11.

A fér­fi aj­kát elé­ge­dett só­haj hagy­ta el. Ala­po­san meg­vizs­gál­ta a jel­zett he­lyen a pad­ló­za­tot. Mint­egy mé­te­res su­ga­rú kör­ben vér­szennye­ző­dést mu­ta­tott ki a nyom­ku­ta­tó lám­pa. Még egyes tég­lá­kat is fe­hér fol­tok tar­kí­tot­tak a lila fény­ben, nem be­szél­ve a tég­la­kö­zök­ről.

Nem hagy­ta abba a ku­ta­tást. Hosszú, ap­ró­lé­kos mun­ká­val az egész pin­ce pad­ló­za­tát át­vizs­gál­ta. Még egy má­sik he­lyen is ta­lált vér­szennye­ző­dés­re uta­ló nyo­mo­kat, ame­lyek elő­buk­kan­tak a lila fény­ben. Ez utób­bi­ak köz­vet­le­nül az egyik nagy hor­dó ol­da­la mel­lett vol­tak, sok­kal ki­ter­jed­teb­ben, mint a töb­bi.

A fér­fi egy pil­lan­tást ve­tett fosz­fo­resz­ká­ló szám­la­pos kar­órá­já­ra, az­tán fel­ment a prés­ház­ba, gon­do­san be­csuk­ta a pin­ce­le­já­rat aj­ta­ját és el­ol­tot­ta li­lás fényt su­gár­zó lám­pá­ját. Mi­előtt tá­vo­zott vol­na, több­ször meg­tö­röl­te ve­rej­ték­től ned­ves hom­lo­kát, majd rend­be­hoz­ta ru­há­za­tát. Gon­do­san vissza­zár­ta az aj­tót. Egy pil­la­na­tig a fal­hoz ta­pad­va für­kész­te a sö­té­tet, az­tán meg­in­dult a sző­lő­ka­rók kö­zött a ke­rí­tés felé. Kis­vár­tat­va már az úton ha­ladt a sző­lő­hegy lá­bá­nál el­te­rü­lő Ba­la­ton­al­má­di felé.

A par­ti vil­la­so­ron egy lé­lek sem moc­cant. Az ut­cai lám­pák egy­han­gú­an szór­ták fé­nyü­ket a ki­hunyt szem­mel vesz­teg­lő sze­mély­gép­ko­csik­ra. A Sas-vil­la előtt is több ko­csi állt ren­det­len össze­vissza­ság­ban.

A sző­lő­hegy­ről ér­ke­ző ár­nyék meg­tor­pant, a vil­la előtt levő ko­csi­kat fi­gyel­te. Mi­után meg­győ­ző­dött, hogy ki­halt az utca és a csen­det sem­mi sem töri meg, a gép­ko­csik közé sur­rant. Meg­ke­res­te a nagy Stu­da­ba­kert, és ol­da­lá­hoz la­pul­va hossza­san ma­ta­tott a zár­nál. Kis idő múl­va az ajtó en­ge­del­me­sen ki­tá­rult. A fér­fi be­má­szott ko­csi­ba, és az első ülé­sen el­nyúl­va óva­to­san be­húz­ta az aj­tót, kat­ta­nás hal­lat­szott csu­pán.

Für­ge uj­jak ta­po­gat­ták vé­gig az ülé­se­ket, a sze­rel­vény­fa­lat, va­la­mint az aj­tók bel­ső bo­rí­tá­sát. A fér­fi keze hir­te­len meg­me­re­ve­dett, uj­já­nak ta­pin­tá­sa a fe­dő­le­mezt szo­rí­tó csa­var­fe­jen éles ba­ráz­dát ér­zett. Ez azt ta­nú­sí­tot­ta, hogy azt ko­ráb­ban csa­var­hú­zó­val ki­vet­ték.

Zseb­ké­sé­nek pen­gé­jé­vel ki­sze­rel­te a csa­vart, és le­emel­te a bo­rí­tó­le­mez egy da­rab­ját. Ki­kép­zett rej­tek­hely tá­rult fel sze­me előtt. Nem volt üres. Egy har­minc cen­ti hosszú, vil­la­sze­rű tár­gyat rej­tett, amely­nek egyik vé­gén de­rék­szög­ben fel­hajt­ha­tó, fél te­nyér­nyi le­mez volt.

Ezt kö­ve­tő­en min­dent vissza­tett a he­lyé­re. Ép­pen el­ha­tá­roz­ta, hogy in­dul, ami­kor lé­pé­sek ne­sze hal­lat­szott, majd az ér­ke­zők meg­áll­tak és lá­za­san sut­tog­tak.

A ko­csi­ban meg­bú­jó óva­to­san fel­emel­te a fe­jét, és ki­le­sett az ol­dal­ab­la­kon. Oda­kint a sö­tét­ben, alig egy mé­ter­re a ko­csi­tól, két alak állt, a Sas-vil­lát für­kész­te. Hát­tal vol­tak a ko­csi­nak. A la­pu­ló fér­fi fü­lét per­gő olasz be­széd ütöt­te meg. Az ülés­re la­pult, és úgy tett, mint­ha alud­na.

Kis­vár­tat­va a két alak meg­moz­dult, lé­pé­se­ik mind job­ban tá­vo­lod­tak.

A fér­fi fel­emel­te a fe­jét és ki­le­sett az ab­la­kon. A két is­me­ret­len már jócs­kán tá­vol volt. Gyor­san ki­bújt a nagy ko­csi­ból, vissza­zár­ta az aj­tót, és az utat sze­gé­lye­ző fák sö­tét­jé­ben a má­sik ket­tő után lo­pa­ko­dott.

Azok gya­nút­la­nul tá­vo­lod­tak, egy­szer sem néz­tek vissza. A leg­kö­ze­leb­bi sar­kon el­tűn­tek, majd egy pil­la­nat múl­va in­du­ló gép­ko­csi­mo­tor zaja hal­lat­szott. A lo­pa­ko­dó fér­fi erre meg­ló­dult, fut­ni kez­dett, de mi­kor­ra a sa­rok­ra ért, már csak a tá­vo­zó gép­ko­csit lát­ta.

Egy sö­tét szí­nű Alfa Ro­meo volt…

Pin­tér Béla al­ez­re­dest kora haj­nal­ban ug­rasz­tot­ták ki az ágy­ból. Egyik em­be­re az­zal ér­ke­zett, hogy Hód fe­dő­ne­vű el­há­rí­tó­tiszt sür­gős ér­te­sí­tést kül­dött rá­di­ón, és egy­ben rend­kí­vü­li ta­lál­ko­zót kér Bana Dé­nes ez­re­des­től, az el­há­rí­tás ve­ze­tő­jé­től. Az osz­tály­ve­ze­tő sej­tet­te, hogy olyas­mi tör­tén­he­tett, ami nem tűr ha­lasz­tást. Gyor­san ma­gá­ra kap­ta ru­há­ját, és már­is in­dult.

Kint már tel­je­sen vi­lá­gos volt. A Nap ko­rong­ja ép­pen fel­emel­ke­dő­ben volt a lá­tó­ha­tár szé­lén, vér­vö­rös szín­ben csil­lám­lott a tó víz­tük­re.

Az al­ez­re­des zö­mök ter­me­tét meg­ha­zud­to­ló für­ge­ség­gel tet­te meg az utat a vil­la és a prés­ház kö­zött. Jöt­té­re az ügye­le­tes rá­di­ós fel­emel­ke­dett a he­lyé­ről. Pin­tér be­kap­csol­ta a mag­ne­to­font, amely rög­zí­tet­te az ér­te­sí­tést, és fi­gyel­me­sén meg­hall­gat­ta Hód be­szá­mo­ló­ját, kö­ve­tő­en rá­di­ón ke­resz­tül érint­ke­zés­be lé­pett a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um­mal, hogy azon­nal ér­te­sít­sék a la­ká­sán Bana ez­re­dest. Tud­ta, leg­alább egy órá­ba te­lik, míg az el­há­rí­tó­fő­nök beér a hi­va­ta­lá­ba.

Köz­ben in­téz­ke­dett, hogy min­den­ki azon­nal le­gyen ké­szen­lét­ben. Az egyik em­ber vissza­sza­ladt a vil­lá­ba, és ri­asz­tot­ta az ott lé­vő­ket.

Már reg­gel volt, ami­kor a rá­dió hí­vást jel­zett. Bana Dé­nes hang­ja nyug­ta­la­nul csen­gett:

– Tör­tént va­la­mi?

Pin­tér al­ez­re­des fe­jé­re tet­te a fül­hall­ga­tót, és el­fog­lal­ta a rá­di­ós he­lyét.

– Hód haj­nal­ban je­lent­ke­zett – mond­ta.

– Kap­csold a rá­di­ó­ra a mag­ne­to­font.

Las­san for­gott a te­kercs. Pin­tér, ha nem is lát­ta fő­nö­ké­nek az ar­cát, tud­ta, hogy azon most fe­szült fi­gye­lem tük­rö­ző­dik.

Ké­sőbb az al­ez­re­des vissza­kap­csol­ta a rá­di­ót. Ba­ná­nak re­kedt volt a hang­ja:

– Azon­nal cse­le­ked­nünk kell.

– Egyet­ér­tek… A két olasz nem tar­toz­hat a Sas-féle tár­sa­ság­hoz.

– Már csak azért sem – vet­te vissza a szót az ez­re­des – mert eb­ben az eset­ben nem le­sel­ked­né­nek a vil­la kö­rül, nem szi­ma­tol­nák olyan lá­za­san en­nek az idős em­ber­nek, Schul­zé­nak a nyo­mát. Min­dent tud­ná­nak, így vi­szont Schul­zét ke­re­sik. Hód, ha­bár nem tud ola­szul, több eset­ben is hal­lot­ta ezt a ne­vet sus­tor­gá­suk köz­ben.

Az ez­re­des pil­la­nat­nyi szü­ne­tet tar­tott.

– Az a sej­té­sem – foly­tat­ta –, hogy meg­le­pő for­du­lat­tal szá­mol­ha­tunk a két olasz ese­té­ben… Min­den­eset­re azon­nal in­du­lok. Előbb sze­mé­lye­sen ta­lál­ko­zom Hód­dal, az­tán már­is ott va­gyok ná­la­tok.

– Vá­runk.

– Ne vár­ja­tok ölbe tett ke­zek­kel. Ku­tas­sá­tok fel a két olaszt, va­la­hol ott kell len­ni­ük Ba­la­ton­al­má­di­ban… Sö­tét szí­nű Alfa Ro­meo. Ha rá­juk buk­kan­tok, az em­be­rek ma­rad­ja­nak raj­tuk és fi­gyel­jék min­den lé­pé­sü­ket… Jó len­ne tud­ni, van-e fegy­ver ná­luk.

– Már­is in­téz­ke­dem…

Pin­tér al­ez­re­des vissza­si­e­tett a vil­lá­ba, ahol már ké­szen­lét­ben áll­tak az em­be­rek. Rö­vi­de­sen el­mond­ta, hogy a jel­zett ko­csi­val ér­ke­ző két olaszt meg kell ta­lál­ni­uk. A kap­cso­la­tot a ku­ta­tó­bri­gád­dal és a fi­gye­lést vég­zők­kel rá­di­ón tart­ja a prés­ház­ban mű­kö­dő ak­ció­köz­pon­ton ke­resz­tül.

Még nyolc óra sem volt, ami­kor a sző­lő­he­gyen levő vil­la előtt vesz­teg­lő sze­mély­gép­ko­csik sor­ra útra kel­tek, az üdü­lő „ven­dé­gek” kö­zül pe­dig nem egy gya­lo­go­san vá­gott neki a Ba­la­ton­al­má­di­ba ve­ze­tő út­nak.

Pin­tér a kony­há­ba ment, ahol osz­tá­lyá­nak két gép­író­nő­je szor­gos­ko­dott al­kal­mi sza­kács­ként. Ér­dek­lő­dött, hogy min­den­ki ren­de­sen meg­reg­ge­li­zett-e, az­tán maga is ivott egy po­hár te­jet, szend­vi­cset ha­ra­pott hoz­zá. Si­e­tett vissza a prés­ház­ba a rá­dió mel­lé, kí­ván­csi­an vár­ta, mi­kor je­lent­kez­nek em­be­rei.

Dél­fe­lé járt az idő, ami­kor az első je­len­tés be­fu­tott.

– A ket­tes je­lent­ke­zik – kö­zöl­te a rá­di­ós. Pin­tér maga ült a ké­szü­lék­hez.

– Mi a hely­zet? – kér­dez­te.

– Ta­lál­tunk egy sö­tét szí­nű Al­fát.

– Hol van?

– Itt par­kol a köz­ség­ben, egy ház kert­jé­ben. A rend­szá­ma mi­lá­nói.

Az al­ez­re­des bó­lin­tott. A ket­tes bri­gád gép­ko­csi­val volt.

– Fel­te­he­tő­en ott száll­tak meg… Ad­ják meg a ház cí­mét, és ma­rad­ja­nak ott a to­váb­bi uta­sí­tá­sig. Je­lent­kez­ze­nek, ha a ko­csi­tu­laj­do­no­sok kö­zül va­la­me­lyik fel­buk­kan – mond­ta.

Dél­ben az összes ku­ta­tó­bri­gád je­lent­ke­zett. A ket­tes bri­gád ki­vé­te­lé­vel egyik sem ta­lált Alfa Ró­meó már­ká­jú gép­ko­csit Ba­la­ton­al­má­di­ban.

Pin­tér meg­erő­sít­tet­te még egy gép­ko­csi­val a ket­tes bri­gá­dot, amely a jel­zett he­lyen fi­gye­lést foly­ta­tott, a töb­bi­e­ket pe­dig vissza­ren­del­te. Gon­dos­ko­dott ar­ról is, hogy a cím alap­ján pró­bál­ják be­sze­rez­ni az Alfa Ro­meo gép­ko­csi­ban le­vők ne­vét, ada­tát.

Az al­ez­re­des ép­pen ci­ga­ret­tá­ját szív­ta a prés­ház előtt, ami­kor lát­ta, hogy nagy, fe­ke­te gép­ko­csi fé­kez a vil­la be­já­ra­tá­nál. Azon­nal in­dult fő­nő­ké­hez.

Bana Dé­nes ez­re­des a vil­la ha­li­já­ban ült a me­leg­től el­gyö­tör­tén, és je­ges fris­sí­tőt kor­tyol­ga­tott. Egy moz­du­lat­tal le­in­tet­te az osz­tály­ve­ze­tő je­lent­ke­zé­sét.

– Mi a hely­zet, Béla? Meg­ta­lál­tá­tok azt a ko­csit? – kér­dez­te.

– Igen. Itt ros­to­kol­nak Al­má­di­ban.

– Egy perc­re sem sza­bad szem elől té­vesz­te­ni őket, ez rend­kí­vül fon­tos.

– Raj­ta áll­nak az em­be­rek.

– Ta­lál­koz­tam Hód­dal – tet­te le a po­ha­rát az ez­re­des. – Az éj­jel át­ku­tat­ta azt a nagy ko­csit a Sas-vil­la előtt.

– Ar­túr Zuc­ke­rét?

– Nos, rej­tek­hely­re buk­kant az egyik aj­tó­ban.

– Volt ben­ne va­la­mi?

Bana bó­lin­tott, az­tán még egy po­hár hű­sí­tőt kért a kony­há­ban szor­gos­ko­dó nők egyi­ké­től. Az már­is hoz­ta. Az el­há­rí­tó­fő­nök meg­kö­szön­te az italt, és az asz­tal­ra tet­te po­ha­rát, hogy a jég tel­je­sen el­ol­vad­jon.

:- Egy fegy­ver­hosszab­bí­tó­ra buk­kant – for­dult Pin­tér­hez. – Ez faj­ta szer­szám, mint egy hosszú, két­ágú vil­la. Egy na­gyobb ka­li­be­rű pisz­toly agyá­hoz le­het csa­tol­ni, még váll­hoz si­mu­ló lap­ja is van.

– így a pisz­toly­ból pus­ka lesz.

– Pon­to­sabb vele a cél­zás…

– A gaz­dá­já­nál ak­kor fegy­ver is la­pul – je­gyez­te meg az al­ez­re­des. – Az a dög nagy ko­csi pe­dig Ar­túr Zuc­ke­ré, egye­dül ér­ke­zett vele.

– A mo­kány fic­kó be­já­ra­tos Sas Imre la­ká­sá­ba, akár­csak ez az idős Schul­ze… Hód a gomb­vib­rá­tor út­ján ka­pott jel­zé­sek­nél min­dig ki­für­kész­te, hogy az adott pil­la­nat­ban kik van­nak a la­kás­ban: így be­ha­tá­rol­hat­tuk a min­ket ér­dek­lő sze­mé­lyek kö­rét… A mi­nap az­tán meg­le­pő for­du­lat is be­kö­vet­ke­zett. Egy al­ka­lom­mal új sze­mély buk­kant fel Sas szo­bá­já­ban, és Schul­zé­val együtt több mint egy órán át tár­sa­log­tak va­la­mi­ről. Ez az új sze­mély a csi­nos Ma­ri­an­ne Gi­e­sel volt… A fér­fi, ez a Hart Bec­cel, aki a lánnyal jött, nem vett részt a be­szél­ge­tés­ben. Késő este tör­tént az egész.

– A fura pár.

– El­kép­zel­he­tet­len, hogy csak úgy tár­sa­log ve­lük a lány, szin­te egyik órá­ról a má­sik­ra fel­ad­ja tar­tóz­ko­dó hű­vös­sé­gét… Va­la­mi nem stim­mel ná­luk. Hart Bec­cel pél­dá­ul ele­gáns öl­tö­zé­ke el­le­né­re bics­ká­val vag­dal­ja a kör­mét, mint va­la­mi ko­csis.

Pin­tér al­ez­re­des ag­gó­dó arc­cal né­zett maga elé.

– Ret­te­ne­te­sen nyug­ta­la­ní­tó, hogy nem si­ke­rül rög­zí­te­ni az ér­de­kes be­szél­ge­té­se­ket – mond­ta. – Az az ér­zé­sem, hogy min­den­ről le­ké­sünk. El­len­fe­le­ink lé­pés­előny­ben van­nak.

– Az le­het, hogy előnyt sze­rez­nek, de nem olyan előnyt, ame­lyet nem hoz­hat­nánk be… És van egy óri­á­si elő­nyünk ve­lük szem­ben. Mi tu­dunk ró­luk, ők pe­dig nem tud­nak ró­lunk.

– Je­len­leg ez az egyet­len vi­ga­szunk… De most itt van ez a két gya­nús olasz.

Az el­há­rí­tó­fö­nök be­le­kor­tyolt je­ges ita­lá­ba, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Most az éj­jel át­vizs­gál­tat­tam an­nak a ha­lott lány­nak, Ruth Evely­nek a ko­csi­ját – mond­ta. – A ka­rosszé­ria alatt hú­zó­dó ben­zin­cső lyu­kas, a tar­tály­ban egy csepp üzem­anyag sem volt.

– Ki­lyu­kadt?

– Ki­szúr­ták… Éles, he­gyes tárggyal bök­tek raj­ta egyet. Nem nagy lyuk, így a ben­zin jó so­ká­ig csor­do­gál­ha­tott be­lő­le.

– Ezek sze­rint itt is mű­kö­dött va­la­ki… Ha­bár a szív­szél­hű­dés ért­he­tő len­ne.

Bana meg­ráz­ta a fe­jét.

– Olyan vé­let­len nincs, hogy pont ami­kor el­fogy a ben­zin és a lány az út­pad­kán meg­áll, ab­ban a pil­la­nat­ban szív­szél­hű­dést kap. Ez a Ruth Evely jól is­mer­te Frank Bi­a­lont, aki Le­nen­ként meg­halt a do­bo­gó­kői ka­nyar­ban. Pont egy na­pon hal­nak meg mind­ket­ten. Va­jon mi­ért?… A fér­fi zu­ha­ná­sá­nak idő­pont­ja előtt né­hány perc­cel egy út­ka­pa­ró mun­kás két gép­ko­csit lá­tott az úton szá­gul­da­ni. Ügy men­tek neki a hegy­nek, mint az őrül­tek. Egyik a má­sik után. Len­on ott­ma­radt. Va­jon ki ve­zet­te a má­sik ko­csit? Ta­lán ez a lány, aki órák­kal ké­sőbb úgy­szin­tén meg­halt – mond­ta.

– Eb­ben az ügy­ben ak­kor ke­ve­seb­bet tu­dunk, mint a je­len­le­gi­ben.

– Hód­ban kezd meg­rög­ződ­ni, hogy a két do­log össze­függ, de én sem­mit sem ta­lá­lok, ami egy­be­vág­na. Pe­dig az egyik­ről már töb­bet tu­dunk. Akik ugyan­is vé­gez­tek Len­on­nal, aka­rat­la­nul is a ke­zünk­re ját­szot­tak.

Pin­tér meg­hök­kent.

– Ezt hogy ér­ted? – kér­dez­te.

Az el­há­rí­tó­fö­nök hosszú ma­gya­rá­zat­ba kez­dett. El­mond­ta, hogy mind­ez csu­pán csak gya­nú. Ki­de­rí­tet­ték, hogy az el­halt lány, Ruth Evely, már ko­ráb­ban két al­ka­lom­mal is járt Bu­da­pes­ten. Egy nagy nyu­gat­né­met ve­gyi kon­szern üz­le­ti kap­cso­lat­ba ke­rült egy ma­gyar ve­gyi ter­mé­ke­ket gyár­tó vál­la­lat­tal. Itt egy kol­lek­tí­va ki­kí­sér­le­te­zett több fon­tos el­já­rást. Az egyik vi­lág­sza­ba­da­lom. A nyu­ga­ti kon­szern a tár­gya­lás so­rán több eset­ben aján­la­tot tett en­nek meg­vá­sár­lá­sá­ra, mi­vel azon­ban aján­la­tuk nem volt ked­ve­ző, a fél vissza­uta­sí­tot­ta az ér­dek­lő­dést. A há­rom tagú gaz­da­sá­gi kül­dött­sé­get, ame­lyet a kon­szern kül­dött, Ruth Evely kí­sér­te tit­kár­női mi­nő­ség­ben.

– Most már én is sej­tem, hon­nan fúj­hat a szél – mond­ja az al­ez­re­des. – Le­het, hogy ezek erő­fe­szí­tést tet­tek a gyár­tás­tech­no­ló­gia, a sza­ba­da­lom meg­szer­zé­sé­re? Ruth Evely és ez a Len­on.

– Vi­szont nem tu­dunk ar­ról, hogy ho­gyan akar­ták. A sza­ba­da­lom meg­kö­ze­lít­he­tet­len ide­ge­nek szá­má­ra. A má­sik, hogy a ki­csiny szak­em­ber­cso­port, aki ezt fel­fe­dez­te, úgy­szin­tén fedd­he­tet­len. Kö­zü­lük sen­kit sem tud­nak meg­kör­nyé­kez­ni.

– Ha így van, ak­kor is köz­be­avat­ko­zott va­la­ki.

Bana Dé­nes ez­re­des mé­lyet só­haj­tott, és ki­it­ta a ma­ra­dék ita­lát.

– Csak azt nem tud­juk, kik le­het­tek – mond­ta. – Fel­te­he­tő, egy má­sik ér­de­kelt fél út­ját ke­resz­tez­ték, aki úgy­szin­tén erre feni a fo­gát… A kér­dé­ses gyár­ban meg­tet­tük a szük­sé­ges lé­pé­se­ket, ne­hogy köz­be­jöj­jön va­la­mi meg­le­pe­tés.

Egy em­ber ér­ke­zett fut­va a prés­ház­ból. A ket­tes fi­gye­lő­bri­gád je­lent­ke­zett. Az ola­szok ki­jöt­tek a ház­ból és gya­lo­go­san mász­kál­nak a köz­ség­ben, lát­szó­lag mint­ha tét­len­ked­né­nek.

– Men­jünk a rá­di­ó­hoz – emel­ke­dett fel az ez­re­des.

A prés­ház­ban Pin­tér kap­cso­la­tot te­rem­tett a ket­tes fi­gye­lő bri­gád­dal.

– Hol van­nak most? – kér­dez­ne. – A par­ti vil­la­so­ron.

Pont ott volt a Sas-vil­la…

– Mit csi­nál a két em­ber? – tu­da­kol­ta az al­ez­re­des.

– Je­len­tem, az egyik a há­zat fi­gye­li tá­vol­ról. Az ala­cso­nyab­bik már több eset­ben el­sé­tált a ház előtt – mond­ta a fi­gye­lő cso­port gép­ko­csi­já­nak rá­di­ó­sa. – Egy pil­la­nat tü­rel­met ké­rek… Azon­nal je­lent­ke­zem is­mét – hang­zott ide­ge­sen.

Pin­tér a fő­nö­ké­hez for­dult.

– Va­la­mi tör­tént – mond­ta.

– Mi tör­tén­he­tett?

– Mind­járt meg­tud­juk.

Hosszú per­cek tel­tek el ide­ges fe­szült­ség­gel. Vég­re meg­szó­lalt a rá­dió:

– Az egyik elv­társ­nő most je­len­tet­te, hogy az ola­szok egyi­ké­nél fegy­ver van… Mint­ha vé­let­le­nül meg­bot­lott vol­na, ne­ki­esett, az­tán el­né­zést kért. Köz­ben volt al­kal­ma érez­ni, hogy a zakó alatt a hón­alj­ban re­vol­ver la­pul… Biz­tos a má­sik is fegy­vert hord ma­gá­nál. Ugyan­is hi­á­ba a dög­lesz­tő me­leg, mind­ket­tő fe­sze­sen be­gom­bolt za­kó­ban mász­kál a tűző na­pon.

– Egy pil­la­nat­ra se té­vesszék őket szem elől – mond­ta Bana ez­re­des:

Pin­tér a mik­ro­fon­hoz ha­jolt.

– Ma­rad­ja­nak raj­tuk… Ké­sőbb to­váb­bi uta­sí­tást kap­nak – kö­zöl­te.

– Ér­tet­tem – hang­zott a rá­di­ó­ból.

Mind­ket­ten tisz­tá­ban vol­tak az­zal, hogy itt gyors in­téz­ke­dést kell ten­ni, füg­get­le­nül at­tól, hogy nem tud­ják az ola­szok szán­dé­kát. Azt csak fel­té­te­lez­ték, hogy azok rossz­ban sán­ti­kál­nak. Min­den­eset­re a fegy­ver a hó­nuk alatt már sok­kal töb­bet sej­te­tett. A prés­ház mel­let­ti öreg dió­fa alá hú­zód­tak, és szám­ba vet­ték a le­he­tő­sé­ge­ket.

– Most már azt is fel­té­te­le­zem, hogy en­nek a ket­tő­nek köze van a por­tu­gál ko­csi gu­mi­já­nak á ki­lö­vé­sé­hez – mond­ta az ez­re­des. – El­vég­re nem min­den kül­föl­di mász­kál tes­té­hez kö­tött fegy­ver­rel… Al­kal­mas idő­ben ki­von­juk őket a for­ga­lom­ból.

– El­kap­juk őket?

– Igen… A fegy­ver til­tott be­ho­za­ta­la erre ép­pen elég ma­gya­rá­zat. Az­tán majd meg­lát­juk, mi lesz. Le­het, még mást is ta­lá­lunk ná­luk.

– Ter­mé­sze­te­sen a rend­őr­őrs­re ál­lít­juk elő őket. Az ez­re­des bó­lin­tott.

– Az ak­ci­ó­nál vi­gyáz­nunk kell arra, hogy gyor­san és meg­le­pe­tés­sze­rű­en tör­tén­jen min­den – mond­ta.

– Dol­gozzunk ki va­la­mi­lyen kom­bi­ná­ci­ót?

– Kom­bi­ná­ci­ót ide? Mi­nek? Fegy­ver van ná­luk és kész. Kü­lö­nö­seb­ben nem kell kons­pi­rál­nunk. Le­kap­juk őket a lá­buk­ról. Okoz­zon ne­kik az fej­tö­rést, hogy mi hon­nan is tu­dunk a fegy­ver­ről.

Pin­tér al­ez­re­des azt ja­va­sol­ta, hogy mind­ezt ak­kor hajt­sák vég­re, ami­kor a két olasz vissza­tér a ko­csi­hoz. A kör­nyé­ken még nap­köz­ben sincs ak­ko­ra for­ga­lom, mint bent a köz­ség­ben vagy a víz­part bár­me­lyik ré­szén. Itt kü­lö­nö­sebb fel­tű­nés nél­kül vég­re­hajt­hat­ják az ak­ci­ót.

- Rend­ben van – mond­ta az el­há­rí­tó­fö­nök.

Az osz­tály­ve­ze­tő in­téz­ke­dett. Rá­di­ón uta­sí­tot­ta a fi­gye­lő cso­por­tot az ak­ci­ó­ról. Fel­hív­ta fi­gyel­mü­ket az óva­tos­ság­ra és arra, hogy a köz­be­lé­pé­sü­ket a le­he­tő leg­na­gyobb kö­rül­te­kin­tés­sel in­téz­zék.

Ezt kö­ve­tő­en mind­ket­ten meg­ebé­del­tek, majd a vil­la ha­li­já­ban csen­des be­szél­ge­tés­be me­rül­ve vár­tak az ér­te­sí­tés­re.

Kora dél­után volt, ami­kor a fi­gye­lők je­len­tet­ték, hogy a két kül­föl­di fél­be­hagy­ta a szag­lá­szást a par­ton, és út­ban van­nak ko­csi­juk­hoz. Ott már min­dent elő­ké­szí­tet­tek fo­ga­dá­suk­ra.

Min­den zök­ke­nő­men­te­sen zaj­lott le. A két olaszt pil­la­na­tok alatt el­fog­ták,, és mire azok ész­be kap­hat­tak vol­na, már fegy­ve­rü­ket is el­vett-e, így, ha akar­tak sem tud­tak kü­lö­nö­sebb el­len­ál­lást ki­fej­te­ni. Pin­tér al­ez­re­des idő­köz­ben gon­dos­ko­dott tol­mács­ról, és nyom­ban fag­gat­ni kezd­ték a két kül­föl­dit szán­dé­kuk­ról.

Azok el­is­mer­ték, hogy fegy­ver volt ná­luk, de sem­mi egye­bet nem vol­tak haj­lan­dók el­árul­ni, a vál­lu­kat vo­no­gat­ták. Hol­mi­ja­ik kö­zött nem ta­lál­ták más gya­nús tár­gyat. Ta­gad­ták, hogy ha­tá­ro­zott szán­dék­kal sé­tál­tak a par­ti vil­la­so­ron, egész szi­ma­to­lá­su­kat a vé­let­len ér­dek­lő­dés, a kí­ván­csis­ko­dás szí­né­ben akar­ták fel­tün­tet­ni.

Ért­he­tő, hogy Pin­tér Béla al­ez­re­des a ki­hall­ga­tás vé­gez­té­vel rossz­ked­vű­en tért vissza a sző­lő­he­gyen levő vil­lá­ba. Bana ez­re­des tű­kön ülve vár­ta őt.

– Mit mond­tak? – kér­dez­te.

Az al­ez­re­des le­ro­gyott az egyik szék­re, és meg­tö­röl­te ve­rej­ték­től ned­ves hom­lo­kát.

– .Sem­mit sem árul­tak el – mond­ta, és rész­le­te­sen be­szá­molt min­den­ről. – A fegy­ve­ren kí­vül azon­ban van egy do­log, ami rend­kí­vül ér­de­kes… Mind­ket­tő na­po­kat töl­tött Bu­da­pes­ten, a Mar­git­szi­ge­ti Nagy­szál­ló­ban lak­tak.

– Ott, ahol ez a Ruth Evely és Frank Bi­a­lon vagy Len­on volt meg­száll­va.

– Igen, ve­lük egy­idő­ben bé­rel­tek ott szo­bát.

Bana fel­vil­la­nyo­zó­dott. A tény, hogy a két gya­nús olasz ott la­kott, sok­kal töb­bet sej­te­tett, mint azok szűk­sza­vú, sem­mit­mon­dó val­lo­má­sa.

– Ezek is­mer­ték egy­mást, le­het, egy­más­hoz tar­toz­tak. En­nek az idős Schul­zé­nek a ne­vét nem em­lí­tet­ted előt­tük? – kér­dez­te.

– Sem­mi konk­ré­tu­mot nem mond­tam.

– He­lyes… In­téz­kedj azon­nal, hogy azt az Alfa Ró­meót vizs­gál­ják át, ha kell, szed­jék szét apró da­ra­bok­ra. A fegy­vert va­ló­szí­nű­leg nem a tes­tük­re kö­töz­ve hoz­ták be, ha­nem va­la­mi rej­tek­he­lyen.

– Akár­csak Art­hur Zuc­ker ab­ban a dög nagy ko­csi­ban.

– A né­met­nél is fegy­ver van – ve­tet­te köz­be az el­há­rí­tó­fő­nök. – Eh is itt ma­ra­dok. Az az ér­zé­sem, hogy na­po­kon be­lül éles for­du­la­tot vesz az ügy. Azok ott a Sas-vil­lá­ban nem so­ká­ig tét­len­ked­het­nek már.

Késő éj­sza­ká­ig tár­gyal­ták a le­he­tő­sé­ge­ket. Arra a meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tot­tak, hogy a két olasz és Ruth Evely, va­la­mint Len­on egy tár­sa­sá­got al­kot­tak. Az őket ér­dek­lő do­log vi­szont csak a félt­ve őr­zött új ve­gyi el­já­rás le­he­tett, ame­lyet az el­halt lány cége, a nagy nyu­ga­ti kon­szern ki akart pu­ha­tol­ni.

Ab­ban a kér­dés­ben azon­ban, hogy ez a tár­sa­ság mi­ként kap­cso­lód­ha­tott a Sas-vil­lá­ban le­vők­höz, nem ju­tot­tak ép­kéz­láb gon­do­lat­ra. Csu­pán az ola­szok Schul­ze irán­ti ér­dek­lő­dé­se ve­tet­te va­la­mi­fé­le kap­cso­lat ár­nyé­kát elő­re.

– Hol­nap reg­gel­től ezt az idős em­bert szo­ros fi­gye­lés alá vesszük – mond­ta az ez­re­des.

– És Ar­túr Zuc­kert?

– Vele még vá­runk.

– Már konk­ré­tan tud­juk, kik pus­mog­nak Sas­nál – je­gyez­te meg Pin­tér.

– De lá­tod, hogy ez a Ma­ri­an­ne is csak most kap­cso­ló­dott bele, ho­lott ed­dig alig kö­szönt Sas­nak – mond­ta Bana. – Vár­junk Hód jel­zé­sé­re… Ezek pil­la­na­tok alatt fog­nak cse­le­ked­ni, ne­künk ak­kor kell köz­be­lép­nünk. A két olasz ad­dig a ke­zünk­ben ma­rad, míg en­nek a Schul­zé­nak fel nem te­szek egy-két kér­dést.