8.

A nap már meg­jár­ta az ég­bol­tot, de esze ágá­ban sem volt a he­gyek pár­nái közé búj­ni éj­sza­ká­ra…

Kol­be és Pá­lin­kás ita­los han­gu­lat­ban ér­kez­tek vissza. A pa­ta­kon át­ve­ze­tő híd­ról Pá­lin­kás han­gos­kod­va ki­a­bált a kis ház félé:

– Meg­jöt­tek a nagy va­dá­szok! Fen­sé­ges il­la­tok, lu­kul­lu­szi va­cso­ra! Meg­lát­ja ba­rá­tom – mond­ta Kol­bé­nak –, mi­cso­da me­sés meg­le­pe­tést ké­szí­tett ne­künk a mi ked­ves Pali ba­rá­tunk.

Az asz­ta­lon meg volt te­rít­ve, az éte­lek tá­la­lás­ra ké­szen áll­tak rész­ben a kony­ha­asz­ta­lon, rész­ben me­le­gen tart­va a fő­ző­plat­ni­kon és a sü­tő­ben.

– Pa­li­kám! – har­so­gott to­vább Pá­lin­kás. – Gra­tu­lálj a ven­dég úr­nak. Re­mek szar­vas­bi­kát lőtt!

Te­me­si hal­kan en­ge­del­mes­ke­dett:

– Gra­tu­lá­lok…

– Fog­lal­jon he­lyet, Kol­be úr – mond­ta az­tán Pá­lin­kás. – Csu­di jó il­la­tok. Ma­gá­nak nem ez a vé­le­mé­nye?

Kol­bén nem lát­szott az ital ha­tá­sa, nem úgy mint Pá­lin­ká­son, aki­nek té­to­va lép­tei is el­árul­ták, hogy jó né­hány öt­cen­tes­sel ta­lál­koz­ha­tott. Az ital­szek­rény­re mu­ta­tott…

– Me­lyi­ket aján­lod Pa­li­kám? Légy szí­ves, kí­náld a ven­dé­get. Ame­lyi­ket a leg­jobb­nak gon­do­lod. A mű­vész­nő zsű­ri­zett már? Igaz is – mond­ta és el­hall­ga­tott. Kör­be­jár­tat­ta te­kin­te­tét. – És a mű­vész­nő? Hol van a mű­vész­nő? Nem főz­ted tán őt is meg? Ha igen, légy szí­ves, tá­lald fel – szel­le­mes­ke­dett, de hu­mo­ra fo­gad­ta­tá­sá­ból ész­re­vet­te: nem kel­lett vol­na mon­da­nia, hát­ha hall­ja va­la­hol Li­zett is.

Te­me­si vá­lo­ga­tás nél­kül kí­nál­ta Kó­ló­é­nak az ita­lo­kat, de az sem­mi­ből sem ivott. In­kább az éte­lek­re volt kí­ván­csi, és arra, hogy hol van Li­zett.

– A mű­vész­nő sé­tál­ni ment az er­dő­be – kö­zöl­te Te­me­si.

– Azt – mond­ta: is­me­rős er­re­fe­lé, szét­néz a kör­nyé­ken. Ad­dig is, amíg meg­jön, ha­rap­hat­na egy ki­csit.

– És­pe­dig? – kur­jan­tott Pá­lin­kás. – Légy szí­ves, so­rold, hadd vá­lasszon a ked­ves ven­dég.

– Van hi­deg gom­bás fá­cán­sült, vad­ma­lac­pe­cse­nye, szá­raz nut­ria-hús fok­hagy­má­san. Jól megy hoz­zá kor­tyol­gat­va a cu­kor nél­kü­li eper­bó­lé.

Li­zett egy óra múl­va sem ke­rült még elő. Kol­be hi­á­ba nyom­kod­ta a ko­csi­tül­köt. A sö­té­te­dést félő volt meg­vár­ni. Te­me­si min­den­ki­nek ki­je­lölt az er­dő­ben egy sza­kaszt, hogy ott ke­res­se Li­zet­tet. Sen­ki előtt sem volt kü­lö­nös, hogy az ital ha­tá­sá­ra va­la­hol le­fe­küdt és el­aludt. Arra, hogy va­la­mi baja tör­tén­he­tett vol­na, egyi­kő­jük sem gon­dolt.

Te­me­si ön­ma­gá­nak je­löl­te ki azt a te­rü­le­tét, ahol Li­zet­tet a pa­tak­ból ki­men­ni lát­ta. Egé­szen kö­zel a va­dász­ta­nyá­hoz téli vad­ete­tő volt, Li­zett nyu­godt lé­leg­zet­vé­te­lek­kel itt aludt a szé­ná­ban.

Te­me­si rop­pant meg­örült, ami­kor rá­ta­lált. Le­tér­delt mel­lé, s az opá­los al­ko­nyi fény­ben néz­te a nő szép­sé­ges ar­cát, a ruha alatt rej­lő kis mel­le­it, amint egyen­le­te­sen emel­ked­nek, ahogy lé­leg­zik, hosszú comb­ja­it, ame­lyek iz­ga­tó­an sej­le­nek elő, s hir­te­len olyan vágy kap­ta el, hogy be­le­re­me­gett.

Li­zett las­san fel­nyi­tot­ta a sze­mét. Amint meg­lát­ta a fér­fit, felé nyúj­tot­ta két kar­ját, és szin­te le­he­li te: – Csó­kol­jon meg…

A fér­fi­nak már nem kel­lett biz­ta­tás. Rá­csu­kó­dott Li­zett­re.

Az er­dő­ben egy­re tá­vo­lo­dón hal­lott Pá­lin­kás és Kol­be ke­re­ső ki­ál­to­zá­sa.

Hogy első egy­más­ra ta­lá­lá­suk med­dig tar­tott, egyi­kő­jük sem tud­ta. De mi­kor bó­du­la­tuk­ból esz­mél­tek, már bő­ven el­tűnt a nap a he­gyek fö­lött.

Li­zett­ben kel­le­mes ér­zé­sek buj­kál­tak. Soha nem ta­pasz­tal­ta ezt még fér­fi­vel. Két ke­zé­be fog­ta Te­me­si ar­cát s há­lá­san sut­tog­ta:

– Kö­szö­nöm…

A fér­fit meg­ha­tot­ta a szó, a mö­göt­te rej­lő ked­ves­ség, s újra meg­csó­kol­ta Li­zet­tet.

– Én kö­szön­lek, te ked­ves kis vi­rág… – és is­mét, né­mán, hosszan gyö­nyör­kö­dött Li­zett ar­cá­ban, amely­nek vo­ná­sai még jól lát­szot­tak az esti ho­mály­ban.

– Mit né­zel? – kér­dez­te kí­ván­csi­an Li­zett. Te­me­si kis szü­net után, tű­nőd­ve vá­la­szolt:

– Olyan ér­zé­sem van, mint­ha már va­la­mi­kor ta­lál­koz­tunk vol­na. A nő hi­tet­len­ked­ve ka­ca­gott:

– Azt ba­jo­san. Most va­gyok elő­ször Ma­gyar­or­szá­gon… Ha csak elő­ző él­tem­ben nem vol­tam er­dei nim­fa…

– Még­is, egy­re bi­zo­nyo­sabb előt­tem… – erős­kö­dött Te­me­si. – És azt is tu­dom, hogy az a ta­lál­ko­zás na­gyon kel­le­mes volt.

– Mon­dom, hogy mint er­dei nim­fa már meg­kí­sér­tet­te­lek… Te­me­si fel­ült a szé­ná­ban.

– Azt mon­dod: elő­ször jársz itt. Ak­kor hon­nan tudsz ilyen jól ma­gya­rul?

– Mert a szü­le­im ma­gya­rok vol­tak. Én ugyan Ba­jor­or­szág­ban szü­let­tem, de édes­anyám oda­kint is ma­gyar­nak ne­velt.

– És hol lak­ta­tok? – Te­me­sin eny­he iz­ga­lom ér­zett.

– A szom­széd­ban ked­ves, Ak­na­bo­cson. A fér­fi csak­nem fel­ki­ál­tott:

– A kas­tély­ban?

– Igen. Is­mer­ted ta­lán?

Te­me­si fel­fe­de­ző örö­me egy­re nőtt:

– Csat­hó gró­fék?

– A szü­le­im vol­tak.

– Mond­tam! Ugye mond­tam? Ugye mond­tam, hogy ta­lál­koz­tunk!

– Nem ér­te­lek.

– Az édes­anyád! Pon­to­san olyan vagy, mint az édes­anyád! A kis kon­tesz… Negy­ven­négy­ben.

Li­zett nem so­kat ér­tett az egész­ből.

– Is­mer­ted az édes­anyá­mat?

– Sze­rel­mes vol­tam belé. Kis­ka­masz ko­rom­ban ő volt a min­de­nem… Anél­kül, hogy tu­dott vol­na róla…

– És, hogy ke­rül­tél te apá­mék­hoz?

– Hogy?… – Te­me­si na­gyot lé­leg­zett. – Én vol­tam a Szil­vá­si bir­tok in­té­ző­jé­nek a fia.

Most meg Li­zet­ten volt az öröm és a cso­dál­ko­zás sora:

– Te?!… Ó, is­te­nem… Mennyit me­sélt ró­lad édes­anyám!… Hát ez nagy­sze­rű! Ez cso­dá­la­tos! – Hir­te­le­né­ben ren­ge­teg pu­szit nyo­mott Te­me­si ar­cá­ra. – Hogy én ve­led ta­lál­koz­hat­tam! És, ha tud­nád, hogy anyám mi­lyen sze­re­tet­tel em­le­ge­tett. Sok­szor el­mond­ta azt a tör­té­ne­tet, negy­ven­négy­ben, mi­kor az ék­sze­rek el­rej­té­se előtt annyi­ra meg­bot­rán­koz­tat­ta a fa­mí­li­át mi­at­tad!

Te­me­si ne­ve­tett.

– Szép kis his­tó­ria volt… Egy­szer majd el­me­sé­lem.

– Mi­ért egy­szer? Most!

– És azok? – jel­zett fe­jé­vel a fér­fi a va­dász­ház irá­nyá­ba. Li­zett könnye­dén le­gyin­tett.

– Hi­de­gen hagy­nak… Kü­lön­ben sem árt ne­kik egy kis iz­ga­lom. Szó­val me­sélj! – Mi­kor Te­me­si még min­dig vo­na­ko­dott. – Kapsz egy iga­zi pu­szit, ha me­sélsz… Itt az elő­leg! – át­fog­ta a fér­fi fe­jét, és fi­no­man a szá­já­ra csó­kolt. – A töb­bit ak­kor ka­pod, ha be­fe­jez­ted…

Te­me­sit már nem kel­lett to­vább ka­pa­ci­tál­ni. Az ölé­be fek­tet­te Li­zett fe­jét, gyen­gén si­mo­gat­ni kezd­te a ha­ját, s el­be­szé­lé­sé­ből össze­állt a kö­vet­ke­ző tör­té­net.

1944. au­gusz­tus 20-án Te­me­si Géza ura­dal­mi in­té­ző ébe­ren, nyug­ta­la­nul aludt. Már az óra csör­gé­se előtt fel­éb­redt. A kú­ria föld­szint­jén la­kott, fe­le­sé­gé­vel egy szo­bá­ban alud­tak. A há­ló­szo­bá­ból ab­lak nél­kü­li, fe­hér­re me­szelt, kes­keny kam­ra nyílt, az egyik ol­da­lon aj­tós szek­ré­nyek­ben fér­fi­öl­tö­nyök lóg­tak, né­me­lyik alatt a hoz­zá­juk csi­nál­ta­tott cipő, ba­kancs vagy csiz­ma. A má­sik ol­da­lon üve­ges szek­ré­nyek­ben akasz­tó­kon vagy nyi­tott pol­co­kon lő­fegy­ve­rek, va­dász­szer­szá­mok, fér­fi fe­hér­ne­műk, ka­la­pok. Ké­nyes rend ural­ko­dott min­de­nütt. Az in­té­ző maga vi­gyá­zott rá.

Fe­le­sé­ge, Bo­ri­ca pe­dáns, fe­gyel­me­zett asszony volt, fér­jé­nek hasz­nos se­gí­tő­tár­sa. Fér­je tá­vol­lé­té­ben szi­go­rú­an és hoz­zá­ér­tés­sel irá­nyí­tot­ta az ura­dal­mi ügye­ket.

Bo­ri­ca fér­jé­vel együtt kelt fel, és igye­ke­zett se­gít­sé­gé­re len­ni a ké­szü­lő­dés­ben.

– Me­lyik ru­há­dat ve­szed fel? – kér­dez­te.

– Az er­dész­ru­hát. Alat­ta van a csiz­mám is.

– Ab­ban mégy a mél­tó­sá­gos asszony­hoz? – hi­tet­len­ke­dett Bo­ri­ca.

– Igen. Azt hi­szem most így ta­ná­csos utaz­ni az er­dő­ben.

Bo­ri­ca már este ki­ké­szí­tet­te fér­je fe­hér­ne­mű­it, ott volt a két össze­tolt ágy előt­ti asz­ta­lon.

Te­me­si Géza ko­mó­to­san ké­szü­lő­dött. Nyu­godt, bé­kés, csen­des em­ber volt. Min­dig meg­fon­tol­tan cse­le­ke­dett.

A kú­ria föld­szin­ti ab­la­kai ko­vá­csolt­vas ráccsal vol­tak dí­szít­ve. Az in­té­ző­ék nyi­tott ab­lak­nál alud­tak, a ház­őr­ző ku­tyák vé­del­me alatt.

A kony­ha­lány az in­té­ző­ék éb­re­dé­sé­hez iga­zí­tot­ta ke­lé­sét és mun­ká­ját. Ami­kor az in­té­ző fe­le­sé­ge a kony­há­ba ért, már meg­rak­ta a tü­zet, hogy gazd­asszo­nya el­ké­szít­hes­se fér­jé­nek a mé­zes ma­lá­ta­ká­vét. A kony­ha­lány a tűz pisz­ká­lá­sa köz­ben bá­tor­ta­la­nul mond­ta, mint­ha csak ő len­ne a rossz hír oko­zó­ja.

– Asszo­nyom, ma éj­jel a mag­tár felé na­gyon sza­lad­gál­tak a ku­tyák. Mond­ják, hogy par­ti­zá­nok jár­tak a ta­nyán.

– Bu­ta­sá­go­kat be­szélsz – nyug­tat­ta meg Bo­ri­ca. – Azok ter­jesz­tik ezt, akik­nek van fél­ni­va­ló­juk. Ne­ked nincs mi­től fél­ned! De jó, hogy mond­tad.

Az in­té­ző a kony­há­ban gond­ter­hel­ten kor­tyol­gat­ta a reg­ge­li éb­resz­tő me­leg italt. Fe­le­sé­ge el­mond­ta neki a kó­sza hírt, ami­nek, úgy tűnt, ő sem tu­laj­do­ní­tott kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­get.

– Már a fa­lu­ban is jár­tak par­ti­zá­nok az éj­sza­ka.

Te­me­si Géza nem a hír­re, ha­nem más­ra volt in­kább kí­ván­csi.

– Ki­től hal­lot­tad, Bo­ri­cám?

– Teri mond­ta.

Teri az asz­tal kö­rül szor­gos­ko­dott.

– Eriggy Teri, költsd fel a fi­a­tal­u­rat – mond­ja az in­té­ző. – Ké­szül­jön ő is az útra, ma­gam­mal vi­szem.

A fi­a­tal­úr, Pali, a fia volt.

Au­gusz­tus 20-ára, Szent Ist­ván nap­já­ra te­kin­tet­tel Pali ün­nep­lő­be öl­tö­zött. Si­et­ve át­ment a kony­há­ba, ahol ő is el­fo­gyasz­tot­ta a szá­má­ra már el­ké­szí­tett reg­ge­lit.

Ün­nep­lő­ben volt a nyur­ga, cson­tos arcú, nyílt te­kin­te­tű is­tál­ló­fiú is. A ho­mok­fu­tó­ba fo­gott lo­vak mel­lett, a kan­tárt tart­va várt.

Ami­kor az in­té­ző ki­jött a kas­tély­ból, vé­gig­néz­te a fel­szer­szá­mo­zott lo­va­kat, a ko­csit, meg­fe­lel-e a hosszú útra.

– Jól van, Jó­zsi fiam – nyug­táz­ta a lá­tot­ta­kat. – Tudsz va­la­mi új­sá­got?

Az is­tál­ló­fi­ú­nak is a par­ti­zá­nok­ról ke­rin­gő hír volt az új­don­ság.

– Mit szól hoz­zá az in­té­ző úr? – kér­dez­te és lop­va für­kész­te Te­me­si Gé­zát, van-e vé­le­mé­nye a hal­lot­tak­ról.

Az in­té­ző nem vá­la­szolt. Bo­ri­ca meg­je­lent, a ké­szü­lő­dést fi­gyel­te.

– Pus­kát nem vi­szel ma­gad­dal, Géza?

– Nem, Bo­ri­cám! Ne félj…

Fel­ült a ko­csi­ra, s maga mel­lé ül­tet­te Pa­lit is. – Nem olyan fe­ke­te az ör­dög, mint aho­gyan fes­tik. – In­du­lás előtt ki­ad­ta az utol­só uta­sí­tá­so­kat. – Add oda Jós­ká­nak az ura­dal­mi rak­tár kul­csát. Te meg, fiam, Jós­ka, csi­nál­tass ma­gad­nak még ma a ko­váccsal egy má­so­la­tot. Ha nem ér­nék vissza éj­sza­ká­ra, sö­té­te­dés után nyisd ki a rak­tárt. Vir­ra­dat után zárd vissza. De er­ről az­tán te se tudj. Meg­ér­tet­ted?

A pa­ran­cso­ló hang soha sem volt sér­tő, az is­tál­ló­fiú már meg­szok­ta. Nem lep­te meg gaz­dá­ja uta­sí­tá­sa sem. Vi­lá­gos do­log volt előt­te, így hát ér­tel­me­sen meg­mo­so­lyog­ta, amit hal­lott.

Az in­té­ző in­dí­tot­ta a lo­va­kat, s ne­vet­ve mond­ta, mint­ha vic­cel­ne:

– Nem aka­rom, hogy fel­tör­jék a mag­tárt.

Már úton vol­tak, ami­kor a fi­a­tal­úr meg­kér­dez­te, a kul­csot mi­ért nem bíz­ta rá az in­té­ző. Nem volt ki­té­rő a vá­lasz:

– Te, fiam, a jövő hó­nap­ban már is­ko­lá­ba jársz. A par­ti­zá­nok meg ez­u­tán fog­nak be­jár­ni a fa­lu­ba.

– Nem kel­le­ne a csend­őrök­nek szól­ni?

– Bízd rám, fiam – mond­ta az in­té­ző. Meg­jegy­zé­se egy­ér­tel­mű­en je­lez­te, hogy ezt a té­mát be­fe­jez­te.

Is­me­ret­len er­dei sze­kér­nyo­mo­kon ha­ladt a ho­mok­fu­tó. La­kott te­rü­le­tet órá­kon át nem lát­tak.

A fel­hőt­len ég­ből mo­raj­lás­fé­le hal­lat­szott. A fiú nem hal­lott még ilyet, azt sem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy az ég­ből jön-e, vagy az erdő vissz­han­goz va­la­mi­lyen is­me­ret­len ere­de­tű zú­gást.

– Édes­apám – kér­dez­te –, nem kel­lett vol­na leg­alább pisz­tolyt hoz­ni?

Te­me­si Géza ne­met in­tett.

– A te ke­zed­be csak ak­kor adok fegy­vert, ha már nem csak lőni tudsz, de azt is tu­dod, kire lőjj.

A mo­raj­lás bom­bá­zók zaja volt. Er­re­fe­lé a Bükk­ben már meg­je­len­tek éj­sza­kán­ként az ide­gen gé­pek. Be­szél­ték, ahol er­dei tü­zek ég­tek, élel­met és fegy­vert dob­tak le a par­ti­zá­nok­nak. A front vo­na­la még messze volt.

Az in­té­ző meg­mo­so­lyog­ta a fiú té­pe­lő­dé­sei, s apró kis os­tor-pat­tint­ga­tá­sok­kal a lo­va­kat ál­lan­dó fu­tás­ra ösz­tö­kél­te. Az­tán tré­fá­san és gyen­gé­den hát­ba vág­ta a gye­re­ket.

– Ne tojj be fiam! Nézd, mi­lyen gyö­nyö­rű­en fut, szin­te a le­ve­gő­ben úszik ez a két ló. A kis­asszo­nyok nem mo­zog­nak ilyen ke­cse­sen, mint ezek a pa­ri­pák.

Dél felé járt, ami­kor az er­dő­ből ki­ér­tek. A tá­vol­ban már lát­ha­tó volt a Csat­hó gró­fok csa­lá­di kas­té­lya. Domb­ról eresz­ke­dett le az út. A ren­de­zett, né­hány ház­ból álló te­le­pü­lé­sen át­haj­tot­tak. Er­dő­vel kö­rül­ölelt domb ol­da­lá­ban a kas­télyt és a hoz­zá tar­to­zó gaz­da­sá­gi épü­le­te­ket kő­ke­rí­tés vet­te kö­rül. A kas­tély rá­csos ka­pu­ját nap­pal­ra nem re­te­szel­ték be, de be­nyit­ni csak az vál­lal­koz­ha­tott, aki­nek hi­va­ta­los dol­ga volt, vagy hí­vat­ták.

A kapu előtt Te­me­si meg­ál­lí­tot­ta a lo­va­kat.

– Ugorj, fiam, nyisd ki.

Sö­vé­nyek­kel par­cel­lá­zott, dísz­fák­kal, szí­nes vi­rág­zó bok­rok­kal dí­szí­tett par­kon át a kas­tély mö­göt­ti zárt ud­va­ri rész­be haj­tot­tak. Itt min­den ol­dal­ról épü­le­tek­kel ha­tá­rolt, min­tá­san ki­ra­kott kö­ve­zett ud­var volt, ami­nek elő­ke­lő szép­sé­get köl­csön­zött az épü­le­tek ba­rokk min­tás dí­szí­té­se.

A kas­tély eme­le­tén, a szél­ső épü­let­szár­nyak bolt­íves ab­la­kai kö­zött a kö­zép­ső trak­tus­ban ki­ug­ró er­kély­re ma­gas ba­rokk aj­tók nyíl­tak.

Az ud­var ki­ra­kott kö­ve­in a ko­csi zö­re­je és a lo­vak do­bo­gá­sa vissz­hang­zott. A zaj­ra az er­ké­lyen hosszú ru­hás hölgy je­lent meg, aki így adta tud­tul, hogy fo­gad­ja, a várt ven­dé­ge­ket. Mo­soly­gott, fe­jé­vel bic­cen­tett az ér­ke­zők felé, de mél­tó­sá­ga nem en­ged­te, hogy egyet­len jel­lel is töb­bet tu­das­son az ér­ke­ző­vel.

A hosszan el­nyú­ló eme­le­ti er­kély alatt volt a kas­tély ud­va­ri be­já­ra­ta.

Bo­ká­ig érő fe­hér ru­há­ba öl­tö­zött kis­lány fu­tott elé­jük. Nem az em­be­rek ér­de­kel­ték. A taj­té­kos, ki­iz­zadt lo­vak­hoz ment, az egyi­ket zab­lá­já­nál fog­va ma­gá­hoz húz­ta, és meg­si­mo­gat­ta a fe­jét.

– Uram – mond­ta –, na­gyon szép lova van.

Az in­té­ző tisz­te­let­adás­sal kö­szönt a csit­ri­nek, de töb­bé ügyet sem ve­tett rá. A gyep­lőt a fi­ú­nak adta.

– Vidd, csu­ta­kold le őket – mond­ta kur­tán. – Majd meg­mu­tat­ják, hogy hová köt­he­ted be őket.

– Majd én meg­mu­ta­tom – ajánl­ko­zott az elő­ke­lő kis csit­ri. A hám­ból ki­fo­gott lo­va­kat a fe­hér­re me­szelt, tisz­ta­ság­tól ra­gyo­gó, csem­pé­zett is­tál­ló­ba ve­zet­te, az­tán ér­dek­lőd­ve néz­te a fiút, ho­gyan csu­ta­kol­ja a vá­lyú­hoz kö­tött jó­szá­go­kat.

– Se­gít­he­tek? – kér­dez­te. – Aka­rod, hogy se­gít­sek?

Pa­li­nak tet­szett az ápolt, élénk kis­lány. Nem tud­ta, ki le­het. De a lo­va­kat nem bíz­hat­ta más­ra, ezt az apja már elő­ző­leg így adta neki uta­sí­tás­ba.

A lány to­vább csi­cser­gett.

– Te vagy az in­té­ző lo­vá­sza?

A lo­vász rang volt az ura­da­lom­ban a cse­lé­dek kö­zött. Pa­li­nak im­po­nált, hogy lo­vász­nak te­kin­tik.

– Ha aka­rod tud­ni, a fia va­gyok.

A csit­rit nem le­he­tett nem ész­re­ven­ni. Ott kot­nye­les­ke­dett a fiú kö­rül. Ami­kor Pali vég­zett a csu­ta­ko­lás­sal, ala­po­san szem­ügy­re vet­te a be­szé­des kis­lányt. Gyö­nyö­rű volt. ő maga, a mo­so­lya, az öl­tö­zé­ke és az, aho­gyan rep­de­sett, csi­cser­gett.

– Szép vagy! – mond­ta neki te­ke­tó­ria nél­kül. – Na­gyon szép. – Mint­ha csak bi­zony­gat­ni kel­lett vol­na iga­zát a lány­nak.

– Tu­dom – mond­ta váll­vo­no­gat­va a csit­ri.

– Tet­szel ne­kem. Ki vagy?

– Te is tet­szel – mond­ta őszin­te meg­nyi­lat­ko­zás­sal s a gye­re­kek köz­lé­keny­sé­gé­vel. – Én Er­zsé­bet va­gyok. De te ne te­gezz! Te en­gem nem te­gez­hetsz.

A kis­lány meg­jegy­zé­se ki­csit bosszan­tot­ta. Kö­ze­lebb lé­pett hoz­zá:

– Nem csak te­gez­lek, de meg is ölel­lek.

Ez­zel tény­leg meg­ölel­te és meg­csó­kol­ta.

A csit­ri csak állt, nem tud­ta mit kell ten­nie vagy mon­da­nia, de azt érez­te, hogy a fi­ú­nak ezt nem lett vol­na sza­bad ten­nie.

– Mit csi­nálsz? És mi­ért?

– Mert tet­szel. És mert azt mond­tad, hogy én is tet­szem ne­ked.

A lányt nem en­ged­te ki az öle­lé­sé­ből, és is­mét meg­csó­kol­ta.

A csit­ri nem til­ta­ko­zott. Mint­ha csak így len­ne rend­jén. Moc­ca­nás nél­kül tűr­te az öle­lést, s vizs­la­tó sze­mek­kel kun­cog­va fi­gyel­te a fiút. Sze­mé­ben paj­kos fény csil­lo­gott, aho­gyan mond­ta:

– Ha aka­rom, el­hi­szem, hogy sze­retsz. Le­het, hogy én is sze­ret­lek. De vi­gyázz, mert, ha a szü­le­im meg­tud­ják, té­ged el­za­var­nak, en­gem pe­dig be­zár­nak a pad­lás­szo­bá­ba. Le­gyen ez a mi tit­kunk, jó?

Ez­zel el­fu­tott. De­let ha­ran­goz­tak a kas­tély kis ká­pol­ná­já­ban, ami­kor az in­té­ző fel­ke­res­te az is­tál­ló­ban lő­dör­gő fiát.

– Te Pali – mond­ta –, ugye nem fe­lej­tet­ted még el, hogy kell az evő­esz­kö­zök­kel bán­ni?

A fiú nem ér­tet­te, mit akar az apja.

– Kés­sel, ka­nál­lal, vil­lá­val? – kér­dez­te. – Tud­ja apám, hogy tu­dok.

– Az az igaz­ság fiam, hogy az még nem min­den. Ké­sek­kel, vil­lák­kal, ilyen-olyan ka­na­lak­kal, tá­nyé­rok­kal, po­ha­rak­kal és az étel­lel, amit ina­sok szol­gál­nak fel.

– Mi­ért tet­szik kér­dez­ni?

– Az a kis csit­ri, aki fo­ga­dott min­ket – mond­ta az in­té­ző –, a kon­tesz. Tu­dod te, ki az a kon­tesz?

– Nem.

– A gróf­kis­asszony.

A fiú za­var­tan el­pi­rult. De ap­já­nak nem volt arra ide­je, hogy a fia za­va­rá­val fog­lal­koz­zak.

– Gye­re, ez a kis csit­ri egy nagy hisz­té­ri­ka. Nem akart ve­lünk ebé­del­ni, ami­kor meg­tud­ta, hogy ne­ked a kony­há­ban ad­ják az ebé­det. Mi­vel hogy mi fel­nőtt dol­gok­ról be­szél­ge­tünk, ami nem gye­rek fü­lé­nek való, ma­gá­nak is a kony­há­ba kér­te az ebé­det. Va­ló­ság­gal kény­sze­rí­tet­te a mél­tó­sá­gos asszonyt, hogy te is ve­lünk egyél, vele szem­ben te­rít­se­nek ne­ked az asz­tal­nál. Szó­val vi­gyázz, fiam.

Az ebéd bo­nyo­da­lom nél­kül zaj­lott. Pa­li­val szem­közt a kon­tesz ál­lan­dó­an szó­val tar­tot­ta őt, és kí­nál­ta az éte­le­ket. A fiú fe­szé­lyez­ve há­rí­tot­ta el a kí­ná­lá­so­kat. Foly­ton csak arra fi­gyelt, hogy jól utá­noz­za a kis gróf­lányt. S ezen a pom­pás ebé­den, az ezüst evő­esz­kö­zök­kel, az éke­sen csen­gő ét­kész­let és kris­tály­po­ha­rak mel­lett, az íze­sí­tő csep­pek, po­rok és fű­sze­rek hasz­ná­la­ta el­le­né­re is éhes ma­radt.

A nagy ebéd­lői asz­tal­nál egy te­rí­ték ven­dég nél­kül ár­vál­ko­dott. A csa­lád idő­sebb fia, Zol­tán va­dász­ni volt. A gróf­nő nem várt rá az ebéd­del. In­du­lat, ha­rag, tet­szés­nyil­vá­ní­tás nél­kül adta tud­tul ha­za­té­rő fi­á­nak:

– Ma­gá­nak már csak va­cso­ra jut…

Zol­tán gróf nem til­ta­ko­zott. A, csa­lá­di te­kin­tély meg­tes­te­sí­tő­je, a gró­fi csa­lád feje, ami­kor apja nem volt ott­hon, a gróf­nő volt, aki ebéd után ha­tá­ro­zot­tan in­téz­ke­dett.

– Ren­del­kez­zék, Zol­tán, hogy pa­kol­ják fel a lá­dá­kat és in­dul­ja­nak. Az in­té­ző úr­nak ko­rán kell vissza­for­dul­nia. Sö­té­te­dés után már nem biz­ton­sá­gos az erdő a par­ti­zá­nok mi­att.

A kávé után a gróf­nő fel­áll­va je­lez­te, hogy vége az ebéd­nek. Ke­zét nyúj­tot­ta az in­té­ző­nek.

– Jár­ja­nak sze­ren­csé­vel, in­té­ző úr. És ahogy meg­be­szél­tük.

A kon­tesz, a ba­lett órán ta­nult pu­ked­li­vel kö­szönt el tő­lük. Sze­me hun­cut­sá­gá­ból csak Pali ol­vas­hat­ta ki a neki szó­ló bú­csú­zást.

Pa­lit az in­té­ző maga mel­lé ül­tet­te a ko­csi­ba. Zol­tán gróf egy egér­far­kú pa­ri­pán kí­sér­te őket. Bú­csúz­ta­tá­suk­ra a gróf­nő az er­ké­lyen meg­je­lent, mél­tó­ság­gal állt, ennyi tisz­te­le­tet adva a tá­vo­zók­nak. A kon­teszt vissza­za­var­ta maga mel­lől a sza­lon­ba, ami­nek min­den aj­ta­ja az er­kély­re nyí­lott. A kis csit­ri az egyik er­kély­aj­tó füg­gö­nyét fél­re­húz­va, lop­va in­te­ge­tett.

Ez a kép ma­radt meg Pali em­lé­ke­ze­té­ben. Ezt a ké­pet lát­ta maga előtt, sem­mit sem ész­lelt ab­ból, ho­gyan ma­rad el mö­göt­tük a kas­tély, a né­hány ház­ból álló te­le­pü­lés, mer­re ve­zet út­juk Zol­tán gróf kí­sé­re­té­ben. Ál­mo­do­zá­sá­ból szó­lí­tot­ta ki az in­té­ző.

– Ide gye­re, fiam, itt áss egy mély göd­röt.

A fiú szót fo­ga­dott, s ad­dig mé­lyí­tet­te, amíg az már a vál­lá­ig ért. Az in­té­ző és Zol­tán gróf köz­ben fél­re­hú­zód­va be­szél­get­tek.

A ki­ásott gö­dör­be a ko­csi­ról a gróf és az in­té­ző szed­ték le a szak­sze­rű­en le­szö­ge­zett két erős fa­lá­dát. A ki­ásott gö­dör csak egy­nek volt elég, így egy­más fölé rak­ták őket. A visszate­me­tett föl­det Pali jól meg­ta­pos­ta, s a gö­dör kör­nyé­két jól el­iga­zít­va, ki­csiny hal­mot ha­gyott a to­váb­bi süllye­dés­nek. Tá­vo­zá­suk után a hely­szín már csak an­nak a szem­nek volt ész­re­ve­he­tő, ame­lyik tud­ta, hogy ott egy négy­tör­zsű fa kö­ze­lé­ben a le­nyug­vó nap irá­nyá­ban rej­tet­ték el a nyu­gat­ra me­ne­kü­lő gró­fi csa­lád fél­tett drá­ga­kö­ves ék­sze­re­it, arany és ezüst­kin­cse­it és a csá­szá­ri ere­de­tű, tör­té­nel­mi ér­té­kű tár­gya­it.