15.

Tal nem fi­zet­te ki a szám­lá­ját a Ho­tel Hun­gá­ri­á­ban. A bő­rönd­jét is a szo­bá­ban hagy­ta, szap­pant tett ki a für­dő­szo­ba kis pol­cá­ra, ki­bon­tot­ta és a po­hár­ba ál­lí­tot­ta a szál­lo­da ál­tal adott fog­ke­fét, össze­gyűr­te, be­vi­zez­te a tö­rül­kö­ző­ket, az egyi­ket le­dob­ta a föld­re. Lás­sák, a szo­bát hasz­nál­ja. Az egyik áru­ház­ban bő­rön­döt, ru­ha­ne­műt vá­sá­rolt, az­tán át­uta­zott az In­ter­con­ti­nen­tal­ba, egy má­sik út­le­ve­let hú­zott ki a zse­bé­ből, s szo­bát kért. A be­je­len­tő­re ezt a ne­vet írta: Gus­tav Sch­nec­kel, Ham­burg­ból. Fel­ment a szo­bá­ba, ott is szét­pa­kol­ta a hol­mi­ját, pár per­cig néz­te az ab­lak­ból az utca for­gal­mát, majd le­ment az ét­te­rem­be és meg­ebé­delt. Dél­után há­rom óra volt, ami­kor ta­xi­ba szállt, el­vi­tet­te ma­gát a Vö­rös­mar­ty tér­re, vé­gig­sé­tált a Váci ut­cán, ki­ra­ka­to­kat né­ze­ge­tett, sőt vett egy nyak­ken­dőt is, a Fel­sza­ba­du­lás té­ren met­ró­ra ült, de le­het­sé­ges, hogy rossz irány­ba in­dult, mert a Kál­vin té­ren ki­szállt, át­ro­hant a túl­ol­da­lon vesz­teg­lő sze­rel­vény­hez, az­zal uta­zott a Deák té­rig. On­nan a má­sik met­ró­vo­na­lon a Moszk­va tér­re, ta­xi­val vi­tet­te ma­gát fel a Szé­che­nyi-hegy­re. A szál­lo­da te­ra­szá­ra ült, egy szí­nes nap­er­nyő alá. Ci­ga­ret­tá­zott, néz­te a vá­rost, ká­vét ivott és sört. Ké­sőbb egy má­sik úr is ér­ke­zett a te­rasz­ra. Csi­nos, fe­ke­te fér­fi volt. Ek­kor Tal fi­ze­tett, s las­sú lép­tek­kel sé­tált a kis er­dőcs­ke felé. Ott le­ült egy pad­ra. Ta­lán fél óra telt el, ami­kor a fe­ke­te, fi­a­tal fér­fi is meg­je­lent. Előbb kö­zöm­bö­sen el­lép­delt Tal előtt, de egy má­sik úton vissza­ka­nya­ro­dott.

– Jó na­pot… Le­ül­he­tek?

– Ülj csak le. Re­mé­lem, nem kö­vet­tek.

– Nem, uram…

– Te­hát ed­dig min­den rend­ben?

A fi­a­tal fér­fi nem vá­la­szolt azon­nal. Za­var­tan né­zett Tál­ra.

– Saj­nos nem, uram…

– Mi baj?

– Uram, a lány…

– Mi van a lánnyal? – kér­dez­te Tal in­ge­rül­ten.

– Meg­szö­kött.

Tal mér­gé­ben na­gyot rú­gott a fi­a­tal­em­ber bo­ká­já­ba.

– Meg­szö­kött? Idi­ó­ta! Az is­ten ver­je meg az ilyen hü­lyé­ket! Mi az, hogy meg­szö­kött?!

A fér­fi szi­szeg­ve ta­po­gat­ta a bo­ká­ját.

– El­ro­hant a szál­ló­ból… Fü­röd­tem… És el­ro­hant…

– Hová?

– Hát…

– Azt ne mondd, hogy nem tu­dod, mert agyon­vág­lak!

– Üzent, hogy vissza­megy… Át a ha­tá­ron… Egy né­me­tet kért meg, hogy vi­gye oda au­tó­val…

Tal mé­lye­ket lé­leg­zett. Feje pi­ros volt, mint­ha az összes vére oda­to­lult vol­na.

– Mondd el ren­de­sen. Mi­fé­le né­me­tet?

A fi­a­tal, fe­ke­te hajú fér­fi az ola­szok­ra alig jel­lem­ző las­sú be­széd­del szá­molt be a lány el­tű­né­sé­ről.

– Ke­res­tem egész éj­sza­ka… Ez a né­met meg már oda­ér­ke­zé­sünk óta ud­va­rol­ni akart neki, gon­dol­tam, hogy le­fe­küdt vele, s ez meg el­vit­te a ha­tár­ra. Ezért nem ta­lál­tam. A por­tás­sal üzent, hogy megy vissza… De a né­met fi­ú­val is ta­lál­koz­tam, be­val­lot­ta, ő vit­te el. De csak reg­gel. Mert­hogy éj­sza­ka ré­szeg volt. És ez is igaz. Vagy­is, amíg én a vá­ros­ban ke­res­tem, ő ad­dig ez­zel a né­met­tel fe­küdt az ágy­ban.

– Ki ez a né­met?

– Egy mün­che­ni ke­res­ke­dő, vi­géc… Meg­vizs­gál­tam, rend­ben ta­lál­tam… Csak ál­lan­dó­an mo­lesz­tál­ta a lányt…

Tal so­ká­ig nem szólt. Egy mama sé­tált arra a gye­re­ké­vel, han­gos­kod­tak, ját­sza­doz­tak. Az asszony ké­pe­ket csi­nált a gye­rek­ről. A kis­lány hoz­zá­juk is oda­ro­hant, de az any­ja el­rán­gat­ta, az­tán el­tűn­tek a bok­rok mö­gött.

Le­het, hogy a fény­ké­pe­ket ké­szí­tő ma­má­ról ju­tott eszé­be Tál­nak a kér­dés.

– A lány fo­tói?

– Igen… Itt van­nak ná­lam… Tes­sék.

Tal el­vet­te a nej­lon­fó­li­á­ba cso­ma­golt fény­ké­pe­ket. Leg­alább tíz volt. Vé­gig­néz­te, el­ol­vas­ta a ke­rek be­tűk­kel há­tul­ra írt szö­ve­ge­ket is: „Be­ni­tó­nak, Gina”, „Sze­re­tet­tel Be­ni­tó­nak, Gina”, az egyi­ken pe­dig ez állt: „Nagy sze­re­lem­mel Be­ni­tó­nak, Gizi”. Nem Gina, ha­nem Gizi…

Tal ezt a ké­pet ki­vet­te a cso­mó­ból és a tár­cá­já­ba rak­ta.

– Tes­sék… Eze­ket hor­dozd ma­gad­dal, Be­ni­to… Ha a lány nin­csen, ak­kor leg­alább a fo­to­grá­fi­á­ja…

A fi­a­tal­em­ber, vagy­is Be­ni­to, ki­csit meg­könnyeb­bült. Arra szá­mí­tott, hogy egy ilyen bak­lö­vé­sért iga­zi lö­vés jár… Mert ez a tár­sa­ság va­ló­ban nem vic­cel… Úgy van, aho­gyan ő a lány­nak mond­ta a ha­tá­ron: aki árt en­nek a jól ki­épí­tett há­ló­zat­nak, an­nak vége…

Há­lá­san néz­te Talt.

– A töb­bi­ek is Bu­da­pes­ten van­nak – mond­ta. – A lány szö­ké­sén kí­vül min­den rend­ben van… – El­hall­gat­ta a sop­ro­ni ta­lál­ko­zót. Pe­dig azon az es­tén el­ha­tá­roz­ta, igen­csak fel­há­bo­ro­dot­tan me­sé­li el majd az ese­tet Tál­nak. Mert ő va­ló­ban úgy érez­te, ezt nem lett vol­na sza­bad, ez – ha vé­let­le­nül va­la­me­lyi­kü­ket fi­gye­lik, vagy ha nem, ak­kor is – ki­véd­he­tet­len bi­zo­nyí­té­kot szol­gál­tat­hat… De ezt most nem mond­hat­ja el Tál­nak, mert az öreg ke­reszt­be nyel­né le, hisz őrá bíz­ta a cso­port össze­ál­lí­tá­sát.

– Én csak ma­gá­val tar­tom a kap­cso­la­tot – súg­ta Tal, mint­ha at­tól fél­ne, hogy va­la­hol a bok­rok mö­gött hall­ga­tó­zik va­la­ki. – A töb­bi a maga dol­ga… – Ki­csit gon­dol­ko­zott, az­tán foly­tat­ta. – Az ak­ció előtt azt a mes­ter­lö­vészt is sze­ret­ném lát­ni… A pus­ka?

– Min­den vész nél­kül át­jött a ha­tá­ron. Az öt­let, Tal úr, iga­zán bri­li­áns volt…

– Így igaz – ne­vet­gélt Tal. – De be­szél­jünk a ti dol­go­tok­ról.

– Most?

– Nem, majd jövő hús­vét­kor… Mit gon­dolsz, hány­szor aka­rok én ve­led ta­lál­koz­ni?

– Gon­dol­tam, hogy a fiúk…

– Mond­tam már, hogy nem aka­rom őket lát­ni… Fi­gyelj ide, Be­ni­to, mert több mű­hi­ba nem le­het! És ép­pen azért, mert a lány meg­szö­kött, azon­nal cse­le­ked­nünk kell. Már ma… Ér­ted?

– De a lány vissza­ment, és…

– Nincs és. Mert le­het, hogy nem ju­tott át a ha­tá­ron.

– A né­met fiú ne­kem azt mond­ta, hogy lát­ta, amint át­en­ged­ték…

Tal dü­hö­sen csa­pott a le­ve­gő­be.

– És ha az a né­met nem né­met? Az a vé­le­mé­nyed, hogy min­den me­sét kö­te­les­sé­günk el­hin­ni?

Be­ni­to a fo­gán ke­resz­tül szív­ta a le­ve­gőt, szin­te sí­polt mér­gé­ben.

– Uram – mond­ta hal­kan –, azt a né­me­tet én el­len­őriz­tem. Az va­ló­ban né­met.

Tal hosszan néz­te Be­ni­tót, az­tán csak ennyit mon­dott.

– Lel­ked raj­ta. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Nem te­he­tek mást, mint gya­nak­szom, s köz­ben meg­bí­zom ben­ne­tek… Mert ha nem így cse­le­ked­nék, le kel­le­ne fúj­nom az ak­ci­ót. – Tal kis szü­ne­tet tar­tott. – Te­hát fi­gyelj – kezd­te újra. – Ne ka­pa­rássz pa­pír után! – szólt Be­ni­tó­ra, ami­kor lát­ta, hogy a fiú elő­ve­szi a tol­lát és a zse­bé­be nyúl­kál. – Nem is tud­tam, hogy te is ilyen kez­dő vagy. Fel­ír­ni, amit mon­dok. Meg­őrül­tél?

A fi­a­tal­em­ber vissza­tet­te a tol­lat a zse­bé­be. Forrt ben­ne a mé­reg, hisz ennyi sér­tést ré­gen vág­tak már a fe­jé­hez, vi­szont iga­zat is adott Tal­nak, s maga sem ér­tet­te, mi a fe­nét akart az­zal a tol­lal. Az egyik mar­ha­sá­got csi­nál­ja a má­sik után… Ennyi­re ide­ges len­ne? Ennyi­re ki­ké­szí­tet­te vol­na, hogy a lány el­szö­kött? Tőle!

– Ham­burg­ban min­dent meg­be­szél­tünk. Em­lé­kezz vissza. Ha va­la­mit nem látsz tisz­tán, most szólj, ké­sőbb nem lesz al­kal­mad… Annyi­ban vál­to­zik az egyes szá­mú terv, hogy az igaz­ga­tó úr­nak nem a lányt mu­ta­tod meg, ha­nem a fény­ké­pét… Tu­laj­don­kép­pen ez is elég… ígérj elő­ször pénzt, ha nem megy, ak­kor a fény­kép… Ér­ted? És nem húz­hat­ja az időt. Te sem. Ma hívd te­le­fo­non, hol­nap vé­gez­ni kell. Éj­fél után in­dul egy gép Ka­i­ró­ba, tes­sék a jegy…

Tal át­nyúj­tot­ta a re­pü­lő­je­gyet Be­ni­tó­nak, a fi­a­tal­em­ber a zse­bé­be csúsz­tat­ta.

– A töb­bi­ek?

– Várj. Te­hát te a fény­ké­pek­kel, vagy­is a di­ák­kal szé­pen át­re­pülsz Egyip­tom­ba. A töb­bi­ek egyen­ként vissza­au­tóz­nak úgy, aho­gyan jöt­tek. Tisz­ta?

– Igen, uram… Azt hi­szem, min­dent ér­tek. Csak még…

– Mi az a még?

Be­ni­to bi­zony­ta­lan han­gon kezd­te so­rol­ni.

– Az, hogy pél­dá­ul… Ha nem ta­lá­lom meg az igaz­ga­tót ma te­le­fo­non… Vagy nem haj­lan­dó az üz­let­re, még ak­kor sem, ha a lá­nyát… Vagy nem tud fo­gad­ni hol­nap… Vagy nem tu­dunk vé­gez­ni es­tig… Ki mond­ja majd meg, hogy az ak­ció má­so­dik ré­szé­re szük­ség van-e… Tal tü­rel­met­le­nül rá­szólt.

– Hagyd abba eze­ket… Ha ez len­ne, meg az len­ne… Ne­ked kell majd dön­te­ni… Ha egy­ál­ta­lán ké­pes vagy rá.

Be­ni­to fel­kap­ta a fe­jét.

– Uram! Is­me­ri az ügye­i­met!

– Akik aján­lot­tak, el­mond­ták. De azt is kö­zöl­ték, hogy te ha­tá­ro­zott, jó­fe­jű em­ber vagy, aki ön­ál­ló­an cse­lek­szik, de én most ezt nem ta­pasz­ta­lom…

Be­ni­to a fe­jét csó­vál­ta.

– Min­den es­he­tő­ség­re fel kell ké­szül­ni… Ezt már meg­ta­nul­tam.

Tal le akar­ta zár­ni a vi­tát.

– Nézd, én csak azt sze­ret­ném, hogy si­ke­rül­jön az üz­let. Gon­do­lom, te is. Pe­len­kát nem hoz­tam… Ha ilyen vagy olyan hely­zet­be ke­rülsz, ma­gad dön­tesz. Ne­kem csak az a fon­tos, hogy ha a hét­vé­gé­re Ka­i­ró­ba me­gyek, ott le­gye­nek a dia­fil­mek is. Vagy tűn­jön el a gyár. A töb­bi a te dol­god. Min­den­eset­re hol­nap este vá­rom a meg­be­szélt ér­te­sí­tést a Hun­gá­ria Szál­ló­ban. Is­ten ve­led! – Fel­állt, nem nyúj­tott ke­zet Be­ni­tó­nak, de két lé­pés után vissza­for­dult, s hal­kan mond­ta. – Azt a cél­lö­vőt meg küldd el ma este 9 órá­ra sé­tál­ni a Ha­lász­bás­tyá­ra. Majd én meg­szó­lí­tom, em­lé­ke­ze­tem­be vés­tem a po­fáz­má­nyát, bár a fény­kép, amit mu­tat­tál róla Ham­burg­ban, elég va­cak volt.

Be­ni­to vissza­tet­te a tás­ká­já­ba a lány ké­pe­it, köz­ben a keze a pisz­to­lya agyá­ra té­vedt. Erő­sen meg­mar­kol­ta. S lel­ki sze­me­i­vel azt lát­ta, hogy a tá­vo­lo­dó Tal össze­esik, kö­rü­löt­te vér­tó­csa, né­hány ver­gő­dő moz­du­lat, az­tán vége. A ki­csi­ke go­lyó a szí­vé­be fú­ró­dott.

De Tal vissza­sé­tált a szál­lo­dá­ba. Újra le­ült a te­rasz­ra, sört ren­delt. Szí­ve he­ve­sen ka­lim­pált. Az­zal nyug­tat­ta ma­gát, hogy ez a me­leg­től le­het. Ké­sőbb azon­ban el­is­mer­te, nem a me­leg a lu­das, ha­nem az a nyug­ta­lan ér­zés, ami Be­ni­tó­val tör­tént be­szél­ge­té­se óta töl­ti el. Nem sza­bad ilyen két­bal­ke­zes em­be­rek­kel dol­goz­ni, csak azért, mert ol­csób­bak, mert ke­ve­sebb részt kö­ve­tel­nek. Igaz, meg­bíz­ha­tó­ak, vagy­is pon­to­sab­ban: áru­lás­tól nem kell tar­ta­nia, mert a meg­bíz­ha­tó­ság­ba a pon­tos mun­ka is be­le­tar­to­zik. Ezek pe­dig… Elő­vet­te a lány fény­ké­pét. Bod­ros fe­ke­te haj, nagy bar­na sze­mek, ked­ves mo­soly. Kis he­lyes­ke… Mennyi­vel má­sabb ezen a ké­pen, mint amit Favo kül­dött ki, hogy fel­is­mer­hes­sék Gi­zit… Ál­lí­tó­lag a sír­já­ról emel­te el… S va­la­mi vac­kot tett a he­lyé­re, amíg új fel­vé­telt csi­nál­tat­ha­tott a kép­ről… Hát el­szö­kött a kis­lány… Le­het, hogy Be­ni­to ke­gyet­len­ke­dett vele? Vagy mi ütött a lány­ba, hogy ilyen hir­te­len… És ha az ap­já­hoz ment? Ak­kor oda az egész üz­let. Ha­csak az az igaz­ga­tó nem sze­re­ti a pénzt… A lány jobb adu… És ki az a né­met? Ho­gyan mer egy né­met fiú ud­va­rol­ni egy olasz lány­nak, ha an­nak ott van a vő­le­gé­nye? És mi­lyen nyel­ven? Itt va­la­mi nagy disz­nó­ság ké­szül… Jobb len­ne in­nen el­pá­ro­log­ni… De ő nem sze­ret me­ne­kül­ni. Ő győz­ni sze­ret.

Újra kor­tyolt a sör­ből. Ami­kor le­tet­te a po­ha­rát, az a kis­lány állt az asz­ta­la mel­lett, akit a ma­má­ja fény­ké­pez­ge­tett a park­ban.

– Hel­lo – mond­ta.

– Hel­lo – dör­mög­te Tal. Nem sze­ret­te a gye­re­ke­ket. Csak aka­dá­lyoz­zák a zse­ni­ket, szok­ta mon­do­gat­ni. A zse­ni ma­gá­tól nö­vek­szik, s nem kény­szer­ből – ez arra vá­lasz, ha va­la­ki Ba­chot em­le­get­te né­pes csa­lád­já­val, hogy a ze­ne­szer­zőt igen­is al­ko­tá­sok­ra ösz­tö­kél­ték a gye­re­kei. És ha egye­dül élt vol­na? Ak­kor most nem len­ne Bach? Vagy ami va­ló­szí­nű, még en­nél is na­gyobb mű­vész lett vol­na… Az em­ber ér­té­ke sa­ját ma­gá­ban van, nem a gye­re­ke­i­ben… Az ilyen za­va­ros­ka gon­do­la­tok pi­hen­tet­ték Talt. S ilyen esz­me­fut­ta­tá­sok után érez­te leg­in­kább, hogy ő kü­lönb em­ber a töb­bi­nél, ezért neki nem kell fél­nie, ő túl­jár min­den­ki eszén.

Az asszony is az asz­tal­hoz lé­pett, el­né­zést kért, el­húz­ta a gye­re­ket, a kö­zel­ben ül­tek le, fagy­lal­tot ren­del­tek, csak par­fét tud­tak hoz­ni ne­kik. Ezt tár­gyal­ták nagy han­gon. Az­tán meg­jött az apu­ka is. Ma­gas, sze­mér­mes mo­so­lyú fi­a­tal­em­ber volt. Meg­csó­kol­ta az asszonyt, a gye­re­ket is.

– Gye­re, ülj az apu­ka ölé­be – von­ta ma­gá­hoz ked­ve­sen a kis­lányt. A gye­rek ki­tép­te a kar­ját a fér­fi szo­rí­tá­sá­ból.

– Te nem is vagy az én apu­kám!

Tal alatt na­gyot reccsent a fo­nott szék.

Az asszony ke­se­rű­en, szin­te sír­va, fel­ne­ve­tett.