipa­ros? Az al­ez­re­des­nek úgy tűnt, hogy Pá­lin­kás Bá­lint ma­gá­ban meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott:

– Hogy­ne, hogy­ne… Együtt jár­tunk gim­ná­zi­um­ba. Csak már na­gyon ré­gen ta­lál­koz­tunk.

– Ter­mé­sze­te­sen – bó­lin­tott az al­ez­re­des. – Pon­to­san ti­zen­négy nap­pal ez­előtt, ami­kor dél­után há­rom óra tíz perc­kor egy bor­dó, át­szí­ja­zott bő­rönd­del meg­lá­to­gat­ta és há­rom óra negy­ven­kor a bő­rönd nél­kül el­tá­vo­zott a mű­hely­ből.

A fő­osz­tály­ve­ze­tő nem ka­pott le­ve­gőt:

– Ez ké­rem… ez…

– Ez va­ló­ság, Pá­lin­kás úr. És is­mé­tel­ten ké­rem, hogy tart­sa be az imént vál­lalt já­ték­sza­bá­lyo­kat.

Az al­ez­re­des köz­lé­se annyi­ra meg­lep­te Pá­lin­kást, hogy nem sok biz­ta­tás kel­lett ah­hoz, hogy elő­ad­ja, mi­sze­rint Fritz Kol­be, egy hol­land üz­let­em­ber, aki va­dász­ni jött Ma­gyar­or­szág­ra, és eb­ben az ő hi­va­ta­li se­gít­sé­gét vet­te igény­be, meg­kér­te arra, hogy sze­rez­zen neki egy öt­vös-arany­mű­vest, aki ék­szer­ké­szí­tést vál­lal, tört arany­ból, ő mind­járt a volt osz­tály­társ­ra gon­dolt, fel is ke­res­te, s meg is ál­la­pod­tak az üz­let­ben. Né­hány nap múl­va Fritz Kol­be át­adott neki egy bő­rön­döt, az­zal, hogy to­váb­bít­sa az arany­mű­ves­hez, ő nem kér­dez­te pon­to­san, hogy mi van ben­ne, gon­dol­ta, hogy ék­szer­min­ták és arany, vagy ara­nyo­zott hol­mik.

– És azt sem kér­dez­te Kol­be úr­tól, hogy hon­nan szár­maz­nak azok?

– Nem volt szük­sé­ges, mi­vel Fritz Kol­be kö­zöl­te, hogy Eli­za­beth kis­asszony csa­lá­di tu­laj­do­nai, itt őriz­ték va­la­hol Eger kör­nyé­kén, és most, hogy a kis­asszony Ma­gyar­or­szág­ra lá­to­ga­tott, vissza­kap­ta. De Eli­za­beth mo­dern nő, nem sze­re­ti a régi ka­ca­to­kat, ezért ön­tet be­lő­lük új fa­zont… Én tu­dom, hogy ez a cse­le­ke­de­tem nem volt egé­szen sza­bá­lyos, de Kol­be nyu­ga­ti ven­dég, sok va­lu­tát hoz­hat még az or­szág­nak, s úgy vé­le­ked­tem, ez a kis sza­bály­ta­lan­ság meg­en­ged­he­tő. Pin­tér megint bó­lo­ga­tott.

– Va­ló­ban nincs fo­gal­ma az ék­sze­rek, arany­dol­gok szár­ma­zá­sá­ról, Pá­lin­kás úr?

– Sza­vam­ra.

– Ak­kor én ezen­nel in­for­má­lom önt. A bő­rönd­ben lévő ér­té­kek Stark Eve­lin ak­na­bo­csi ne­ve­lő­nő­től rab­lás út­ján szer­zett zsák­mány egy ré­sze.

A fő­osz­tály­ve­ze­tő iga­zat ál­lít­ha­tott, mert a hír­re azon­nal ki­ver­te az iz­zadt­ság és da­dog­ni kez­dett:

– Be-be­csü­let­sza­vam­ra… Én azt hit­tem… Én hit­tem Kol­bé-nak… Eszem­be nem ju­tott vol­na, hogy Kol­be eset­leg or­gaz­da.

A rend­őr­tiszt ja­ví­tot­ta:

– Vagy más… Egé­szen más.

Pá­lin­kás pa­pír­zseb­ken­dő­vel tö­röl­te a hom­lo­kát:

– Hi­he­tet­len… Tel­je­sen hi­he­tet­len.

– Lát­ja, lát­ja, mibe ke­ve­re­dik az em­ber, ha nem vi­gyáz? – Pin­tér könnye­dén kí­ván­ta to­vább foly­tat­ni a ki­hall­ga­tást. – No, ak­kor most tes­sék el­mon­da­ni, mi­kor, ho­gyan is­mer­ke­dett meg Fritz Kol­be úr­ral, és mi­ben, mi­kor, mit se­gí­tett neki.

A fő­osz­tály­ve­ze­tő nagy le­ve­gőt vett, az­tán is­mer­tet­te az első ta­lál­ko­zá­su­kat meg­elő­ző te­le­fon­hí­vást, ma­gát a ta­lál­ko­zót, az első va­dá­sza­tot, a má­so­di­kat, majd egy-két pes­ti be­szél­ge­té­sü­ket, no meg a bő­rönd át­adá­sát.

Pin­tér hagy­ta fo­lya­ma­to­san be­szél­ni, mi­kor be­fe­jez­te, mint­ha nem jól hal­lot­ta vol­na, rá­kér­de­zett:

– Hány va­dá­sza­tot is em­lí­tett?

– Ket­tőt.

– Pá­lin­kás úr, ön vagy nem tud szá­mol­ni, vagy az a szán­dé­ka, hogy fél­re­ve­zes­sen. Mert a má­so­dik csak ürügy volt, nem va­dá­szat. Kí­ván­csi rá, hogy mer­re jár­tak az­nap? Rög­vest in­for­má­lom er­ről is.

A fő­osz­tály­ve­ze­tő­nek a fe­jé­be me­he­tett a vér, mert ki­vö­rö­sö­dött a hal­lot­tak­ra.

– Bo­csá­nat… de Fritz Kol­be kér­te, hogy ne va­dásszunk, csak a tró­fe­át ve­gyem meg neki, és en­ge­dé­lyez­tes­sem a ki­vi­te­lét. Min­den pénzt meg­ad érte.

– És nem tud­ja, hogy mire kel­le­nek va­jon a tró­fe­ák Fritz Kól­bé­nak? Ta­lán büsz­kél­ked­ni akar ott­hon vele? De hisz most jut eszem­be: Kol­be úr amsz­ter­da­mi há­zá­ban egyet­len va­dá­szat­ból szár­ma­zó tró­fea sem ta­lál­ha­tó.

Pá­lin­kás most meg el­sá­padt:

– Azt is tud­ják?

Pin­tér ké­sőbb ma­gá­nak sem bír­ta vol­na pon­to­san meg­ma­gya­ráz­ni, hogy ju­tott eszé­be ez a Kol­be-házi tró­fe­ado­log. De hogy hasz­nos mon­dat volt, az biz­tos, mert Pá­lin­kás küsz­köd­ni lát­szott ma­gá­val, az­tán meg­kér­dez­te, hogy rá­gyújt­hat-e. Pin­tér a sa­ját­já­ból kí­nál­ta. És vár­ta, hogy a fő­osz­tály­ve­ze­tő meg­szó­lal­jon. Hagy­ta, hadd ér­le­lőd­jék ben­ne a mon­dan­dó. Mint régi bel­ügyi tiszt lát­ta és tud­ta, hogy Pá­lin­kás ha­ma­ro­san ki­nyí­lik és „te­rí­te­ni” fog.

– Ha ennyi­re tud­nak min­dent… nincs ér­tel­me, hogy a leg­cse­ké­lyeb­bet is el­tit­kol­jam. – Pá­lin­kás így kezd­te a fel­tá­ró­nak tűnő val­lo­mást. – Kol­be az­zal is meg­bí­zott; hogy az agan­cso­kat, mind a ket­tőt pre­pa­rál­tas­sam. Vagy­is vá­gas­sam szét őket, a bel­se­jük üre­gét vá­jat­tas­sam ki job­ban, az­tán ügyes csa­var­szer­ke­zet­tel lát­tas­sam el, úgy, hogy a leg­ala­po­sabb vizs­gá­lat se ve­gye ész­re, hogy az agan­csok négy-négy da­rab­ból áll­nak.

– És mi­nek kel­lett a pre­pa­rá­ció?

– Kol­be kí­ván­sá­gá­ra az agan­csok­ba tet­tem azo­kat a drá­ga­kö­ve­ket, ame­lye­ket Szu­tor öt­vös a sze­len­cék­ből, do­bo­zok­ból, fe­szü­le­tek­ből ki­sze­dett. És né­hány ki­sebb­faj­ta arany­ru­dat is.

– Hol van­nak most az agan­csok?

– Ott­hon, a la­ká­so­mon.

– A va­lu­ta is, amit Kol­be úr­tól ka­pott?

Csend. Majd:

– Az is, igen…

Pin­tér elé­ge­dett volt az első ered­ménnyel.

– Meg­kí­nál­ha­tom egy ká­vé­val?

– Kö­szö­nöm, el­fo­ga­dom.

A ká­vé­ig nem is na­gyon be­szél­tek. Az al­ez­re­des is­mét hagy­ta, hogy ér­je­nek Pá­lin­kás­ban az el­mon­dot­tak, de a kávé után oda­for­dult a fő­osz­tály­ve­ze­tő­höz:

– Is­mert ön egy Vik­tor Mos­er nevű, Düs­sel­dor­fi sze­mélyt? Pá­lin­kás a fe­jét ráz­ta:

– Nem. Nem is­mer­tem.

Az al­ez­re­des most meg­állt előt­te:

– Is­mé­tel­ten és nyo­ma­té­ko­san kér­dem: is­mert ön egy Vik­tor Mos­er nevű nyu­gat­né­met üz­let­em­bert?

A fő­osz­tály­ve­ze­tő vissz­han­goz­ta ma­gát:

– Nem. Nem is­mer­tem.

Pin­tér saj­nál­koz­va tár­ta szét ke­ze­it:

– Na­gyon szo­mo­rú, hogy nem… Ké­rem, eről­tes­se meg az em­lé­ke­ze­tét, lesz rá al­kal­ma, hogy gon­dol­koz­zék. Pá­lin­kás úr, önt őri­zet­be ve­szem. A cel­la, gon­do­lom, hasz­nál­ni fog, és hol­nap reg­gel, ha is­mét ta­lál­kozunk, még arra a vo­nal­ra is em­lé­kez­ni fog, amit Kol­be úr em­lí­tett ön­nek s a hoz­zá kap­cso­ló­dó te­en­dők­re, ame­lyek­kel egye­lő­re le kel­lett áll­ni­ok…

Pá­lin­kás Bá­lin­tot el­ve­zet­ték, Pin­tér pe­dig az ed­dig tör­tén­tek­ről és fej­le­mé­nyek­ről azon­nal je­len­tést tett Bana Dé­nes­nek.

Az ez­re­des is elé­ge­dett volt a ki­hall­ga­tás ered­mé­nyé­vel, en­ge­dé­lyez­te a Pá­lin­kás-la­kás­ban azon­nal le­foly­ta­tan­dó ház­ku­ta­tást, az­tán tré­fá­san Pin­tér vál­lá­ra ütött.

– És most vond vissza, amit ak­kor gon­dol­tál ró­lam, mi­kor azt ja­va­sol­tam, hogy Bon­ne fény­ké­pét is azo­no­sít­tas­suk a veszp­ré­mi és sze­ge­di szál­lo­dá­ban. Mert lát­tam az áb­rá­za­to­don, hogy ko­moly­ta­lan­nak tar­tot­tad az öt­le­tet.

Az al­ez­re­des ne­vet:

– Hát szó, ami szó…

– Ak­kor fo­góz­kodj meg, te zsa­ruk zsa­ru­ja! Sze­ge­den a ho­tel­por­tás, Veszp­rém­ben egy pin­cér és egy ho­tel­fiú Eu­gé­ne Bon­ne fény­ké­pé­nek lát­tán rá­is­mert Jo­han­nes Hins­bur­gra!… Áll te­hát Zi­mo­nyi kép­le­te: egy mód­szer, egy gyil­kos… Na, most ne­vess, pu­pák!