15.

Koll­man Ar­túr háza a fő­vá­ros egyik zöld­öve­ze­té­ben volt. Ker­tes csa­lá­di há­zak, ki­sebb vil­lák so­ra­koz­tak itt. Ba­las­sa Pé­ter könnyen rá­buk­kant a ke­re­sett ut­cá­ra. A kes­keny, rö­vid utca mind­két ol­da­lán szé­les tör­zsű, öreg nyár­fák kö­vet­ték egy­mást, dús lom­bo­za­tuk szin­te össze­fo­nó­dott az út­test fe­lett.

A nyár­elői késő dél­után fül­ledt me­leg­gel te­tő­zött. A nap le­buk­ni ké­szü­lő ko­rong­já­nak fé­nye a ma­gas nyár­fák te­te­jét sö­pör­te. Az ár­nyé­kos utca kel­le­mes hű­vö­set le­helt.

Ba­las­sa a jár­dá­hoz irá­nyí­tot­ta ko­csi­ját, meg­állt, és ki­kap­csol­ta a gyúj­tást. Nem szállt ki a ko­csi­ból. Azon töp­ren­gett, ér­de­mes-e koc­káz­tat­ni, hogy el­ha­lad­jon Koll­man Ar­túr háza előtt. Reg­gel ugyan­is egy kis ke­rü­lő­utat tett, mi­előtt mun­ka­he­lyé­re ment vol­na, és el­haj­tott a Már­tí­rok út­ján levő tra­fik előtt. Nyit­va volt, eb­ből sej­tet­te, hogy Csa­tai Ist­ván ott te­vé­keny­ke­dik a pult mö­gött. Ami a fi­gyel­mét meg­ra­gad­ta, az egy új Zsi­gu­li volt. A kék szí­nű ko­csi ott állt a tra­fik előtt, és le­rítt róla, hogy nem rég ke­rült ki a Mer­kúr rak­tá­rá­ból. Eb­ből jog­gal kö­vet­kez­tet­he­tett, hogy Koll­man vagy Csa­tai új ko­csit vá­sá­rolt.

Dél­után is­mét el­haj­tott a tra­fik előtt. Az üz­let zár­va volt, és a kék Zsi­gu­lit sem lát­ta. Fur­dal­ta a kí­ván­csi­ság nem té­ve­dett-e. Ek­kor ha­tá­roz­ta el, hogy ki­ug­rik ide, és el­ha­lad majd Koll­man Ar­túr háza előtt. Hit­te, hogy meg­pil­lant­ja majd a kék Zsi­gu­lit a kert­ben, a ház fala mel­lett levő szűk he­lyen.

Ba­las­sa rá­gyúj­tott. Mi­kor fel­emel­te te­kin­te­tét, a ci­ga­ret­ta majd ki­esett a szá­já­ból. Hir­te­len le­csú­szott az ülé­sen amennyi­re csak a szűk hely en­ged­te.

Jó ala­kú, for­más nő ka­nya­ro­dott ki az ut­cá­ból vi­lá­gos nad­rág-kosz­tüm­ben. Nem né­zett sem jobb­ra, sem bal­ra, ha­nem ru­ga­nyos lép­tek­kel si­e­tő­sen in­dult, Ba­las­sá­tól el­len­ke­ző irány­ba.

Be­rec Edi­na volt…

Ba­las­sa sej­tet­te, hogy a nő a leg­kö­ze­leb­bi au­tó­busz­meg­ál­ló­hoz tart. Ál­dot­ta sze­ren­csé­jét, hogy Be­rec Edi­na el­gon­dol­koz­va ha­ladt. Ha csak egy ki­csit is ol­dalt néz, ész­re­ve­szi őt. Tud­ta, ki­nél tett vil­lám­lá­to­ga­tást, de va­jon mit akar­ha­tott? Úgy vél­te, ala­pos in­do­ka le­he­tett, ha el­lá­to­ga­tott Koll­ma­nék­hoz.

Ba­las­sa né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. Érez­te, hogy las­san meg­nyug­szik. Ter­vé­ről nem tett le, el­ha­tá­roz­ta el­hajt a ház előtt. Az ujja már a mű­szer­fa­lon levő slussz­kul­cson volt, ami­kor va­la­ki meg­ko­pog­tat­ta a ko­csi ka­rosszé­ri­á­ját.

A jár­da fe­lő­li ajtó nyi­tott ab­la­ká­ban ke­rek, hú­sos fej je­lent meg, tur­csi orr kí­sé­re­té­ben.

– Huhu, hogy va­gyunk – ha­jolt be az ab­la­kon Tom­pai nyo­mo­zó­had­nagy.

Ba­las­sa már túl volt az első meg­döb­be­né­sén. Le­vet­te uj­ját az in­dí­tó­kulcs­ról, és hát­ra­dőlt az ülé­sen.

– És maga, hogy van? – kér­dez­te.

– Elő­for­dul­ga­tok, elő­for­dul­ga­tok…

– Azt ve­szem ész­re.

Tom­pai ki­nyi­tot­ta a ko­csi­aj­tót.

– Meg­en­ge­di? – vi­gyor­gott, és be­száll­ni ké­szült.

Ba­las­sa kel­let­le­nül bó­lin­tott.

A ko­csi meg­bil­lent, ami­kor a tes­tes fér­fi le­hup­pant az ülés­re, és rö­vid fész­ke­lő­dés után el­he­lyez­ke­dett. Tom­pai nagy koc­kás zseb­ken­dőt vett elő, és meg­tö­röl­te ve­rej­té­ke­ző hom­lo­kát. Szo­kott öl­tö­nyé­ben volt, amely úgy fe­szült raj­ta, mint­ha ki akar­na puk­kad­ni.

– Re­mé­lem, nem za­va­rom? Ran­de­vú? – kér­dez­te. Ba­las­sa meg­von­ta vál­lát.

– Me­gyek va­la­ho­vá, de még van időm, és gon­dol­tam el­szí­vok egy ci­ga­ret­tát. Nem aka­rok egy perc­cel sem előbb oda­ér­ni – mond­ta.

– Ha en­gem meg­hív­tak va­la­ho­vá, min­dig előbb men­tem, mert a ma­gam ér­de­két tar­tot­tam szem előtt. Aki el­ső­nek ér­ke­zik a ven­dég­ség­be, nem ta­lál le­ta­rolt szend­vics­tá­lat, me­leg sört, sa­töb­bi… Azt még szűz te­rü­let fo­gad­ja.

– Erre la­kik va­la­hol? – tu­da­kol­ta Ba­las­sa, hogy szól­jon va­la­mit. Tom­pai egér­sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Ki­néz­te be­lő­lem, hogy itt la­kom? – kér­dez­te. – Hát ez cso­dá­la­to­san hí­zel­gő.

– Mi van eb­ben hí­zel­gő?

– Hogy ezt fel­té­te­le­zi ró­lam…

– Olyan hi­he­tet­len, hogy ezen a kör­nyé­ken lak­jon?

– De még mennyi­re hi­he­tet­len – csat­tant fel a nyo­mo­zó. Ke­zé­vel kört írt le a le­ve­gő­ben. – Néz­zen szét, jó­em­ber. Or­vos, ügy­véd, ma­szek és egy sor sza­bad fog­lal­ko­zá­sú… Itt lak­ni egy rend­őr­tiszt­nek? Há­zat ven­ni a havi fi­ze­té­sé­ből? Meg­en­ged egy fel­té­te­le­zést? Ha ló len­ne az üge­tőn, ne­kem soha nem len­ne sem­mi anya­gi prob­lé­mám. Egy­szer ta­lán még há­zat is ve­het­nék a nye­re­mé­nyen.

– Ha én ló len­nék…

Tom­pai egér­sze­me vi­dá­man csil­lo­gott.

– Meg­ját­sza­nám tét­re – mond­ta. – Tét­re vagy hely­re, egy­szó­val mind­egy, de meg­ját­sza­nám ma­gát… És maga be­jön­ne ne­kem. Úgy, ahogy ez ide­ig is be­jött.

Ba­las­sa el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját, és egy pil­lan­tást ve­tett a kar­órá­já­ra.

– Ap­ro­pó! – szó­lalt meg is­mét a tes­tes fér­fi. – Meg­kér­het­ném egy ap­rócs­ka szí­ves­ség­re?… Ígé­rem, pár perc­ről van csu­pán szó.

– Kér­dez­zen… Tom­pai a fe­jét ráz­ta.

– Nem er­ről van szó – mond­ta. – Arra ké­rem, vi­gyen las­san vé­gig ko­csi­já­val ezen a rö­vid ut­cán – in­tett fe­jé­vel a nyár­fák­kal sze­gé­lye­zett útra.

Ba­las­sa eny­he szo­rí­tást ér­zett gyom­ra tá­ján. Mit akar­hat a nyo­mo­zó Koll­man Ar­túr ut­cá­já­ban? Mire kí­ván­csi?

– Meg­te­he­tem – mond­ta kö­zöm­bö­sen –, ha csak ennyi az óha­ja.

– Tud­ja, a lúd­tal­pam – men­te­ge­tő­zött a tes­tes fér­fi. – Ko­csi­hoz meg csak szol­gá­la­ti úton ju­tok. Sze­ren­cse, hogy ma­gá­ba bot­lot­tam.

Ba­las­sa in­dí­tott, és mi­köz­ben meg­for­dult az út­tes­ten, a nyo­mo­zó­ból öm­lött a szó.

– Be­val­lom, na­gyon fél­té­keny ter­mé­sze­tű va­gyok – ma­gya­ráz­ta. – Hi­szen tud­ja, a púp a hom­lo­ko­mon, össze­üt­kö­zés az asszonnyal. Nos, a fe­le­sé­gem azt ma­gya­ráz­za, hogy fog­or­vos­hoz jár. Egy hé­ten két­szer. Per­sze fag­ga­tóz­tam: ki­bök­te a cí­met, és le­ír­ta a há­zat. Oda­ve­tet­te: néz­zem meg, ha kí­ván­csi va­gyok rá… Már­mint a há­zat néz­zem meg, hogy iga­zat be­szél-e. Most meg­né­zem a ma­gam meg­nyug­ta­tá­sá­ra. Ennyi az egész.

Ba­las­sa szó nél­kül vé­gig­haj­tott a rö­vid ut­cán. A kék Zsi­gu­li ott állt Koll­man Ar­túr kert­jé­ben.

Ba­las­sa fi­gyel­mét nem ke­rül­te el, hogy a nyo­mo­zó la­pos pil­lan­tást vet a ház­ra. Az utca vé­gén el akart ka­nya­rod­ni, de a tes­tes fér­fi kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Még egy­szer te­gye meg – kér­te. – Kis­sé gyor­san haj­tott, és rosszul lát­tam.

Ba­las­sa ele­get tett a ké­rés­nek. Most már maga is meg­győ­ző­dött, hogy a nyo­mo­zót Koll­man Ar­túr háza ér­de­kel­te vagy a kék Zsi­gu­li. Vissza­ér­kez­tek oda, ahon­nan el­in­dul­tak.

– Na­gyon kö­szö­nöm – mond­ta a nyo­mo­zó, és a ke­zét nyúj­tot­ta. Ba­las­sa el­fo­gad­ta a kéz­fo­gást, az­tán meg­szó­lalt:

– Ne­hogy azt higgye, hogy si­ke­rült át­ver­nie… Ez hi­va­ta­los szag­lá­szás volt.

Tom­pai vi­gyor­gott.

– Hi­á­ba min­den – tár­ta szét ke­zét. – Nem tu­dok ha­zud­ni. Ba­las­sa meg­von­ta a vál­lát.

– Na jó – foly­tat­ta a tes­tes fér­fi kí­ván­csi vol­tam itt va­la­mi­re. Tud­ja, a Szán­tai ügy… Itt la­kik egy is­me­rő­se. Szán­tai min­dig nála vá­sá­rolt kül­föl­di ci­ga­ret­tá­kat, ame­lye­ket fő­nö­ké­nek szál­lí­tott volt mun­ka­he­lyé­re. Most Szán­tai is­me­ret­sé­gi kö­rét ku­ta­tom.

– Még min­dig nincs meg?

– De már meg­van… Há­rom mé­ter­re a föld alatt. Ugyan­is el­te­met­ték. Ba­las­sa ar­cán egy izom sem rán­dult.

– Meg­halt? – cso­dál­ko­zott.

– Meg bi­zony…

– Mi tör­tént vele?

Tom­pai meg­va­kar­ta to­ká­ját, majd meg­iga­zí­tot­ta nyak­ken­dő­jét, mint­ha tánc­ba in­dul­na.

– Cser­ben­ha­gyá­sos gá­zo­lás – mond­ta. – Ha tud­ni akar­ja, azt is el­árul­ha­tom, hogy egyik is­me­rő­sét gya­nú­sít­juk, mi­vel Szán­tai a kér­dé­ses na­pon egy is­me­rő­sé­vel in­dult va­la­ho­vá. Hogy ki ez az is­me­rős, még hal­vány dunsz­tunk sincs. Szán­tai mo­tor­ral ment, az pe­dig ko­csi­val. Va­la­hogy el­ütöt­te. Per­sze, mind­ez csak fel­te­vés.

– Én is is­mer­tem Szán­ta­it, és ne­kem is ko­csim van. Tom­pai el­húz­ta a szá­ját, mint aki is­mert vic­cet hall.

– Ma­gát ki­sze­lek­tál­tam – mond­ta.

– Kö­szö­nöm…

– Ne kö­szön­jön sem­mit… Már a múlt­kor meg­néz­tem az első sár­há­nyó­it. Nincs azo­kon egy kar­co­lás, egy friss ja­ví­tás sem. En­nek kö­szön­het min­dent.

Ba­las­sa meg­bic­cen­tet­te fe­jét.

– Ér­tem – mond­ta.

Tom­pai ki­ká­szá­ló­dott a szűk első ülés­ről.

– Min­den jót, mér­nök úr – kö­szönt, és ka­csá­zó lép­tek­kel meg­in­dult, amer­re ko­ráb­ban Be­rec Edi­na is tar­tott, az au­tó­busz­meg­ál­ló felé.

Ba­las­sa Pé­ter nem vesz­te­get­te to­vább az ide­jét. Ele­ge volt a meg­le­pe­té­sek­ből. Egye­ne­sen ha­za­haj­tott. Mi­után a ház előtt le­zár­ta ko­csi­ját, a kö­ze­li kö­zért­ben hi­deg va­cso­rát vett. Fel­ment a la­ká­sá­ra, és a vá­sá­rolt élel­mi­szert a jég­szek­rény­be he­lyez­te.

Sö­té­ted­ni kez­dett, ami­kor ki­lé­pett a ház ka­pu­ján. Meg­ígér­te Kis Má­ri­á­nak, hogy érte megy az edzés­re. Pont­ban hét óra­kor Óbu­dán fé­ke­zett egy sport­pá­lya előtt. Még a mo­tort sem volt ide­je le­ál­lí­ta­ni, már­is fel­tűnt a lány ha­tal­mas tás­ká­já­val. Egye­dül lé­pett ki a ka­pun.

– Szer­vusz, Pé­ter fiam – hup­pant az ülés­re, és be­csuk­ta az aj­tót. Egy kar­moz­du­lat­tal hát­ra dob­ta a ne­héz tás­kát. – Mi­lyen pon­tos vol­tál – ára­do­zott. – De si­et­tem, a töb­bi­ek még a tus alatt nya­ral­nak.

– Hová men­jünk?

– Bár­ho­vá, csak abba a le­buj­ba ne.

Kis Má­ria nem tu­dott meg­bé­kél­ni a Csip­csup eszp­resszó­val. Ba­las­sa a Bem rak­par­ton fé­ke­zett egy par­ko­ló­he­lyen. A met­ró­ál­lo­más tő­szom­széd­sá­gá­ban levő ele­gáns cuk­rász­dá­ba tér­tek be. Egy kis sa­rok­ban kap­tak he­lyet, az ab­lak­nál. Ba­las­sa a lány­nak két üveg kó­lát ren­delt, ma­gá­nak csak ká­vét.

– Kép­ze­lem, hogy fes­tek ez­zel a csa­ta­kos haj­jal – mond­ta a lány, és el­ren­dez­te hosszú fürt­je­it. – Kü­lön­ben Pis­tá­nak is tet­szik, azt mond­ta, sok­kal nő­i­e­sebb va­gyok – cél­zott az edző­re.

– Én már ré­gen tud­tam, hogy tel­je­sen nő­i­es vagy. Nem­csak most, mi­óta el­hagy­tad a cop­fot.

Kis Má­ria egy haj­tás­ra ki­ürí­tet­te po­ha­rát, majd a má­sik üve­get is ki­töl­töt­te.

– Na ne mondd – in­csel­ke­dett. – És pon­to­san mi­óta tu­dod ezt?

– Min­dig is volt sze­mem, ha nem tud­nád.

– Te­hát stí­röl­tél…

– Szám­ba vet­tem al­kat­ré­sze­i­det, és úgy lát­tam, min­den meg­van, ami a nő­i­es fo­ga­lom­hoz kell.

Kis Má­ria az asz­tal­ra kö­nyö­költ, és két ke­zét össze­kul­csol­va meg­tá­masz­tot­ta raj­ta az ál­lát.

– Néha azon gon­dol­ko­zom, ha fiú let­tem vol­na, ba­rá­tok len­nénk-e? – mond­ta.

Ba­las­sa ne­ve­tett, és ki­it­ta ma­ra­dék ká­vé­ját.

– Nyug­ta­la­nul al­hatsz – je­gyez­te meg.

– Mint­ha nem tud­nád, hogy al­szom – csat­tant fel a lány.

– Ke­reszt­be az ágyon…

Kis Má­ria el­né­zett, az­tán vissza­tért a te­kin­te­te.

– Sze­ret­tem vol­na fiú len­ni – dünnyög­te. – Csak ak­kor nem tud­nám, hogy most mi len­ne ve­led… Biz­tos más­nak csap­nád a sze­let.

– Hát ne­ked sem­mi­kép­pen sem – ka­ca­gott Ba­las­sa.

A szom­széd asz­ta­lok­tól töb­ben fe­lé­jük néz­tek. Kis Má­ria el­pi­rult, ar­cán a szep­lők iz­za­ni lát­szot­tak.

– És ki­nek ud­va­rol­nál? – kér­dez­te kis­vár­tat­va. – Ki vele, Pé­ter fiam… Ba­las­sa össze­húz­ta a sze­mét, úgy tett, mint­ha erő­sen gon­dol­kod­na.

A lány rá­sze­gez­te mu­ta­tó­uj­ját.

– Be­rec Edi­ná­ra ne gon­dolj – fi­gyel­mez­tet­te. – Ö az enyém len­ne, le­csap­nám a ke­zed­ről.

– Na ne mondd…

– Le­csap­nám a ke­zed­ről, bi­zony.

– És mi­ért?

Kis Má­ria ko­mo­lyan né­zett.

– A leg­jobb nő a vál­la­lat­nál – mond­ta. – Per­sze csak utá­nam, mi­vel min­den szent­nek maga felé haj­lik a keze… Ma ott ücsör­gött ná­lam egy jó fél­órát.

– Biz­tos azért, mert arra gon­dolt: mi len­ne, ha fiú len­ne, és ak­kor ne­ked csap­ná a sze­let.

– Puk­kadj meg – le­gyin­tett a lány. – Koll­mant hí­vo­gat­ta, míg si­ke­rült meg­kap­nia… Az­tán hosszan vi­tat­ko­zott vele va­la­min. Nem tu­dom mi­ről le­he­tett szó, de Edi­na nem na­gyon akart kö­tél­nek áll­ni. Vé­gül be­le­egye­zett, hogy ott lesz.

– Hol lesz?

Kis Má­ria a fe­jét ráz­ta.

– Azt nem tu­dom, hogy hol lesz – fe­lel­te. – A vá­la­szá­ból csak ezt vet­tem ki. Azt mond­ta Koll­man­nak, hogy siet. Lát­tam raj­ta, nem ra­jon­gott a do­lo­gért.

– Az ő dol­guk.

– Le­het, hogy Edi­na nem akar részt ven­ni a bu­lin… Min­den­eset­re saj­ná­lom, ha nem len­ne ott.

Ba­las­sa egy pil­la­na­tig ki­várt, az­tán meg­szó­lalt:

– Ne­ked már szól­tak er­ről?

– Még nem… De tu­dom, hogy e hét vé­gén lesz, szom­bat este.

– Hon­nan tu­dod?

Kis Má­ria fel­rán­tot­ta a vál­lát, és ti­tok­za­tos ar­cot vá­gott.

– Hall­ga­tóz­tam, de el ne árulj – mond­ta. – Pa­lás­ti be­szélt te­le­fo­non az öreg­gel ma dél­előtt. Tör­té­ne­te­sen ép­pen be akar­tam men­ni az iro­dá­já­ba, de meg­vár­tam, míg be­fe­je­zi a be­szél­ge­tést. Azt fe­lel­te Koll­man­nak, majd szól a tár­sa­ság­nak. De még nem szólt sen­ki­nek sem.

– Koll­ma­nék vi­tyil­ló­ja Al­má­di­ban van – foly­tat­ta ré­ve­dez­ve. – Ba­la­ton, lágy me­leg este, halk zene és pezs­gő… No meg te, Pé­ter fiam, te­tő­től tal­pig. Azt hi­szem, ez ép­pen elég ne­kem. Ha sej­té­sem nem csal pi­tyó­kás le­szek.

– Szép­nek né­zek elé­be – je­gyez­te meg le­mon­dó­an Ba­las­sa.

– Csak egy ici­pi­cit le­szek pi­tyó­kás, Pé­ter fiam… Csak annyi­ra, hogy egy ki­csit küsz­köd­nöd kell­jen ve­lem. Mert már el­ké­nyez­tet­te­lek. Hoz­zá­szok­tat­ta­lak, hogy egy ki­csit sem kell ve­lem küsz­köd­nöd… Úgy sze­ret­ném, ha küsz­köd­nél ve­lem. Csak egy pin­du­rit. El­vég­re fel­sza­ba­dult le­szek.

– Mint­ha ez ide­ig más let­tél vol­na.

– Nem kell annyit haj­ta­nom, és ez lé­nye­ge­sen hoz­zá­já­rul ke­dély­ál­la­po­tom ja­vu­lá­sá­hoz… Ké­szen le­szek a me­ló­val.

Ba­las­sa ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Be­fe­jez­ted a pró­bá­kat az önt­vény­min­ták­kal? – kér­dez­te.

– Ha­jaj… Azok hol lesz­nek már szom­ba­ton.

– Majd le­esik va­la­mi cél­pré­mi­um.

Kis Má­ria fél­re­si­mí­tott hom­lo­ká­ból egy ra­kon­cát­lan tin­cset.

– Pa­lás­ti­nak biz­tos le­esik – mond­ta. – De ne­kem, a kis ür­gé­nek nem hi­szem, de mi­ért is esne le va­la­mi?

– A jobb keze vol­tál…

– En­gem az ér­de­kel, hogy la­zít­ha­tok majd. Leg­alább job­ban raj­tad tart­ha­tom a sze­mem oda­bent. Szin­te ki sem moz­dul­hat­tam az al­ko­tó­mű­he­lyem­ből. De ne félj, szer­dán le­hú­zom a ro­lót.

– Azt mond­tad, szom­bat­ra lesz­tek csak ké­szen.

– Hi­va­ta­lo­san.

– És nem hi­va­ta­lo­san?

– Már szer­dán… Dob­ha­tom ki azt a sok önt­vény­min­tát. Pa­lás­ti így ren­del­ke­zett. Nem akar­ja, hogy raj­tunk kí­vül bár­ki is meg­tud­ja. Gon­do­lom, meg­fe­le­lő­en akar­ja tá­lal­ni az ered­ményt, bom­basz­ti­ku­sán… A di­rek­tor mi­att te­szi, mert az csak szom­bat reg­gel lesz bent. El­ső­nek ta­lán vele akar­ja kö­zöl­ni, hogy a do­log si­ke­rült, így az­tán Pa­lás­ti a ha­tást is be­söp­ri tar­so­lyá­ba, ame­lyet vá­rat­lan be­je­len­té­se fog okoz­ni.

Ké­sőbb kö­zöm­bös té­mák­ról vál­tot­tak szót. Ki­lenc óra volt, ami­kor ki­jöt­tek a cuk­rász­dá­ból. Ba­las­sa ha­za­vit­te a lányt, és maga is ha­za­tért. Ép­pen la­ká­sá­nak aj­ta­ját nyi­tot­ta, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon­ja. Az hit­te, Kis Má­ria hív­ja, de azon­nal rá­is­mert Be­rec Edi­na hang­já­ra.

– Vég­re – hal­lat­szott a nő meg­könnyeb­bült hang­ja a te­le­fon­ba. – Már rég­óta hív­lak, de hi­á­ba csen­get­tem.

– Most búj­tam be a bar­lan­gom­ba… – Ba­las­sa hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve ezt mond­ta: – Lát­ta­lak ma… Ép­pen a hu­szon­né­gyes au­tó­busz­ra száll­tál fel, ame­lyik be­fe­lé jött a vá­ros­ba. Én pon­to­san el­len­ke­ző­leg ha­lad­tam… De le­het, hogy té­ve­dek, mert egy vil­la­nás volt az egész, és nem is te vol­tál.

– Dél­után fél hat­kor…

– Igen.

– Én vol­tam – mond­ta a nő kis­sé fel­emelt hang­súllyal.

– Ak­kor nem té­ved­tem. Saj­ná­lom, hogy nem be­fe­lé tar­tot­tam, mert ak­kor le­szed­te­lek vol­na a leg­kö­ze­leb­bi meg­ál­ló­ban ar­ról a busz­ról.

Rö­vid szü­net kö­vet­ke­zett.

– Sze­ret­ném, ha egy ki­csit rá­ér­nél – szó­lalt meg a nő.

– Most?

– Igen most… Sze­ret­nék va­la­mit meg­be­szél­ni ve­led, ami ne­kem fon­tos. Egy lé­nyeg­te­len­nek tűnő do­log, de én prob­lé­mát csi­nál­tam be­lő­le.

Ba­las­sa Pé­ter az órá­já­ra né­zett. Fél tíz volt.

– Van va­la­mi ka­jád? – kér­dez­te a nő.

– Van… Fel­vá­gott, és egyéb hi­deg nya­lánk­ság. Be­rec Edi­na rö­vi­de­ket lé­leg­zett.

– Me­gyek – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Sem­mi ka­jám nincs itt­hon, rá­adá­sul éhes va­gyok, ígé­rem, nem fo­gok fél­ni, hogy va­la­ki meg­lát­hat a ház­ban. Ta­xi­ba vá­gom ma­gam, és per­cek alatt ott va­gyok…

Már­is kat­tant a ké­szü­lék.

Ba­las­sa egy cso­mó szend­vi­cset ké­szí­tett, és italt vett elő. A szo­bá­ban tá­lalt fel. Mi­kor­ra vég­zett, meg­ér­ke­zett Be­rec Edi­na. Vi­lá­gos­kék far­mer­nad­rág, és ha­son­ló blúz volt raj­ta fém­gom­bok­kal. A ke­zé­ben pénz­tár­cá­ját szo­ron­gat­ta, mint­ha csak a sa­rok­ra ug­rott vol­na le vá­sá­rol­ni. A tár­ca pú­pos volt a ben­ne el­he­lye­zett la­kás­kulcs­tól.

Be­rec Edi­na a szé­les he­ve­rőt vá­lasz­tot­ta. Mi­kor meg­lát­ta a szend­vi­cse­ket, le­tet­te pénz­tár­cá­ját, és össze­csap­ta a ke­zét.

– Úr­is­ten – cso­dál­ko­zott. – Ki fog­ja ezt mind meg­en­ni? Ba­las­sa le­ült mel­lé.

– Egy éhes nőt vá­rok – mond­ta.

– De ennyit?

– Itt va­gyok én is – mond­ta Ba­las­sa. Előbb egy po­hár ko­nya­kot töl­tött.

Be­rec Edi­na ép­pen csak be­le­kós­tolt, az­tán egy szend­viccsel kez­dett baj­lód­ni. Kü­lö­nö­sebb iz­ga­lom nem lát­szott raj­ta, de a te­kin­te­te nyug­ta­lan és gond­ter­helt volt.

Ba­las­sa a má­so­dik szend­vics után meg­szó­lalt:

– Mer­re jár­tál olyan messze?

– Ar­túr bá­csi­ék­nál vol­tam… Hí­vott, hogy men­jek ki hoz­zá­juk. Nem szí­ve­sen tet­tem, de mind­egy… Re­mé­lem, nem za­var­lak, ami­ért ide­jöt­tem.

– Ugyan, Edi­na…

– Úgy érez­tem, hogy itt nyu­god­tabb le­szek, azért dön­töt­tem így. Ta­lál­koz­tál Ma­ri­ká­val?

Ba­las­sa le­nyel­te a szá­já­ban levő fa­la­tot.

– Igen… Most vit­tem haza az edzés­ről – mond­ta.

– Em­lí­tet­te, hogy érte mész… Sej­tet­tem, vele vagy, ami­kor hi­á­ba csen­get­tem te­le­fo­non – mond­ta a nő. Meg­tö­röl­te szal­vé­tá­val a ke­zét, az­tán fel­jebb csú­szott a he­ve­rőn, és há­tát meg­tá­masz­tot­ta a fa­li­sző­nye­gen. – Nem hoz­tam ma­gam­mal ci­ga­ret­tát.

Ba­las­sa egy do­boz Marl­bo­rót vett elő.

– Pa­ran­csolj – nyúj­tot­ta a fel­té­pett do­bozt.

Be­rec Edi­na el­mo­so­lyo­dott.

– Ezt hon­nan sze­rez­ted? – kér­dez­te. Ki­vett egy ci­ga­ret­tát, és mi­előtt Ba­las­sa tü­zet adott vol­na, rá­gyúj­tott az asz­ta­lon levő ön­gyúj­tó­val.

– Jobb na­pok­ra spej­zol­tam el a ked­ve­dért. Te is ez­zel kí­nál­tál. – El­vet­te a ha­mu­tar­tót, és a nő keze ügyé­be he­lyez­te.

Be­rec. Edi­na mé­lyet szí­vott a ci­ga­ret­tá­ból, és el­gon­dol­koz­va fúj­ta ki a füs­töt.

– Még nem tu­dod, de köz­löm ve­led, hogy szom­ba­ton Ar­túr bá­csi po­fa­vi­zi­tes bu­lit csi­nál a nya­ra­ló­já­ban – mond­ta csen­de­sen. – Erre min­den­ki hi­va­ta­los, már úgy ér­tem, aki Ti­bo­rék­nál is ott volt.

– Ne­kem sen­ki sem szólt – ve­tet­te köz­be Ba­las­sa.

– Ti­bor majd szól… Ő a hop­mes­ter. Ba­las­sa fel­falt még egy szend­vi­cset.

– Mi­cso­da? – né­zett ér­tet­le­nül.

– Hát a hop­mes­ter, aki össze­cső­dí­ti a né­pet.

– Ér­tem… Ak­kor is­mét egy szép éj­sza­ká­nak né­zünk elé­be. De úgy tu­dom Koll­ma­nék nya­ra­ló­ja a Ba­la­ton­nál van.

– Al­má­di­ban. Mi eb­ben a baj… Ba­las­sa meg­von­ta a vál­lát.

– Baj ép­pen nincs – mond­ta. – De egy át­bul­izott éj­sza­ka után jöj­jünk egye­ne­sen haza?… Gon­do­lom, egy­szer­re in­du­lunk, és ko­csik sze­rint el­oszt­juk a ban­dát. Te ve­lem jössz, és Ma­ri­ka is.

Be­rec Edi­na fe­jét ráz­ta.

– Én nem me­gyek – mond­ta. Ba­las­sa fel­kap­ta a fe­jét.

– Nem jössz?– kér­dez­te.

– Már úgy ér­tem, nem ve­le­tek me­gyek…

– Mind­egy, jössz, az a lé­nyeg… Nos, hol fo­gunk ott annyi­an alud­ni? Azt hi­szed, haj­nal­ban min­den­ki fel­ke­re­ke­dik, és irány vissza Pest­re? Vagy akik a ko­csi­juk­kal jön­nek, és fu­va­roz­zák a töb­bit, egy kor­tyot se igya­nak?

Be­rec Edi­na el­nyom­ta fé­lig szí­vott ci­ga­ret­tá­ját.

– Az Au­ró­ra szál­ló­ban van elég hely – mond­ta. – Elő­sze­zon­ban fé­lig üres a szál­ló, az árak is szo­li­dak. A több­ség ott fog­lal majd szo­bát.

– Így igen – bó­lin­tott Ba­las­sa. Rá­gyúj­tott egy Marl­bo­r­óra. – Te ki­vel uta­zol?

Be­rec Edi­na kel­let­le­nül el­húz­ta a szá­ját.

– Ép­pen er­ről van szó – mond­ta. – Er­ről akar­tam ve­led be­szél­ni. Azt aka­rom, hogy leg­alább te tudd, mi ve­lem a hely­zet. A töb­bi­ek úgy­sem ér­de­kel­nek. Túl­tet­tem ma­gam raj­ta.

Ba­las­sa meg­ráz­ta a fe­jét.

– Egy kuk­kot sem ér­tek – né­zett a nőre. – Mi­lyen hely­zet­ben le­szel?… Ta­lán arra kér­tek, hogy a han­gu­lat te­tő­fo­kán egy vet­kő­ző­szá­mot mu­tass be?

– Ne csa­csis­kodj, Pé­ter…

– Nem tu­dok más kel­le­met­len hely­ze­tet el­kép­zel­ni, amely­be be­le­ke­rül­nél. Bár őszin­tén meg­val­lom, fél­té­keny len­nék, de vi­tat­ha­tat­lan, te len­nél az est fény­pont­ja.

Be­rec Edi­na is­mét rá­gyúj­tott, az­tán meg­szó­lalt:

– Ar­túr bá­csi arra kért, hogy a bu­li­ján le­gyek a kí­sé­rő­je egy is­me­rő­sé­nek… Azt mond­ta, a hét­vé­gén kül­föld­ről egy jó is­me­rő­se ér­ke­zik. Az il­le­tő egy por­tu­gál üz­let­em­ber.

– És ez olyan ne­héz?

– Így szimp­lán véve nem ne­héz… De van, ami dup­lá­vá te­szi, és az már ne­héz. Ugyan­is együtt ér­ke­zem a kül­föl­di is­me­rős ko­csi­já­val a nya­ra­ló­ba. Ar­túr bá­csi azt akar­ja, úgy mu­tas­sam be a tár­sa­ság­nak, mint­ha az én is­me­rő­söm len­ne. Hát nem fura?

Ba­las­sa ér­tet­le­nül né­zett.

– Ezt ma­gam sem ér­tem – mond­ta. – De hát mi­vel ma­gya­ráz­za ezt Ar­túr bá­csi?

Be­rec Edi­na mé­lyen le­szív­ta a füs­töt.

– Kért, hogy ért­sem őt meg – mond­ta. – Be­val­lot­ta, kí­ván­csi Ti­bor kí­sér­le­té­re, és ha a kül­föl­di is­me­rős egész este ott lóg a nya­kán, nem tud er­ről szót vál­ta­ni Ti­bor­ral. Úgy gon­dol­ta, majd én le­fog­la­lom a por­tu­gál üz­let­em­bert, eset­leg el­vi­szem sé­tál­ni a Ba­la­ton part­ra, vagy mit tu­dom én…

– A má­sik ré­sze a do­log­nak – foly­tat­ta – Ar­túr bá­csi ré­szé­ről. Tart at­tól, ha ne­tán Ti­bor meg­tud­ja, hogy a kül­föl­di ven­dég az ő is­me­rő­se, ak­kor be­gu­bó­zik. Így Ar­túr bá­csi nem tud­ja ki­elé­gí­te­ni kí­ván­csi­sá­gát… Szó sze­rint eze­ket mond­ta ne­kem. És azt is, hogy míg dol­go­zott, maga is so­kat töp­ren­gett ha­tá­sos kor­ró­zió­vegy­szer elő­ál­lí­tá­sán, de ez nem si­ke­rült neki. Ezért az ér­dek­lő­dés.

– Bíz­hat­ta vol­na ezt Csa­ta­i­ra is, sőt el sem kel­le­ne hoz­ni ezt a pa­sast. Egye­ne­sen Csa­ta­i­ra bíz­za, hogy vi­gye el a Vár­ba, eset­leg a Má­tyás­pin­cé­be vagy mit tu­dom én, hova.

Be­rec Edi­na a fe­jét ráz­ta.

– Nem, ő azért is rám bíz­ta – mond­ta. – És ne­kem ez nem tet­szett. Kért, kö­nyör­gött… Vé­gül be­ad­tam a de­re­kam, ami­kor az­zal ér­velt, hogy ennyit meg­te­he­tek, és cél­zott az ál­lá­som­ra, amit neki kö­szön­he­tek… El­áru­lom, mi­ért til­ta­koz­tam emi­att. El­ső­sor­ban is tu­dod, mit je­lent, ha egy ilyen ba­rá­ti tár­sa­ság­ban meg­je­le­nek egy kül­föl­di öreg szi­var­ral. Még ha más­hol lát­nak, egye a fene. De ha el­ci­pe­lem egy ba­rá­ti tár­sa­ság­ba is, jog­gal gon­dol­hat­ják, a sze­re­tő­je va­gyok, kül­föl­di pa­sa­sok­kal fog­lal­ko­zom. So­kan akar­ták a vál­la­lat­nál, hogy a sze­re­tő­jük le­gyek. Ezek a hiú fér­fi­ak most kap­va kap­nak az al­kal­mon, és nem­csak ki­be­szél­nek egy­más kö­zött, de ter­jesz­tik is majd a plety­kát. Rá­adá­sul ugyan­csak az Au­ró­rá­ban fog­lal­tat szo­bát Ar­túr bá­csi en­nek a por­tu­gál pa­sas­nak is. Ez az­tán tö­ké­le­tes rá­ját­szás a kez­dő­dő plety­ká­ra.

Ba­las­sa kö­zöm­bös arc­cal in­gat­ta fe­jét.

– Mi a fe­né­nek ke­ver­te így meg a ká­sát a te Ar­túr bá­csid? – kér­dez­te. – Ha ilyen elő­ke­lő ven­dé­ge van, mi­ért nem mond­ta le a bu­li­ját. Vagy pe­dig meg­tart­ja a bu­lit, és ő hoz­za el a pa­sast, vagy, mint már em­lí­tet­tem, Csa­ta­i­ra bíz­za… De ab­ban sincs iga­za a te Ar­túr bá­csid­nak, hogy óva­tos­ko­dik. Va­jon ki, mit hin­ne?… Sen­ki sem hin­ne sem­mit. Ami­ért az a por­tu­gál ott lő­dö­rög a tár­sa­ság­ban ita­lát kós­tol­gat­va, vagy a pro­té­zi­sét csi­kor­gat­va a hi­deg tá­la­kon, a te Ar­túr bá­csid nem tud be­szél­get­ni má­sok­kal? Pa­lás­ti­val, ha ép­pen erre a be­szél­ge­tés­re feni a fo­gát?… Te, Edi­na, mi­nek tu­laj­do­ní­tod mind­ezt?

– Már nem is tu­dom… A leg­szí­ve­seb­ben azt hin­ném, hogy férj­hez akar adni, de er­ről szó sincs. Nem va­gyunk mi olyan jó­ban.

– Va­la­mi el­kép­ze­lé­sed csak van…

Be­rec Edi­na le­gyin­tett, az­tán egy szend­vi­cset kez­dett maj­szol­gat­ni.

– Egy­sze­rű­en a kí­ván­csi­ság emész­ti Ti­bor ered­mé­nyei után. Ez ért­he­tő, hi­szen ő is ve­gyész, és nem is akár­mi­lyen ve­gyész volt… Ta­lán at­tól fél, hogy Ti­bor­ral tör­té­nő be­szél­ge­té­se ku­darc­cal vég­ződ­het a már em­lí­tett okok mi­att.

Ba­las­sa la­pos pil­lan­tást ve­tett.

– A te ag­gá­lya­id, Edi­na, sok­kal el­fo­gad­ha­tób­bak – mond­ta. – Vi­szont a he­lyed­ben nem fog­nám fel bosszan­tó­nak a dol­got.

– A plety­ká­val meg ne na­gyon tö­rődj – foly­tat­ta. – Ab­ban vi­szont iga­zad van, ha egy szűk körű tár­sa­ság­ban ide­gent vi­szel, jog­gal gon­dol­hat­ják, hogy kö­zel áll hoz­zád. Afe­lett sem le­het el­sik­la­ni, hogy a pa­sas ugyan­ab­ban a szál­lo­dá­ban lesz. Mind­eze­ket azon­ban ne fogd fel tra­gi­ku­san… El­ső­sor­ban nem le­szel majd egye­dül a pa­sas­sal. A tár­sa­ság­ban fel­ol­dód­nak a dol­gok, majd én is mel­lé­tek csa­pó­dok. Má­sod­sor­ban ne­kem van ro­ko­nom Al­má­di­ban. A buli után al­szom nála egy ki­csit. Ma­ri­ka vi­szont az Au­ró­rá­ban lesz, ott fog­la­lok neki szo­bát. Azok mind két­ágya­sak. Aludj nála. Lát­ják a töb­bi­ek, hogy ket­ten vagy­tok, még­is más, mint­ha egye­dül len­nél egy szo­bá­ban. Így ta­lán si­ke­rül ki­húz­ni a plety­ka mé­reg­fo­gát.

Be­rec Edi­na rö­vi­det só­haj­tott, le­rúg­ta ci­pő­jét, és fel­hú­zott láb­bal a he­ve­rő­re ku­por­gott.

– Más­nap ve­le­tek jö­vök vissza Pest­re – mond­ta tö­mö­ren.

– A pa­sast és té­ged ki hoz le?

– A ko­csi­já­val jö­vünk.

– Be­mu­tat­ták már?

Be­rec Edi­na a fe­jét ráz­ta.

– Csak pén­te­ken ér­ke­zik – mond­ta. – Ar­túr bá­csi­val a Ro­yal­ban ta­lál­kozunk vele, ami­kor be­mu­tat neki. – Hosszan bá­mult maga elé, uj­já­val nyug­ta­la­nul bab­rál­ta a dísz­pár­na rojt­ját.

Ba­las­sa ko­nya­kot töl­tött, az­tán meg­emel­te po­ha­rát.

– Ne prob­lé­mázz már ezen – kér­lel­te. Be­rec Edi­na egy haj­tás­ra ki­it­ta po­ha­rát.

– Te, Pé­ter – for­dult szem­be Ba­las­sá­val. – Az egész do­log­ban va­la­mi azért nem tet­szik ne­kem… Konk­ré­tan nem tu­dom mi az, még csak a gon­do­la­tom­ban sem mo­tosz­kál sem­mi, de itt be­lül – mu­ta­tott mel­lé­re – va­la­mi szo­ron­gást ér­zek… Nem kí­vá­nom ezt a bu­lit, ezt az egész hely­ze­tet.

– Rossz az elő­ér­ze­ted?… Se­baj, lesz majd jobb is.

– Ez nem olyan könnyű, ta­lán azért nem könnyű, mert nem tu­dom meg­mon­da­ni, mi az… Ilyen ér­zés buj­kált ben­nem, ami­kor le­vit­tél a ta­nyá­ra Irén­ke né­ni­hez, és nem ta­lál­tuk ott. Ez volt ben­nem ak­kor is, ami­kor a le­ve­let ke­res­tem a kony­hám­ban. És most is ez van ben­nem. Irén­ke néni az­óta sem je­lent­ke­zett, még csak a le­ve­lem­re sem vá­la­szolt.

Ba­las­sa gyen­gé­den át­ka­rol­ta a nő vál­lát.

– Ide­ges vagy – mond­ta. – Majd meg­nyug­szol.

– Majd el­vá­lik…. Nem tu­dom, mi­ért tar­tok at­tól a szom­ba­ti éj­sza­ká­tól, de majd el­vá­lik.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy jól fo­god érez­ni ma­gad – je­gyez­te meg Ba­las­sa.