16.

Mire Hód Eger­be ért, Sze­ret­ne­ki őr­nagy már meg­kap­ta a fő­ka­pi­tány­ság ve­ze­tő­jé­nek uta­sí­tá­sát Te­me­si Pál ki­hall­ga­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó­an.

– Itt aka­rod vagy el­vi­szed?

– A kin­ti kör­nye­zet cél­ra­ve­ze­tőbb.

– Kí­sé­rőt ad­jak?

– Kö­szö­nöm, nem.

Hód az őr­nagy szo­bá­já­ban vár­ta meg, míg az őri­ze­test fel­ve­ze­tik. Köz­ben Sze­ret­ne­ki Te­me­si­ről in­for­mál­ta:

– Na­gyon össze­ment. Az a bi­zo­nyos bugy­li­bics­ka hoz­zá ké­pest dél­ceg da­lia. Éj­sza­ka sír, egyéb­ként ma­gá­ba ros­kad­va ül a cel­lá­já­ban, a ki­hall­ga­tá­so­kon is apa­ti­ku­san vi­sel­ke­dik.

– Gon­do­lom ért­he­tő, nem?

– Per­sze, per­sze. Most kezd tu­da­tá­ra éb­red­ni, hogy mi tör­tént… Te­me­si Pál va­ló­ban ön­ma­ga ár­nyé­ka volt. Ki­né­zet­re is leg­alább tíz évet öre­ge­dett, erős bo­ros­ta övez­te ar­cát, ki­al­vat­lan, vö­rös sze­mei alatt nagy, fe­ke­te ka­ri­kák. Sze­ret­ne­ki el­küld­te a fel­ve­ze­tőt, Hód mo­so­lyog­ni pró­bált.

– Meg­is­mer? – kér­dez­te. Te­me­si szót­la­nul in­tett.

– Ké­rem, sze­ret­nék ma­gá­val be­szél­ni, Te­me­si úr. De nem itt. Jöj­jön ve­lem, ki­me­gyünk a vá­ros­ba.

Te­me­si­nek erre sincs egy sza­va se, Hód­nak meg­győ­ző­dé­se volt, hogy ha most ki­hir­det­nék előt­te a ha­lá­los íté­le­tet, azt is ilyen ret­te­ne­te­sen min­den-mind­egy mó­don fo­gad­ná.

A ko­csi­ban Hód maga mel­lé ül­tet­te elő­re és be­szél­ge­tést kí­sér­le­te­zett.

– Hová akar men­ni? Va­la­mi ked­venc hely? Tar­dos? Szép­asszony­völ­gye vagy jó lesz egy ét­te­rem?

Az iga­zat meg­vall­va Hód­nak ez utób­bi tet­szett vol­na a leg­job­ban, hi­szen mind­járt fél ti­zen­ket­tő. így, hogy Te­me­si vál­to­zat­la­nul néma ma­radt, meg­állt egy csen­des­nek is­mert bo­ro­zó előtt. A sa­rok­ba ül­tek, hát­ra, ahol nem volt ven­dég.

– Tisz­tán, víz­zel? Va­la­mi ételt? Az őri­ze­tes egy szó­val vá­la­szolt:

– Víz­zel.

Az­tán, hogy ivott né­hány kor­tyot, Hód pe­dig fel­hör­pin­tet­te a ká­vét, ide­jét lát­ta, hogy meg­kezd­je fő­nö­ke pa­ran­csá­nak vég­re­haj­tá­sát.

– Amint vet­tem ész­re, Te­me­si úr, meg­is­mert. Meg kell mon­da­nom, hogy fur­csa ta­lál­ko­zá­sa­ink vol­tak. Ne cso­dál­koz­zék raj­ta, ami ön­nel tör­tént elég ma­gya­rá­zat arra, mi­ért kí­sér­te önö­ket fi­gye­lem­mel a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um.

Te­me­si most egye­ne­sen rá­né­zett:

– Ki­cso­da maga? És mit akar?

– Fo­dor Imre fő­had­nagy va­gyok a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ból. Fel­fe­dem ma­gam, más­ként nem len­ne ér­tel­me a be­szél­ge­té­sünk­nek. De ígér­je meg, hogy sen­ki­nek sem árul­ja el ki­lé­te­met. A jö­vő­ben sem. Elő­re­bo­csá­tom, hogy amit most hal­la­ni fo­gok ma­gá­tól, azt fel fo­gom hasz­nál­ni. El­ső­sor­ban az ön ér­de­ké­ben. Azért ké­rem, sa­ját ér­de­ké­ben ké­rem, hogy őszin­te le­gyen hoz­zám, és őszin­tén vá­la­szol­jon a kér­dé­se­im­re. A mű­vész­nőt na­gyon saj­ná­lom és, ha ez némi vi­gaszt nyújt, ak­kor fo­gad­ja rész­vé­tem.

Te­me­si sze­me egy­sze­ri­ben meg­telt könnyel. Lát­szott, jól­esik neki az em­be­ri hang, a Hód­ból ára­dó együtt­ér­zés.

– Kö­szö­nöm… – sut­tog­ta.

Hód rá­gyúj­tott, kí­nál­ta Te­me­sit is. De az in­tett, hogy kö­szö­ni, nem él vele.

– Két olyan tanú van Te­me­si úr, aki lát­ta és val­lot­ta, hogy maga ci­va­ko­dás vagy du­la­ko­dás köz­ben le­lök­te a mű­vész­nőt a szik­lá­ról.

Te­me­si meg­döb­bent:

– Le­lök­tem?

– Fritz Kol­be és a he­lyi plé­bá­nos val­lo­má­sa sze­rint.

– Ha­zud­nak.

– Rend­ben, hogy ha­zud­nak, de nem mu­tat­ták meg a ta­nú­val­lo­má­so­kat ön­nek, ami­kor be­je­len­tet­ték, hogy elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tás­ba he­lye­zik?

A vö­rös, ki­al­vat­lan sze­mek pil­la­nat­ra le­csu­kód­tak.

– De.

– Ak­kor?

– Le­het, hogy nem hi­szi el, de nem lát­tam én ab­ból sem­mit. Kü­lön­ben is olyan mind­egy volt, hogy mit tesz­nek elém, mit kell alá­ír­ni, mi lesz ve­lem… Ed­dig tar­tott az élet, uram. Pont. Vége.

Te­me­si maga elé me­redt. A ho­má­lyos sa­rok­ban még öre­gebb­nek lát­szott.

– Ké­rem, hogy na­gyon kon­cent­rál­jon arra, amit fe­lel most. Azon a na­pon, amely olyan rosszul vég­ző­dött, mi­kor és ho­gyan ta­lál­ko­zott a mű­vész­nő­vel?

A fér­fi va­ló­ban a tör­tén­tek­re akart össz­pon­to­sí­ta­ni. Las­san, tö­re­de­zet­ten, de össze­füg­gő­en kezd­te me­sél­ni, hogy tíz órá­ra be­szél­ték meg a ta­lál­ko­zót az er­dő­gaz­da­sá­gi el­ága­zás­nál, a ter­mé­szet­vé­del­mi jel­ző­táb­la mel­let­ti tu­ris­ta pi­he­nő­ben.

– A maga öt­le­te volt vagy a mű­vész­nőé a ki­rán­du­lás? Nem is annyi­ra a ki­rán­du­lás, ha­nem a hely.

– Azé a sze­mété.

– Fritz Kol­bét gon­dol­ja?

– Igen. Mert­hogy neki el­in­téz­ni­va­ló­ja van a plé­bá­nos­sal a ká­pol­ná­ban.

– Ezt a mű­vész­nő mond­ta?

– Igen.

– S az­tán?

Ta­lál­koz­tak. Eli­za­beth Blum­ét Kol­be hoz­ta a ko­csi­ján. A nő igen fel­do­bott ál­la­pot­ban ér­ke­zett, Te­me­si nya­ká­ba ug­rott, s tel­jes sú­lyá­val csün­gött raj­ta, mint egy gye­rek. Ka­ca­gott, vib­rált, kö­rül­fut­kos­ta a jel­ző­táb­lát és a pa­dot.

– Ita­los volt?

– In­kább má­mo­ros. Ital­sza­got nem érez­tem raj­ta. Kol­be lát­hat­ta, hogy cso­dál­ko­zom Li­zett vi­sel­ke­dé­sén, mert azt mond­ta: sem­mi baj, a mű­vész­nőt gye­rek­ko­rá­ban fej­sé­rü­lés érte, néha szo­kott ilyen fel­span­nolt len­ni. Ha na­gyon nem bír­nék vele, ak­kor van Li­zett tás­ká­já­ban nyug­ta­tó, ad­jak neki.

– Gyógy­szer?

– Egy spray. Be kell le­hel­ni és meg­nyug­szik.

Hód­nak is­mét ural­kod­nia kel­lett ma­gán, hogy fel ne ugor­jék.

– Biz­tos ez? Spray?

– Csak egy pi­cit kell a szá­já­ba spric­cel­ni, és az meg­nyug­tat­ja.

– És sor ke­rült rá?

Te­me­si Pál igent in­tett. De előbb még tör­tént egy és más. Most már fo­lya­ma­to­sab­ban, de az is­mé­telt él­mény ha­tá­sá­ra zak­la­tot­tab­ban mond­ta a tör­té­ne­tet Te­me­si. Azt ter­vez­te, hogy a kék út men­tén el­gya­lo­gol­nak a leg­kö­ze­leb­bi tu­ris­ta­há­zig, és ott töl­tik majd az éj­sza­kát.

A fő­had­nagy kény­te­len volt is­mét köz­be­kér­dez­ni:

– És mi­ért nincs mind­eb­ből egyet­len szó sem a val­lo­má­sá­ban? A fér­fi vál­lat vont:

– Nem kér­dez­ték. Csak az ér­de­kel­te a rend­őr­sé­get, hogy mit csi­nál­tunk a szik­la­te­tőn… Kü­lön­ben is, mind­egy.

– Az is­ten­fá­ját, de­hogy­is mind­egy! – pat­tant hir­te­len Hód. – Mind­egy ma­gá­nak, hogy tíz évet ül, vagy egyet, vagy egyet se? – Az­tán rá­jött, hogy he­ves­ke­dés­sel sem­mi­re se megy, hát el­né­zést kért. – Fel sze­ret­ném ráz­ni Te­me­si úr eb­ből a le­tar­gi­á­ból, mert egy­re in­kább meg­győ­ző­dé­sem, hogy a val­lo­más hi­á­nyo­san van fel­vé­ve…

Te­me­si to­vább mond­ta az ese­mé­nye­ket. Fel­gya­lo­gol­tak a te­tő­re. Út­köz­ben Li­zett, mint egy pil­lan­gó, mint egy gyö­nyö­rű, sár­ga pil­lan­gó rep­de­sett vi­rág­tól vi­rá­gig, és min­den bo­kor alá be akart fe­küd­ni a fér­fi­val.

– Nem le­he­tett vele bír­ni. Le akart vet­kőz­ni, és en­gem is ru­hát­la­nul akart lát­ni… En­gem fe­szé­lye­zett a do­log, hi­szen bár­mi­kor jár­hat­tak arra. Apa és lá­nya, gon­dol­hat­ták vol­na. Vagy egy öreg sza­tír és a fi­a­tal pil­lan­gó… Bir­kóz­tunk. Az­az­hogy fek­ve ját­szot­tunk. Li­zett ma­gá­ra hú­zott, és ak­kor eszem­be ju­tott Kol­be. Amit Kol­be mon­dott. Er­ről a vi­sel­ke­dés­ről. Várj, Li­zett, mond­tam neki, itt van ez a spray, le­helj be­lő­le egy ki­csit. Ak­kor meg­nyug­szol… Ép­pen csak egy csep­pet spric­celt be­lő­le a szá­já­ba, az­tán el­dob­ta. Meg­nyu­go­dott. Tény­leg meg­nyu­go­dott. És el­kez­dett sír­ni. Úgy érez­tem, azért sír, mert bol­dog… Gye­re, mond­ta, gye­re, gye­re, a tiéd aka­rok len­ni… Most, itt azon­nal…

Te­me­si­nek el­csuk­lott a hang­ja. Ivott a spic­cer­ből. Nagy ne­he­zen tud­ta csak foly­tat­ni. – Mond­tam már, hogy fe­szé­lye­zett a tu­dat, hogy bár­mi­kor meg­lát­hat­nak ben­nün­ket. Le­fej­tet­tem ma­gam­ról a kar­ja­it, fel­áll­tam, Li­zett is fel­ug­rott, vissza akart rán­ta­ni. Én nem hagy­tam. Tény­leg úgy néz­he­tett ki messzi­ről, mint a du­la­ko­dás. Ha nem aka­rod, ak­kor én re­pü­lök… ki­ál­tot­ta. De már ak­kor az orom szé­lén állt. Li­zett!… Li­zett!… Késő volt. Li­zett le­zu­hant… – Te­me­si hang­ta­la­nul sírt. Hód várt egy ki­csit, az­tán hal­kan kér­dez­te:

– A spray? Mi lett vele?

– El­dob­ta… Le­het, hogy még min­dig ott van. Ha meg nem ta­lál­ta va­la­ki.

A fő­had­nagy Te­me­si kar­já­ra tet­te a ke­zét.

– Nyu­god­jék meg… Elég, ha azt mon­dom, hogy még ma ki­en­ge­dik? Új jegy­ző­köny­vet vesz­nek fel, ab­ban mind­azo­kat el­mond­ja, ami­ket most ne­kem, és sza­bad­láb­ra he­lye­zik…

Vissza­men­tek a fő­ka­pi­tány­ság­ra. Hód rö­vi­den kö­zöl­te a té­nye­ket Sze­ret­ne­ki őr­naggyal, az­tán meg­kér­te, hogy men­je­nek ki a hely­szín­re Te­me­si­vel, és pró­bál­ják meg­ke­res­ni az el­do­bott sprayt. Leg­szí­ve­seb­ben ő men­ne, de idő­re vissza kell ér­nie a fő­vá­ros­ba.

In­du­lás előtt azon­ban sze­ret­te vol­na a jó hírt kö­zöl­ni Bana ez­re­des­sel, hi­szen tud­ta, hogy fő­nö­ke fel­tét­le­nül ked­ve­ző fej­le­ményt vár tőle. Köz­vet­len vo­na­lon hív­ta az ez­re­dest.

– Etu­ka, le­gyen szí­ves, kap­csol­jon a fő­nök­höz.

Pi­ciny kat­ta­nás és:

– Tes­sék, fő­had­nagy. Va­la­mi baj van?

– Je­len­tem sem­mi. Azt hi­szem, va­la­mit kés­ni fo­gok, most tu­dok csak in­dul­ni.

– És? Sza­bad­láb­ra he­lyez­te­ti?

– Igen.

– Gra­tu­lá­lok, fiam… Mi­kor­ra ér fel?

– Nyo­mom a gázt, ez­re­des elv­társ.

– Csak vi­gyáz­zon ma­gá­ra, in­kább kés­sen egy órát, sem­mint baja tör­tén­jék.

Bana, mi­kor le­tet­te a te­le­font, mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na. Öröm­mel ki­a­bált ki a tit­kár­ság­ra:

– Tit­kár­nők gyön­gye, ide fi­gyel­jen! Há­rom he­lyett fél négy­re trom­bi­tál­ja össze az osz­tály­ve­ze­tő elv­tár­sa­kat. És főz­zön majd mind­nyá­junk­nak egy jó ká­vét…

Hód tény­leg fél négy­re ér­ke­zett. Bana szo­bá­já­ban ott ült a ve­zér­kar, tel­jes lét­szám­ban.

– Ez­re­des elv­társ je­len­tem… – kezd­te vol­na sza­bály­sze­rű­en Hód, de Bana le­in­tet­te:

– Pi­henj. Áll­jon, hall­gas­son, ne je­lent­sen. A kér­dé­se­im­re fog vá­la­szol­ni… Tud­ja, mi­ért áll most? Ezt ér­dem­li az, aki meg­dol­goz­tat­ja a fő­nö­két. Egész éj­jel itt ül­tem az ak­ták mel­lett, és ke­res­tem maga he­lyett a mű­vész­nő ha­lá­lá­nak tet­te­sét. Vagy leg­alább­is meg­pró­bál­tam Te­me­si he­lyett mást ta­lál­ni… Nos, ad­tam hat órát ma­gá­nak, fő­had­nagy egy pa­rancs vég­re­haj­tá­sá­ra. Ne­vet ké­rek: ki a gyil­kos vagy gyil­ko­sok? Ki vagy kik gya­nú­sít­ha­tok?

Hód rész­le­tes je­len­tést adott Te­me­si Pál ki­hall­ga­tá­sá­ról, val­lo­má­sá­nak új­ra­fel­vé­te­lé­ről, és ar­ról, hogy meg­kér­te az egri kol­lé­gá­kat a spray fel­ku­ta­tá­sá­ra.

– Kö­zöl­tem ve­lük… – mond­ta –, hogy a nyo­mo­zás szem­pont­já­ból igen fon­tos a spray. Min­ta­hogy va­ló­ban az is. Eli­za­beth Blume nem volt ká­bí­tó­szer-él­ve­ző, ezt a né­hány ta­lál­ko­zá­sunk al­kal­má­val meg­ál­la­pít­hat­tam. A Te­me­si­vel való ran­de­vú­ra még­is má­mo­ro­san ér­ke­zett, amely má­mor sem­mi­kép­pen sem szár­maz­ha­tott szesz­től, mert azt Te­me­si a nő le­he­le­tén ok­vet­le­nül meg­érez­te vol­na. A ká­bí­tó­szer mel­lett szól a spray, az újabb be­fecs­ken­de­zés, amely­től Blume kis­asszony előbb sír­ni kez­dett, majd sze­ret­kez­ni, s vé­gül is re­pül­ni akart. Kol­be ter­mé­sze­te­sen tu­dott a spray dro­gos vol­tá­ról, nem­hi­á­ba adta be Te­me­si­nek a fej­sé­rü­lé­ses me­sét, és ta­ná­csol­ta a „nyug­ta­tó” hasz­ná­la­tát. Ter­mé­sze­te­sen a bon­co­lá­si jegy­ző­könyv majd tisz­táz­za, mek­ko­ra és mi­lyen össze­té­te­lű dó­zis volt a mű­vész­nő­ben. És, ha a sprayt meg­ta­lál­ják…

Bana köz­be­szólt:

– Nem aka­rom fél­be­sza­kí­ta­ni, fiam, de… – le­nyom­ta a tit­kár­sá­gi ké­szü­lék gomb­ját. – Etu­ka, le­gyen szí­ves, hív­ja ne­kem Sze­ret­ne­ki őr­nagy elv­tár­sat a He­ves me­gye­i­től… – Az­tán a fő­had­nagy­hoz szólt. – Foly­tas­sa, ké­rem.

Hód már in­kább a két­sé­ge­i­ről, tisz­tá­zat­lan prob­lé­má­i­ról be­szélt.

– Csak azt nem ér­tem, ez­re­des elv­társ, hogy Kol­be hon­nan tud­ta elő­re, hogy Te­me­si­ék ki­rán­du­lá­sa tra­gé­di­á­val vég­ző­dik majd? Hogy a spray vé­gül is olyan ká­bu­lat­ba ejti a tán­cos­nőt, hogy le­re­pül a szik­lá­ról? Mert­hogy tud­ta vagy leg­alább­is sej­tet­te, az biz­tos. Hi­szen ő néz­te ki és aján­lot­ta a he­lyet, pá­holyt vál­tott ma­gá­nak az­zal, hogy a plé­bá­nost fel­ren­del­te a szem­köz­ti ká­pol­ná­hoz, ahon­nan gyö­nyö­rű­en vé­gig­kí­sér­het­te az ese­ményt, amely­ről, mint ko­ro­na­ta­nú vall­ha­tott, sa­ját ér­de­ke­i­nek meg­fe­le­lő­en a rend­őr­sé­gen.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint… – gon­dol­ko­dott han­go­san Bana Dé­nes –, Kol­be nem tu­dott bi­zo­nyo­sat. Nem tud­ta elő­re a já­ték ki­me­ne­te­lét. Kol­be csak azt tud­ta, hogy a tán­cos­nő ká­bí­tó­szer ha­tá­sa alatt áll majd, ami köz­ben sok min­den tör­tén­het. Pél­dá­ul… – az ez­re­des mint­ha rá­jött vol­na va­la­mi­re, hir­te­len fel­élén­kült –, pél­dá­ul Bon­ne, ugye, az ár­nyék, a go­ril­la szé­pen fel­lo­póz­kod­ha­tott vol­na a te­tő­re, hi­szen ott dek­kolt a kő­bá­nya má­sik ol­da­lán az XX-es ko­csi­ban, és a mű­vész­nő sem ma­gá­tól ug­rott vol­na le a mély­be. Kol­be pe­dig vál­to­zat­la­nul val­lot­ta vol­na, mint szem­ta­nú, hogy Te­me­si Pál volt a tet­tes.

Úgy lát­szik, az ez­re­des fej­te­ge­té­se a töb­bi­ek­re is ser­ken­tő­leg ha­tott, mert azt mond­ta Pin­tér al­ez­re­des:

– Kol­be in­dí­té­ka vi­lá­gos. Eli­za­beth Blume túl­sá­go­san so­kat tu­dott, il­let­ve sej­tett róla. Kol­bé­nak kez­dett kel­le­met­len len­ni, fő­leg a rend­őr­sé­gi fe­nye­ge­tés­sel is, üz­le­ti ügye­it is ke­resz­tez­te itt­ma­ra­dá­si szán­dé­ká­val, nem be­szél­ve ar­ról, hogy rá­jö­he­tett: a Csat­hó gró­fok hí­res-ne­ve­ze­tes va­gyo­na már nem le­het az övé. Leg­jobb te­hát meg­sza­ba­dul­ni, mi­előbb meg­sza­ba­dul­ni a nő­től, de úgy, hogy ugyan­ak­kor Te­me­si Pál is bör­tön­be ke­rül­jön, ne­hogy lé­pé­se­ket te­hes­sen el­le­ne.

A te­le­fon fel­bú­gott. Bana tü­rel­met­le­nül kap­ta fel a kagy­lót:

– Tes­sék. – A töb­bi­ek rop­pant csend­ben fi­gyel­tek a be­szél­ge­tés­tö­re­dé­kek­re. – Szer­vusz, Eret­ne­ki. Nem pa­ran­cso­lok én, csak kér­dem: meg­ta­lál­tá­tok a sprayt? Na, a fene egye meg. És tud­já­tok, hogy né­zett ki? Ér­tem… Mondd, ol­vas­tad te a bon­co­lá­si jegy­ző­köny­vet? Nem, még nem kap­tuk meg. És? Gon­dol­tuk… Te­me­sit el­en­ged­té­tek már? Sze­gény fic­kó… Hát kö­szö­nöm… Szer­vusz…

Min­den szem Bana Dé­nes­re sze­ge­ző­dött. Az ez­re­des ki­egé­szí­tet­te a tö­re­dé­ke­ket:

– A spray nincs meg. A tra­gé­dia után egy ala­kot lát­tak a szik­la­te­tőn mász­kál­ni… Fel­tű­nő­en hosszú kar­jai vol­tak… Nem is­me­rős, fiam?

– Bon­ne!

– Az az. És most már az sem két­sé­ges, hogy Kol­be és Bon­ne rá­dió­kap­cso­lat­ban áll egy­más­sal. Kol­be, mi­kor a plé­bá­nos előtt meg­ját­szot­ta a meg­ren­dül­tét, be­ült a ko­csi­ba, on­nan uta­sí­tot­ta út­köz­ben Bon­nét, hogy ke­res­se meg a nő tás­ká­ját vagy a sprayt a hely­szí­nen. Mert az rá­juk néz­ve eset­leg bi­zo­nyí­ték ere­jű.

– El­né­zést… – Be­lez­nay szó­lalt meg. – A bon­co­lá­si jegy­ző­könyv?

– Sze­ret­ne­ki úgy em­lék­szik, a mű­vész­nő­ben ta­lált he­ro­in­szár­ma­zá­sú szer dó­zi­sa oly nagy mennyi­sé­gű volt, hogy az ön­ma­gá­ban is ha­lá­lát okoz­hat­ta vol­na.

Most meg Hód kér­de­zett:

– Bo­csá­nat, ez­re­des elv­társ, Te­me­si?

– El­en­ge­dik. Azt kér­dez­te Sze­ret­ne­ki­től, tud­ják-e már, mi­kor lesz a te­me­tés. Kép­zel­jék, a bé­lyeg­al­bu­mot, az összes ék­szert, min­de­nét oda­ad­ná a sze­ren­csét­len, csak hogy az ak­na­bo­csi te­me­tő­ben nyu­god­has­son Eli­za­beth Blume mű­vész­nő, aki bár­mi­lyen fur­csán hang­zik is, de vol­ta­kép­pen ha­za­jött meg­hal­ni…