14.

Hel­der­né reg­ge­len­te min­dig mor­cos volt, ke­ve­set aludt, évek óta csi­nál­ta, de még nem tud­ta meg­szok­ni, hogy nem kell hét óra kö­rül fel­kel­nie. Nyá­ron még ha­ma­rabb is ki­má­szott az ágyá­ból, ki­szé­del­gett a kony­há­ba, ká­vét fő­zött, le­hup­pant egy szék­re, s ott kó­co­san, mos­dat­la­nul el­kor­tyol­gat­ta az italt. Leg­több­ször vissza­fe­küdt, de már nem tu­dott el­alud­ni, ilyen­kor gon­dol­ta vé­gig a nap­ját, szid­ta az em­be­re­ket, a ven­dég­lő al­kal­ma­zott­ja­it, a bér­be­adó­kat, a ven­dé­ge­ket, a lá­nyo­kat és a fér­jét. Az is­ten sza­ba­dí­ta­ná meg et­től az egész tár­sa­ság­tól – von­ta le a kö­vet­kez­te­tést –, az len­ne a leg­jobb. Egy la­kat­lan szi­get. Az… Nem ez az ál­lan­dó iz­ga­lom, fé­le­lem, ro­ha­nás a pénz után… Úgy­sem jut neki a dol­lá­rok­ból sem­mi – vél­te ke­se­rű­en –, el­tün­te­ti a fér­je… Ad­dig él­he­tett csak nyu­god­tan, amíg Hel­der nem jött meg Nyu­gat­ról… Ak­kor még szé­pek vol­tak a reg­ge­lek is… Most már min­den meg­vál­to­zott.

– A ter­vünk­ről be­szél­tél Tal úr­ral? – kér­dez­te a fér­jét.

– Ugyan! Bo­lond­nak hi­szel?! – sut­tog­ta Hel­der, s a mu­ta­tó­uj­ját a szá­já­hoz emel­te.

A fe­jé­vel in­tett a kony­há­ban reg­ge­li­ző So­mo­di felé.

– Tőle nem kell tar­ta­nunk – mond­ta az asszony, s ön­kén­te­le­nül is arra a pár­ná­ra né­zett, ahol még lát­szó­dott So­mo­di fe­jé­nek nyo­ma.

– Min­den­ki­től tar­ta­ni kell, ha pénz­ről van szó… Én már gye­rek­ko­rom­ban meg­ta­nul­tam, hogy ha far­ka­sok kö­zött élsz, ak­kor ha nem le­hetsz a leg­erő­sebb far­kas, légy a leg­ra­va­szabb… Itt pe­dig csu­pa far­kas van…

So­mo­di hosszan reg­ge­li­zett. Ket­té­szel­te a zsem­lét, va­jat kent rá, s arra mé­zet csur­ga­tott. Köz­ben egy-egy korty teát ivott. Az­tán újabb zsem­lét szelt ket­té, ta­lán ötöt-ha­tot is. Az­zal je­lez­te, hogy be­fe­jez­te az ét­ke­zést, hogy le­nyal­ta a kis­ka­nál­ról a mé­zet. Elé­ge­det­ten lé­pett be a szo­bá­ba.

– A méz, öre­gem – mond­ta Hel­der­nek, aki pi­zsa­má­ban ült az egyik fo­tel­ben –, az élet­erő… Hidd el, min­den meg­ta­lál­ha­tó ben­ne, ami az em­ber szer­ve­ze­té­nek kell… Hat­száz évig fo­gok élni!

– Öt­száz – ve­tet­te el­len Hel­der, nem is azért, mert ki­fo­gá­sa lett vol­na a hat­száz el­len, de ed­dig min­dig öt­szá­zat mon­dott So­mo­di.

– Mi­ért öt­száz? Hel­der vál­lat vont.

– Tő­lem… Ezer­száz is…

So­mo­di öl­töz­köd­ni kez­dett, las­san gom­bol­gat­ta az in­gét, az­tán be­tűr­te a nad­rág­já­ba, be­csa­tol­ta a nad­rág­szí­ját, a ci­pő­jé­ért nyúlt, ami­kor Hel­der­né rá­szólt.

– Más­kor ne gye­re ilyen ci­pő­vel a szo­bá­ba! Egész éj­sza­ka érez­tem va­la­mi sza­got… Tes­sék, nézd meg a ci­pő­det!

– Na, sze­ren­csém lesz… A fene egye meg…

Nem húz­ta fel a ci­pőt, a ke­zé­ben vit­te ki az elő­szo­bá­ba.

– Ha len­ne egy ren­des nőm… De hát ma­gad uram, ha szol­gád nincs…

– Mi­kor ta­lál­ko­zol Tal úr­ral? – kér­dez­te az asszony.

– Majd… Mit tu­dom én… Ham­burg­ban…

Hel­der­né be­zár­kó­zott a für­dő­szo­bá­ba, de na­gyon ha­mar el­ké­szült az öl­töz­kö­dés­sel. A te­le­fon­hoz lé­pett, s ta­xit hí­vott. A fér­fi­ak is hal­lot­ták, de egyi­kük sem kér­dez­te meg, hogy hová megy.

– Az üz­let­ben ta­lál­kozunk – mond­ta, s kö­szö­nés nél­kül be­csap­ta maga után az aj­tót.

– En­nek mi baja? – kér­dez­te So­mo­di. Hel­der le­gyin­tett.

– A kli­max, öre­gem, hisz­té­ria…

– Hova ment?

– Kér­dez­tem? Mit tu­dom én… Sza­lad­gál ez, mint Or­bán lel­ke a po­kol­ban.

So­mo­di hüm­mö­gött va­la­mit, ért­he­tő­en csak annyit mon­dott.

– Re­mé­lem, nem csi­nál bajt…

– Mi­lyen bajt?

– Akár­mi­lyet… A baj, az baj… Akár­mi­lyen.

Hel­der el­ne­vet­te ma­gát.

– Más böl­cses­ség?

So­mo­di gu­nyo­ros fin­tort vá­gott.

– Van. Ma is me­leg lesz. Meg­fe­lel?

Hel­der a bot­já­val bí­be­lő­dött. Csa­var­hú­zót vett elő az író­asz­ta­la fi­ók­já­ból, s le­sze­rel­te a kö­nyök­tar­tót. Kis ké­szü­lé­ket emelt ki be­lő­le.

– Meg­hall­ga­tod? – kér­dez­te So­mo­dit.

– Mi­nek? Tö­rüld le. Nin­csen ben­ne sem­mi hasz­nál­ha­tó. Hel­der a kis mag­nót el­in­dí­tot­ta. Le­tö­rült a sza­lag­ról min­dent. Új, apró ele­met tett bele, s vissza­csa­va­roz­ta a bot­já­ba.

– Jó kis ma­si­na…

– Az…

– A csi­pes igaz­ga­tó sza­va­it is rög­zí­tet­te. An­nak majd biz­to­san hasz­nát vesszük.

– Igen… Lá­tod, azt majd meg­hall­ga­tom… – So­mo­dit nem hagy­ta nyu­god­ni, hogy Hel­der­né el­sza­ladt. Újra vissza­tért rá. – Va­ló­ban nem tu­dod, hová ro­hant Irén?

– Biz­to­san az üz­let­be… In­téz­ni kell be­vá­sár­lást, meg sok min­den mást. So­ha­sem szok­ta be­je­len­te­ni.

– Te­hát más­kor is el­megy így? Szó nél­kül?

Hel­der bosszú­san vá­la­szolt.

– Per­sze… Hagyd már ezt… Be­szél­jünk in­kább az üz­let­ről.

So­mo­di most ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát Hel­der la­ká­sán. Nem tud­ta meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mi­ért, de sze­re­tett vol­na már az ut­cán len­ni.

– In­nen me­ne­kül­ni sem le­het – mond­ta. Hel­der fel­kap­ta a fe­jét.

– Mi­cso­da? Mi­ért kel­le­ne me­ne­kül­ni? – Las­san, ki­mér­ten mond­ta. – Nem kell fél­ned… Irén nem csi­nál os­to­ba­sá­got… Jó is, hogy nin­csen itt, nyíl­tan meg­be­szél­he­tünk min­dent.

So­mo­di nyu­gal­mat eről­te­tett ma­gá­ra.

– Adj ak­kor va­la­mit inni… Csak egy kor­tyot… Hel­der vod­ká­val kí­nál­ta, kris­tály­po­hár­ká­ba töl­tött.

– Tes­sék… Elő­ször azt mondd meg, hogy mi­kor pa­kolsz! Be kell hoz­nom a cuc­cot…

– Még most hozd be… Dél­után me­gyek a gyár­ba, s még ra­ko­dás előtt el kell tün­tet­nem a dol­go­kat… Mert az­tán pe­csét meg plom­ba…

– És mennyit hoz­zak? Éj­sza­ka nem mond­tad…

So­mo­di fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, a bőr össze­rán­co­ló­dott a hom­lo­kán.

– Nem… Hát… – Arra gon­dolt, hogy jó lett vol­na a kü­lön üz­let, de ha a má­sik meg­lesz, ak­kor ez mi­nek. – Annyit hoz­zál, amennyit gon­dolsz. Azt azon­ban nem tu­dom, hogy kinn mit csi­ná­lok vele… Ezért is hall­gat­tam er­ről… Ki­nek adom el? Tu­dod, ez a mű­ke­res­ke­dés is egy maf­fia. Más­nap már tud­ná Tal úr. Nem aka­rom a nya­ka­mat a bárd alá ten­ni.

Hel­der csa­ló­dot­tan néz­te a ba­rát­ját.

– Ezek sze­rint nem kell? So­mo­di a fe­jét ráz­ta.

– Nem azt mond­tam. Egye­lő­re nem tu­dom el­ad­ni. Az el­adás a prob­lé­ma.

Kis ide­ig hall­ga­tott Hel­der, az­tán ha­tá­ro­zot­tan mond­ta.

– Ak­kor ne add el! De vidd ki. Dugd el, s vár­junk az el­adás­sal. Jó lesz az öreg­sé­günk­re – ne­ve­tett.

So­mo­di nem lel­ke­se­dett az ügyért. Nagy té­tel­ben so­ha­sem szál­lí­tott ki lo­pott mű­kin­cse­ket. Ezt Tal sem en­ged­te.

– Sok ezek kö­zött a va­cak – mond­ta, s na­gyot ásí­tott. – És nagy da­ra­bok is… Szedj össze né­hány ap­rób­bat, azt ki­vi­szem, az­tán… De ne sür­gesd az el­adást!

Hel­der be­le­egye­ző­en bó­lo­ga­tott.

– Jó… Csi­ná­lok dél­után­ra egy kis cso­ma­got, és…

Va­la­ki csen­ge­tett. Egy pil­la­nat­ra mind a ket­ten meg­der­med­tek. Az újabb csen­gő­szó után So­mo­di meg­kér­dez­te.

– Mi ez itt, át­já­ró­ház?

– Ta­lán Irén. Nem vitt kul­csot… Hel­der az aj­tó­hoz lé­pett.

– Ki az?

Egy mély hang vá­la­szolt.

– Kati.

Hel­der meg­könnyeb­bül­ten in­tett So­mo­di­nak.

– Egy lány az üz­let­ből… Le­het, hogy Irén kül­dött va­la­mi ka­ját, vagy mit tu­dom én… Ki­nyis­sam?

So­mo­di mér­ge­sen szi­szeg­te.

– Most már igen… De jobb lett vol­na, ha nem szólsz egy szót sem.

Hel­der le­gyin­tett.

– Ez a lány nem szá­mít. Tán­col­ni akar, ennyi az egész. So­mo­di át­ment a má­sik szo­bá­ba, a za­kó­ja ott ma­radt a fo­tel­ban.

Vissza­nyúlt érte, s be­zár­ta az aj­tót.

– Mit akarsz? – kér­dez­te Hel­der a lányt, ami­kor lát­ta, hogy sem­mi­fé­le cso­mag nincs nála.

Kati nem vá­la­szolt, be­ment a szo­bá­ba, s szó nél­kül vet­kőz­ni kez­dett. Hel­der állt az aj­tó­ban, meg­vár­ta, amíg a lány mez­te­le­nül le­fek­szik a bőr­ka­na­pé­ra, s vá­ra­ko­zó­an néz rá.

– Öl­tözz fel.

Kati fel­ült, s ijed­ten kér­dez­te.

– Nem kel­lek?

– Öl­tözz fel. Ha azt aka­rom, hogy fel gye­re, majd én szó­lok… Öl­töz­ni!

A lány pi­tye­reg­ni kez­dett.

– Úgy gon­dol­tam… Ak­kor biz­to­san fel­vesz a tánc­kar­ba, ha… A szom­széd szo­bá­ból va­la­mi zaj hal­lat­szott, So­mo­di, aki ed­dig a kulcs­lyu­kon bá­mész­ko­dott, meg­csú­szott a sző­nye­gen, s meg­lö­kött egy fo­telt.

Kati ijed­ten kap­ta maga elé a ru­há­ját.

– Jaj, is­te­nem… Csak nem a fe­le­sé­ge jött haza?

– Hon­nan tu­dod, hogy nin­csen itt­hon? – kér­dez­te azon­nal Hel­der.

– Hát… Meg­les­tem… Itt ál­lok reg­gel óta… Tes­sék el­hin­ni, ne­kem na­gyon fon­tos len­ne, hogy…

Hel­der­nek az ju­tott eszé­be, amit a fe­le­sé­ge kér­de­zett a pró­ba­tán­con a lány­tól: ho­gyan le­het va­la­ki­nek ilyen mély hang­ja? Nem is olyan kel­le­met­len.

– Öl­tözz már! A sze­rep­lés más… Ná­lam azt nem le­het ki­fe­küd­ni! Ta­nulj meg tán­col­ni, az a leg­fon­to­sabb! Na, is­ten áld­jon!

Kati gyor­san öl­tö­zött, rák­vö­rös volt az arca, könnyek cso­rog­tak a sze­mé­ből. Hel­der be­vág­ta utá­na az aj­tót. Di­a­dal­ma­san szólt So­mo­di­nak.

– Ki­jö­hetsz… Csak egy kur­va! Na, lá­tod, hogy buk­nak rám a lá­nyok!

So­mo­di rö­hö­gött.

– Meg­kuk­kol­ta­lak vol­na ben­ne­te­ket a kulcs­lyu­kon, úgy­is ré­gen vol­tam már szex­mo­zi­ban.

– Csi­nos lány, mi? S ha lát­nád, mi­lyen jól tán­col… És ép­pen most szű­nik meg az üz­let… Nem aka­rom bí­rál­ni, de va­jon jól meg­gon­dol­ta ezt Tal úr? Te, nem kel­le­ne ezt ne­künk foly­tat­ni?

– Úgy be­szélsz, mint va­la­mi kez­dő – csó­vál­ta a fe­jét So­mo­di. – Na­gyon jól tu­dod, hogy eb­ben sem le­het kü­lön üz­let… Sze­ren­csénk lesz, ha ezt a csip­dol­got ren­de­sen el tud­juk in­téz­ni.

– Ez nem tar­to­zik Tal úrra… Meg sen­ki­re sem… Csak ránk. És erre bu­kik majd va­la­me­lyik nagy cég… Ezt el­hi­he­ted… Jól fel­ké­szül­tünk… Nézd azt a hat köny­vet… La­pozz bele… Ne­ked sem árt.

Az író­asz­ta­lon hat vas­kos könyv he­vert. Ket­tőt kö­zü­lük kül­föl­dön ad­tak ki. So­mo­di szé­ket hú­zott az író­asz­tal­hoz, s le­ült. El­vet­te az egyik köny­vet, s be­le­ol­va­sott.

– Ha én ezt meg­ér­tem, ak­kor… No­bel-dí­jat ka­pok.

– Pe­dig ha a ter­ve­ket el akar­juk hoz­ni, tud­ni kell, mit ke­res­sünk. So­mo­di lát­ha­tó­an meg­hök­kent.

– Per­sze… Ha rá is du­mál­juk az öre­get, bár­mit a ke­zünk­be nyom­hat… De ha én kí­vül­ről tu­dom is mind­azt, ami eb­ben a könyv­ben van, ak­kor is be­csap­hat…

– Ez igaz… De ha egy-két szót el­ej­tünk… Meg rá­or­dí­tunk, hogy ez nem az…

– Te is min­den­ben részt akarsz ven­ni, hogy ál­lan­dó­an töb­bes szám­ban be­szélsz?

Hel­der a fe­jét ráz­ta.

– Nem… Csak így job­ban hang­zott.

– Az más. És mi lesz a pénz­zel?

– Hát… Ugye…

– A fele a ti­e­tek, azt csi­nálsz vele, amit akarsz. Nézd Gyu­la, én nem al­ku­szom… És egyéb­ként is – tet­te hoz­zá – most már meg­csi­nál­hat­nám egye­dül is… De a ba­rá­tom vagy… És ott a hú­gom, Hel­ga…

– Hel­gá­ról itt egy szót sem! – mond­ta gyor­san a sán­ta. – Még csak az kel­le­ne, hogy Irén va­la­mit meg­sejt­sen!

– Jó… Hány éve tar­tom a tit­kot? A hú­gom­nak sem aka­rok rosszat.

– Vé­gig­mér­te Hel­dert. – De azt va­ló­ban nem ér­tem, mi a fe­nét sze­ret raj­tad…

– Te­hát meg­egyez­tünk – mond­ta Hel­der. – A fele pénz az enyém. Oda is ad­ha­tod Hel­gá­nak.

– És Irén?

– Irén? Itt ma­rad neki az üz­let… Már van nya­ra­ló­ja a Ba­la­ton mel­lett, meg… Nem kell őt fél­te­ni.

– Ez nem az én gon­dom… Csak jó min­dent el­in­téz­ni.

– Így igaz. Ne félts en­gem. Sem Irént – tet­te még hoz­zá.

So­mo­di újra la­poz­gat­ni kez­dett a köny­vek­ben, né­ze­get­te az áb­rá­kat, a raj­zo­kat. Ami­kor Hel­der­né meg­ér­ke­zett, még min­dig az Író­asz­tal előtt ült.

– Úgy né­zel ki, mint egy tu­dós – ne­ve­tett az asszony.

– Hol vol­tál? – kér­dez­te a sán­ta. Hel­der­né meg­le­pet­ten for­dult felé.

– Na, mi­óta ér­de­kel az té­ged, hogy hol vol­tam? A sze­re­tőm­nél! So­mo­di be­csuk­ta a köny­vet. Most ő kér­dez­te meg.

– Va­ló­ban, hova sza­lad­tál? Mi volt ilyen sür­gős? Az asszony érez­te, hogy most nem vic­cel a két fér­fi.

– Az üz­let­ben vol­tam – vá­la­szol­ta ko­mo­ran. – Kér­dez­zé­tek meg Már­ta né­nit… Be kel­lett en­ged­nem ta­ka­rí­ta­ni, nem?

So­mo­di újra ki­nyi­tott egy köny­vet.

– Ki az a Már­ta néni? – Nem emel­te fel fe­jét, úgy tett, mint­ha na­gyon ta­nul­má­nyoz­ná egy raj­zot.

– Vén­lány, a ta­ka­rí­tónk – vá­la­szolt Hel­der. – Nem ér­de­kes…

So­mo­di va­la­mit mor­dult.

– Kér­tek ká­vét? – kér­dez­te az asszony.

– Majd. – Hel­der in­tett a fe­le­sé­gé­nek, hogy ül­jön le.

– Meg­egyez­tünk – mu­ta­tott So­mo­di­ra –, meg­csi­nál­juk az üz­le­tet, fe­les­ben.

– Mi az, hogy fe­les­ben? – Az asszony hang­ja ér­des­sé vált, sze­me ha­ra­go­san vil­lant.

– Hát úgy – vá­la­szolt So­mo­di –, hogy az öt­let a ti­e­tek… Kö­zö­sen sze­rezzük meg, s én el­adom. így fe­les­ben. Igaz, Gyu­la? – Vá­laszt nem várt, to­vább ma­gya­ráz­ta. – Ah­hoz ne­kem sem­mi kö­zöm, hogy ti ho­gyan osz­toz­tok. Vé­gül is… a fe­le­sé­ge vagy, nem?

Az asszony nem a fér­jét néz­te, ha­nem So­mo­dit. Va­ló­já­ban, maga sem tud­ta mi­ért, va­la­mi je­let várt, egy hu­nyo­rí­tást, egy ujj­moz­du­la­tot, hogy So­mo­di az ő szö­vet­sé­ge­se, s Hel­dert majd csak ki­játsszák va­la­ho­gyan… Mert ab­ban bi­zo­nyos volt, hogy a fér­je nem osz­to­zik vele. S szin­te ab­ban is, hogy So­mo­di is az egész pénzt akar­ja.

– Mi a biz­to­sí­ték? – kér­dez­te.

A két fér­fi fel­ne­ve­tett, mint­ha jó vic­cet hal­lott vol­na.

– Mire? – kér­dez­te Hel­der.

– Biz­to­sí­ték? – kun­co­gott So­mo­di. – A be­csü­let­sza­vunk… Mi más le­het­ne… És az, ha ez té­ged meg­nyug­tat, hogy mind a hár­man tu­dunk az üz­let­ről. Ha az egyik köp… Most me­net köz­ben is, de ké­sőbb, ami­kor már a pénzt fel­vet­tük, ak­kor is… Mind­hár­munk­nak ele­gen­dő bi­zo­nyí­té­ka len­ne… Az iga­zi biz­to­sí­ték a bör­tön. A töb­bit a fér­jed­del be­széld meg.

– Ilyen hü­lye­sé­get! – há­bo­ro­dott fel Hel­der, de a sze­mé­ben még ott ma­radt a ne­ve­tés fé­nye. – Tő­lem akarsz biz­to­sí­té­kot? Ed­dig is együtt csi­nál­tunk min­dent…

Az asszony le­tet­te a po­ha­rat, a ha­ját si­mít­gat­ta mind a két ke­zé­vel. Tud­ta, hogy ez a moz­du­lat fi­a­tal há­zas ko­ruk­ban na­gyon tet­szett Hel­der­nek. A fér­fi egy pil­la­nat­ra rá­me­redt, ket­tőt-hár­mat nyelt, úgy gon­dol­ta, az asszony va­la­mit akar neki mon­da­ni négy­szem­közt… Ez meg­za­var­ta, fel­tá­pász­ko­dott, né­hány lé­pést bi­ce­gett, az­tán, mint aki hir­te­len ha­tá­ro­zott, vissza­ült a he­lyé­re.

Hel­der­né va­ló­ban a két fér­fit sze­ret­te vol­na ki­ját­sza­ni egy­más el­len, azt gon­dol­ta, va­la­ho­gyan el­ér­he­ti, hogy ő le­gyen mind a ket­tő bi­zal­ma­sa, lát­szó­la­gos szö­vet­sé­ge­se, így biz­to­san nem ma­rad ki az üz­let­ből a pénz­osz­tás­kor.

– Ne­kem az az el­vem – ma­gya­ráz­ta So­mo­di –, hogy nem sza­bad sem­mit sem túl­komp­li­kál­ni. El­ha­tá­ro­zás, cse­lek­vés. Az­tán vagy si­ke­rül, vagy nem. Ne­kem ed­dig még min­den si­ke­rült.

So­mo­di ész­re­vét­le­nül át­vet­te az irá­nyí­tást. Hel­der­né, aki va­ló­ban ag­gá­lyos­ko­dóbb ter­mé­sze­tű volt, néha még tett egy-egy el­len­ve­tést, az­tán ő sem szólt.

– Van­nak szer­szá­ma­im – fej­te­get­te So­mo­di, és újra be­csuk­ta a köny­vet. – Az éj­sza­ka szé­pen ki­fe­szít­jük an­nak az in­té­zet­nek az aj­ta­ját, be­sé­tá­lunk, s el­hozzuk azo­kat a raj­zo­kat… Dél­re már akár Mün­chen­ben is le­he­tünk… Ha­tá­ro­zott­ság, gyor­sa­ság, ez a fon­tos. Ha va­la­mi prob­lé­mánk lesz, ki­rán­gat­juk az ágy­ból az igaz­ga­tó urat, ol­da­lá­ba nyo­mok egy re­vol­vert.

Hel­der a fe­jét csó­vál­ta. Köz­ben az asszony­ra né­zett, már bán­ta, hogy az előbb nem hall­gat­ta meg, mit akar. So­mo­di ál­lan­dó­an azt haj­to­gat­ta, hogy az irat meg­szer­zé­sét rá kell bíz­ni, jó ter­ve van már­is… Ez len­ne az? Hisz ez egy nagy hü­lye­ség!

Az asszony ki­bá­mult az ab­la­kon, az­tán na­gyot só­hajt­va fel­állt.

– Me­gyek, fő­zök ká­vét…

Ami­kor el­tűnt a kony­há­ba ve­ze­tő aj­tón, So­mo­di Hel­der­hez for­dult. Alig hall­ha­tó­an kér­dez­te.

– Va­ló­ban be­avas­suk? Mert, ha el­mon­dom a ter­ve­met és Irén meg­gon­dol­ja ma­gát… Nem va­gyunk mi eh­hez ket­ten ele­gen?

Hel­der nem mond­ta, de ma­gá­ban meg­nyug­vás­sal vet­te tu­do­má­sul, hogy még­sem ez a hü­lye­ség So­mo­di ter­ve… Ezek sze­rint van egy olyan, amit vég­re is le­het haj­ta­ni…

Az asszony vissza­jött. Le­ült, nem szólt.

– A re­vol­ve­res éb­resz­tő – kezd­te Hel­der – ne­kem nem tet­szik… Azt ja­vas­lom, hogy pró­bál­juk meg ren­de­sen elő­ké­szí­te­ni a dol­got… Ta­lán van egy­pár na­punk…

Hel­der­né meg­le­pet­ten néz­te a fér­jét. Most oko­sat mond. So­mo­di fel­állt, ke­zét a mel­le előtt össze­kul­csol­ta, mint­ha imád­koz­na, a hang­ja is pa­pos­sá, ke­net­tel­jes­sé vál­to­zott.

– Én most ki­me­gyek a kony­há­ba… Lá­tom ba­rá­ta­im, hogy ti nem min­den­ben… Be­szél­jé­tek meg… Szól­ja­tok, ha be­jö­he­tek.

Hel­der na­gyon bam­ba ar­cot vá­gott, mint aki nem érti, mire való ez a já­ték, az asszony­nak azon­ban jól­esett a fi­gyel­mes­ség, min­dig is azt gon­dol­ta, So­mo­di­nak van szí­ve, s nem hagy­ja őt cser­ben. Íme, most is egy le­he­tő­sé­get ad neki. Há­lás volt érte. Még­is, mint akit ez az egész ügy nem na­gyon ér­de­kel, szenv­te­len han­gon utá­na­szólt.

– Vi­gyázz köz­ben a ká­vé­ra! Nem sze­ret­ném, ha le­ég­ne a ké­szü­lék. So­mo­di be­csuk­ta maga után az aj­tót.

– Le­het, hogy Pa­li­nak nem kel­lett vol­na szól­ni – tá­madt Hel­der a fe­le­sé­gé­re. – Mi­nek annyi felé osz­ta­ni a pénzt!

– Még egy fi­ty­in­get sem lát­tam…

– Az üz­let tu­laj­don­kép­pen az enyém – szi­szeg­te Hel­der. – Én hoz­tam, én fe­dez­tem fel…

Az asszony gú­nyos mo­sollyal néz­te há­bor­gó fér­jét. Egy pil­la­nat alatt na­gyon sok min­den ke­resz­tül­fu­tott az agyán, ré­gen el­mo­só­dott ké­pek éle­sed­tek ki, han­gok, mon­da­tok erő­söd­tek fel. Ez az az em­ber, aki őt tönk­re­tet­te. El­ámí­tot­ta, meg­szé­dí­tet­te, fe­le­sé­gül vet­te, az­tán eh­hez-ah­hoz kény­sze­rí­tet­te, hogy pénzt sze­rez­zen, s vé­gül meg­szö­kött tőle, ki nyu­gat­ra, a régi ál­mát ker­get­te, így vé­de­ke­zett, ami­kor vissza­tért. S ak­kor kezd­te az új üz­le­te­ket a lá­nyok­kal, a te­me­tő­ben rab­lá­sok­kal. S ő, aki va­ló­di úri­lány volt, aki ar­ról áb­rán­do­zott, hogy hosszú es­té­lyi ru­há­ban tün­dö­köl a kü­lön­fé­le fo­ga­dá­so­kon, bá­lo­kon, a pénz mi­att, a sok pénz ígé­re­te mi­att vissza­fo­gad­ta. Igaz, ki­csit saj­nál­ta is. Az­tán ez az ér­zés is el­múlt. Ma már csak üz­let­tár­sat lát ben­ne. Sőt, meg­bíz­ha­tat­lan üz­let­tár­sat…

– Mi az, hogy tiéd ez a csip­üz­let? És mi­ért nem há­rom­fe­lé oszt­juk majd a pénzt? Ha lesz egy­ál­ta­lán…

A fér­fi hi­deg han­gon vá­la­szolt.

– Az üz­let az enyém, én ha­tá­ro­zom meg, hogy ki ho­gyan ré­sze­sül. Meg­fon­tol­tam, ami­kor a fe­lét neki – bö­kött fe­jé­vel a kony­ha felé – fel­aján­lot­tam… A má­sik fele ma­rad ne­künk.

– Vagy­is ne­ked…

– Amit mond­tam, meg­mond­tam. A fele a mi­enk, a tied és az enyém! Jut is, ma­rad is. – Lát­ta, hogy az asszonyt ez a vá­lasz nem elé­gí­ti ki, be akar­ta fe­jez­ni az osz­toz­ko­dást, hát fel­aján­lot­ta. – A fe­lé­ből negy­ven szá­za­lé­kot a ne­ved­re íra­tok a bank­ban. Ha már ennyi csak a bi­za­lom… Negy­ven szá­za­lék is több száz­ezer dol­lár le­het… Meg­fe­lel?

So­mo­di nyi­tot­ta ki az aj­tót, ő tá­lal­ta fel a ká­vét, tál­cán hoz­ta, ki­tölt­ve csé­szék­be. Mo­so­lyog­va mond­ta.

– Itt a kávé! Kezd­jünk mun­ká­hoz! Re­mé­lem, min­den rend­ben. Hel­der bó­lo­ga­tott.

– Per­sze…

– Ak­kor hát, bele a kö­ze­pé­be! So­mo­di­nak el­tűnt az ar­cá­ról a mo­soly.

– Leg­el­ső fel­ada­tunk úgy ten­ni, mint­ha nem ter­vez­nénk sem­mit… És kel­le­ne né­hány ezer fo­rint… Van kész­pén­ze­tek? Ami ná­lam van, azt mind oda­adom… – Ki­sze­dett a za­kó­ja zse­bé­ből egy ma­rok ez­rest, a tár­cá­já­ból nyu­gat­né­met már­kát, szá­za­so­kat. Az asz­tal­ra csap­ta. – Csak pénz hoz újabb pénzt…

– Némi pén­zünk ne­künk is van – je­len­tet­te ki Hel­der. – De fo­rint… Mennyi kell?

– Még nem tu­dom pon­to­san… De… Es­té­re az a lány is kell, aki­vel az igaz­ga­tó he­tye­pe­tyé­zett. Úgy gon­do­lom, te Irén in­tézd to­vább a mu­la­tó­ban a dol­go­dat… És ne cso­dál­kozz, ha este ven­dé­ged lesz az igaz­ga­tó úr… Van te­le­fon­köny­ve­tek?

– Van – mond­ta Hel­der. Az asszony már nyúj­tot­ta is.

– Ez vi­dé­ki is?

– Nem… Csak pes­ti… De meg­kér­dez­het­jük a tu­da­ko­zó­tól, ami kell…

– Még csak az kéne… Hol le­het meg­néz­ni? Pos­tán?

– Ott, biz­to­san…

– Csak nem akarsz az igaz­ga­tó­nak te­le­fo­nál­ni? – kér­dez­te Hel­der­né.

– Te bízd ezt rám. Én már min­dent ki­gon­dol­tam. A lány­ról gon­dos­kodj. Jö­het a má­sik is, aki ak­kor is ott volt. Le­gye­nek, mond­juk az Anna presszó­ban este hét­re… Majd Gyu­la meg­mu­tat­ja ne­kem, hogy kik azok. Ül­je­nek és ká­véz­za­nak, egye­nek tor­tát, vagy amit akar­nak, de ne igya­nak sok szeszt. Ér­ted? Gyu­la, te várj meg itt, jó? – Fel­állt, a pénzt az asz­tal­ról vissza­gyö­mö­szöl­te a zse­bé­be. – Le­me­gyek te­le­fo­nál­ni… Az­tán még van egy kis dol­gom, s jö­vök… Gyu­la, tü­re­lem! – Az aj­tó­ból még vissza­for­dult. – A si­ker biz­tos!

Az asszony hi­tet­le­nül, rossz­ked­vű­en in­gat­ta a fe­jét. Ilyen egy­sze­rű len­ne? Ennyi az egész? Hogy el­ke­rül­je a be­szél­ge­tést, az ab­lak­hoz ment. Fél­re­húz­ta a füg­gönyt, s az ut­cá­ra bá­mult. Lát­ta, hogy So­mo­di át­si­et a túl­ol­dal­ra. Be­megy a tra­fik­ba, az­tán ki­lép, az aj­tó­ban rá­gyújt, a gyu­fa­szá­lat a föld­re dob­ja, s el­in­dul a Bel­vá­ros­ba ve­ze­tő utca felé. Még a sa­rok­ra sem ért, ami­kor el­in­dult egy vá­ra­ko­zó fe­hér autó a szom­széd ház elől, az útra ka­nya­ro­dott. Hel­der­né meg­es­kü­dött vol­na, hogy pon­to­san olyan, mint a tör­pe ko­csi­ja.