10.

Bana Dé­nes ez­re­des fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a zö­mök ter­me­tű osz­tály­ve­ze­tő be­szá­mo­ló­ját a nagy tel­je­sít­mé­nyű le­hall­ga­tó ké­szü­lék csőd­jé­ről. Dús lom­bú, öreg dió­fa ár­nyé­ká­ban ül­tek a sző­lő­he­gyen, egy mál­ló va­ko­la­tú prés­ház­ban. Előt­tük ter­pesz­ke­dett a Ba­la­ton, a pá­rás me­leg­től alig le­he­tett lát­ni a túl­só par­tot.

Itt ren­dez­ték be az ak­ció­köz­pon­tot, bent a prés­ház­ban rá­dió­ké­szü­lé­kek mű­köd­tek. Egy kö­ze­li vil­la előtt több sze­mély­gép­ko­csi par­kolt, mint­ha üdü­lő­ven­dé­gek száll­ták vol­na meg.

– Szó­val Sas szo­bá­já­ban, aho­vá mi rej­tett le­hall­ga­tó­ké­szü­lé­ket te­le­pí­tet­tünk, ezek za­va­rót he­lyez­tek el – össze­gez­te a hal­lot­ta­kat az ez­re­des.

Pin­tér Béla al­ez­re­des szét­tár­ta a ke­zét.

– Je­len pil­la­nat­ban te­he­tet­le­nek va­gyunk, és el­sza­lad­nak a min­ket ér­dek­lő be­szél­ge­té­sek. Fel­te­he­tő, hogy rá­jöt­tek a le­hall­ga­tás­ra, de a ké­szü­lé­ket nem sem­mi­sí­tet­ték meg, ne­hogy el­árul­ják ma­gu­kat – mond­ta, de hang­ja nem hang­zott meg­győ­ző­en. – Más­ra nem tu­dok gon­dol­ni.

– Pe­dig könnyen meg­es­het, hogy eb­ben az eset­ben más­ról van szó. Ha meg­ta­lál­ták vol­na a ké­szü­lé­kün­ket, ha­nyatt-hom­lok me­ne­kül­né­nek. Nincs konk­rét gya­nú­juk, mind­ez csu­pán elő­vi­gyá­za­tos­ság a ré­szük­ről. Már ta­valy is mű­köd­he­tett a za­va­ró, csak ak­kor még nem tud­tunk róla, mert nem te­le­ped­tünk rá Sas Imre la­ká­sá­ra.

– Ku­dar­cunk vi­szont tény.

Az ez­re­des bó­lin­tott. A lent el­te­rü­lő Ba­la­tont néz­te, ame­lyen az apró vi­tor­lá­sok moz­du­lat­lan­nak lát­szot­tak. Ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott és le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­ket. Ké­sőbb azt mond­ta:

– Ez a tény nem ok a két­ség­be­esés­re. Sőt, a maga mód­ján ez a tény a ke­zünk­re is ját­szott – Most de­rült ki, Béla, hogy mennyi­re he­lyes volt a tech­ni­kai jel­zés­adást be­ik­tat­ni Hód fi­gyel­mez­te­té­sé­re. Két do­log­ban nyer­tünk. A za­va­ró­ké­szü­lék azt bi­zo­nyít­ja, hogy ezek most nyá­ron újabb szök­te­tést vagy va­la­mi mást ké­szí­te­nek elő, egy­szó­val ak­tí­van mű­kö­dik az egér­út. Más­részt Hód­nak mód­já­ban áll a ka­pott fi­gyel­mez­te­tés al­kal­má­val eset­leg meg­tud­ni, hogy kik van­nak Sas­nál az adott idő­pont­ban, ami­kor a za­va­ró­ké­szü­lé­ket üze­mel­te­tik. Mert vi­lá­gos, ak­kor üze­mel­te­tik, ha ott köz­re­mű­kö­dők tár­gyal­nak.

– Vi­szont ké­szü­lő­dé­sük­ről, konk­rét ter­vük­ről nem szerzünk té­nye­ket.

– Ez igaz… Az adott eset­ben csak Hód­ra tá­masz­kod­ha­tunk. Neki mód­ja és le­he­tő­sé­ge van be­pil­lan­ta­ni a for­tyo­gó fa­zék­ba, és re­mé­lem, idő­ben tá­jé­koz­tat majd min­ket, hogy mi is fő ab­ban s kik for­gat­ják a ka­na­lat.

– Mi­kor ta­lál­ko­zol Hód­dal?

– Ma este…

– Le­het, hogy hol­nap már töb­bet tu­dunk – je­gyez­te meg Pin­tér al­ez­re­des. Szí­ne­ha­gyott vá­szon­nad­rág­ban volt és lyu­ka­csos ing­ben, lá­bán fe­hér tor­na­ci­pő.

Az el­há­rí­tó­fö­nök gond­ter­helt ar­cán mo­soly fu­tott vé­gig.

– Ahogy el­néz­lek, elég jól fes­tesz – mond­ta.

– Meg­te­szi…

– Ha jól em­lék­szem, Lel­lén lát­tam raj­tad ezt a sze­re­lést, ami­kor ott nya­ral­tál.

Pin­tér kel­let­le­nül moc­cant a ker­ti­szé­ken. Több mint öt éve múlt már an­nak, hogy Lel­lén nya­ralt.

– Más ru­hát nem húz­ha­tok – mond­ta, és iga­zí­tott egyet él nél­kü­li nad­rág­ján.

Bana ne­ve­tett és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Ké­sőbb, is­mét meg­je­lent ar­cán a gond.

– Saj­nos, most fel­ad­tak ne­künk egy újabb rejt­vényt. Elég rossz­kor jött, nya­kig va­gyunk ez­zel az üggyel – mond­ta.

– Tör­tént va­la­mi?

– Egy au­tó­bal­eset. Az il­le­tő le­buk­fen­ce­zett a ko­csi­já­val Do­bo­gó­kőn az egyik éles ka­nyar­ban. Kül­föl­di, por­tu­gál ál­lam­pol­gár.

– Meg­halt?

– Az nem ki­fe­je­zés… össze­gyú­ró­dott. Az osz­tály­ve­ze­tő ér­tet­le­nül né­zett.

– És ez mennyi­ben tar­to­zik ér­dek­lő­dé­si kö­rünk­be? – kér­dez­te.

– A kö­rül­mé­nyek in­do­kol­ják, hogy fog­lal­kozzunk az eset­tel… Ugyan­is a pa­sas ko­csi­já­nak az éles ka­nyar­ban ki­lőt­ték a bal első ke­re­két.

– Ki­lőt­ték?…

– Va­la­mi­lyen fegy­ver­rel rá­pus­káz­tak a fák kö­zül. Ta­lál­tak láb­nyo­mot is, ahol a tet­tes állt, de sem­mit sem érünk vele, azo­no­sí­tás­ra nem jó. Fel­te­he­tő­en vár­ták, les­tek rá. Tud­ták, hogy azon az úton fog jön­ni.

– Te­hát szán­dé­ko­san vé­gez­tek vele – si­mí­tot­ta hát­ra ha­ját az al­ez­re­des. – Ki az il­le­tő?

Bana el­ta­pos­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Egy Len­on nevű fér­fi… Fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve imp­resszá­rió. A Mar­git­szi­ge­ti Nagy­szál­ló­ban la­kott. Min­den­eset­re sö­tét szán­dé­kai le­het­tek – mond­ta.

– Mire ala­po­zod? – tu­da­kol­ta Pin­tér.

Meg­tud­tuk, hogy a ta­va­szon itt járt Pes­ten. Mind­ez vé­let­le­nül ju­tott tu­do­má­sunk­ra. Utá­na­néz­tünk en­nek a Len­on­nak a Nagy­szál­ló­ban. A fő­por­tás el­mond­ta, hogy na­pok­kal előbb ezt a Len­ont egyik szál­ló­ven­dé­gük, egy nő össze­té­vesz­tet­te va­la­mi Bi­a­lon nevű pa­sas­sal. Ku­tat­ni kezd­tünk a Bi­a­lon név után, és meg­ta­lál­tuk a be­jegy­zést a Gel­lért-szál­ló­ban. Ak­kor mind­össze két na­pot töl­tött itt. Csak az a kér­dés, hogy ez a Len­on volt-e va­ló­ban az, vagy a nő té­ve­dett.

– Meg kell tőle tud­ni…

– Két em­ber vár rá a szál­ló­ban, amint meg­je­le­nik, a bal­eset ürü­gyén fel­te­szik neki ezt a kér­dést is.

– Min­den­eset­re fon­dor­la­tos mó­don vé­gez­tek vele. Az el­há­rí­tó­fő­nök hosszan töp­ren­gett.

– Len­on ha­tá­ro­zott cél­lal ment Do­bo­gó­kő­nek, és eb­ben a gyil­kos meg akar­ta aka­dá­lyoz­ni… Nos, ez tö­ké­le­te­sen si­ke­rült neki – mond­ta.

– En­nek a nő­nek na­gyon fon­tos ak­kor a val­lo­má­sa.

– Rend­kí­vül fon­tos…

A prés­ház­ból egy fér­fi si­e­tett hoz­zá­juk és je­len­tet­te, hogy Bu­da­pest­ről sür­gős rá­dió­hí­vás ér­ke­zett az el­há­rí­tó­fő­nök ré­szé­re. Bana fel­pat­tant, és be­si­e­tett a ház­ba. Csak nagy so­ká­ra buk­kant elő is­ja­ét. Pin­tér fő­nö­ke ar­cá­ra pil­lan­tott, és már­is tud­ta, hogy va­la­mi újabb rend­kí­vü­li ese­mény tör­tén­he­tett.

– A fel­de­rí­tők meg­ta­lál­ták a nőt, azt a szál­ló­ven­dé­get. - kö­zöl­te fel­dúl­tan.

– Ér­de­mes volt rá vár­ni.

– Nem a szál­ló­ban buk­kan­tak rá, ha­nem a köz­le­ke­dés­ren­dé­szet gyors­hí­rei kö­zött.

– Vele is tör­tént va­la­mi? – pat­tant fel a szék­ről az osz­tály­ve­ze­tő.

– Ha­lott…

– Bal­eset?

Az ez­re­des le­gyin­tett:

– Ko­má­rom és Ta­ta­bá­nya kö­zött ta­lál­tak rá. Ko­csi­ja az út­pad­kán vesz­te­gelt, jobb ol­da­li vil­lo­gó­ja ál­lan­dó­an jel­zett. A nő a kor­mány­ra bo­rul­va ült a ko­csi­ban. Ez tűnt fel egy gép­ko­csi­ve­ze­tő­nek. Fé­ke­zett és oda­ment a ko­csi­hoz, hát­ha a nő rosszul lett, és se­gít­ség­re van szük­sé­ge… A nő ha­lott volt. Sem­mi­fé­le kül­sé­rel­mi nyom nincs raj­ta. Tás­ká­já­ban ko­moly ér­té­kű ék­sze­re­ket ta­lál­tak és az út­le­ve­lét.

– Mi­lyen ál­lam­pol­gár volt?

– Nyu­gat­né­met… Na­pok­kal ez­előtt uta­zott be. Ruth Evely­nek hív­ták, fi­a­tal, hu­szon­hat éves volt. A Nagy­szál­ló­ban a szo­bá­já­ban érin­tet­le­nül he­ver a hol­mi­ja, fel­te­he­tő­en nem akar­ta el­hagy­ni az or­szá­got.

– Majd a bon­co­lás meg­ál­la­pít­ja a ha­lál okát.

– In­téz­ked­tem, hogy azon­nal vé­gez­zék el a vizs­gá­la­tot. Zi­mo­nyi már­is ri­asz­tot­ta az il­le­té­ke­se­ket. A nő sze­mély­gép­ko­csi­ját is ala­po­san át­vizs­gál­ják, hát­ha ta­lál­nak ben­ne va­la­mit.

Pin­tér Béla al­ez­re­des­nek egy öt­le­te tá­madt. Az volt a vé­le­mé­nye, hogy ku­tat­ni kel­le­ne a Ruth Evely név után, hát­ha a nő már meg­for­dult az or­szág­ban, így újabb nyom akad­hat a ke­zük­be. Bana vissza­ment a prés­ház­ba, hogy kö­zöl­je uta­sí­tá­sa­it a fel­de­rí­tők­kel.

– Amint va­la­mit meg­tud­nak, nyom­ban je­len­tik – mond­ta az ez­re­des ké­sőbb az osz­tály­ve­ze­tő­nek.

Késő este egy Mer­ce­des gép­ko­csi in­dult el a sző­lő­he­gyen levő, ki­vi­lá­gí­tott ab­la­kú vil­la elől. A kor­mány­nál Bana Dé­nes ez­re­des ült. Le­haj­tott Ba­la­ton­al­má­di­ba, az­tán Ti­hany­nak for­dult. Az or­szág­út ki­halt volt, alig né­hány szem­be­jö­vő gép­ko­csi­val ta­lál­ko­zott. Per­cek tel­tek el, már­is Ba­la­ton­fü­red kö­vet­ke­zett. Az el­há­rí­tó­fő­nök lent a par­ton, a móló mel­let­ti par­ko­ló­he­lyen fé­ke­zett. Ki­szállt, le­zár­ta a ko­csit.

A mó­lón még so­kan sé­tál­tak, a kö­ze­li Vi­tor­lás-eszp­resszó előtt tö­meg nyüzs­gött. A te­ra­szon egy beat­ze­ne­kar ját­szott. A moz­du­lat­lan le­ve­gő­ben eny­he víz­szag ér­ző­dött.

Bana a part mel­lett hú­zó­dó sé­tány­ra for­dult. Ma­gas töl­gyek sze­gé­lyez­ték az utat. Itt már alig volt já­ró­ke­lő, a pa­dok üre­sen ásí­toz­tak, csak né­me­lyik volt fog­lalt, job­bá­ra sze­rel­mes­pá­rok ül­tek raj­tuk össze­fo­nód­va. A sé­tány kö­ze­pe tá­ján már sen­ki sem volt, csu­pán az egyik pa­don ült ár­nyék­ba bur­ko­lóz­va egy fér­fi.

Az ez­re­des meg­állt a pad­nál.

– Jó es­tét – mond­ta.

– Je­lent­ke­zem, ez­re­des elv­társ…

– Mi a hely­zet a vil­lá­ban? – tért nyom­ban a lé­nyeg­re az el­há­rí­tó­fő­nök.

Hód rö­vi­den be­szá­molt az ál­ta­la ta­pasz­talt dol­gok­ról. Sas Im­ré­nél min­den szo­ba fog­lalt volt. Fő­ként a ven­dé­ge­ket tag­lal­ta, azo­kat, akik szá­mí­tás­ba jö­het­nek. Elég so­kan vol­tak. Gya­nús kö­rül­ményt nem ész­lelt, egyet­len­egy fur­csa­sá­got em­lí­tett csak, a nyu­gat­né­met párt. A tú­lon­túl ele­gáns, sá­padt, öt­ven év kö­rü­li fér­fit az­zal a fi­a­tal, fe­ke­te hajú lánnyal.

– És mi ben­nük a fur­csa? – kér­dez­te az ez­re­des. – A nagy kor­kü­lönb­ség, vagy pe­dig az, hogy kü­lön szo­bát bé­rel­tek? Ez nem mond kü­lö­nö­seb­bet…

– A vi­sel­ke­dé­sük, az egész ma­ga­tar­tá­suk.

– Ta­lán túl­zot­tan jó­ban van­nak Sas­sal?

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Ép­pen az el­len­ke­ző­jét ta­pasz­tal­tam – mond­ta. – És ez meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan.

– Mi eb­ben a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan?

Hód el­mond­ta, hogy Sas Imre majd min­den ven­dé­gé­vel elő­zé­keny és ud­va­ri­as, ál­lan­dó­an lesi, hogy ki­nek mi­ben le­het a se­gít­sé­gé­re, ho­gyan szol­gál­hat­ja leg­job­ban ké­nyel­mét. A ven­dé­gek úgy­szin­tén igény­lik ezt a kap­cso­la­tot. Nos, mind­eb­ből csu­pán ez a pár lóg ki. ők nem tár­gyal­nak egyet­len ven­dég­gel sem, szin­te fel­tű­nő­en ma­guk­nak­va­lók, még a gond­nok­kal sem lát­ta őket sen­ki sem be­szél­ni. Ez még el­fo­gad­ha­tó len­ne, de ugyan­ez ta­pasz­tal­ha­tó a gond­nok ré­szé­ről is. Sas Imre az ud­va­ri­as kö­szö­né­sen kí­vül egy szó­val sem il­le­ti azo­kat.

Az el­há­rí­tó­fő­nök ci­ga­ret­tát vett elő, és a fi­a­tal­em­bert is meg­kí­nál­ta.

– így már job­ban ért­he­tő, hogy mi­ben rej­lik a fur­csa­sá­guk – mond­ta. – Na­gyon ér­de­kes.

– A lány igen csi­nos, és lát­ha­tó­an na­gyon unat­ko­zik, de sem­mit sem tesz, sem­mit sem csi­nál a má­sik nél­kül. Szin­te kí­nos pre­cíz­ség­gel min­den­nap egy­azon idő­pont­ban sé­tá­ra in­dul­nak, a kö­ze­li ét­te­rem­ben kosz­tol­nak, és jön­nek vissza. A lány még a strand­ra sem megy ki, csak zu­ha­nyo­zik a für­dő­szo­bá­juk­ban… Amint vissza­ér­kez­nek, be­zár­kóz­nak a szo­bá­juk­ba és kész. A lány min­dig ze­nét hall­gat a tás­ka­rá­di­ó­ján, de hogy a má­sik mit csi­nál a négy fal kö­zött, azt nem tu­dom. Az­tán itt van egy má­sik do­log is, fe­lü­le­tes szem­lé­lő ész­re sem ve­szi, de én ala­po­san meg­fi­gyel­tem őket… A tár­sa­sá­gi il­lem­sza­bá­lyo­kon túl­me­nő­en ud­va­ri­a­sak egy­más­hoz. Egy ilyen pár mit ke­res­het itt? Sem­mit sem csi­nál­nak, se­ho­vá sem men­nek, mind­ket­ten tar­tóz­kod­nak a leg­ap­róbb nyá­ri örö­mök­től is.

– Te­hát sem­mi szó­ra­ko­zás…

– Sem­mi… De még hát­ra van a leg­lé­nye­ge­sebb. Min­de­nütt a lány fi­zet.

– A fér­fi a zse­bé­be sem nyúl? – cso­dál­ko­zott az ez­re­des.

– Nem bi­zony. Ott kosz­to­lok én is, töb­bed­ma­gam­mal, az ét­te­rem­ben. Min­dig a lány fi­zet… Ami­kor a pin­cér meg­je­le­nik, a fér­fi csak bá­mul, és a ci­ga­ret­tá­ját meg­já­rat­ja a szá­já­nak egyik sar­ká­ból a má­sik­ba. Ha ket­tő­jük kö­zül va­la­ki vesz va­la­mit, az csak a lány le­het.

– Az len­ne a ter­mé­sze­tes, ha pont for­dít­va tör­tén­ne mind­ez.

– Úgy van.

Bana hosszan maga elé fúj­ta a füs­töt.

– És a töb­bi­ek? – kér­dez­te.

– Egy mo­kány fic­kó van egye­dül, meg még ket­tő, de in­kább ez a mo­kány le­het ér­de­kes a ré­szünk­re. Egy be­he­mót Stu­da­ba­ker ko­csi­val jött, ak­ko­ra, mint egy ház.

– Biz­tos sze­ret fel­vág­ni.

– Az sem moz­dul se­ho­vá sem. A ko­csi ott po­ro­so­dik a ház előtt. A stran­don lóg ál­lan­dó­an, de sen­ki­vel sem köt is­me­ret­sé­get… En­ge­délyt ké­rek, hogy át­néz­zem a ko­csi­ját.

– Mi­ért akar­ja át­ku­tat­ni?

– Még nem tu­dom.

– Je­gyez­ze meg, Hód, hogy fe­les­le­ge­sen ne koc­káz­tas­son sem­mit sem.

– Azt még nem le­het tud­ni, hogy fe­les­le­ges-e a ko­csi át­ku­ta­tá­sa vagy sem.

– Egyez­tes­sük a ne­ve­ket – mond­ta az ez­re­des.

Szám­ba vet­ték Sas Imre min­den ven­dé­gét. Bár­mennyi­re is la­tol­gat­ták a le­he­tő­sé­ge­ket, kü­lö­nö­seb­ben nem tud­ták ki­szűr­ni a gya­nú­ba jö­he­tő sze­mé­lye­ket. Egyi­kük­re sem volt biz­tos tény, csu­pán jel­zés, kö­rül­mény.

A sö­tét sé­tá­nyon oly­kor el­ha­ladt előt­tük egy-egy sze­rel­mes­pár. Ilyen­kor min­dig el­hall­gat­tak, csak ké­sőbb foly­tat­ták a be­szél­ge­tést.

Az el­há­rí­tó­fő­nök tisz­tá­ban volt az­zal, hogy a fi­a­tal­em­ber rend­kí­vül ne­héz hely­zet­ben van, a sok ven­dég mi­att fi­gyel­me szét­ap­ró­zó­dik. Pe­dig úgy ér­ke­zett a ta­lál­ko­zó­ra, hogy konk­rét fel­ada­tot be­szél­nek majd meg. Tá­jé­koz­tat­ta Hó­dot, hogy a le­hall­ga­tó ké­szü­lék időn­ként cső­döt mond, mert nagy ha­tá­sú za­va­rót he­lyez­tek el Sas szo­bá­já­ban.

– Most már ér­tem, mi­ért kap­tam a jel­zést a gomb­vib­rá­to­ron – mond­ta az el­há­rí­tó­tiszt.

– Csak az ér­de­kes be­szél­ge­té­sek­nél kap­csol­ják be ezt a za­va­rót.

– Azon­nal in­dul­tam, és sze­mé­lye­sen győ­ződ­tem meg, hogy ab­ban a pil­la­nat­ban ki tar­tóz­ko­dik Sas­nál.

– És ki volt nála?

Hód szá­já­ban fel­pa­rázs­lott a ci­ga­ret­ta.

– Egy új ven­dég ér­ke­zett ép­pen – mond­ta. – öreg em­ber, de jól tart­ja ma­gát. Va­la­mi Schul­ze, né­met… Roz­zant Volks­wa­gen­nal jött. Igen jó ke­dé­lyű, ál­lan­dó­an mo­so­lyog, és na­gyon élénk. Ez be­szél­ge­tett Sas Im­ré­vel.

– így fog­juk a jö­vő­ben ki­szűr­ni a ré­szünk­re ér­de­kes sze­mé­lye­ket a ven­dé­gek kö­zül – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – Per­sze, ez a fur­csa pár nem tré­csel Sas­nál.

– Soha.

– A be­je­lent­ke­zés alap­ján a lány Ma­ri­an­ne Gi­e­sel, a fér­fi pe­dig Hart Bec­cel, leg­alább­is a kor alap­ján ő le­het a tár­sa a lány­nak.

– Igen, va­la­mi Hart… Van itt azon­ban még egy do­log, ami most ju­tott-eszem­be – mond­ta az el­há­rí­tó­tiszt. – Ami­kor ez az idős Schul­ze meg­ér­ke­zett, az a mo­kány fic­kó, aki egye­dül nya­ral itt, szin­te ész nél­kül ro­hant se­gí­te­ni az öreg­em­ber­nek és Sas­nak a cso­ma­gok ci­pe­lé­sé­ben… Fel­te­he­tő, hogy is­me­rik egy­mást.

– És most gyak­ran együtt van­nak?

– Nem… Az­óta nem is lát­tam őket együtt. Ez a Schul­ze nem jár ki a strand­ra, mint a mo­kány.

Bana vé­gig­per­get­te ma­gá­ban a ven­dé­gek név­so­rát, ame­lyet be­té­ve tu­dott.

– A mo­kány fér­fit Ar­túr Zuc­ker­nak hív­ják, né­met ő is – mond­ta. – Be­já­ra­tos Sas­hoz?

– Igen. Lát­tam tőle ki­jön­ni egy­pár­szor. A sző­lő­ben is ott volt, ami­kor Sas meg­hív­ta ven­dé­ge­it a prés­ház­ba egy kis ita­lo­zás­ra. Még a szom­széd­ból is jöt­tek né­há­nyan.

– A szom­széd­ból?

– Igen. Köz­tük egy je­len­ték­te­len ki­né­ze­tű, ala­csony, vé­kony fér­fi. Negy­ven év kö­rü­li le­het, gö­rög, de ki­vá­ló­an be­szél né­me­tül, ő a szom­széd­nál ka­pott szo­bát.

– Is­me­rik egy­mást Sas­sal? Hód a fe­jét ráz­ta:

– Egész este alig vál­tot­tak szót, pe­dig a gö­rög kis­sé be­csí­pett, és min­den­áron éne­kel­ni akart. Sas hagy­ta vol­na, de ez az Ar­túr Zuc­ker le­csil­la­pí­tot­ta a vé­kony gö­rö­göt.

Bana Dé­nes ez­re­des kö­zöl­te, hogy az el­há­rí­tás­nak ez­zel az üggyel pár­hu­za­mo­san más fel­ada­ta is adó­dott. El­mond­ta a Do­bo­gó­kőn pó­rul járt por­tu­gál imp­resszá­rió ese­tét, va­la­mint a bé­csi or­szág­úton a ko­csi­já­ban meg­ta­lált ha­lott lányt, aki­ről a bon­co­lást kö­ve­tő­en a tör­vény­szé­ki or­vos­szak­ér­tő, úgy nyi­lat­ko­zott, hogy szív­szél­hű­dés érte. Az adat­gyűj­tés­nél rá­jöt­tek, hogy mind­ket­tő ta­vasszal már járt Bu­da­pes­ten, és a Gel­lért-szál­ló­ban bé­rel­tek szo­bát kü­lön-kü­lön. A fér­fi ak­kor Frank Bi­a­lon né­ven uta­zott be, most meg a Len­on ne­vet hasz­nál­ta. A lány mind­két al­ka­lom­mal Ruth Evely­ként je­lent­ke­zett be, te­hát ő nem hasz­nált ál­ne­vet.

– Két ha­lál­eset, egy gyil­kos­ság és egy vé­let­len ha­lál – mond­ta be­fe­je­zés­kép­pen az ez­re­des. – Meg­ért­he­ti, hogy fő a fe­jünk… Egy biz­tos. Ezek ket­ten va­la­mi­re szö­vet­kez­tek itt ná­lunk.

– És ez a szö­vet­ke­zés má­sok­nak nem tet­szett – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber.

– Igen… Ezek a „má­sok” az­tán a fér­fi ese­té­ben köz­be­lép­tek.

– És a lány­nál?

– Már mond­tam, hogy szív­szél­hű­dés érte… Me­net köz­ben tör­tént. Még volt annyi ere­je, hogy ki­te­gye az irány­jel­zőt, és az út­pad­ká­ra hajt­va meg­áll­jon. Az­tán rá­bo­rult a kor­mány­ra és meg­halt… Az ál­lan­dó­an pis­lo­gó irány­jel­ző­re fi­gyelt fel egy gép­ko­csi­ve­ze­tő. A lány va­la­ho­vá ké­szült, de nem akar­ta el­hagy­ni az or­szá­got. Hol­mi­ja a szál­lo­dá­ban volt, igaz, a szám­lát ki­fi­zet­te…

– A fér­fi ese­té­ben te­hát va­la­mi­fé­le össze­csa­pás­ról le­het szó?

– Erre gya­nak­szom.

Az el­há­rí­tás gya­kor­la­tá­ban már nem egy olyan ese­tet je­gyez­tek fel, ami­kor két kü­lön­ál­ló és egy­más­tól tel­je­sen füg­get­len ide­gen kém­szer­ve­zet csa­pott össze, mi­vel ke­resz­tez­ték egy­más út­ja­it.

Bana ez­re­des­nek nyug­ta­la­nul csen­gett a hang­ja, ami­kor meg­szó­lalt :

– Eb­ben az eset­ben mind­két fél va­la­mi­nek a meg­szer­zé­sé­re tö­rek­szik.

– Le­het, hogy min­den­nek itt, Ba­la­ton­al­má­di­ban van. a for­du­ló­pont­ja – je­gyez­te mag Hód.

– Maga csak ne von­ja össze a két dol­got… A ket­tő tel­je­sen kü­lön­ál­ló.

Hód töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Ne for­gas­son a fe­jé­ben sem­mi kö­zös vo­nást a két do­log kö­zött – fi­gyel­mez­tet­te az el­há­rí­tó­fő­nök.

– Nem aka­rom be­fo­lyá­sol­ni ez­re­des elv­tár­sat, sem hi­á­ba va­ló­an fel­csi­gáz­ni az ér­dek­lő­dé­sét, de azon a na­pon két em­ber rend­kí­vül soká tá­vol volt a Sas-vil­lá­tól. Mond­ha­tom, na­pok után az első eset volt, hogy Ar­túr Zuc­ker el­ment dög nagy ko­csi­já­val, és az idős Schul­ze úgy­szin­tén.

– Együtt tá­voz­tak?

– Nem…

– Na lát­ja… És ha men­te­ik, ak­kor sem biz­tos, hogy Pes­ten kö­töt­tek ki.

– De kis el­té­rés­sel mind­ket­ten reg­gel in­dul­tak, és csak késő dél­után ér­kez­tek vissza. Az idős Schul­ze ko­csi­ja már a vil­la előtt állt, Art­hur meg ép­pen ak­kor jött, ami­kor a strand­ról bal­lag­tam vissza. Olyan ko­mor volt a képe, akár a hop­pon ma­radt sze­rel­mes­nek.

Bana le­gyin­tett.

– Mind­ez nem je­lent sem­mit – mond­ta. – Rend­ben van, ezek vol­tak va­la­hol, de csak ta­lál­ga­tunk. Nem aka­rom, hogy most így, fris­si­ben a nyo­muk­ba akasz­kod­junk, csak gya­nú ese­tén. Nem koc­káz­tat­hat­juk, hogy idő előtt ész­re­ve­gyék az ér­dek­lő­dé­sün­ket… Mi­ért akar­ja ezt a két ese­tet min­den­kép­pen össze­füg­gés­be hoz­ni?

Hód vál­lalt vont.

– Nem aka­rom, csak a té­nye­ket ve­szem szám­ba – mond­ta.

– Meg azt, hogy ko­mor volt a képe en­nek az Ar­túr­nak. Ta­lán már ez is ér­de­kes? Olyan­nyi­ra, hogy egy ko­mor arc­ra már ala­poz­nunk kell va­la­mit? És ha csak a foga fájt en­nek az Ar­túr­nak?

– Schul­ze a kö­zös tá­vo­zást meg­elő­ző nap dél­előtt­jén is tá­vol volt. Köz­vet­le­nül ebéd után ér­ke­zett vissza. Ki volt csa­var­va, mint egy cit­rom.

– Most meg át­vált Schul­zé­ra – tár­ta szét ke­zét az ez­re­des. – Van még va­la­mi eh­hez ha­son­ló a tar­so­lyá­ban?

Az el­há­rí­tó­tiszt el­mo­so­lyo­dott.

– Ne ért­sen fél­re, ez­re­des elv­társ, de len­ne ez­zel az újabb üggyel kap­cso­lat­ban egy kér­dé­sem – mond­ta.

– Mi nyom­ja a be­gyét?

– Nem ta­lál­tak sem­mi ér­de­ke­set a két ko­csi­ban?

– Az egyik ri­pi­tyá­ra ment, a má­si­kon egy kar­co­lás sem volt.

– Ezt a má­si­kat ala­po­san át­ku­tat­ták?

– Ezt konk­ré­tan nem tu­dom, de fel­té­te­le­zem.

A sé­tá­nyon meg­csi­kor­dult a ka­vics, egy fér­fi ha­ladt el előt­tük a sö­tét­ben. Messze tá­vol­ban a túl­só part fé­nyei apró szent­já­nos­bo­ga­rak­ként hu­nyo­rog­tak. A ví­zen szí­nes lam­pi­o­nok­kal fel­dí­szí­tett ki­rán­du­ló­ha­jó úszott Sió­fok felé.

A fi­a­tal­em­ber a szí­nes, pon­to­kat néz­te, ame­lyek le­beg­ni lát­szot­tak a sö­tét víz fe­lett.

– Ez­re­des elv­társ he­lyé­ben ala­po­san át­ku­tat­nám azt a ko­csit – mond­ta csen­de­sen.

– In­téz­ke­dem… Már csak a maga nyu­gal­ma mi­att is.

Né­hány kö­zöm­bös do­log­ról vál­tot­tak szót, az­tán az el­há­rí­tó­fő­nök az­zal bú­csú­zott, hogy in­dul vissza Bu­da­pest­re.

– Amennyi­ben sür­gős je­len­te­ni­va­ló­ja len­ne, rá­di­ón ve­gye fel a kap­cso­la­tot az ak­ció­köz­pont­tal… Éj­jel is hív­hat­ja bár­mi­kor őket. Vi­gyáz­ni kell, ne­hogy le­ma­rad­junk va­la­mi­ről – mond­ta.

– Ne ha­tás­ta­la­nít­sam a Sas szo­bá­já­ban levő za­va­ró­ké­szü­lé­ket?

– Még csak az hi­á­nyoz­na – til­ta­ko­zott az ez­re­des. – Ezek ész­re­ven­nék, és nyom­ban le­áll­ná­nak min­den­ről… Hadd te­vé­keny­ked­je­nek csak nyu­god­tan és higgyék, hogy övék min­den for­du­ló.

– Bo­csá­nat a fi­gyel­mez­te­té­sért, de mint­ha ez­re­des elv­társ ígért vol­na ne­kem va­la­mit.

Ba­ná­nak eszé­be ju­tott a zse­bé­ben rej­lő pi­ciny­ke cso­mag. Való igaz, kis hí­ján el­fe­lej­tet­te. Már elő­ző al­ka­lom­mal kér­te az el­há­rí­tó­tiszt, hogy kap­has­son egy mi­ni­a­tűr nyom­ku­ta­tó lám­pát. A rú­de­lem­mel mű­kö­dő pici lám­pa hal­vány­kék fényt su­gár­zott, ha be­kap­csol­ták. Je­len­tő­sé­ge az volt, hogy rend­kí­vü­li mér­ték­ben re­a­gált min­den vér­szennye­ző­dés­re. Hi­á­ba mos­ták meg és tö­rül­ték tisz­tá­ra a vér­rel szennye­zett tár­gyat vagy pad­lót, a ré­sek­ben vissza­ma­radt lát­ha­tat­lan be­szá­ra­dá­sok, szennye­zé­sek hosszú idő múl­tá­val is ki­mu­tat­ha­tók vol­tak a lám­pa se­gít­sé­gé­vel. A hal­vány­kék fény­ben fe­hér szín­ben tűnt elő min­den­ne­mű vér­szennye­ző­dés.

– Csak tud­nám, hol akar ez­zel ku­tat­ni – mond­ta az ez­re­des. Hód zseb­re vág­ta a lám­pát:

– Arra va­gyok kí­ván­csi, hogy a tó fe­ne­ké­ről elő­ha­lá­szott ru­gós­kést va­jon hol hasz­nál­ták, ami­kor be­le­nyom­ták az ál­do­zat tes­té­be. – Elő­for­dul­ha­tott a Sas-vil­lá­ban.

– Vagy a sző­lő­he­gyen levő prés­ház­ban. Az ez­re­des a ke­zét nyúj­tot­ta.

– Vi­gyáz­zon, Hód – in­tet­te. – Sem­mi fe­les­le­ges vak­me­rő­ség… Az ak­ció­köz­pont­ban egy se­reg em­ber a maga jel­zé­sét vár­ja ug­rás­ra ké­szen. A Sas-vil­lá­ban te­vé­keny­ke­dő tár­sa­ság gyil­ko­sok­ból áll, akik nem te­ke­tó­ri­áz­nak, ha az ér­de­kük úgy kí­ván­ja.

– Leg­kö­ze­lebb ugyan­itt?

– Igen… De ha va­la­mi köz­be­jön­ne a maga ré­szé­ről, úgy rá­di­ón je­lent­se az ak­ció­köz­pont­nak az újabb idő­pon­tot.

– Ér­tet­tem…

Bana se­rény lép­tek­kel vissza­ment a sé­tá­nyon a mó­ló­ig. A „Vi­tor­lás”-ban fá­rad­ha­tat­la­nul ját­szott a beat­ze­ne­kar, a te­rasz zsú­fo­lá­sig telt tán­co­lók­kal. Az ez­re­des két­fo­rin­tos ér­mét ko­tort elő a zse­bé­ből, és az au­to­ma­tá­nál meg­ivott egy po­hár ször­pöt. A hűs ital fel­fris­sí­tet­te. A par­ko­ló­he­lyen be­ült a ko­csi­já­ba, kis­vár­tat­va már úton volt a fő­vá­ros felé.

Mil­li­árd csil­lag ra­gyo­gott az égen, lent a tá­vol­ban ezüs­tö­sen csil­lo­gott a hold­fény­ben a Ba­la­to­ni A sző­lő­he­gyen nyu­gal­mas csend áradt, csu­pán a tücs­kök ci­ri­pel­tek, vá­rat­la­nul lép­tek ne­sze hal­lat­szott. A sö­tét­ben egy fér­fi kap­ta­tott fel a me­re­dek föld­úton. Oly­kor meg­állt, kis ide­ig fü­lelt, az­tán is­mét meg­in­dult. Alak­ja egy­be­ol­vadt a sö­tét­tel, szin­te csak sej­te­ni le­he­tett ma­gas ter­me­tét, szé­les vál­lát.

Az ár­nyék ke­vés idő múl­tán egy akác­fa alatt buk­kant fel. Nem moz­dult, mint­ha les­ben állt vol­na. Mö­göt­te, a be­ke­rí­tett tel­ken sző­lő­ka­rók ma­ga­sod­tak, tá­vo­labb egy nagy prés­ház koc­ka alak­ja sö­té­te­dett.

A kö­zel­ben sem­mi sem moc­cant.

A fér­fi ki­egye­ne­se­dett, és egy moz­du­lat­tal át­ve­tet­te ma­gát a tel­ket ha­tá­ro­ló drót­ke­rí­té­sen. Lo­pa­kod­va ha­ladt a prés­há­zig. A csen­det halk kulc­ször­gés tör­te meg; nagy so­ká­ra kat­tant a prés­ház zár­ja, és az ajtó ki­tá­rult, A hí­vat­lan ven­dég kö­rül­né­zett, az­tán be­sur­rant, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

Bent fül­ledt me­leg volt, a le­ve­gő­ben eny­he bor­szag ér­ző­dött…

Az ér­ke­ző ke­zé­ben zseb­lám­pa vil­lant. A pi­ciny fény­pont kör­be­jár­ta a prés­ház bel­se­jét, a bú­to­ro­kat. Elég nagy he­lyi­ség volt, egy cso­mó fa­ra­gott szék­kel, hosszú asz­tal­lal be­ren­dez­ve, a fa­la­kon lo­pok, kü­lön­fé­le tár­gyak, lóg­tak, dí­szí­tés cél­já­ból. A fény egy két­szár­nyas aj­tó­ra ve­tő­dött, amely a pin­ce­le­já­ra­tot je­lez­te.

Ki­hunyt a zseb­lám­pa fé­nye, az­tán li­lás fény­su­gár irá­nyult a föld­re. A prés­ház pad­ló­za­ta tég­lá­val volt ki­rak­va. A fér­fi négy­kéz­láb­ra-eresz­ke­dett, és a fény­su­gár­ral mód­sze­re­sen, négy­zet­ről négy­zet­re vé­gig­pász­táz­ta a pad­lót. So­ká­ig szösz­mö­tölt, és csak nagy so­ká­ra emel­ke­dett fel.

Halk szit­kot mor­zsolt szét a foga kö­zött, az­tán le­ment a pin­cé­be. Itt a pad­ló­zat úgy­szin­tén tég­lá­val volt fed­ve. A bolt­íves pin­ce két ol­da­lán ha­tal­mas hor­dók so­ra­koz­tak. A fér­fi is­mét a föld­re eresz­ke­dett, a li­lás fény­su­gár meg­kezd­te ván­dor­lá­sát. Már a pin­ce kö­ze­pén tar­tott, ami­kor meg­szűnt a fény­su­gár moz­gá­sa.

A fény­ben levő tég­la­szé­lek­nél fe­hér csí­kok hú­zód­tak.