7.

A fák lomb­ja har­mat­víz­től csil­lo­gott, ra­gyo­gott a kora reg­ge­li nap­ko­rong, ami­kor a gép­ko­csi­ve­ze­tő je­lent­ke­zett a szál­lo­da por­tá­ján.

– Fritz Kol­be úrért jöt­tem. A por­tás vet­te a te­le­font.

– Jó reg­gelt kí­vá­nok. Meg­ér­ke­zett a gép­ko­csi­ve­ze­tő.

Pár perc múl­va spor­tos öl­tö­zet­ben Kol­be, mö­göt­te Li­zett-tel, ki­lé­pett a lift­ből.

– Pá­lin­kás úr küld­te? – kér­dez­te a hall­ban ka­to­ná­san álló fér­fit.

– Igen.

– Ve­ze­tett már Volks­wa­gent?

– Ve­zet­tem én már min­den­fé­lét, uram.

– Ak­kor, oké.

A gép­ko­csi­ve­ze­tő va­ló­ban szak­ava­tott moz­du­lat­tal in­dí­tott.

A bük­ki ki­rán­du­lá­sok meg­ked­vel­te­té­sé­re az úti­ka­la­u­zok csak meg­kö­ze­lí­tő igaz­ság­gal tol­má­csol­ják a va­ló­sá­got. A Fel­né­me­ti vá­ros­részt el­hagy­va, a 25-ös fő­úton né­hány ki­lo­mé­ter után össze­szű­kül az Eger-pa­tak völ­gye. Bal­ról a Pi­rittyó­te­tő ol­da­lá­ból itt fo­lyik be az Al­már-pa­tak az Eger-pa­tak vi­zé­be és in­nen a for­rás felé több ki­lo­mé­te­res da­ra­bon annyi­ra össze­szű­kül a völgy, hogy alig fér el ben­ne az észa­ki irány­ba tar­tó or­szág­út. Szar­vas­kő kö­ze­lé­ben han­gu­la­tos kör­nye­zet­ben áll a Tar­dos fo­ga­dó.

Nyolc óra­kor még rit­ka itt a ven­dég. Igaz, hogy Te­me­si Pál, nem szá­mí­tott ven­dég­nek. Meg­szo­kott asz­ta­lá­hoz ült, a kony­ha­be­já­ra­ti ajtó kö­ze­lé­ben. A fel­szol­gá­lók is, ha nem volt ven­dég és ide­jük en­ged­te, ide te­le­ped­tek le új­sá­got ol­vas­ni. Te­me­si Pál a fo­ga­dó rá­é­rős ve­ze­tő­jé­vel be­szél­ge­tett.

– Mit fő­zöl ma a ven­dé­gek­nek?

Te­me­si Pál nem volt hi­va­tá­sos sza­kács, de fő­ző­mű­vé­sze­té­nek a szak­ma­be­li­ek kö­zött, sőt az or­szág­ha­tá­ron kí­vül is híre volt. Aki meg­kós­tol­ta mes­ter­mű­ve­it, an­nak soha nem ér­zett ízek és il­la­tok, aro­mák él­ve­ze­té­ben volt ré­sze. A fo­ga­dó ve­ze­tő­sza­ká­csa is jól fő­zött, de Te­me­si Pál tu­do­má­nya mel­lett kez­dő­nek érez­te ma­gát.

Te­me­si Pál­nak nem volt gond egy menü össze­ál­lí­tá­sa, még­is ki­tért a vá­lasz elől.

– Majd a ven­dé­gek el­dön­tik – mond­ta. – Vá­lasz­tás­ra bő a le­he­tő­ség. Pá­lin­kás Bá­lint en­ge­délyt adott egy vad­ma­lac és egy őz ki­lö­vé­sé­re. Úgy mond­ta, hogy min­den­ben vá­lo­gat­hat­nak a ven­dé­gek. Fürj, fo­goly, fá­cán, piszt­ráng, min­den le­het mű­so­ron, amit akar­nak.

– No­fe­ne – mond­ta a fo­ga­dós. – Mi­fé­lék ezek a ki­vé­te­le­zet­tek?

– Két kül­föl­di. Az egyik nő, de nem a ven­dég fe­le­sé­ge. Va­la­mi mű­vész­nő. Pá­lin­kás mond­ta, hogy mű­vész­nő­nek szó­lít­sam.

Be­szél­ge­té­sü­ket a gép­ko­csi­ve­ze­tő sza­kí­tot­ta meg. Ott­ho­no­san ment Te­me­si­ék asz­ta­lá­hoz.

– Meg­jöt­tünk – mond­ta.

– Nem jöt­tök be? – kér­dez­te Te­me­si.

– Nem úgy néz ki – fe­lel­te. – Kér­dez­ték, hogy is­mer­lek-e és be­küld­tek ér­ted.

A fo­ga­dó ve­ze­tő­je meg­kér­dez­te:

– Mi­fé­lék?

– Kül­föl­di­ek, de tö­ké­le­te­sen be­szél­nek ma­gya­rul. Egy­más kö­zött né­me­tül cse­veg­tek. Pá­lin­kás­nak va­la­mi kül­föl­di ven­dé­ge a pi­pi­jé­vel.

. Mar­ha klassz a spi­né. Vol­tunk az egri stran­don. Olyan tes­te van, öre­gem, mint a már­vány. Fe­hér és ke­mény. A fo­ga­dós szel­le­mes akart len­ni:

– Le­het, hogy Mi­che­lang­elo fa­rag­ta? – Jó üz­let­em­ber volt. Ér­tett a ven­dé­gek szim­pá­ti­á­já­nak meg­nye­ré­sé­hez… Pa­li­kám, hívd be őket. Mondd, hogy a ven­dé­ge­im. Add be ne­kik, hogy Pá­lin­kás Bá­lint ren­del­ke­zett így.

A fel­adat­ra a gép­ko­csi­ve­ze­tő vál­lal­ko­zott.

Kol­bét kel­le­me­sen érin­tet­te a meg­hí­vás. Ügy­fe­le fi­gyel­mes­sé­gét lát­ta ren­de­zés­ben.

A sö­tét­bar­na ge­ren­da­ácso­lat­tal dí­szí­tett ét­te­rem nyo­masz­tó volt a nap­pa­li fél­ho­mály­ban. Este a gyer­tya­fé­nyek vi­lá­gí­tá­sa tet­te iga­zá­ból ba­rát­sá­gos­sá és han­gu­la­tos­sá. A Bükk vad­re­gé­nyes kör­nye­ze­té­ben a fo­ga­dó be­ren­de­zé­sén a kör­nyék­be­li nép­mű­vé­szet mo­tí­vu­mai lát­szot­tak. A be­já­rat­tal szem­ben, a hát­tér­ben bú­bos ke­men­ce ücsör­gött, mint egy nya­kát be­hú­zó öreg­anyó, fel­vi­dé­ki szőt­tes da­ra­bok­kal be­te­rít­ve. Ülő­ké­jén ki­ké­szí­tett szép őz­bő­rök. A fo­ga­dós a bú­bos kö­ze­lé­be te­rel­te a ven­dé­ge­ket.

In­nen nem le­he­tett ész­re­ven­ni azt a fi­a­tal­em­bert, aki el­vo­nul­tan, az egyik meg­vi­lá­gí­tat­lan szög­let­ben ette sült sza­lon­nás, egy­sze­rű reg­ge­li­jét, te­á­val. A kin­ti vi­lá­gos­ság­ról ér­ke­zők az ét­ter­met na­gyon sö­tét­nek érez­ték, de fo­ko­za­to­san hoz­zá­szo­kott sze­mük a fél­ho­mály­hoz.

– Ha sza­bad aján­la­nom – ud­va­ri­as­ko­dott a fo­ga­dó ve­ze­tő­je –, kós­tol­ja­nak meg egy kü­lön­le­ges eper­pá­lin­kát. Va­ló­di fő­zet, nem gyá­ri ké­szít­mény.

Kol­be el­há­rí­tot­ta az aján­la­tot:

– Kö­szö­nöm, nem va­gyunk al­ko­hol­fo­gyasz­tók. Li­zett azon­ban paj­ko­san el­lent­mon­dott. .

– Én szí­ve­sen meg­kós­to­lom.

Kol­be kény­sze­re­det­ten en­ge­dett. A fo­ga­dós a vá­lasz­té­kot fi­tog­tat­ta.

– Ön­nek, mű­vész­nő, egé­szen mást, női íz­lés­nek va­lót aján­la­nék.

Kol­be most ér­zé­kel­te, hogy a tár­sa­ság cse­lek­vé­sé­nek meg­ha­tá­ro­zó­ja le­het.

– És­pe­dig? – ér­dek­lő­dött.

– Ru­mos áfo­nya­ször­pöt vagy kö­kény­li­kőrt. Ezek mind Te­me­si Pál ba­rá­tom spe­ci­a­li­tá­sai. Ó, de fi­gyel­met­len va­gyok. En­ged­jék meg, hogy be­mu­tas­sam. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy az önök ré­szé­re ké­szí­tett va­dász­meg­le­pe­té­sét ez­zel még nem fo­gom csor­bí­ta­ni.

Te­me­si Pál sze­ré­nyen, ud­va­ri­as mo­sollyal bic­cen­tet­te meg fe­jét. Ahogy ott állt fi­no­man de­re­se­dő ha­lán­té­ká­val az asz­tal előtt, szim­pa­ti­kus­nak tűnt Li­zett előtt.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­het­jük Te­me­si úr.

Kol­be el akar­ta ke­rül­ni, hogy Li­zett töb­bet igyon a kel­le­té­nél, mert olyan­kor ne­héz volt fé­ken tar­ta­ni.

– Ta­lán az áfo­nya­szörp jobb len­ne – in­dít­vá­nyoz­ta, de Li­zett le­in­tet­te. Mo­soly­gott és ked­ves­ke­dett, hogy ne von­ja ma­gá­ra Kol­be ha­rag­ját. – Nem, ne akar­ja, ked­ves ba­rá­tom. Ne fél­jen, nem árt meg. A he­gyi le­ve­gő ha­mar ki­vi­szi be­lő­lem. Én az eper­pá­lin­kát sze­ret­ném meg­kós­tol­ni. Gyer­mek­ko­rom­ban hal­lot­tam, hogy or­vos­ság­nak is jó. Ab­ból hoz­zon, uram, de na­gyon ke­ve­set. – Uj­já­val mu­tat­ta, hogy mennyit. – Egy ujj­nyit, egy ici­pi­ci ujj­nyit. A fo­ga­dós ra­fi­nál­tan meg­ha­jolt.

– Kí­ván­sá­ga pa­rancs, höl­gyem. Egy ici­pi­ci ujj­nyit, egy szé­les vi­zes­po­hár­ban!

. Nem messze tő­lük rö­vid szok­nyás, fe­hér csip­ke­kö­té­nyes le­ány vá­ra­ko­zott, aki­nek a fo­ga­dós to­vább­ad­ta a ren­de­lést.

– A ked­ves ven­dé­gek reg­ge­liz­tek már?

Te­me­si Pál köz­be­int­ve szól­ni akart, de nem tu­dott. A fo­ga­dós szó­ára­da­ta meg­aka­dá­lyoz­ta.

– Igen, igen… önök ma Te­me­si Pál ba­rá­tom ven­dé­gei. Azt is tu­dom, hogy az öreg Gun­del­nak is ne­héz dol­ga len­ne túl­ten­ni raj­ta. Higgyék el, ked­ves ven­dé­ge­im, ez a de­rék fér­fiú egy sze­rény fa­jan­kó – Te­me­si felé for­dult. – Ugye nem sér­te­lek meg ez­zel? Ma már Lu­zern­ben vagy Kop­pen­há­gá­ban mil­li­o­mos üz­let­em­ber le­het­ne, ha nem ilyen ügyet­len. Lát­hat­ják, még én sem en­ge­dem ér­vé­nye­sül­ni! – ne­ve­tett.

Kol­bét hi­de­gen hagy­ta a di­csek­vő tá­jé­koz­ta­tás. Li­zet­tet vi­szont szó­ra­koz­tat­ta. A gép­ko­csi­ve­ze­tő el­tűnt a kony­ha­aj­tó mö­gött. Tud­ta, hogy a ven­dé­gek már itt ma­rad­nak egy ide­ig. A fo­ga­dós ér­tet­te a mód­ját, ho­gyan kell a ven­dé­ge­ket le­ül­tet­ni. Bi­zony­gat­va foly­tat­ta:

– Ked­ves mű­vész­nő, majd val­las­sa ki Te­me­si ba­rá­to­mat a tu­do­má­nyá­ról. Gon­do­lom ön­nek si­ke­re lesz. Én ed­dig hi­á­ba pró­bál­tam. -A fo­ga­dós tisz­te­let­tu­dó­an, de foly­ton be­szélt.

In­téz­ke­dett, irá­nyí­tot­ta az al­kal­ma­zot­ta­kat, akik egy­re-más­ra je­len­tek meg mel­let­te. Az eper­pá­lin­kát va­ló­ban öb­lös kris­tály­po­hár­ban hoz­ták. A fo­ga­dós vet­te le a tál­cá­ról. Li­zett po­ha­rát szí­né­szi moz­du­lat­tal a fény felé tar­tot­ta és vizs­gál­gat­ta.

– Ka­ti­kám – mond­ta a tál­cát tar­tó fel­szol­gá­ló kis­lány­nak –, a mű­vész­nő kí­ván­sá­ga egy ujj­nyi volt. Ez nincs egy ujj­nyi, légy szí­ves…

Kol­be fél­be­sza­kí­tot­ta:

– Tö­ké­le­te­sen elég lesz… Li­zett til­ta­ko­zott.

– Nem… nem… ked­ves Kol­be… A fo­ga­dós in­tett a tál­cát tar­tó le­ány­nak, hogy men­jen.

Li­zett til­ta­ko­zá­sa nem tet­szett Kol­bé­nak. A nő ezt azon­nal ész­re­vet­te és meg­előz­te. Mű­vé­szi ér­zék­kel há­rí­tot­ta el a fér­fi ré­szé­ről rá­le­sel­ke­dő ve­szélyt.

– Hall­gat­va a maga bölcs ta­ná­csá­ra – mond­ta –, a mér­té­ket egy ici­pi­ci ujj­nyi­ban ha­tá­roz­tuk meg. De az va­ló­ban nem volt egy ujj­nyi, csak egy ici­pi­ci…

Az ér­ve­lést meg­mo­so­lyog­ták.

Amíg a tár­sa­ság fi­gyel­mét a fo­ga­dós bő­be­szé­dű­sé­ge kö­töt­te le, az el­vo­nul­tan reg­ge­li­ző ven­dég az ét­te­rem­ből ész­re­vét­le­nül tá­vo­zott. A fo­ga­dó kör­nyé­ke, a szik­lás be­gyek és nap­su­gár­tól meg­tűz­delt fák, csen­des pi­he­nő­hely volt. Az au­tó­par­ko­lót az épü­let mel­let­ti ét­te­rem­ből nem le­he­tett lát­ni. A sző­ke fi­a­tal­em­ber für­gén a Volks­wa­gen­hez ment, és va­la­mit ma­ta­tott raj­ta.

Kol­be in­dul­ni akart. El­is­me­rő­en nyug­táz­ta a ked­ves fo­gad­ta­tást, s ki­je­len­tet­te, hogy leg­kö­ze­lebb sem fog­ja el­ke­rül­ni a fo­ga­dót.

Li­zett is lel­ken­dez­ve di­csér­te az italt:

– Szá­mít­son rá, uram, hogy leg­kö­ze­lebb egy ici­pi­ci két­ujj­nyit fo­gok kér­ni. Ennyit… – mu­tat­ta jobb keze mu­ta­tó és hü­velyk­uj­já­val, hogy az ici­pi­ci két­ujj­nyi egy fél­po­hár lesz leg­kö­ze­lebb.

Ki­kí­sér­ve a ven­dé­ge­ket, a fo­ga­dós meg­le­pet­ten vet­te ész­re, hogy a ho­mály­ban reg­ge­li­ző ven­dég meg­lé­pett. Nem tud­ta vissza­tar­ta­ni hir­te­len fel­lob­ba­nó ha­rag­ját:

– Ez az át­ko­zott ger­mán, hát nem meg­ló­gott? Az is­ten nyi­la üs­sön az ilyen éhen­kó­rász tu­ris­ták­ba! – Az imént még ked­ves­ke­dő, ud­va­ri­as fo­ga­dós most szik­rá­zó sze­mek­kel, vissza nem tar­tott in­du­lat­tal mér­ge­lő­dött. Nem le­he­tett mo­soly nél­kül meg­áll­ni, ahogy ki­vö­rö­sö­dő arc­cal ma­gya­ráz­ta Li­zett­nek.

– Kép­zel­je, mű­vész­nő, amíg én ma­guk­kal vol­tam el­fog­lal­va, ad­dig az a ven­dég, aki a sa­rok­ban ült, meg­reg­ge­li­zett, és fi­ze­tés nél­kül el­il­lant. Lát­tam én már az első perc­ben, hogy a Var­sói Szer­ző­dés tag­ál­la­ma­i­hoz tar­to­zó gyen­ge­pénzű pa­sas. De hát, ked­ves mű­vész­nő, tud­ja, ami­kor a ven­dég be­lép, a jó fo­ga­dós nem tesz kü­lönb­sé­get gaz­dag és csó­ró kö­zött.

– Kol­be meg­le­pő­dött, hogy raj­tuk kí­vül más is volt az ét­te­rem­ben. Arra pe­dig min­dig vi­gyá­zott, hogy min­den­ről tud­jon, ami kö­röt­te tör­té­nik.

– Ne bosszan­kod­jék – mond­ta –, majd én ren­de­zem a szám­lá­ját. Ha ta­lál­ko­zom vele, fü­lé­nél fog­va ho­zom ide vissza. Hogy né­zett ki az a ven­dég?

Eb­ben a pil­la­nat­ban fel­tűnt a ma­gas, sző­ke, szem­te­le­nül mo­soly­gó fi­a­tal­em­ber. A par­ko­ló he­lyet messzi­ről el­ke­rül­ve, tá­vol­ról kö­ze­le­dett a fo­ga­dó­hoz, egye­ne­sen hoz­zá­juk tart­va.

A fo­ga­dós­ban meg­akadt a szó, ami­kor nyil­ván­va­ló­vá lett, hogy a ven­dég­ről el­ha­mar­kod­ta a vé­le­mé­nyét.

Kol­be nem akart hin­ni a sze­mé­nek: a teg­nap esti tánc­part­ner!

A fi­a­tal­em­ber kö­ze­lük­be érve fe­jé­vel Kol­be felé bic­cen­tett, majd szé­les mo­sollyal, oda­kö­szönt Li­zett­nek.

– Jó reg­gelt, mű­vész­nő. El sem hi­szi, mek­ko­ra öröm, hogy ilyen ko­rán reg­gel lát­ha­tom.

– Jó reg­gelt – mond­ta nem ke­vés­bé meg­le­pet­ten Li­zett. Kol­be bosszú­san szólt az ide­gen­re.

– Uram, nem hi­szem, hogy a mű­vész­nő fel­ha­tal­maz­ta vol­na erre a bi­zal­mas­ko­dás­ra.

Li­zett vil­lám­há­rí­tó­nak je­lent­ke­zett.

– Hagy­ja, Fritz. Fi­a­tal, ne­vel­he­tet­len és ja­vít­ha­tat­lan. De még­is kö­szö­net­tel tar­tozunk neki, hogy teg­nap este ug­ra­bug­rált maga he­lyett. Kol­be el­in­dult az au­tó­hoz, ott­hagy­va a fi­a­tal fér­fit, aki hó­dí­tó mo­sollyal bá­mult Li­zett­re, mit sem tö­rőd­ve Kol­be ha­rag­já­val.

A fo­ga­dós bú­csú­zás köz­ben bi­zal­ma­san súg­ta oda Te­me­si­nek:

– Pa­li­kám, ez a nő va­ló­ban pom­pás! Ra­gyo­gó pél­dány! És egy fe­dél alatt le­szel vele ma éj­sza­ka. Iri­gyel­lek!

Te­me­si ké­nyel­met­len­nek érez­te a bi­zal­mas sut­to­gást.

– Jó, jó – mond­ta, csak hogy mond­jon va­la­mit.

– Vedd ész­re, te sza­már! Nem lá­tod, hogy dob­ja a pa­li­ját? Be­száll­tak a ko­csi­ba, Kol­bé­ék hát­ra ül­tek, Te­me­si a ve­ze­tő mel­lé te­le­pe­dett.

A gép­ko­csi­ve­ze­tő a jól is­mert úton is óva­to­san haj­tott. Az asz­falt­ról le­tér­ve, kö­ves út ve­ze­tett to­vább. Egy er­dei be­já­ra­tot le­la­ka­tolt so­rom­pó­val zárt le az er­dő­gaz­da­ság. A la­kat­kulcs Te­me­si Pál­nál volt. Az erdő fá­i­nak lomb­ja kö­zött csak né­hol fu­ra­ko­dott át az erő­sen su­gár­zó nap­fény. A pá­rás le­ve­gő­ben a nap­su­gár csil­lo­gó máz­zal von­ta a fák mo­hás tör­zsét, a bok­rok sűrű lomb­ját. Gyér vizű pa­ta­kocs­ka mel­lett ve­ze­tett az út. Né­hol a mé­lye­dé­sek fel­duz­zasz­tot­tak a vi­zet. A pa­ta­kocs­ka az út­tól paj­ko­san el­tá­vo­lo­dott, majd is­mét vissza­tért. A me­der­be dőlt fa­ha­sá­bo­kon vagy a fo­lyás út­ját álló kö­ve­ken szö­kell­ve bu­kott át a csil­lo­gó kris­tály­víz.

Fa­cö­lö­pök­kel, drót­há­ló­val ke­rí­tett kő­ház­hoz ér­tek. Aj­ta­ja-ab­la­ka tár­va volt.

Li­zett fel­vil­la­nyoz­va ug­rott ki a hát­só ülés­ről. Szok­nyá­ját tér­dig fel­húz­ta, mint­ha a pa­ta­kon kel­le­ne át­kel­nie, és a ház­hoz fu­tott.

– La­kik itt va­la­ki? – kér­dez­te a gép­ko­csi­ve­ze­tő­től, aki ott­ho­no­san moz­gott. He­lyet­te Te­me­si Pál vá­la­szolt.

– Nem, mű­vész­nő, itt sen­ki sem la­kik.

– És min­dig így nyit­va van? Eb­ben az el­ha­gyott va­don­ban? Te­me­si meg­nyug­tat­ta:

– Én jár­tam itt kora reg­gel. Va­dász­ni jöt­tem, hogy le­gyen va­la­mi a kony­há­ra. Nyit­va hagy­tam min­dent, mert he­tek óta nem volt szel­lőz­tet­ve. Nem jár erre csak a ma­dár, meg az olyan jobb em­be­rek, mint mi.

Te­me­si Pál pom­pás, elő­re el­ké­szí­tett tíz­óra­i­val re­me­kelt. Li­zett gye­re­ke­sen lel­ken­de­zett:

– Tar­do­son még azt hit­tem nagy­zol a fo­ga­dós… Ugye el­me­sé­li ne­kem, hogy maga mi­ért, el­né­zést, de a fo­ga­dós mond­ta így, szó­val hogy mi­ért fa­jan­kó? És mi­ért nem mil­li­o­mos?

Te­me­si vo­na­ko­dott be­le­kez­de­ni, de Li­zett olyan szé­pen kér­te, hogy vé­gül is kő­tél­nek állt, és el­mond­ta, hogy va­la­mi­kor Pá­lin­kás Bá­lint dán ven­dé­ge töl­tött pár na­pot eb­ben a va­dász­ház­ban. A ven­dég egy kop­pen­há­gai ét­te­rem tu­laj­do­no­sa volt, és annyi­ra íz­lett neki Te­me­si főzt­je, hogy tö­vi­ről he­gyi­re ki­val­lat­ta tu­do­má­nyá­ról, étel­spe­ci­a­li­tá­sa­i­ról.

– Maga nem is fő­ző­mű­vész, ha­nem egye­ne­sen étel­va­rázs­ló… – mond­ta és aján­la­tot tett, hogy vál­lal­ja el kop­pen­há­gai ét­ter­mé­nek ve­ze­té­sét, ahol csak ki­vé­te­le­zett ven­dé­gek for­dul­nak meg. Kü­lön­le­ges célú ren­dez­vé­nyek és fo­ga­dá­sok al­kal­má­val lett vol­na jö­ve­del­me­ző­en hasz­nos Te­me­si Pál tu­do­má­nya. A ki­lá­tás­ba he­lye­zett dí­ja­zás mel­lett Te­me­si­nek egy év után sa­ját ét­te­rem meg­nyi­tá­sá­ra is mód­ja lett vol­na, még­sem vál­lal­ta a rö­vid szer­ző­dé­ses idő­re sem. Étel­kü­lön­le­ges­sé­gek be­mu­ta­tá­sá­ra kér­te fel a lu­zer­ni ma­gyar ét­te­rem ve­ze­tő­je is, aki­nél nyu­ga­ti va­dász­tár­sa­sá­gok rend­sze­re­sen tar­tot­tak össze­jö­ve­telt, ban­ket­te­ket.

– És maga nem vál­lal­ta egyi­ket sem? – cso­dál­ko­zott Li­zett a hal­lot­ta­kon.

Te­me­si fa­nyar mo­sollyal vá­la­szolt:

– Al­kal­mat­lan va­gyok én, mű­vész­nő, az üz­let­re. A ra­fi­né­ri­á­ra. Én csak a fő­zés­hez ér­tek. Meg az­tán a nagy­vá­ros­ban hol van erdő? És én na­gyon sze­re­tem az er­dőt!

Li­zett­nek egy­re szim­pa­ti­ku­sabb volt Te­me­si. Ke­vés­sza­vú­sá­ga, szo­lid­sá­ga, csen­des­sé­ge más volt, mint a kö­rü­löt­te sün­dör­gő fér­fi­ak tár­sa­sá­ga. A fér­fi tar­tóz­ko­dá­sá­ban Li­zett vissza­foj­tott ér­zel­me­ket sej­tett.

Kol­be a gép­ko­csi­ve­ze­tő­vel tíz óra után to­vább uta­zott.

– Késő dél­után jö­vünk vissza – mond­ta. – Re­mé­lem, ad­dig jól meg­lesz­nek egy­ma­guk­ban. Ked­ves Li­zett, fi­gyel­je meg ala­po­san, hogy főz egy mű­vész. Hát­ha ké­sőbb maga is hasz­nát ve­szi…

Kol­bé­nak jó sze­me volt, Li­zett apró fel­csil­la­ná­sa­i­ból, vá­rat­lan oda-pil­lan­tá­sa­i­ból mind­járt ész­re­vet­te, hogy Te­me­si egy­ál­ta­lán nem kö­zöm­bös előt­te. Már meg­szok­ta Li­zett ka­cér­ko­dá­sa­it, nem tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got ne­kik, Li­zet­tet pe­dig szó­ra­koz­tat­ta ez a cél nél­kü­li já­ték. De Kol­be azt is tud­ta a nő­ről, hogy min­dig sze­ret­te és akar­ta az akár kis, akár nagy si­ke­re­ket, anél­kül, hogy töb­bet kí­vánt vol­na. Li­zett egy­ál­ta­lán nem volt ér­zé­ki, ér­zel­mek­re vá­gyó és szen­ve­dé­lyek­re kí­ván­csi nő. An­nak el­le­né­re, hogy re­mek­be­sza­bott tes­te volt, az ágy­ban vaj­mi ke­ve­set ért. Kol­be mond­ta meg neki elő­ször, de Li­zett is sej­tet­te, mert a leg­töb­ben az első egy-két éj­sza­ka után el­hagy­ták. Tu­laj­don­kép­pen Li­zett nem él­vez­te és nem is kí­ván­ta a sze­xu­á­lis kap­cso­la­tot. Nem ér­tet­te, de nem is ér­de­kel­te túl­sá­go­san, hogy mi­ért bo­lon­dul­nak érte a fér­fi­ak, mi­ért ál­doz­ná­nak anya­gi­a­kat is bi­zal­mas kap­cso­la­tá­ért. Ezért a le­he­tő leg­hosszabb ide­ig bo­lon­dí­tot­ta a fér­fi­a­kat, hogy az együtt­lét­re, ha már mu­száj, mi­nél ké­sőbb ke­rül­jön sor. Tet­szett neki, ha kí­ván­ják, ha küz­de­nek a ke­gye­i­é­it, de job­ban él­vez­te a tak­ti­kát, amellyel el­ér­te a fér­fi­ak ost­ro­mát, és szó­ra­ko­zást, gyö­nyört oko­zott neki a já­té­kos el­len­ál­lás.

Kol­bé­val is így kez­dő­dött, de Kol­be is ha­mar fel­ad­ta Li­zett bir­tok­lá­sát, ki­elé­gí­tet­te a nő fe­let­ti ural­ko­dás. Li­zett csak Kol­be kí­ván­sá­gá­ra s az üz­let ér­de­ké­ben vál­lal­ta a fér­fi­ak ál­tal oly nagy­ra tar­tott al­kal­mi li­e­so­no­kat, nem ta­lált ben­nük sem­mi jót. De nem volt el­le­ne, ha egy szim­pa­ti­kus, ked­ves part­ner­rel, ér­ze­lem­mel pá­ro­su­ló sze­xu­á­lis kap­cso­lat szü­le­tett.

Kol­be jól is­mer­te Li­zett ér­zé­ki üres­sé­gét. Min­dig kár­ör­ven­dő mo­sollyal kí­sér­te a fér­fi­ak tör­te­te­sét, amellyel Li­zett ke­gye­i­re pá­lyáz­tak. De ha azt ta­pasz­tal­ta, hogy va­la­ki még­is kö­ze­lebb fér­kő­zött Li­zett­hez, és Li­zett kö­tő­dé­sét is ész­re­vet­te, egy­részt büsz­ke­ség­ből igye­ke­zett gá­tat vet­ni, meg­aka­dá­lyoz­ni a kap­cso­lat el­mé­lyü­lé­sét, más­részt at­tól tar­tott, hogy Li­zett ak­kor meg­szű­nik szá­má­ra az a fi­gu­ra len­ni, akit ed­dig is si­ker­rel al­kal­ma­zott üz­le­ti ügye­i­ben.

Li­zett és Te­me­si ma­guk­ra ma­rad­tak. A nő vé­gig­jár­ta a va­dász­ház szo­bá­it, meg­cso­dál­ta a fa­ra­gott, rusz­ti­ku­sán egy­sze­rű bú­to­ro­kat, a fal­ra ag­ga­tott tró­fe­á­kat, s köz­ben ala­po­san mé­re­get­te a nyo­má­ban lép­ke­dő fér­fit. Mi ta­ga­dás, egy­re job­ban tet­szett neki. Li­zett min­dig von­zó­dott a nála idő­sebb fér­fi­ak­hoz, amo­lyan apa­komp­le­xus le­he­tett ez nála, és most bő­ven játsz­ha­tott ez­zel az ér­zés­sel, hi­szen Te­me­si Pál öt­ven kö­rül jár­ha­tott, sö­tét haja két ol­dalt eny­hén fe­hé­re­dett, szél­től, nap­tól egész­sé­ges bar­ná­ra sült ar­cá­ból kék, tisz­ta szem né­zett rá, és ami­kor mo­soly­gott, fe­hé­ren vil­lant elő egész­sé­ges fog­so­ra. Még va­la­mit ér­zett Te­me­si­ben: mély­sé­ges erőt, bölcs nyu­gal­mat, amely messze-messze el­ütött azok­tól a fér­fi­ak­tól, akik ed­dig kö­rül­vet­ték.

A ház­zal való is­mer­ke­dés vé­gén Li­zett, mint­ha mel­lé­ke­sen kér­dez­né, oda­for­dult Te­me­si­hez:

– Maga egye­dül él? Só­haj is volt, tény is:

– Igen.

– Nők?

Li­zett úgy vél­te, hogy a fér­fi csak­nem be­le­pi­rul a kér­dés­be.

– Fon­tos?

– Nem. Egy­ál­ta­lán nem fon­tos. Csak ne­he­zen tu­dom el­kép­zel­ni, hogy egy ilyen mu­ta­tós te­rem­tés ko­ro­ná­já­ra ne csim­pasz­kod­ja­nak az er­dei nim­fák.

– Ked­ves… – je­gyez­te meg Te­me­si. – Kö­szö­nöm… – és, hogy el­ke­rül­je a té­mát, kü­lön­le­ges ita­la­it kezd­te be­mu­tat­ni.

Li­zett vé­gig­must­rál­ta a fur­csább­nál fur­csább üve­gek­ben szín­pom­pá­zó ita­lo­kat, az­tán azt mond­ta:

– Tud­ja mit? Sze­ret­ném meg­kós­tol­ni va­la­mennyit… Ezt az egé­szet. Mind­egyik­ből egy ici­pi­cit – mo­soly­gott, hogy a Tar­do­si fo­ga­dó­ra em­lé­kez­tes­se. – Ici­pi­cit ici­pi­ci po­hár­ban. Kí­ván­csi va­gyok, mi szunnyad ezek­ben a ti­tok­za­tos üve­gek­ben.

Va­la­mennyi Te­me­si Pál ké­szít­mé­nye volt, pár­lat­tal al­ko­tott li­kő­rök, ször­pök. Li­zett vá­lo­ga­tás nél­kül kor­tyol­ta a som­li­kőrt, az er­dei­sze­der­pá­lin­kát, az áfo­nya­ször­pöt.

– Az üve­gek kö­zül ki­ma­radt a kí­ná­lás­ból egy na­rancs­sár­ga szí­nű, sű­rű­nek tet­sző fo­lya­dék.

– És ez mi?

Te­me­si nem vé­let­le­nül hagy­ta ki a sor­ból. Ez volt Pá­lin­kás Bá­lint cso­da­i­ta­la sze­xu­á­lis dop­ping­szer­rel, amit a ki­sze­melt nő­vel ita­tott, ha an­nak tar­tóz­ko­dá­sa nem volt ked­vé­re. El­zár­kó­zott hát a kí­ná­lá­sá­tól. Li­zett azon­ban nem hagy­ta.

– Saj­nál­ja tő­lem? Ta­lán va­rázs­ital?

Te­me­si­nek vá­la­szol­nia kel­lett.

– Pezs­gős eper­bó­lé. Csak je­gel­ve él­vez­he­tő.

Li­zett ap­rót dob­ban­tott.

– Tud­ni aka­rom, mi­lyen. Ha nem él­vez­he­tő, ak­kor is… – és ka­cé­ran tet­te hoz­zá: – Kü­lön­ben sem az italt aka­rom él­vez­ni…

Te­me­si el­bá­tor­ta­la­no­dott. Bi­zony­ta­la­nul kér­dez­te:

– Ha­nem?

Li­zett nem kés­le­ke­dett. Mé­lyen a sze­mé­be né­zett és azt mond­ta:

– Ma­gát! – Te­me­si el­ké­pe­dé­se ka­ca­gás­ra fa­kasz­tot­ta. – Meg­ijedt? Hal­lot­tam ám, mit sú­gott a fo­ga­dós! Ne fél­jen – bá­to­rí­tot­ta az­tán. – Tő­lem nem kell fél­nie, hogy meg­erő­sza­ko­lom. – Jó­ízű­en ka­ca­gott.

– S, ahogy maga egy­re job­ban bi­zo­nyít­ja a meg­le­pe­té­sé­vel, azt hi­szem, en­gem sem fe­nye­get ilyen ve­szély. Ép­pen ezért most tölt­sön.

Te­me­si szót­la­nul, meg­adó­an töl­tött a dop­ping­szer­rel fű­sze­re­zett fo­lya­dék­ból.

Li­zett a ke­vés­ke italt, szá­ját nya­lo­gat­va, csep­pen­ként itta ki a po­hár­ból. Nem ta­lál­ta kü­lön­le­ges­nek. De azt min­den­kép­pen, hogy sem­mi ha­tás­sal nincs a fér­fi­ra. Má­sok egy ilyen szi­tu­á­ci­ó­ban már ré­gen él­tek vol­na az al­ka­lom­mal. Te­me­si azon­ban csak áll előt­te s za­var­tan nézi az­zal a tisz­ta sze­mé­vel. Hir­te­len má­mo­ro­san két te­nye­ré­be fog­ta a fér­fi sá­padt ar­cát. Gyen­gé­den, ked­ves­ked­ve egé­szen kö­zel­ről sut­tog­ta:

– Sze­ret­ném meg­kós­tol­ni ma­gát is.

Li­zett szá­jon csó­kol­ta egy­más után több­ször is. Fi­gyel­te, mi­kor vál­tó­dik ki a kel­lő ha­tás. De sem­mi. Sem­mi vi­szon­zás, sem­mi vágy.

Gyor­san ten­nie kell va­la­mit, ha nem akar ké­nyel­met­len hely­zet­be ke­rül­ve vissza­vo­nul­ni.

– Fi­nom. Eb­ből még egy csep­pet – mond­ta és ér­zé­ki pu­szit le­helt Te­me­si szá­já­ra. – Így ni. – Az­tán já­té­kos­ra for­dí­tot­ta a szót. – Ennyi elég is volt.

Némi bosszú­ság­gal sé­tált az aj­tó­hoz. Az aj­tó­ból néz­ve szép volt az erdő, az előt­tük csör­ge­de­ző tisz­ta vizű pa­tak.

– Ki­me­gyek, meg­íz­le­lem a pa­ta­kot is – mond­ta. Ki­bújt könnyű kis ci­pő­jé­ből, s tér­den felül húz­va nyá­ri ru­há­ját, me­zít­láb lé­pett a csör­ge­de­ző víz­be. – Júj! – si­kol­tott pa­rá­nyit. – Hi­deg!… Fi­no­man hi­deg…

Te­me­si Pál még min­dig sá­pad­tan állt. Se­hogy sem ér­tet­te mam­lasz­sá­gát. Szé­gyell­te ma­gát, hogy ilyen ügyet­le­nül vi­sel­ke­dett. Hogy ilyen meg­bo­csát­ha­tat­la­nul uta­sí­tot­ta vissza Li­zett fel­kí­nál­ko­zá­sát. Pe­dig nem volt ta­pasz­ta­lat­lan a sze­re­lem­ben. Az egye­te­mi évek alatt soha nem hagy­ta ki a kí­nál­ko­zó al­kal­mat. Ak­kor most mi­ért? Va­la­mi el­bá­tor­ta­la­ní­tot­ta, le­nyű­göz­te. A pom­pás nő, a hi­he­tet­len al­ka­lom, a lát­vány, ami­kor comb­tő­ig mez­te­len láb­bal, tap­si­kol­va megy a víz­ben. Hi­deg fu­tott vé­gig a bő­rén, ame­lyet ha­so­ga­tó fáj­da­lom kí­sért. A csók em­lé­ke szin­te ful­lasz­tot­ta, nya­kán vér­rel tel­tek meg az erek.

Li­zett a pa­tak­ban még lát­szott egy kis tá­vol­sá­gon, amint egy ke­reszt­be dőlt fa­rönk­re ka­pasz­ko­dott. Ahogy fel­lé­pett, szok­nyá­ja alól ki­vil­lant pi­ci­ke bu­gyi­ja. Te­me­si nem bír­ta néz­ni, gyor­san töl­tött ma­gá­nak a sze­der­pá­lin­ká­ból, s egy­szer­re le­haj­tot­ta. Mi­kor újra vissza­ment az aj­tó­hoz, lát­ta, hogy Li­zett tánc­moz­du­la­tok­kal szin­te le­beg a rét fö­lött, mint egy gyö­nyö­rű és iz­gal­mas pil­le.

Ne­gyed­órá­ba tel­lett, míg hoz­zá tu­dott kez­de­ni a va­cso­rá­hoz.