4.
Bana Dénes csúnyán összeszólalkozott az anyósával. Juli néni ugyanis azt követelte, hogy legalább két nyomozó álljon az ő rendelkezésére, járják sorba a környező házakat, s ha kell, vizsgálják át a lakásokat is. Az ezredes reggeli alatt némán tűrte a megjegyzéseket, de amikor az anyósa már Pintér Bélát is belekeverte a dologba, mondván, hogy azért sok a betörés meg a gyilkosság a városban, mert az ő veje meg „az a Béla” nyomoz utánuk, felugrott.
– Nagyon kérem, tessék ezt a témát befejezni! Az öregasszony gúnyosan megjegyezte.
– Nagy kalap, s alatta…
Az ezredes felesége csitítani próbálta a férjét.
– Ne háborogj, mama nagyon kedvelte ezt a jószágot… Bana hörpinteni akart még a tejeskávéjából, de zavarában nem vette észre, hogy a csésze üres.
– Jó, jó! De hát! – legyintett, nagyot fújt. – Majd telefonálok. Szervusztok.
Mire a kocsihoz ért, már nyugalmat erőltetett magára. Kihajtott a garázsból, a felesége az ajtóban állt, onnan integetett. Mint egy fiatal lány – bámult, rá az ezredes. Karcsú, élénk mozgású, szép mosolyú.
– Szia! – intett vissza, s arra gondolt, egyszer valóban jó lenne sétálni itt az utcában. Vele.
A titkárságon már várta a főhadnagy.
– Jöjjön! – mondta barátságosan, s kezét nyújtotta.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs!
– Jöjjön csak, jöjjön! – hellyel kínálta a fiatal tisztet, elővette a kulcsait, s sorban kinyitotta az íróasztala fiókjait. – Hallgatom a jelentését.
– Ezredes elvtárs! – kezdte a főhadnagy, s felállt.
– Üljön le!
– Köszönöm… Tehát a baleset május tizenhetedikén történt. Az intézkedő rendőrtiszt jelentése szerint Bíró Adél vigyázatlanul lépett le a járdáról, s a busz elütötte.
– Hogy hívták?
– Bíró Adél.
– Foglalkozása?
– Jelentem, titkárnő volt a Panex vállalatnál, a kereskedelmi főosztályvezető mellett.
– Mivel foglalkozik ez a Panex?
– Különféle beruházások, építkezések kivitelezését, tervezését, felszerelését vállalja.
– Folytassa!
– Beszélgettünk a volt munkatársaival. A főosztályvezető éppen külföldön van, az ő véleményét nem tudjuk. Egyetlen barátnője dolgozik a vállalatnál, szerinte Bíró Adél öngyilkos lett, s éppen a főnöke, Sárosi Tamás miatt. Ez a Sárosi ugyanis igényt tartott mindenféle szolgáltatására, a személyi ügyeit intéztette vele, a szüleit ápoltatta, holott volt felesége is, igaz válófélben… Egy ideig simán bonyolódott a dolog, mert Adél sokra tartotta a főnökét, nagy tudású, korrekt úriembernek gondolta. A barátnője szerint úgy bámult rá, mint valami istenre. Mindent kiirtott az életéből, csak Sárosi Tamás maradt. Nemrégiben azonban fény derült a főnök huncutságára… Gyanússá vált Adélnak, hogy bárhová is utazik Tamás, mindig Berlinen keresztül kéri a repülőjegyet. Tulajdonképpen ezt sem ő vette észre, hanem a vállalati nemzetközis.
– Melyik Berlin? Természetesen Nyugat, nem?
– Nem. Kelet-Berlin, ezredes elvtárs!
– Folytassa.
– A nemzetközis beoltotta, hogy Sárosinak nője lehet Berlinben. Amikor aztán legközelebb, vagyis alig egy hete, Sárosi Tamás újra utazott, Adél mindent pontosan elintézett, de egy géppel megelőzte a főnökét. S a schönefeldi repülőtéren beigazolódott a gyanúja. Tamás urat egy nő várta, csókok, miegymás, s egymásba kapaszkodva mentek a parkolóba egy Trabanthoz, s elrobogtak a városba… Adél hazarepült, sírva panaszkodott a barátnőjének – a tiszt elővett egy kis papírlapot, s onnan olvasta a nevet –, Keresztes Máriának, aki egyébként azonnal tájékoztatta a válóokokat gyűjtő feleséget, ahogyan ő mondta, azt a szerencsétlen Zsuzsát… Sárosi, szokása szerint, hívta telefonon az irodát, de Adél nem tárgyalt vele, naphosszat sírt, s végül öngyilkos lett.
– Ennyi?
– Nem, ezredes elvtárs. Ez csak a Keresztes Mária-féle verzió…
– A telefonszám?
– Egyetlenegy mondat utalhat rá. De az alaposan.
– Halljam.
– Azt mondta Adél Keresztes Máriának: megérdemli Tamás, hogy olyant tegyek, ne találkozhasson többet azzal a berlini kurvával… De ebbe az én nyakam is beletörik…
– Persze, nem mondta, hogy mit?
– Nem… Sajnos, nem.
– Ön szerint öngyilkos lett?
– Kizárt dolog… így nem lesznek öngyilkosok az emberek… Átvizsgáltuk a lakást, se búcsúlevél és semmi olyan, amivel Sárosi Tamás nyakát kitörhetné…
– Más gyanúsat találtak?
– Jelentem, nem…
– Tud a környezetében valaki arról, hogy mi is közbeléptünk?
– Jelentem, nem… Csak Misi…
– Jó.
Az ezredes a ceruzájával játszadozott. A főhadnagy már ismerte, ez volt a „döntés-előkészítési szakasz”.
– Az ügy világosnak látszik, egyetlen vonatkozásban – kezdte el halkan az ezredes, és cigarettára gyújtott. – De csak egy vonatkozásban. Vagyis a mi telefonszámunk lett volna az eszköz Sárosi megleckéztetésére… A lényeg azonban Bíró Adél titka maradt… Egyetértünk?
– Igen, ezredes elvtárs, bár…
– Mi az, hogy bár?
– Jelentem, az a lényeg nem csak a lány titka volt… Mert biztosan ismeri Sárosi Tamás is… S talán többen is.
– Ez evidens… De az is, hogy nem ártana ezt nekünk is tudni… Miért utazgat ez a Sárosi külföldre?
A főhadnagy nem késett a válasszal.
– A munkaköréhez tartozik…
– Ezt gondoltam… De mit intéz, kivel tárgyal, kivel találkozik, mit visz ki… Ezt tudjuk?
– Jelentem, még nem.
– Jól mondta, főhadnagy elvtárs, még nem… Még… Ezt az ügyet a véletlen adta a kezünkbe, ragadjuk meg. Magára bízom, főhadnagy elvtárs. De nem az a módszer, hogy rászállunk erre a Sárosira, mert akkor… Tudja?
– Igen, értettem, ezredes elvtárs. Vagyis újra…
– Igen, újra… Velem tartja majd a kapcsolatot. Szimatoljon körül, nézze meg a lehetőségeket, aztán… Ha igaz, amit állít, vagyis se nem szerencsétlenség, se nem öngyilkosság, akkor már csak egy verzió marad… És ha már valakit meggyilkolnak, az… Tehát a szokott módon, ért engem, ugye?
– Igen, ezredes elvtárs. És köszönöm a bizalmat.
– Rendben, távozhat.
A főhadnagy szabályszerű hátraarcot csinált, s elindult. Már az ajtónál járt, amikor az ezredes utánaszólt.
– A fedőneve változatlan! Viszontlátásra, Hód!
Bana Dénes a kávéjára meredt. Arra sem emlékezett, mikor hozta be a titkárnője. Vagy már a szobájában volt, mikor megérkezett. De megint kihűlt. Egy hajtásra megitta, pedig utálta a hideg kávét. Megrázkódott utána. Kiszólt a titkárnőnek.
– Elvtársnő, kérem Pintér alezredes és Beleznay őrnagy elvtársat.
Beleznay Gábor, a felderítők osztályvezetője érkezett először. Már néhány éve töltötte be ezt a fontos posztot, pedig még fiatalember volt. A szúrós szemű, rövid hajú, vékony arcú őrnagyot nem szerették beosztottai, arra panaszkodtak, nem lehet emberközelbe kerülni vele.
– Nincs ennek se barátja, se családja…
Pedig volt. S nem is akármilyen: öt gyereke járt iskolába, s Bana azt is tudta, nemsokára, kicsit késve ugyan, de születik a hatodik. Igaz, az első két fiú nem a mostani feleségétől van. Az őrnagy korán megözvegyült, a feleségének a húgát vette el másodszor. Az öt gyerek mind fiú. S vállalták a hatodikat is, hátha lány lesz. Az ezredes úgy gondolta, otthon is valódi, szigorú parancsnok lehet Beleznay, egyébként hogy bírna az öt fiúval. De egyszer úgy adódott, hogy a lakására kellett mennie, s már az első tíz perc alatt megállapíthatta, tévedett. A fegyelmet az asszony tartja, az őrnagy inkább lazítja. Védi, mentegeti a fiúkat, s ő is úgy viselkedik, mint egy kamasz. Nagyokat nevet, sőt röhög, leáll vívni vonalzóval a gyerekekkel, szaladgál velük, s közben úgy csillog a szeme, mintha sosem lennének benne tüskék. Ha Bana ezredes erre a hancúrozásra gondol, mindig elmosolyodik, amikor az őrnagy katonásan jelentkezik nála.
Pintér Béla első kérdése ez volt.
– Meglett a kutya, ezredes elvtárs?
Banának elborult a tekintete. Szinte szemrehányóan nézett helyettesére.
– A csudát!
– Kitaláltam valamit ebben a kutyaügyben… Beleznay nem értette, miről van szó, de nem kérdezett semmit. Ha rá tartozna, úgyis mondanák.
– Három ügyről szeretnék veletek beszélni, amiben intézkedni is kell… Foglaljatok helyet…
Az ezredes a tárgyalóasztalhoz jött az íróasztalától, leült, a többiek udvariasan megvárták, s csak akkor húzták ők is maguk alá a széket.
– Először is azt szeretném, ha Beleznay elvtárs tájékoztatna bennünket, hol tartunk a Roxyn-üggyel? Tessék, őrnagy elvtárs!
Beleznay szenvtelen hangon sorolta.
– Roxyn továbbra is Sopronban lakik, a Palatínus Szállóban, egy utcai szobában. Nagyon gyéren mozdul, nem találkozik senkivel. Ezt jelentettem volna még tegnap is. Ma reggel azonban már más volt a helyzet.
– No, halljuk – biztatta az ezredes.
– Szokásosnak indult a tegnapi nap, de Roxynnak délután látogatója volt. Azóta már tisztáztuk, Nikosz Khederisz, görög állampolgár, Budapesten lakik a Fórumban. Illetve csak lakott. A görög néhány percet beszélt Roxynnal, aztán visszaautózott Pestre. Volt vele egy nő is, a szállóban úgy hívják, hogy Karton Böbe, mert minden vendégéről kartont vezet. A görög kevéssel azután, hogy visszatért a Fórumba, fizetett, s továbbutazott Miskolcra. A portástól a barlangfürdőkről érdeklődött, s a Junóban foglaltatott szobát. Nem hiszem, hogy csak fürödni jött. Megpróbáljuk azonosítani. Roxyn a látogatás után kocsiba ült, át akart menni a határon, de a kilépőhely előtt közvetlenül meggondolta magát, megfordult, és Fertőd felől tért rá a győri útra, majd egy újabb furcsaságot csinált, az autóútról levágott Komárom felé, s a Vörösvári úton jött be Pestre. A Köztársaság téren parkolt, a Hauer cukrászdában több mint egy órát várt valakire, aztán visszatért Sopronba. Átvizsgáltuk a kocsiját, de semmit sem találtunk… Egyvalamit azonban már pár napja jeleztek a fiúk, s intézkedést is kértek. Megfigyelték, hogy más is kíváncsi Roxynra. Figyelik minden lépését. Megérdeklődtem az összes társszervnél, ők kísértetik-e Roxynt. Azt sem tudták, hogy a világon van. Tehát nemcsak a magyar hatóságoknak fontos, hanem másnak is. Utasítottam a csoportot vezető Gál hadnagyot, terjesszék ki a megfigyelést ezekre az ismeretlen nyomozókra is. Gál elvtárs jelentette, hogy egy rossz Trabant és egy Lada volt a nyomában, de három napja eltűntek. A rendszámok hamisak voltak. Ferenczi alhadnagy elvtárs foglalkozik felderítésükkel. Röviden összefoglalva ezek az újabb tények.
Az elhárítás parancsnokai megszokták már, hogy Bana Dénesnek a jelentés elején csak a tényeket sorolják fel, a következtetéseket csak akkor, ha erre felszólítja őket.
– Roxyn úgy viselkedik, mint ahogy elvártuk tőle – mondta az ezredes, s a plafon felé fújta a cigarettafüstöt. – Talán túl óvatos is… Néha az feltűnő, ha az ember nem csinál semmit…
Vár, ezredes elvtárs – szólt közbe Pintér alezredes. – Vár… Az iratokra, amit pótlólag kértek tőle a hatóságaink… Majd meglátjuk, mit küldenek neki Kairóból…
– Ha már említetted, hogy vár, akkor azt fejtsd meg, hogy kire várt a cukrászdában? Beleznay elvtárs, ebben a vonatkozásban tettek valamit?
– Csak feltételezésünk van, ezredes elvtárs – válaszolt feszes tartással az őrnagy.
– Mi az?
– Nagyon kézenfekvő dologra gondoltunk. Ez a görög fickó hozott neki üzenetet valakitől… Sajnos, nem tudtuk lehallgatni, valamilyen különleges zavarót hord a zsebében, s öt méterre megbénít mindent…
Próbáljanak valamit tenni a technikusok. Találjanak ki valamit a zavarás ellen… – Mert holnap már minden ügynököt ezzel eresztenek majd át hozzánk. S akkor… Adok egy hetet, szerezzenek egy ilyen készüléket, tanulmányozzák, s találják meg az ellenszerét. Béla, légy szíves, intézkedj. S jelentést kérek, ha sikerült szert tenni a készülékre.
– Értettem, ezredes elvtárs.
Bana Dénes bólintott, aztán folytatta.
– Csupa kérdés… Ha a görög találkára hívta, miért akart Ausztriába menni Roxyn? És ha oda akart, akkor miért választotta végül is a találkát? Ki elől akarta ezt eltitkolni? Előlünk? Kik azok, akik figyelik? Hogyan kapcsolódik ebbe a görög? S ki az egyáltalán? Roxyn pedig miért nem érintkezik magyarokkal? Talán nem tud magyarul? Pedig tud… Mire vár?
A kérdéseket csend követte, majd az ezredes szólalt meg.
– Tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk… Ilyen figyelmeztetéssel kaptuk kintről az információt is. Nem buta embert vártunk majd két hete a határon…
Bana ezredes arra gondolt, mégse a lánygyilkosság hátterének felderítésével kellett volna Hódot megbízni… Talán ez nehezebb ügy…
– Ezredes elvtárs – kért szót Beleznay –, Roxyn személyéről lényegében mindent tudunk. Egy Sopron melletti faluban született, nomen est ómen, Róka volt a vezetékneve. Disszidált, az olaszországi táborból szervezték be, kizárólag ipari kémkedéssel foglalkozik, eddig a magyar állam ellen nem tevékenykedett. Nem is járt itthon. Most hivatalosan kért engedélyt kairói cége nevében, hogy irodát nyithassanak Budapesten… Nagyon óvatos… Szerintem azt is tudja, hogy figyeljük.
– Az bizonyosnak látszik – mondta Pintér alezredes –, hogy Magyarországon is az ipar érdekli. Esetleg valami új találmány. Úgy gondolom, nem ártana megismerkedni a jelentősebb magyar találmányokkal.
– Helyes – bólintott az ezredes. – Intézkedj, Béla… – Aztán Beleznayhoz fordult. – Őrnagy elvtárs, sürgősen beszélgessen el valaki ezzel a kartonos lánnyal is. Nyugtalanít az a görög. Ha valami eredmény lesz, kérek tájékoztatást. Az sem lehet véletlen, hogy éppen Miskolcra utazott fürdeni… Tehát elsősorban azokról a lényeges találmányokról kell tudnunk, amelyek a miskolci iparvidéken születtek… De azt sem zárhatjuk ki, hogy tudatos félrevezetésről van szó. Roxyn azt akarja, hogy Miskolcra csoportosítsunk. Legyen meg az akarata, mert arra is számítanunk kell, hogy az ő gondolatvezetése a következő: az elhárítás követi minden lépésemet, a görögöt elküldöm Miskolcra, a belügyi szervek azt hiszik majd, hogy ez félrevezetés, pedig nem az, s így valójában mégis én járok jól. E logika alapján, Miskolc környékén kellene elkövetni a bűncselekményt. De figyelembe kell venni más tényezőt is. Például azt, hogy irodát szeretnének nyitni. Ezzel a fedőszervvel hosszabb időre akarnak berendezkedni. Tehát nem tűnik logikusnak, hogy azonnal valami akcióba kezdjenek. Ez kockáztathatná a tervüket.
Az ezredes elhallgatott, új cigarettára gyújtott, aztán hosszasan szemlélte a két munkatársának az arcát, mintha most látná őket először.
– És kik figyelik?
– A jó barátai nem lehetnek – mondta csendesen Pintér. – A képlet világos. Ide küldi a kairói cég Roxynt. De erről nemcsak mi értesülünk, hanem mások is, olyanok, akiknek érdekük fűződik ahhoz, amit ő csinálni akar. Kik lehetnek ezek? Egyfelől, azok, akik ugyanazt akarják megszerezni, amit ő. Másfelől pedig…
– Nos?
Pintér alezredes legyintett.
– Ah, képtelenség!
– Azért csak mondd!
– Hát… Ezt magam sem hiszem… Valamilyen idegen elhárító szerv működne itt az országban?
A tisztek megdöbbenve néztek rá.
– Mi célból? – kérdezte később az őrnagy.
– Mit tudom én!
– De mégis, miért figyeltetné egy idegen ország elhárító szerve Roxynt?
– Erre sok oka lehetne, hisz Roxyn nem akárki ebben a szakmában. S ők is ugyanúgy gondolkodhatnak, mint mi…
– Vagyis? – kérdezte az ezredes.
– Mi engedélyezni akarjuk az irodájukat, hogy rajtuk tarthassuk a szemünket… Ók is szeretnék tudni, milyen fába vágta a fejszéjét ez az úr. Csak információkat akarnak… És ezért figyelik ilyen kitartóan. Most még semmilyen adatuk nincs, mint ahogyan tulajdonképpen nekünk sincs… Ha rivális cég emberei figyelnék, ők tudnák, hogy miért jött Magyarországra Roxyn. Ide küldték, hogy ezt meg ezt szerezze meg. De ez nekik is fontos lenne, tehát már elintézték volna Roxynt…
– Hacsak – folytatta az ezredes – nem úgy gondolják, szerezze meg Roxyn azt, amit kell, s majd ők tőle szerzik meg, ami sokkal egyszerűbb… De mind a két feltételezésből azt a következtetést levonhatjuk: Roxyn élete nem forog kockán, amíg meg nem szerzi, amit akar…
– Tartóztassuk le a lesben álló bandát? – kérdezte az őrnagy.
– Korai… Lehet, hogy mindent elrontanánk. De gondosan ügyeljünk rájuk!
A beszélgetésnek ezt a részét azzal zárta az elhárítás parancsnoka, hogy megbízta Beleznay őrnagyot, figyeltesse a görögöt is, és a lehető legrövidebb idő alatt hallgassa ki Karton Böbét.
Az ezredes visszaült íróasztalához. A papírlapok között turkált.
– Pontos jelentést kaptam Bíró Adél autóbusz-szerencsét lenségéről… Tessék, itt a helyszínrajz.
Pintér alezredes nyúlt a papírlapért, Beleznay a hátához állt, onnan nézte a rajzot.
– A távolságokra figyeljetek… És a hirdetőoszlopra… A hirdetőoszlop mögül ugrott ki a lány a busz elé. Vagy onnan penderítették ki… Pintér elvtárs, menj ki a helyszínre néhány szakértővel… De ne keltsetek feltűnést.
– Értettem.
– Egyébként más gyanús momentumok is felmerültek. – Röviden elmondta a főhadnagy információit. – Úgy döntöttem, hogy Hód próbáljon tiszta vizet önteni a pohárba. – Aztán még hozzátette. – Bár talán jobb lett volna ezt a Roxynt bízni rá…
Csengett a telefon.
– Az ezredes elvtársat a felesége keresi – jelentett a titkárnő.
– Kapcsolja – mondta Bana, s segélykérőn nézett Pintérre. – Mi lesz azzal a kutyával?