4.

Bana Dé­nes csú­nyán össze­szó­lal­ko­zott az anyó­sá­val. Juli néni ugyan­is azt kö­ve­tel­te, hogy leg­alább két nyo­mo­zó áll­jon az ő ren­del­ke­zé­sé­re, jár­ják sor­ba a kör­nye­ző há­za­kat, s ha kell, vizs­gál­ják át a la­ká­so­kat is. Az ez­re­des reg­ge­li alatt né­mán tűr­te a meg­jegy­zé­se­ket, de ami­kor az anyó­sa már Pin­tér Bé­lát is be­le­ke­ver­te a do­log­ba, mond­ván, hogy azért sok a be­tö­rés meg a gyil­kos­ság a vá­ros­ban, mert az ő veje meg „az a Béla” nyo­moz utá­nuk, fel­ug­rott.

– Na­gyon ké­rem, tes­sék ezt a té­mát be­fe­jez­ni! Az öreg­asszony gú­nyo­san meg­je­gyez­te.

– Nagy ka­lap, s alat­ta…

Az ez­re­des fe­le­sé­ge csi­tí­ta­ni pró­bál­ta a fér­jét.

– Ne há­bo­rogj, mama na­gyon ked­vel­te ezt a jó­szá­got… Bana hör­pin­te­ni akart még a te­jes­ká­vé­já­ból, de za­va­rá­ban nem vet­te ész­re, hogy a csé­sze üres.

– Jó, jó! De hát! – le­gyin­tett, na­gyot fújt. – Majd te­le­fo­ná­lok. Szer­vusz­tok.

Mire a ko­csi­hoz ért, már nyu­gal­mat eről­te­tett ma­gá­ra. Ki­haj­tott a ga­rázs­ból, a fe­le­sé­ge az aj­tó­ban állt, on­nan in­te­ge­tett. Mint egy fi­a­tal lány – bá­mult, rá az ez­re­des. Kar­csú, élénk moz­gá­sú, szép mo­so­lyú.

– Szia! – in­tett vissza, s arra gon­dolt, egy­szer va­ló­ban jó len­ne sé­tál­ni itt az ut­cá­ban. Vele.

A tit­kár­sá­gon már vár­ta a fő­had­nagy.

– Jöj­jön! – mond­ta ba­rát­sá­go­san, s ke­zét nyúj­tot­ta.

– Jó reg­gelt, ez­re­des elv­társ!

– Jöj­jön csak, jöj­jön! – hellyel kí­nál­ta a fi­a­tal tisz­tet, elő­vet­te a kul­csa­it, s sor­ban ki­nyi­tot­ta az író­asz­ta­la fi­ók­ja­it. – Hall­ga­tom a je­len­té­sét.

– Ez­re­des elv­társ! – kezd­te a fő­had­nagy, s fel­állt.

– Ül­jön le!

– Kö­szö­nöm… Te­hát a bal­eset má­jus ti­zen­he­te­di­kén tör­tént. Az in­téz­ke­dő rend­őr­tiszt je­len­té­se sze­rint Bíró Adél vi­gyá­zat­la­nul lé­pett le a jár­dá­ról, s a busz el­ütöt­te.

– Hogy hív­ták?

– Bíró Adél.

– Fog­lal­ko­zá­sa?

– Je­len­tem, tit­kár­nő volt a Pa­nex vál­la­lat­nál, a ke­res­ke­del­mi fő­osz­tály­ve­ze­tő mel­lett.

– Mi­vel fog­lal­ko­zik ez a Pa­nex?

– Kü­lön­fé­le be­ru­há­zá­sok, épít­ke­zé­sek ki­vi­te­le­zé­sét, ter­ve­zé­sét, fel­sze­re­lé­sét vál­lal­ja.

– Foly­tas­sa!

– Be­szél­get­tünk a volt mun­ka­tár­sa­i­val. A fő­osz­tály­ve­ze­tő ép­pen kül­föl­dön van, az ő vé­le­mé­nyét nem tud­juk. Egyet­len ba­rát­nő­je dol­go­zik a vál­la­lat­nál, sze­rin­te Bíró Adél ön­gyil­kos lett, s ép­pen a fő­nö­ke, Sá­ro­si Ta­más mi­att. Ez a Sá­ro­si ugyan­is igényt tar­tott min­den­fé­le szol­gál­ta­tá­sá­ra, a sze­mé­lyi ügye­it in­téz­tet­te vele, a szü­le­it ápol­tat­ta, ho­lott volt fe­le­sé­ge is, igaz vá­ló­fél­ben… Egy ide­ig si­mán bo­nyo­ló­dott a do­log, mert Adél sok­ra tar­tot­ta a fő­nö­két, nagy tu­dá­sú, kor­rekt úri­em­ber­nek gon­dol­ta. A ba­rát­nő­je sze­rint úgy bá­mult rá, mint va­la­mi is­ten­re. Min­dent ki­ir­tott az éle­té­ből, csak Sá­ro­si Ta­más ma­radt. Nem­ré­gi­ben azon­ban fény de­rült a fő­nök hun­cut­sá­gá­ra… Gya­nús­sá vált Adél­nak, hogy bár­ho­vá is uta­zik Ta­más, min­dig Ber­li­nen ke­resz­tül kéri a re­pü­lő­je­gyet. Tu­laj­don­kép­pen ezt sem ő vet­te ész­re, ha­nem a vál­la­la­ti nem­zet­kö­zis.

– Me­lyik Ber­lin? Ter­mé­sze­te­sen Nyu­gat, nem?

– Nem. Ke­let-Ber­lin, ez­re­des elv­társ!

– Foly­tas­sa.

– A nem­zet­kö­zis be­ol­tot­ta, hogy Sá­ros­i­nak nője le­het Ber­lin­ben. Ami­kor az­tán leg­kö­ze­lebb, vagy­is alig egy hete, Sá­ro­si Ta­más újra uta­zott, Adél min­dent pon­to­san el­in­té­zett, de egy gép­pel meg­előz­te a fő­nö­két. S a schö­ne­fel­di re­pü­lő­té­ren be­iga­zo­ló­dott a gya­nú­ja. Ta­más urat egy nő vár­ta, csó­kok, mi­egy­más, s egy­más­ba ka­pasz­kod­va men­tek a par­ko­ló­ba egy Tra­bant­hoz, s el­ro­bog­tak a vá­ros­ba… Adél ha­za­re­pült, sír­va pa­nasz­ko­dott a ba­rát­nő­jé­nek – a tiszt elő­vett egy kis pa­pír­la­pot, s on­nan ol­vas­ta a ne­vet –, Ke­resz­tes Má­ri­á­nak, aki egyéb­ként azon­nal tá­jé­koz­tat­ta a vá­ló­oko­kat gyűj­tő fe­le­sé­get, aho­gyan ő mond­ta, azt a sze­ren­csét­len Zsu­zsát… Sá­ro­si, szo­ká­sa sze­rint, hív­ta te­le­fo­non az iro­dát, de Adél nem tár­gyalt vele, nap­hosszat sírt, s vé­gül ön­gyil­kos lett.

– Ennyi?

– Nem, ez­re­des elv­társ. Ez csak a Ke­resz­tes Má­ria-féle ver­zió…

– A te­le­fon­szám?

– Egyet­len­egy mon­dat utal­hat rá. De az ala­po­san.

– Hall­jam.

– Azt mond­ta Adél Ke­resz­tes Má­ri­á­nak: meg­ér­dem­li Ta­más, hogy olyant te­gyek, ne ta­lál­koz­has­son töb­bet az­zal a ber­li­ni kur­vá­val… De ebbe az én nya­kam is be­le­tö­rik…

– Per­sze, nem mond­ta, hogy mit?

– Nem… Saj­nos, nem.

– Ön sze­rint ön­gyil­kos lett?

– Ki­zárt do­log… így nem lesz­nek ön­gyil­ko­sok az em­be­rek… Át­vizs­gál­tuk a la­kást, se bú­csú­le­vél és sem­mi olyan, ami­vel Sá­ro­si Ta­más nya­kát ki­tör­het­né…

– Más gya­nú­sat ta­lál­tak?

– Je­len­tem, nem…

– Tud a kör­nye­ze­té­ben va­la­ki ar­ról, hogy mi is köz­be­lép­tünk?

– Je­len­tem, nem… Csak Misi…

– Jó.

Az ez­re­des a ce­ru­zá­já­val ját­sza­do­zott. A fő­had­nagy már is­mer­te, ez volt a „dön­tés-elő­ké­szí­té­si sza­kasz”.

– Az ügy vi­lá­gos­nak lát­szik, egyet­len vo­nat­ko­zás­ban – kezd­te el hal­kan az ez­re­des, és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. – De csak egy vo­nat­ko­zás­ban. Vagy­is a mi te­le­fon­szá­munk lett vol­na az esz­köz Sá­ro­si meg­lec­kéz­te­té­sé­re… A lé­nyeg azon­ban Bíró Adél tit­ka ma­radt… Egyet­ér­tünk?

– Igen, ez­re­des elv­társ, bár…

– Mi az, hogy bár?

– Je­len­tem, az a lé­nyeg nem csak a lány tit­ka volt… Mert biz­to­san is­me­ri Sá­ro­si Ta­más is… S ta­lán töb­ben is.

– Ez evi­dens… De az is, hogy nem ár­ta­na ezt ne­künk is tud­ni… Mi­ért utaz­gat ez a Sá­ro­si kül­föld­re?

A fő­had­nagy nem ké­sett a vá­lasszal.

– A mun­ka­kö­ré­hez tar­to­zik…

– Ezt gon­dol­tam… De mit in­téz, ki­vel tár­gyal, ki­vel ta­lál­ko­zik, mit visz ki… Ezt tud­juk?

– Je­len­tem, még nem.

– Jól mond­ta, fő­had­nagy elv­társ, még nem… Még… Ezt az ügyet a vé­let­len adta a ke­zünk­be, ra­gad­juk meg. Ma­gá­ra bí­zom, fő­had­nagy elv­társ. De nem az a mód­szer, hogy rá­szál­lunk erre a Sá­rosi­ra, mert ak­kor… Tud­ja?

– Igen, ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ. Vagy­is újra…

– Igen, újra… Ve­lem tart­ja majd a kap­cso­la­tot. Szi­ma­tol­jon kö­rül, néz­ze meg a le­he­tő­sé­ge­ket, az­tán… Ha igaz, amit ál­lít, vagy­is se nem sze­ren­csét­len­ség, se nem ön­gyil­kos­ság, ak­kor már csak egy ver­zió ma­rad… És ha már va­la­kit meg­gyil­kol­nak, az… Te­hát a szo­kott mó­don, ért en­gem, ugye?

– Igen, ez­re­des elv­társ. És kö­szö­nöm a bi­zal­mat.

– Rend­ben, tá­voz­hat.

A fő­had­nagy sza­bály­sze­rű hát­ra­ar­cot csi­nált, s el­in­dult. Már az aj­tó­nál járt, ami­kor az ez­re­des utá­na­szólt.

– A fe­dő­ne­ve vál­to­zat­lan! Vi­szont­lá­tás­ra, Hód!

Bana Dé­nes a ká­vé­já­ra me­redt. Arra sem em­lé­ke­zett, mi­kor hoz­ta be a tit­kár­nő­je. Vagy már a szo­bá­já­ban volt, mi­kor meg­ér­ke­zett. De megint ki­hűlt. Egy haj­tás­ra meg­it­ta, pe­dig utál­ta a hi­deg ká­vét. Meg­ráz­kó­dott utá­na. Ki­szólt a tit­kár­nő­nek.

– Elv­társ­nő, ké­rem Pin­tér al­ez­re­des és Be­lez­nay őr­nagy elv­tár­sat.

Be­lez­nay Gá­bor, a fel­de­rí­tők osz­tály­ve­ze­tő­je ér­ke­zett elő­ször. Már né­hány éve töl­töt­te be ezt a fon­tos posz­tot, pe­dig még fi­a­tal­em­ber volt. A szú­rós sze­mű, rö­vid hajú, vé­kony arcú őr­na­gyot nem sze­ret­ték be­osz­tot­tai, arra pa­nasz­kod­tak, nem le­het em­ber­kö­zel­be ke­rül­ni vele.

– Nincs en­nek se ba­rát­ja, se csa­lád­ja…

Pe­dig volt. S nem is akár­mi­lyen: öt gye­re­ke járt is­ko­lá­ba, s Bana azt is tud­ta, nem­so­ká­ra, ki­csit kés­ve ugyan, de szü­le­tik a ha­to­dik. Igaz, az első két fiú nem a mos­ta­ni fe­le­sé­gé­től van. Az őr­nagy ko­rán meg­öz­ve­gyült, a fe­le­sé­gé­nek a hú­gát vet­te el má­sod­szor. Az öt gye­rek mind fiú. S vál­lal­ták a ha­to­di­kat is, hát­ha lány lesz. Az ez­re­des úgy gon­dol­ta, ott­hon is va­ló­di, szi­go­rú pa­rancs­nok le­het Be­lez­nay, egyéb­ként hogy bír­na az öt fi­ú­val. De egy­szer úgy adó­dott, hogy a la­ká­sá­ra kel­lett men­nie, s már az első tíz perc alatt meg­ál­la­pít­hat­ta, té­ve­dett. A fe­gyel­met az asszony tart­ja, az őr­nagy in­kább la­zít­ja. Védi, men­te­ge­ti a fi­ú­kat, s ő is úgy vi­sel­ke­dik, mint egy ka­masz. Na­gyo­kat ne­vet, sőt rö­hög, le­áll vív­ni vo­nal­zó­val a gye­re­kek­kel, sza­lad­gál ve­lük, s köz­ben úgy csil­log a sze­me, mint­ha so­sem len­né­nek ben­ne tüs­kék. Ha Bana ez­re­des erre a han­cú­ro­zás­ra gon­dol, min­dig el­mo­so­lyo­dik, ami­kor az őr­nagy ka­to­ná­san je­lent­ke­zik nála.

Pin­tér Béla első kér­dé­se ez volt.

– Meg­lett a ku­tya, ez­re­des elv­társ?

Ba­ná­nak el­bo­rult a te­kin­te­te. Szin­te szem­re­há­nyó­an né­zett he­lyet­te­sé­re.

– A csu­dát!

– Ki­ta­lál­tam va­la­mit eb­ben a ku­tya­ügy­ben… Be­lez­nay nem ér­tet­te, mi­ről van szó, de nem kér­de­zett sem­mit. Ha rá tar­toz­na, úgy­is mon­da­nák.

– Há­rom ügy­ről sze­ret­nék ve­le­tek be­szél­ni, ami­ben in­téz­ked­ni is kell… Fog­lal­ja­tok he­lyet…

Az ez­re­des a tár­gya­ló­asz­tal­hoz jött az író­asz­ta­lá­tól, le­ült, a töb­bi­ek ud­va­ri­a­san meg­vár­ták, s csak ak­kor húz­ták ők is ma­guk alá a szé­ket.

– Elő­ször is azt sze­ret­ném, ha Be­lez­nay elv­társ tá­jé­koz­tat­na ben­nün­ket, hol tar­tunk a Roxyn-üggyel? Tes­sék, őr­nagy elv­társ!

Be­lez­nay szenv­te­len han­gon so­rol­ta.

– Roxyn to­vább­ra is Sop­ron­ban la­kik, a Pa­la­tí­nus Szál­ló­ban, egy ut­cai szo­bá­ban. Na­gyon gyé­ren moz­dul, nem ta­lál­ko­zik sen­ki­vel. Ezt je­len­tet­tem vol­na még teg­nap is. Ma reg­gel azon­ban már más volt a hely­zet.

– No, hall­juk – biz­tat­ta az ez­re­des.

– Szo­ká­sos­nak in­dult a teg­na­pi nap, de Roxyn­nak dél­után lá­to­ga­tó­ja volt. Az­óta már tisz­táz­tuk, Ni­kosz Khe­derisz, gö­rög ál­lam­pol­gár, Bu­da­pes­ten la­kik a Fó­rum­ban. Il­let­ve csak la­kott. A gö­rög né­hány per­cet be­szélt Roxyn­nal, az­tán vissza­au­tó­zott Pest­re. Volt vele egy nő is, a szál­ló­ban úgy hív­ják, hogy Kar­ton Böbe, mert min­den ven­dé­gé­ről kar­tont ve­zet. A gö­rög ke­vés­sel az­u­tán, hogy vissza­tért a Fó­rum­ba, fi­ze­tett, s to­vább­uta­zott Mis­kolc­ra. A por­tás­tól a bar­lang­für­dők­ről ér­dek­lő­dött, s a Ju­nó­ban fog­lal­ta­tott szo­bát. Nem hi­szem, hogy csak fü­röd­ni jött. Meg­pró­bál­juk azo­no­sí­ta­ni. Roxyn a lá­to­ga­tás után ko­csi­ba ült, át akart men­ni a ha­tá­ron, de a ki­lé­pő­hely előtt köz­vet­le­nül meg­gon­dol­ta ma­gát, meg­for­dult, és Fer­tőd fe­lől tért rá a győ­ri útra, majd egy újabb fur­csa­sá­got csi­nált, az au­tó­út­ról le­vá­gott Ko­má­rom felé, s a Vö­rös­vá­ri úton jött be Pest­re. A Köz­tár­sa­ság té­ren par­kolt, a Ha­u­er cuk­rász­dá­ban több mint egy órát várt va­la­ki­re, az­tán vissza­tért Sop­ron­ba. Át­vizs­gál­tuk a ko­csi­ját, de sem­mit sem ta­lál­tunk… Egy­va­la­mit azon­ban már pár nap­ja je­lez­tek a fiúk, s in­téz­ke­dést is kér­tek. Meg­fi­gyel­ték, hogy más is kí­ván­csi Roxyn­ra. Fi­gye­lik min­den lé­pé­sét. Meg­ér­dek­lőd­tem az összes társ­szerv­nél, ők kí­sér­te­tik-e Roxynt. Azt sem tud­ták, hogy a vi­lá­gon van. Te­hát nem­csak a ma­gyar ha­tó­sá­gok­nak fon­tos, ha­nem más­nak is. Uta­sí­tot­tam a cso­por­tot ve­ze­tő Gál had­na­gyot, ter­jesszék ki a meg­fi­gye­lést ezek­re az is­me­ret­len nyo­mo­zók­ra is. Gál elv­társ je­len­tet­te, hogy egy rossz Tra­bant és egy Lada volt a nyo­má­ban, de há­rom nap­ja el­tűn­tek. A rend­szá­mok ha­mi­sak vol­tak. Fe­ren­czi al­had­nagy elv­társ fog­lal­ko­zik fel­de­rí­té­sük­kel. Rö­vi­den össze­fog­lal­va ezek az újabb té­nyek.

Az el­há­rí­tás pa­rancs­no­kai meg­szok­ták már, hogy Bana Dé­nes­nek a je­len­tés ele­jén csak a té­nye­ket so­rol­ják fel, a kö­vet­kez­te­té­se­ket csak ak­kor, ha erre fel­szó­lít­ja őket.

– Roxyn úgy vi­sel­ke­dik, mint ahogy el­vár­tuk tőle – mond­ta az ez­re­des, s a pla­fon felé fúj­ta a ci­ga­ret­ta­füs­töt. – Ta­lán túl óva­tos is… Néha az fel­tű­nő, ha az em­ber nem csi­nál sem­mit…

Vár, ez­re­des elv­társ – szólt köz­be Pin­tér al­ez­re­des. – Vár… Az ira­tok­ra, amit pót­ló­lag kér­tek tőle a ha­tó­sá­ga­ink… Majd meg­lát­juk, mit kül­de­nek neki Ka­i­ró­ból…

– Ha már em­lí­tet­ted, hogy vár, ak­kor azt fejtsd meg, hogy kire várt a cuk­rász­dá­ban? Be­lez­nay elv­társ, eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban tet­tek va­la­mit?

– Csak fel­té­te­le­zé­sünk van, ez­re­des elv­társ – vá­la­szolt fe­szes tar­tás­sal az őr­nagy.

– Mi az?

– Na­gyon ké­zen­fek­vő do­log­ra gon­dol­tunk. Ez a gö­rög fic­kó ho­zott neki üze­ne­tet va­la­ki­től… Saj­nos, nem tud­tuk le­hall­gat­ni, va­la­mi­lyen kü­lön­le­ges za­va­rót hord a zse­bé­ben, s öt mé­ter­re meg­bé­nít min­dent…

Pró­bál­ja­nak va­la­mit ten­ni a tech­ni­ku­sok. Ta­lál­ja­nak ki va­la­mit a za­va­rás el­len… – Mert hol­nap már min­den ügy­nö­köt ez­zel eresz­te­nek majd át hoz­zánk. S ak­kor… Adok egy he­tet, sze­rez­ze­nek egy ilyen ké­szü­lé­ket, ta­nul­má­nyoz­zák, s ta­lál­ják meg az el­len­sze­rét. Béla, légy szí­ves, in­téz­kedj. S je­len­tést ké­rek, ha si­ke­rült szert ten­ni a ké­szü­lék­re.

– Ér­tet­tem, ez­re­des elv­társ.

Bana Dé­nes bó­lin­tott, az­tán foly­tat­ta.

– Csu­pa kér­dés… Ha a gö­rög ta­lál­ká­ra hív­ta, mi­ért akart Auszt­ri­á­ba men­ni Roxyn? És ha oda akart, ak­kor mi­ért vá­lasz­tot­ta vé­gül is a ta­lál­kát? Ki elől akar­ta ezt el­tit­kol­ni? Elő­lünk? Kik azok, akik fi­gye­lik? Ho­gyan kap­cso­ló­dik ebbe a gö­rög? S ki az egy­ál­ta­lán? Roxyn pe­dig mi­ért nem érint­ke­zik ma­gya­rok­kal? Ta­lán nem tud ma­gya­rul? Pe­dig tud… Mire vár?

A kér­dé­se­ket csend kö­vet­te, majd az ez­re­des szó­lalt meg.

– Tud­tuk, hogy nem lesz könnyű dol­gunk… Ilyen fi­gyel­mez­te­tés­sel kap­tuk kint­ről az in­for­má­ci­ót is. Nem buta em­bert vár­tunk majd két hete a ha­tá­ron…

Bana ez­re­des arra gon­dolt, még­se a lány­gyil­kos­ság hát­te­ré­nek fel­de­rí­té­sé­vel kel­lett vol­na Hó­dot meg­bíz­ni… Ta­lán ez ne­he­zebb ügy…

– Ez­re­des elv­társ – kért szót Be­lez­nay –, Roxyn sze­mé­lyé­ről lé­nye­gé­ben min­dent tu­dunk. Egy Sop­ron mel­let­ti fa­lu­ban szü­le­tett, no­men est ómen, Róka volt a ve­ze­ték­ne­ve. Disszi­dált, az olasz­or­szá­gi tá­bor­ból szer­vez­ték be, ki­zá­ró­lag ipa­ri kém­ke­dés­sel fog­lal­ko­zik, ed­dig a ma­gyar ál­lam el­len nem te­vé­keny­ke­dett. Nem is járt itt­hon. Most hi­va­ta­lo­san kért en­ge­délyt ka­i­rói cége ne­vé­ben, hogy iro­dát nyit­has­sa­nak Bu­da­pes­ten… Na­gyon óva­tos… Sze­rin­tem azt is tud­ja, hogy fi­gyel­jük.

– Az bi­zo­nyos­nak lát­szik – mond­ta Pin­tér al­ez­re­des –, hogy Ma­gyar­or­szá­gon is az ipar ér­dek­li. Eset­leg va­la­mi új ta­lál­mány. Úgy gon­do­lom, nem ár­ta­na meg­is­mer­ked­ni a je­len­tő­sebb ma­gyar ta­lál­má­nyok­kal.

– He­lyes – bó­lin­tott az ez­re­des. – In­téz­kedj, Béla… – Az­tán Be­lez­nay­hoz for­dult. – Őr­nagy elv­társ, sür­gő­sen be­szél­ges­sen el va­la­ki ez­zel a kar­to­nos lánnyal is. Nyug­ta­la­nít az a gö­rög. Ha va­la­mi ered­mény lesz, ké­rek tá­jé­koz­ta­tást. Az sem le­het vé­let­len, hogy ép­pen Mis­kolc­ra uta­zott für­de­ni… Te­hát el­ső­sor­ban azok­ról a lé­nye­ges ta­lál­má­nyok­ról kell tud­nunk, ame­lyek a mis­kol­ci ipar­vi­dé­ken szü­let­tek… De azt sem zár­hat­juk ki, hogy tu­da­tos fél­re­ve­ze­tés­ről van szó. Roxyn azt akar­ja, hogy Mis­kolc­ra cso­por­to­sít­sunk. Le­gyen meg az aka­ra­ta, mert arra is szá­mí­ta­nunk kell, hogy az ő gon­do­lat­ve­ze­té­se a kö­vet­ke­ző: az el­há­rí­tás kö­ve­ti min­den lé­pé­se­met, a gö­rö­göt el­kül­döm Mis­kolc­ra, a bel­ügyi szer­vek azt hi­szik majd, hogy ez fél­re­ve­ze­tés, pe­dig nem az, s így va­ló­já­ban még­is én já­rok jól. E lo­gi­ka alap­ján, Mis­kolc kör­nyé­kén kel­le­ne el­kö­vet­ni a bűn­cse­lek­ményt. De fi­gye­lem­be kell ven­ni más té­nye­zőt is. Pél­dá­ul azt, hogy iro­dát sze­ret­né­nek nyit­ni. Ez­zel a fe­dő­szerv­vel hosszabb idő­re akar­nak be­ren­dez­ked­ni. Te­hát nem tű­nik lo­gi­kus­nak, hogy azon­nal va­la­mi ak­ci­ó­ba kezd­je­nek. Ez koc­káz­tat­hat­ná a ter­vü­ket.

Az ez­re­des el­hall­ga­tott, új ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, az­tán hossza­san szem­lél­te a két mun­ka­tár­sá­nak az ar­cát, mint­ha most lát­ná őket elő­ször.

– És kik fi­gye­lik?

– A jó ba­rá­tai nem le­het­nek – mond­ta csen­de­sen Pin­tér. – A kép­let vi­lá­gos. Ide kül­di a ka­i­rói cég Roxynt. De er­ről nem­csak mi ér­te­sü­lünk, ha­nem má­sok is, olya­nok, akik­nek ér­de­kük fű­ző­dik ah­hoz, amit ő csi­nál­ni akar. Kik le­het­nek ezek? Egy­fe­lől, azok, akik ugyan­azt akar­ják meg­sze­rez­ni, amit ő. Más­fe­lől pe­dig…

– Nos?

Pin­tér al­ez­re­des le­gyin­tett.

– Ah, kép­te­len­ség!

– Azért csak mondd!

– Hát… Ezt ma­gam sem hi­szem… Va­la­mi­lyen ide­gen el­há­rí­tó szerv mű­köd­ne itt az or­szág­ban?

A tisz­tek meg­döb­ben­ve néz­tek rá.

– Mi cél­ból? – kér­dez­te ké­sőbb az őr­nagy.

– Mit tu­dom én!

– De még­is, mi­ért fi­gyel­tet­né egy ide­gen or­szág el­há­rí­tó szer­ve Roxynt?

– Erre sok oka le­het­ne, hisz Roxyn nem akár­ki eb­ben a szak­má­ban. S ők is ugyan­úgy gon­dol­kod­hat­nak, mint mi…

– Vagy­is? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Mi en­ge­dé­lyez­ni akar­juk az iro­dá­ju­kat, hogy raj­tuk tart­has­suk a sze­mün­ket… Ók is sze­ret­nék tud­ni, mi­lyen fába vág­ta a fej­szé­jét ez az úr. Csak in­for­má­ci­ó­kat akar­nak… És ezért fi­gye­lik ilyen ki­tar­tó­an. Most még sem­mi­lyen ada­tuk nincs, mint aho­gyan tu­laj­don­kép­pen ne­künk sincs… Ha ri­vá­lis cég em­be­rei fi­gyel­nék, ők tud­nák, hogy mi­ért jött Ma­gyar­or­szág­ra Roxyn. Ide küld­ték, hogy ezt meg ezt sze­rez­ze meg. De ez ne­kik is fon­tos len­ne, te­hát már el­in­téz­ték vol­na Roxynt…

– Ha­csak – foly­tat­ta az ez­re­des – nem úgy gon­dol­ják, sze­rez­ze meg Roxyn azt, amit kell, s majd ők tőle szer­zik meg, ami sok­kal egy­sze­rűbb… De mind a két fel­té­te­le­zés­ből azt a kö­vet­kez­te­tést le­von­hat­juk: Roxyn éle­te nem fo­rog koc­kán, amíg meg nem szer­zi, amit akar…

– Tar­tóz­tas­suk le a les­ben álló ban­dát? – kér­dez­te az őr­nagy.

– Ko­rai… Le­het, hogy min­dent el­ron­ta­nánk. De gon­do­san ügyel­jünk rá­juk!

A be­szél­ge­tés­nek ezt a ré­szét az­zal zár­ta az el­há­rí­tás pa­rancs­no­ka, hogy meg­bíz­ta Be­lez­nay őr­na­gyot, fi­gyel­tes­se a gö­rö­göt is, és a le­he­tő leg­rö­vi­debb idő alatt hall­gas­sa ki Kar­ton Bö­bét.

Az ez­re­des vissza­ült író­asz­ta­lá­hoz. A pa­pír­la­pok kö­zött tur­kált.

– Pon­tos je­len­tést kap­tam Bíró Adél au­tó­busz-sze­ren­csét len­sé­gé­ről… Tes­sék, itt a hely­szín­rajz.

Pin­tér al­ez­re­des nyúlt a pa­pír­lap­ért, Be­lez­nay a há­tá­hoz állt, on­nan néz­te a raj­zot.

– A tá­vol­sá­gok­ra fi­gyel­je­tek… És a hir­de­tő­osz­lop­ra… A hir­de­tő­osz­lop mö­gül ug­rott ki a lány a busz elé. Vagy on­nan pen­de­rí­tet­ték ki… Pin­tér elv­társ, menj ki a hely­szín­re né­hány szak­ér­tő­vel… De ne kelt­se­tek fel­tű­nést.

– Ér­tet­tem.

– Egyéb­ként más gya­nús mo­men­tu­mok is fel­me­rül­tek. – Rö­vi­den el­mond­ta a fő­had­nagy in­for­má­ci­ó­it. – Úgy dön­töt­tem, hogy Hód pró­bál­jon tisz­ta vi­zet ön­te­ni a po­hár­ba. – Az­tán még hoz­zá­tet­te. – Bár ta­lán jobb lett vol­na ezt a Roxynt bíz­ni rá…

Csen­gett a te­le­fon.

– Az ez­re­des elv­tár­sat a fe­le­sé­ge ke­re­si – je­len­tett a tit­kár­nő.

– Kap­csol­ja – mond­ta Bana, s se­gély­ké­rőn né­zett Pin­tér­re. – Mi lesz az­zal a ku­tyá­val?