12.

Az el­há­rí­tó­tiszt­nek esze ágá­ban sem volt, hogy az ut­cá­kat át­fé­sül­je és így buk­kan­jon eset­leg a ko­csi nyo­má­ra. A Fló­ri­án tér­ről egye­ne­sen a Ró­mai-part­nak vet­te az irányt. A HÉV-meg­ál­ló­nál el­for­dult a víz­part­hoz ve­ze­tő útra. Kis­vár­tat­va egy szé­les kapu tűnt fel a ref­lek­tor­fény­ben: a nem­zet­kö­zi au­tós­kem­ping be­já­ra­ta.

A ke­rí­té­sen be­lül kü­lön­fé­le sát­rak, la­kó­ko­csik ma­ga­sod­tak a sö­tét­ben, majd mind­egyik mel­lett sze­mély­gép­ko­csi par­kolt. Nem volt telt ház a kem­ping­ben.

A fi­a­tal­em­ber le­ál­lí­tot­ta a mo­tort, és ki­szállt a Vol­gá­ból. A ka­pu­hoz lé­pett, amely mö­gött a por­tás mo­cor­gott. Ud­va­ri­a­san kö­szön­töt­te az egyen­sap­kás fér­fit.

– He­lyet akar ilyen ké­sőn? – kér­dez­te amaz.

– Nem ez a szán­dé­kom… Ma­gá­hoz jöt­tem.

A por­tás meg­hök­kent.

– Hoz­zám?… Ugyan mi­nek? – tu­da­kol­ta.

– A se­gít­sé­gét sze­ret­ném kér­ni egy élet­be­vá­gó ügy­ben…

– Az én se­gít­sé­ge­met?

– Igen.

Az egyen­sap­kás fér­fi be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be, mert szes­z­sza­got gya­ní­tott, de bár­ho­gyan is se­rény­ke­dett, sem­mit sem ér­zett.

– No és mi­hez kell az én se­gít­sé­gem? – kér­dez­te gya­na­kod­va.

– Egy ven­dé­gük ér­de­kel­ne en­gem…

A por­tás azon nyom­ban be­gu­bó­zott, majd hi­va­ta­los fon­tos­ko­dás­sal meg­szó­lalt:

– Ez a gond­nok­ra tar­to­zik. Én sem­mi­fé­le vá­laszt nem ad­ha­tok. Jöj­jön vissza reg­gel, és ke­res­se meg őt. A gond­nok majd vá­la­szol min­den­re, ha akar…

– Élet­be­vá­gó­an fon­tos len­ne és na­gyon sür­gős, reg­gel ta­lán már késő.

– Nem va­gyok il­le­té­kes.

Hód ci­ga­ret­tát vett elő. A por­tást is kí­nál­ta, de az egy kéz­moz­du­lat­tal el­há­rí­tot­ta, és men­ni akart a ka­pu­tól. A fi­a­tal­em­ber ma­rasz­tal­ni pró­bál­ta.

– Nincs ér­tel­me, mert én nem se­gít­he­tek ma­gán – mond­ta a má­sik.

– Leg­alább hall­gas­sa meg, mi­ért jöt­tem éj­nek ide­jén ide.

– Fe­les­le­ges. Kü­lön­ben is, mi­ért hall­gat­nám meg?

– Hát­ha se­gít­het raj­tam a ta­ná­csá­val.

– Már ad­tam ta­ná­csot. For­dul­jon reg­gel a gond­nok­hoz.

Hosszas rá­be­szé­lés­re a por­tás még­is a ka­pu­nál ma­radt.

– El­mon­dom ma­gá­nak, mi­ért ér­de­kel­ne az egyik ven­dé­gük – kezd­te a fi­a­tal­em­ber. – Van egy hú­gom, ti­zen­ki­lenc éves. Igen csi­nos lány. Én ne­vel­tem ki­csi kora óta, mert anyánk meg­halt. Is­ko­láz­tat­tam, vi­gyáz­tam rá. Ta­valy vé­gez­te az is­ko­lá­it, bolt­ve­ze­tő lett egy ru­há­za­ti üz­let­ben. Együtt la­kunk. Tud­ja, hogy van az em­ber egy fi­a­tal lánnyal, aki rá­adá­sul tú­lon­túl szép is. Nos, én igye­kez­tem vi­gyáz­ni rá. Oko­san, tü­rel­me­sen. Gré­ti, mert így hív­ják a hú­go­mat, min­dig is őszin­te volt hoz­zám. Már azt hit­tem, ő kü­lönb lány, mint a töb­bi mai fi­a­tal, és nem fog meg­bo­lon­dul­ni… Hát té­ved­tem! A mi­nap az­zal állt elő, hogy ki­ve­szi a sza­bad­sá­gát és le­megy a Ba­la­ton­ra. Ele­in­te nem fog­tam gya­nút, csak tu­da­kol­tam, mi­ért nem nyá­ron megy, mi­ért most. Erre nem adott vá­laszt… Az egyik ba­rát­nő­je vi­szont ko­tyo­gott. El­mond­ta, hogy Gré­ti a na­pok­ban meg­is­mer­ke­dett egy kül­föl­di, nyu­gat­né­met pa­sas­sal, és az hív­ta ma­gá­val a Ba­la­ton­ra. Azt mond­ta Gré­ti­nek, hogy sze­rel­mes lett belé, és fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni. Ki hi­szi ezt el? Sen­ki, csak Gré­ti… Hi­á­ba til­ta­koz­tam, arra hi­vat­ko­zott, hogy ő már fel­nőtt, és úgy ren­de­zi be az éle­tét, ahogy akar­ja, ne­kem ebbe sem­mi be­le­szó­lá­som nincs. A ba­rát­nő­je meg­súg­ta, hogy ez a kül­föl­di pa­sas sok­kal idő­sebb Gré­ti­nél, és nem a sze­re­lem gyúj­tot­ta láng­ra. Egy­sze­rű­en szó­ra­koz­ni akar… Ne­kem vi­szont jo­gom­ban áll, hogy ezt meg­aka­dá­lyoz­zam. Ezért gon­dol­tam, hogy ide­jö­vök és csak annyit igyek­szem meg­tud­ni, hogy ez a fér­fi va­ló­ban sok­kal idő­sebb-e Gré­ti­nél. Nem áll szán­dé­kom­ban sem­mi bot­rány­oko­zás, csak ér­dek­lőd­ni jöt­tem, mert hol­nap reg­gel már késő. A Ba­la­ton­ra akar­nak utaz­ni. Per­sze a fér­fi­nak jól jön­ne a kis ka­land, de a hú­go­mat saj­ná­lom, tönk­re­men­ne a csa­ló­dás­ban. Bár élne az anyánk, ak­kor most neki fáj­na a feje, sze­gény­nek, és nem én gyö­tör­ném ma­gam…

A por­tás mé­lye­ket bó­lin­tott.

– Ezek a kül­föl­di fér­fi­ak mind ilye­nek – mond­ta. – Per­sze csak azok, akik egye­dül vagy a ba­rá­ta­ik­kal jön­nek… De a lá­nya­ink is meg­érik a pén­zü­ket. A pa­sa­sok alig bír­ják le­va­kar­ni őket. Tud­ja, mi megy itt nyá­ron? A lá­nyok úgy mász­nak át éj­jel a ke­rí­té­sen, már ame­lyi­kük­nek nem si­ke­rül be­sur­ran­ni a ka­pun… So­kat lá­tok én itt, na­gyon sok min­den­nek a szem­ta­nú­ja vol­tam… A maga he­lyé­ben ala­po­san hely­re­ráz­nám a lány fe­jé­ben a jó­zan gon­do­la­to­kat.

– Azt hi­szi, nem tet­tem? – le­gyin­tett a fi­a­tal­em­ber. – De az sem meg­ol­dás. Leg­alább ér­vel­ni tud­nék, hogy ez a pa­sas idős, biz­to­san fe­le­sé­ge, csa­lád­ja van oda­kint, és nem ko­moly a szán­dé­ka, csak ka­lan­dot akar.

– Hát mi­ért nem ér­vel?

– Ho­gyan ér­vel­jek, ami­kor sem­mit sem tu­dok róla? Leg­alább a fi­zi­mis­ká­ját írná le va­la­ki… Ezért gon­dol­tam, hát­ha maga se­gít ne­kem eb­ben… Nem csi­nál ez­zel maga sem­mi sza­bály­ta­lan­sá­got. Én a hú­gom­nak meg sem em­lí­te­ném, ki­től hal­lot­tam.

A por­tás to­por­gott, az­tán kis­vár­tat­va meg­szó­lalt:

– És hon­nan tud­ja, hogy itt van ná­lunk ez a pa­sas, ha nem is is­me­ri?

– A hú­gom ba­rát­nő­jé­től…

– Hogy hív­ják a fér­fit?

– Ezt nem tu­dom.

A por­tás­nak le­esett az álla.

– Nem tud­ja? dör­mög­te ér­tet­le­nül. – Hát ak­kor ho­gyan akar ér­dek­lőd­ni utá­na?

– Csak annyit tu­dok, hogy nagy­da­rab, tes­tes fér­fi, szé­les bar­kót vi­sel… Ha­tal­mas ko­csi­ja van, ter­mé­sze­te­sen la­kó­ko­csi­val. Több mint va­ló­szí­nű, egye­dül van… Még annyit tu­dok, hogy kö­rül­be­lül egy hete tar­tóz­kod­hat itt.

A por­tás hosszan gon­dol­ko­zott.

– Ma késő este ér­ke­zett vissza – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber. – De le­het, hogy nem… Min­den­eset­re a hú­gom­tól nyolc óra után vált el. Itt la­kunk Óbu­dán.

– Aha – mond­ta a por­tás. – Fél ki­lenc táj­ban jött be, aki­re én gon­do­lok… Krém­szí­nű Opel­ja van, egy ha­tal­mas dög, ak­ko­ra ab­la­kok­kal, mint egy ki­ra­kat. Kü­lön­ben a la­kó­ko­csi­ja is egy monst­rum.

Az el­há­rí­tó­tiszt­nek az iz­ga­lom­tól re­me­gett a hang­ja, ami­kor meg­szó­lalt:

– Ő len­ne az?

– Csak ő le­het… Szé­les vál­lú, ma­gas ter­me­tű, mint a bi­valy. Bar­kó­ja van. Szót­lan, mo­gor­va ma­nusz, nem néz­ném ki be­lő­le, hogy csap­ni tud­ja a lá­nyok­nak a sze­let. De még­is csi­nál­ja… Vi­szont eb­ben a maga húga a lu­das. A pa­sas sok eset­ben igen ké­sőn má­szik haza. Volt, hogy haj­nal­ban jött. Gon­do­lom, a maga húga úgy­szin­tén.

– Saj­nos – tár­ta szét ke­zét a fi­a­tal­em­ber.

– A ti­zen­ötös he­lyen ütöt­te fel a sá­tor­fá­ját… Gaz­dag le­het, mert a la­kó­ko­csi­ja ak­ko­ra, mint egy ház, még fű­te­ni is tud­ja.

– Vil­lannyal min­dent le­het…

– Ez nem vil­lannyal fűt, ha­nem gáz­zal. Gáz­pa­lack mű­köd­te­ti a kály­hát a ko­csi­ban. Süt­het, főz­het is ben­ne.

– Es mennyi idős le­het? A por­tás a fe­jét va­kar­ta:

– Jó negy­ven­ötös… De ez nem kül­föl­di.

– Hogy­hogy?

– Hát kül­föl­di­nek kül­föl­di, mert Ham­burg­ból jött, de én azt hi­szem, ma­gyar, aki öt­ven­hat­ban lé­pett olaj­ra… Per­fekt be­szél ma­gya­rul – mond­ta a por­tás, az­tán tü­re­lem­re in­tett és be­ment a fül­ké­be.

Hód az üve­gen át lát­ta, hogy egy könyv­ben la­poz.

– Igen, a ti­zen­ötös he­lyet bér­li a kem­ping­ben. Tud­ja, itt szá­moz­va van­nak a he­lyek – mond­ta, ami­kor vissza­tért. – Jo­zef Schütz, így hív­ják.

Az el­há­rí­tó­tiszt alig bír­ta lep­lez­ni örö­mét.

– Ne­hogy el­jár­jon a szá­ja, hogy mind­ezt tő­lem tud­ja – emel­te ma­gas­ba az uj­ját a por­tás. – Ba­jom le­het be­lő­le.

– Biz­tos le­het, eb­ből nem lesz baja… Az a lé­nyeg, hogy sok­kal idő­sebb a hú­gom­nál. Ta­lán ez­zel le tu­dom a lányt fegy­ve­rez­ni, és jobb be­lá­tás­ra bí­rom. Hát jó éj­sza­kát, és min­dent kö­szö­nök.

A szür­ke Vol­ga gyors tem­pó­ban szá­gul­dott vissza a vá­ros­ba. A fi­a­tal­em­ber csak Óbu­dán fé­ke­zett, az első ut­cai nyil­vá­nos te­le­fon­fül­ké­nél. Mi­köz­ben tár­csá­zott, órá­já­ra ve­tett egy pil­lan­tást. Kö­zel­gett a haj­nal.

– Ez­re­des elv­társ, je­lent­ke­zem – szólt a kagy­ló­ba, ami­kor rá­is­mert Bana Dé­nes ál­mos hang­já­ra. – Az öt­let be­vált… Meg­tud­tam az első szá­mú gya­nú­sí­tott ne­vét és tar­tóz­ko­dá­si he­lyét… Igen, meg­van a ko­csi­ja is… Sőt azt hi­szem, azok­nak a pa­lac­kok­nak is nyo­má­ra ta­lál­tam, ame­lyek a pán­cél­szek­rény fel­nyi­tá­sá­nál köz­re­ját­szot­tak…