6.

Hód el­tűnt, Be­lez­nay őr­nagy fe­gyel­me­zet­ten hall­gat­ta vé­gig a je­len­tést ar­ról, hogy nem ta­lál­ják a fő­had­na­gyot. De lát­szott az ar­cán, hogy na­gyon mér­ges, egy­re vö­rö­sebb lett, s a sze­mé­ben is fe­ke­te su­ga­rak csil­lan­tak. Az ügye­le­tes tiszt­nek csak ennyit mon­dott.

– Ke­res­sék to­vább!

Pin­tér al­ez­re­des eny­hí­te­ni akart a fe­szült­sé­gen, atyai mo­sollyal je­gyez­te meg.

– Va­la­me­lyik lány­nál…

– De me­lyik­nél? – kér­dez­te vissza az ügye­le­tes tiszt. – Őszin­tén szól­va, már ket­tő­nél pró­bál­koz­tunk… Na­pok óta nem is lát­ták.

– A meny­asszo­nya?

– Ö sem.

Az al­ez­re­des a fe­jét csó­vál­ta.

– Le­buk­tat­tá­tok sze­gény fiút, mi?

– Nem – til­ta­ko­zott a tiszt –, nem… Kati ke­res­te itt te­le­fo­non, s eb­ből tud­tuk, hogy…

– Okos kö­vet­kez­te­tés – ne­ve­tett az al­ez­re­des.

De nem ne­ve­tett Be­lez­nay és a pa­rancs­nok, Bana sem. Ami­kor az ügye­le­tes tiszt ki­ment a szo­bá­ból, az ez­re­des ke­mény han­gon meg­kér­dez­te az őr­na­gyot.

– Mi­lyen rend van itt?

Be­lez­nay nem ha­bo­zott a vá­lasszal.

– Ezek sze­rint sem­mi­lyen.

– Hát nem sok, ha ez meg­tör­tén­het.

– Így igaz.

Az őr­nagy ka­to­ná­san állt az asz­tal mel­lett, moz­du­lat­la­nul, rez­ze­nés nél­kül. Az ez­re­des hagy­ta. Az járt az eszé­ben, amit az aka­dé­mi­án han­goz­tat­tak. „A be­osz­tott fe­gyel­me­zet­len­sé­gé­ben min­dig ré­szes a pa­rancs­no­ka is.” Ez le­het, hogy így van, de Be­lez­nay­ra, aki a fe­gye­lem min­ta­ké­pe le­het­ne – őrá?!

– Tud­ja, mit ta­nul­tunk az aka­dé­mi­án? A fe­gyel­me­zet­len be­osz­tott­nak fe­gyel­me­zet­len a pa­rancs­no­ka is.

A hely­zet­hez nem illő mó­don Pin­tér han­go­san fel­ne­ve­tett. Csak las­san vál­tott halk kun­co­gás­ba. Az ez­re­des meg­ro­vó­an né­zett rá.

– Ne­ked mi ba­jod?

– Sem­mi – nyög­te.

– Ak­kor, min mu­latsz ilyen jól?

Pin­tér le­küz­döt­te a kun­co­gást is. Már csak a sze­me mo­soly­gott.

– Azt la­tol­gat­tam, hogy Gá­bor­nak ki a pa­rancs­no­ka…

Az ez­re­des nem ér­tet­te azon­nal, hogy mire gon­dol a he­lyet­te­se. De Be­lez­nay gyor­san vá­la­szolt.

– A sor ná­lam vég­ző­dik.

Az ez­re­des le­gyin­tett.

– Mar­ha­ság… A fő­had­na­gyot kell el­fe­ne­kel­ni. Is­ten bi­zony, meg is te­szem! Mi­előtt nyug­díj­ba me­gyek, ve­szek egy nád­pál­cát, az­tán…

Kis szü­ne­tet tar­tott, ci­ga­ret­tát vett elő a do­boz­ból, s ő is a fal­ra akasz­tott tér­kép­hez lé­pett. – Te­hát, Split… A fő­had­nagy en­ge­dély nél­kül el­uta­zott a ten­ger­hez… Én így gon­do­lom… S ha ez így tör­tént, ak­kor ez a fő­had­nagy, már nem fő­had­nagy…

– A hód sze­re­ti a vi­zet – ezt is olyan hang­súllyal mond­ta Pin­tér al­ez­re­des, hogy be­il­lett vol­na egy ke­rek vé­dő­be­széd­nek.

– De ez a Hód bele is ful­lad­hat…

Be­lez­nay en­ge­délyt kért, hogy te­le­fo­nál­has­son. Ami­kor le­tet­te a kagy­lót, je­len­tet­te.

– Ba­las­sa fő­had­nagy nem hagy­ta el az or­szá­got. Min­den ok­má­nya a he­lyén van.

– Re­mél­tem is – nyug­táz­ta az al­ez­re­des. – Csak nő le­het a do­log­ban.

Bana Dé­nes hellyel kí­nál­ta a két tisz­tet.

– Ül­je­tek le… – Las­san foly­tat­ta. – Amit Hód kért, az éssze­rű. De most már ke­resz­tül­vi­he­tet­len… Majd meg­vizs­gál­juk, hogy ez a szol­gá­la­ti jegy hol utaz­ga­tott ennyi ide­ig, s mi­ért nem a köz­vet­len pa­rancs­no­ká­hoz ke­rült…

Bana el­hall­ga­tott, de a má­sik két tiszt sem szólt.

– De itt ez a pa­pír – az ez­re­des fel­mu­ta­tott egy gé­pelt szö­ve­get –, e sze­rint a ba­rá­tunk ma reg­gel újra át­lép­te a ha­tárt. Meg kel­le­ne tud­nunk, mi a cél­ja… És a szo­ká­sos in­téz­ke­dé­se­ket is te­gyük meg… Nagy baj, hogy nin­csen meg ez a fiú… Mert et­től sok min­den ki­te­lik, le­het­sé­ges az is, hogy…

Az ez­re­des nem fe­jez­te be a mon­da­tot, de mind a hár­man ugyan­ar­ra gon­dol­tak. Le­het, hogy Hód már mind­azon túl van, ami­ről ők csak most akar­nak ha­tá­roz­ni.

– Akár­ho­gyan is van, igen ke­mé­nyen meg kell fe­nyí­te­ni a fő­had­na­gyot – adta ki az uta­sí­tást az ez­re­des. – Ilyen hü­lye hely­ze­tet te­rem­te­ni! Eb­ben a be­osz­tás­ban az ilyes­faj­ta fe­gye­lem­sze­gé­sek ha­lá­lo­sak is le­het­nek! Ezt én nem tűr­he­tem, bár­ki­ről is van szó – szin­te lé­leg­zet­vé­tel nél­kül foly­tat­ta az al­ez­re­des felé for­dul­va –, és ne is véd­je sen­ki! Nem le­het csak úgy, egy­sze­rű­en el­tűn­ni! A fene a ka­lap­ját!

– Na­gyon szé­gyel­lem – mond­ta Be­lez­nay.

Eb­ben a pil­la­nat­ban – mint­ha va­la­ki meg­ren­del­te vol­na vil­log­ni kez­dett a te­le­fon jel­ző­je. Bana meg­nyo­mott egy gom­bot és be­le­szólt.

– Hall­ga­tom…

– Je­len­tem, Hód­tól üze­ne­tet kap­tunk – hang­zott a ké­szü­lé­ken.

– És mi a szö­veg?

– Csak ennyi: „Ta­va­szi szél vi­zet áraszt.”

Bana el­ne­vet­te ma­gát.

– Kö­szö­nöm. Va­la­mi más?

– Ennyi.

– Rend­ben. Vége.

Be­lez­nay Gá­bor őr­nagy arca las­san en­ge­dett a me­rev­sé­gé­ből. Az al­ez­re­des ezt mond­ta.

– Nem kell en­nek vé­dő­ügy­véd…

– Csak las­san a test­tel – do­bolt az asz­ta­lon az ez­re­des. – Et­től még fe­gyel­me­zet­len ma­rad a fic­kó… És tu­laj­don­kép­pen ki irá­nyít­ja ezt a szol­gá­la­tot? Hód vagy mi?

Sen­ki sem vá­la­szolt a kér­dés­re.

Az őr­nagy fel­állt. En­ge­délyt kért a tá­vo­zás­ra. In­téz­ked­nie kell. Bana bó­lin­tott.

– Vi­szont­lá­tás­ra.

Ami­kor az őr­nagy be­húz­ta maga után az aj­tót, az ez­re­des ke­ser­nyé­sen meg­je­gyez­te.

– Lá­tod, Béla, el­lus­tult az agyunk… Mi még csak né­hány órá­ja kap­tuk az ér­te­sí­tést, s ez a fiú, már azt üze­ni, hogy a ta­va­szi szél… Hon­nan szer­zi az in­for­má­ci­ót? És azon­nal cse­lek­szik… Pe­dig biz­to­san tud­ja, hogy mér­ges va­gyok, ha nem tart­ja a szol­gá­la­ti utat.

Az al­ez­re­des a pa­rancs­no­ká­ra mu­ta­tott.

– Te mon­do­ga­tod ál­lan­dó­an, hogy eb­ben a szak­má­ban az ön­ál­ló gon­dol­ko­dás, a gyors hely­zet­meg­íté­lés, és az éssze­rű cse­lek­vés a si­ker tit­ka… Te ne­vel­ted erre ezt a fiút is…

– Igaz… De…

– Ha igaz, ak­kor örülj neki… És ne­hogy azt hidd már, hogy a fő­had­nagy így szü­le­tett! A te­het­sé­gét hoz­ta ma­gá­val, de at­tól még a víz­be fúl­hat­na, hogy té­ged idéz­ze­lek…

Ba­ná­nak lát­ha­tó­an jól esett a di­csé­ret. Mert való igaz, hogy a fő­had­na­gyot ő vá­lasz­tot­ta ki a je­lent­ke­zők kö­zül. S már ak­kor azt mond­ta Pin­tér­nek: ez a fiú nagy nye­re­sé­ge az el­há­rí­tás­nak, pe­dig ak­kor Ba­las­sa Pé­ter­ben még csak va­la­mi ro­man­ti­kus el­kép­ze­lés élt er­ről a mun­ká­ról. Bár az is igaz, hogy a fő­had­nagy na­gyon ha­mar szárny­ra ka­pott, s olyan ügye­ket ol­dott meg, ame­lyek sok bor­sot tör­tek tár­sai orra alá.

– Öreg­szünk, Béla, öreg­szünk…

Pin­tér hát­ra­dőlt a fo­tel­ban, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Már a cse­cse­mő is öreg­szik…

Bana fel­állt, le­ült Pin­tér mel­lé a bőr­fo­tel­ba.

– Na­gyon ko­mo­lyan kell ez­zel az üggyel fog­lal­koz­ni, Béla. Nem sza­bad en­ged­ni, hogy Hód par­ti­zán­kod­jon… Gon­dolj az In­ter­pol lis­tá­já­ra… Ké­szül va­la­mi… És nem is kis do­log! Hó­dot biz­to­sí­ta­ni kell, ezek nem fog­nak vic­cel­ni, ha arra ke­rül a sor… Te­hát a fő­had­nagy je­lent­kez­zék, be­szél­jen vele Be­lez­nay, vi­tas­sák meg az el­kép­ze­lé­se­ket, mi is is­mer­ked­jünk meg a ki­ala­kí­tott terv­vel.

– He­lyes – bó­lin­tott az al­ez­re­des.

– Ha le­het, már hol­nap ta­lál­koz­zék vele Be­lez­nay.

– Jó. In­téz­ke­dem.

Bana a ci­ga­ret­tás­do­boz­ba nyúlt, uj­ja­i­val mor­zsol­gat­ta a ci­ga­ret­tá­kat, a do­hány ki­hul­lott be­lő­lük, a pa­pír el­sza­kadt. Pin­tér ag­gód­va fi­gyel­te, hogy mit csi­nál a fő­nö­ke.

– Tönk­re­te­szed! Hal­lod, tönk­re­te­szed, az egé­szet ki­dob­ha­tod.

Bana cso­dál­koz­va né­zett a do­boz­ba.

– Na, fene… Tény­leg… De egé­szen má­sutt járt az eszem… És úgy­is le aka­rok szok­ni a ba­gó­ról… Te is job­ban ten­néd.

– Ez már le­he­tet­len. Mit csi­nál­nék a sok ha­mu­tar­tó­val?

A tit­kár­nő je­len­tet­te, hogy a pa­rancs­no­kot ke­re­si a fe­le­sé­ge.

– Mond­ta neki, hogy tár­gya­lok?

– Igen… De azt mond­ja, csak egy perc­re, va­la­mi fon­to­sat akar kö­zöl­ni.

– Ak­kor kap­csol­ja – só­haj­tot­ta az ez­re­des.

Pin­tér fel­állt, hogy ki­megy a szo­bá­ból, de Bana in­tett, ma­rad­jon.

– Tes­sék, Il­di­kó, mond­jad!

Az asszony hang­ját tisz­tán le­he­tett hal­la­ni akár két mé­ter­re is a te­le­fon­tól.

– Mi­lyen nap van ma? – kér­dez­te.

– Ezért hív­tál fel? – in­du­la­tos­ko­dott az ez­re­des.

– Ezért. Mert el­fe­lej­tet­ted, hogy szer­da van.

– Na és? Mi­ért fon­tos ez?

– Ol­vas­tam az új­ság­ban, hogy ma le­het men­ni ló­ver­senyt néz­ni.

– Hová?

– Ki aka­rok men­ni a ló­ver­seny­re. Ér­ted? Én még so­ha­sem vol­tam ló­ver­se­nyen. Nyer­ni aka­rok. A lot­tón meg to­tón, te tu­dod leg­job­ban, so­ha­sem nyer­tem még egy fi­ty­in­get sem. Ki sze­ret­ném pró­bál­ni a sze­ren­csé­met. Pa­kolj el, és gye­re ér­tem! Nin­csen sok időd, mert…

– Várj egy ki­csit – mond­ta az ez­re­des. Az­tán Pin­tér­hez for­dult. – Nincs ked­ved ki­men­ni az üge­tő­re?

He? – Pin­tér még nem is vá­la­szol­ha­tott, Bana már mond­ta is a fe­le­sé­gé­nek.

– Én nem tu­dok most, nem érek rá, de Béla ki­kí­sér… Át is adom a kagy­lót, be­szél­jé­tek meg, ne­kem dol­gom van.

Pin­tér fej­csó­vál­va vet­te át a kagy­lót. De azért ked­ve­sen mond­ta.

– Én el­kí­sér­lek, tu­dod, Dé­nes be­le­me­rült a mun­ká­ba, s ilyen­kor jobb, ha hagy­juk.

Az asszony ne­he­zen egye­zett bele, hogy ne a fér­jé­vel men­jen ki elő­ször éle­té­ben a ló­ver­seny­pá­lyá­ra. Vé­gül be­ad­ta a de­re­kát.

– Jól van, Béla. Gye­re! – S le­tet­te a kagy­lót.

Bana még lé­leg­zet­hez sem en­ged­te jut­ni, már­is be­szél­ni kez­dett hoz­zá.

– Tu­dod, a ló­ver­seny még­is jobb, mint­ha Má­ria­pócs­ra hív­na za­rán­dok­út­ra… Jól fogsz szó­ra­koz­ni… Az­tán nyer­je­tek ne­kem egy­mil­li­ót! – ke­dé­lyes­ke­dett az ez­re­des.

Pin­tér a szá­ját húz­gál­ta.

– Dé­nes, ez nem volt szép tő­led… Ne érts fél­re, én szí­ve­sen va­gyok Il­di­kó tár­sa­sá­gá­ban, de…

Meg­dör­dült az ég.

Az al­ez­re­des re­mény­ked­ve kap­ta fe­jét az ab­lak felé.

– Le­het, hogy el­mos­sa az eső a ver­senyt…