13.

Bana ez­re­des sür­gős ta­lál­ko­zó­ra hív­ta Hó­dot. A kő­bá­nyai Új­he­gyi la­kó­te­le­pen vár­ta, a tó mel­lett. Be­szállt a fe­ke­te Mer­ce­des­be, s el­in­dul­tak Fe­ri­hegy felé. Szo­ká­sá­tól el­té­rő­en az ez­re­des most meg­for­dí­tot­ta a sor­ren­det: elő­ször nem Hód­nak kel­lett be­szá­mol­nia ész­re­vé­te­le­i­ről, ha­nem az el­há­rí­tás pa­rancs­no­ka kö­zöl­te mon­da­ni­va­ló­ját.

– A leg­utób­bi ta­lál­ko­zá­sunk­kor dez­in­for­mál­tam ma­gát. Ezért kel­lett sür­gő­sen ide­jön­nie… Em­lék­szik, azt mond­tam, hogy Bíró Adélt Mis­kol­con ta­lál­ták hol­tan. Ez nem fe­lel meg a té­nyek­nek.

Hód igye­ke­zett el­foj­ta­ni a mo­so­lyát. Csak annyit mon­dott.

– Tu­dom.

– Maga tud­ja ezt? – né­zett rá Bana Dé­nes.

– Igen, ez­re­des elv­társ, tu­dom.

– Jó, majd el­mond­ja, hon­nan ju­tott a tu­do­má­sá­ra. – Kis csend után még hoz­zá­tet­te. – Ma­gá­nak so­sem le­het újat mon­da­ni…

Hód hall­ga­tott.

– Azt is tud­ja, mi a neve?

– Igen. Csi­be Juli… Vagy­is Ber­eg Ju­li­an­na…

– He­lyes… Azt is tud­ja, mi­ért ne­vez­ték Csi­bé­nek? Hód az ez­re­des­re né­zett. Bana mo­soly­gott.

– Igen, ez­re­des elv­társ.

– Mi­ért?

– Amíg a Pa­nex­nél dol­go­zott, sok apró dol­got el­emelt, s el­ado­gat­ta… Ami­kor a fe­gyel­mi­je volt, va­la­ki azt in­dít­vá­nyoz­ta, hogy át kell adni a rend­őr­ség­nek. Az egyik fe­gyel­mi biz­tos erre azt mond­ta: ilyen csir­ke ügyek­kel nem kell ter­hel­ni a ha­tó­sá­got… Ki­rúg­ták a Pa­nex­től, de azért a csúf­név raj­ta ma­radt.

Az ez­re­des bó­lin­tott.

– Így igaz… S azt is tud­ja, ki men­tet­te meg a nőt a bí­ró­ság­tól? Ki volt az, aki in­dít­vá­nyoz­ta, in­téz­zék el az ügyet há­zon be­lül?

Hód szin­te öröm­mel mond­ta.

– Ezt nem tu­dom, ez­re­des elv­társ!

– Hét­fa­lu­si… Jó, mi?

Köz­ben már Fe­ri­hegy­re ér­tek. Egy mel­lék­ut­cán buk­kan­tak ki a re­pü­lő­tér­hez, de az ez­re­des azon­nal for­dult is vissza.

– Nagy a for­ga­lom… Gon­do­lom, a ha­lál kö­rül­mé­nye­i­ről nem tud…

– Nem…

– Né­hány dol­got fel­de­rí­tet­tünk, né­hány azon­ban ho­mály­ban ma­radt. A lé­nyeg, hogy a gyil­kost le­tar­tóz­tat­ták.

– Gyor­san ment… – is­mer­te el Hód.

– Nem volt ne­héz. Meg­tud­tuk, hogy a lány­nak már évek óta ud­va­rol egy pa­ti­kus… A bon­co­lás pe­dig ki­mu­tat­ta, hogy mé­reg vég­zett Csi­be Ju­li­val… El­hoz­tuk a gyógy­szer­tár­ból a pa­ti­kust, aki azon­nal val­lott… Fél­té­keny­ség­ből mér­gez­te meg a lányt… Elég szo­mo­rú ügy… Ez a Csi­be Juli kül­föl­di­ek­kel is­mer­ke­dett, a fér­fi nem tűr­te, ál­lan­dó­an ve­sze­ked­tek. Pe­dig Juli még a meny­asszo­nya sem volt… A pa­ti­kus rá­akasz­ko­dott a lány­ra, fél­té­keny­ség­ből több­ször meg is ver­te. Most sem akar­ta el­en­ged­ni Ju­lit, aki ke­rek pe­rec meg­mond­ta a fér­fi­nak, hogy Mis­kolc­ra megy, mert ott egy nagy­pénzű pa­sas nya­ral, s ő azt meg­fog­ja ma­gá­nak. És férj­hez is megy hoz­zá. Kér­dez­tük a ne­vét a kül­föl­di­nek, de a pa­ti­kus csak annyit tu­dott, hogy gö­rö­gös hang­zá­sú… Ez pe­dig na­gyon fon­tos. Üdül­get ugyan­is egy oszt­rák-gö­rög a Juno Szál­ló­ban, s ez a fér­fi már két­szer is kap­cso­la­tot ke­re­sett egy Roxyn nevű nyil­ván­tar­tott ipa­ri kém­mel… S Csi­be Juli holt­tes­tét an­nak az el­há­rí­tó tisz­tünk­nek a szo­bá­já­ban ta­lál­ták, akit erre a gö­rög­re ál­lí­tot­tunk…

– Ho­gyan tör­tént a gyil­kos­ság, ez­re­des elv­társ? – kér­dez­te Hód.

– A pa­ti­kus olyan mér­get ke­vert, s adott be a lány­nak, ami négy-öt óra múl­tán hir­te­len szív­gör­csöt okoz. Pon­to­san ki­szá­mí­tot­ta, mi­kor ke­rül­het a nő a gö­rög ágyá­ba…

– És oda ke­rült?

– Nem… A mi gö­rö­günk ép­pen az el­há­rí­tónk­kal va­cso­ráz­ha­tott, ami­kor a lány meg­ér­ke­zett. Né­hány do­log azon­ban igen ér­de­kes. Pél­dá­ul: sen­ki­től sem kér­dez­te meg, me­lyik a gö­rög szo­bá­ja, fel­lo­pa­ko­dott gon­do­san, ko­pog­ta­tott, vá­laszt nem ka­pott, hát el­csen­te a szo­ba­asszony kis szo­bács­ká­já­ban levő táb­lá­ról a kul­csot, s be­ment. Tech­ni­ku­sa­ink be­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy a gö­rög ci­pel­het­te át a mi tisz­tünk szo­bá­já­ba. Meg­vizs­gál­tuk a gö­rög szo­bá­ját, a fo­tel­ban ta­lál­tunk tex­til­nyo­mo­kat, s ugyan­ak­kor a gö­rög fe­ke­te za­kó­ján is volt né­hány szál a lány se­lyem­ru­há­já­ból, sőt a ha­já­ból is… Az elv­társ­nő, aki vele va­cso­rá­zott, ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ta, hogy egy­szer a gö­rög ki­ment a vé­cé­re… Kb. öt-hat per­cig volt tá­vol. Te­hát át­vi­het­te a nőt az egyik szo­bá­ból a má­sik­ba… A kér­dés te­hát: hon­nan tud­ta a nő, hogy me­lyik szo­bá­ba kell men­nie, s hon­nan a gö­rög, hogy fél­be kell sza­kí­ta­ni a va­cso­rát? De van más rej­tély is… Az elv­társ­nő­nek a va­cso­rá­nál az a ha­tá­ro­zott gya­nú­ja tá­madt, a fér­fi tud­ja, hogy ő ki­cso­da… De hon­nan tud­ta? Na­gyon el­gon­dol­koz­ta­tó kér­dé­sek ezek… A lány tás­ká­já­ban meg­ta­lál­ták Bíró Adél sze­mély­iga­zol­vá­nyát, sőt Adél­nak szó­ló le­ve­le­ket is tar­tott ma­gá­nál. Mi­vel a két lány ha­son­lí­tott egy­más­ra, fő­képp a frizu­rá­juk, az elv­társ­nő, aki a gö­rö­göt kap­ta fel­ada­tá­ul, már min­den­kit úgy tá­jé­koz­ta­tott, hogy Bíró Adél a ha­lott nő… Ho­gyan ke­rül­tek Bíró sze­mé­lyi tár­gyai Ber­eg Ju­li­an­ná­hoz? Mi­lyen kap­cso­lat fűz­te őket egy­más­hoz?

Az ez­re­des egy nép­te­len ut­cá­ban le­ál­lí­tot­ta az au­tót. Ki­nyi­tot­ta az aj­tó­kat, na­gyon me­leg volt a ko­csi­ban…

– Jó len­ne egy po­hár hi­deg sör…

Hód sze­me előtt is azon­nal meg­je­lent egy nagy fü­les kor­só, s ben­ne a gyön­gyö­ző, arany­ló ital, te­te­jén ujj­nyi fe­hér hab­bal.

– Én sem bán­nám, ez­re­des elv­társ…

Az ez­re­des meg­nyal­ta a ki­szá­radt aj­kát, s ne­vet­ve mond­ta.

– Ve­ze­tés köz­ben nem iszunk… Meg­ál­lí­ta­nak a fej­va­dá­szok, s meg­szon­dáz­tat­nak…

Ne­vet­tek.

– Foly­tas­suk – mond­ta az ez­re­des –, ne­kem még ma­szek nyo­moz­ni­va­lóm is van…

Hód ke­rek­re nyílt szem­mel bá­mult rá.

– A fene egye meg, egy ku­tya után nyo­mo­zok… Az anyó­som ku­tyá­ja el­inalt…

– Se­gít­he­tek? – kér­dez­te Hód.

– Kö­szö­nöm, de nem… Maga fog­lal­koz­zon csak or­szá­gos ügyek­kel… Majd csak meg­ta­lá­lom va­la­hol… Már több mint egy hete, min­den­nap leg­alább öt per­cet ke­re­sem…

Hód meg­koc­káz­tat­ta a tré­fás meg­jegy­zé­sét.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, ilyen nagy in­ten­zi­tás­nak meg lesz az ered­mé­nye…

Bana Dé­nes mo­so­lyog­va né­zett be­osz­tott­já­ra.

– Én is úgy gon­do­lom – bó­lin­tott, az­tán ko­moly­ra for­dí­tot­ta, a szót. – Néz­ze, fő­had­nagy elv­társ, itt most két ügy hir­te­len ta­lál­ko­zott. A Pa­nex-ügy, vagy ne­vez­het­jük úgy is, Bíró Adél-ügy és a mi li­cen­c­iro­dát szer­vez­ge­tő tár­sa­sá­gunk kö­zött kap­cso­lat van… Hát per­sze, mo­so­lyog­hat, ma már ez nem ha­tal­mas fel­fe­de­zés… De tény… S úgy gon­do­lom, ma­gá­nak is meg kel­le­ne is­mer­ked­nie Roxyn úr­ral és a gö­rög­gel…

– Öröm­mel, ez­re­des elv­társ…

– Tud­ja, van még itt va­la­ki, aki­re fi­gyel­nie kel­le­ne… Va­la­hogy az is össze­kö­ti ezt a két ügyet… Egy nyelv­ta­nár… Bács­kai Fe­renc… Az tör­tént ugyan­is, hogy Fi­gye­lő­cso­por­tunk el­kí­sér­te Roxyn urat egy ki­rán­du­lás­ra Kő­szeg­re. Ott ta­lál­ko­zott egy fér­fi­val, az út­le­ve­lé­ben John Barry név sze­re­pelt. Egy ka­mi­ont kí­sért, az egyik győ­ri gyár­nak ho­zott gép­al­kat­ré­sze­ket. Nos, ez a fi­a­tal­em­ber, mi­után igen kö­rül­te­kin­tő mó­don a kő­sze­gi plé­bá­nia­temp­lom­ban tár­gyalt Roxyn­nal, Győ­rött pa­ko­lás köz­ben egy le­vél­bo­rí­ték­ban va­la­mit ka­pott et­től a nyelv­ta­nár­tól… Nem be­szél­tek egy szót sem, Bács­kai Fe­renc el­sé­tált a gyár­ka­pu előtt, el­ej­tet­te a bo­rí­té­kot, amit ez a Barry fel­vett. Ter­mé­sze­te­sen pa­ran­csot ad­tunk, hogy ami­kor a ka­mi­on He­gyes­ha­lom­ra ér, ku­tas­sák át, de sem­mit sem ta­lál­tak. Még a bo­rí­té­kot sem. Pe­dig egy ko­csink kö­zel­ről kö­vet­te egész a ha­tá­rig… Nos, mára ennyi elég.

– Ez­re­des elv­társ, is­me­rem ezt a nyelv­ta­nárt. Né­hány ja­vas­la­tom len­ne.

– Tes­sék.

– Je­len­tem, a mun­ká­mat nagy­ban meg­könnyí­tik ezek az össze­füg­gé­sek. Né­hány adat­ra len­ne szük­sé­gem. Le­he­tő­leg gyor­san.

– Az előbb ja­vas­la­tot mon­dott, most meg ada­to­kat kér.

– Ez­re­des elv­társ, sze­ret­ném, ha meg­kap­hat­nám azok­nak a dol­lár­mil­li­ó­kat ígé­rő üz­le­tek­nek a lis­tá­ját, me­lyek az el­múlt há­rom-négy hó­nap alatt meg­hi­ú­sul­tak… S ja­va­sol­nám, hogy va­la­ki be­szél­jen a Pa­nex igaz­ga­tó­já­val, meg kel­le­ne tud­ni, mi­lyen na­gyobb üz­let­kö­tést, aján­la­tot ké­szí­te­nek elő…

– Rend­ben van, fő­had­nagy elv­társ.

– Bo­csá­na­tot ké­rek, de né­hány üzem-, il­let­ve vál­la­lat­ne­vet mon­da­nék. Gon­do­lom, ezek sze­re­pel­nek majd az ál­ta­lam kért lis­tán.

– Ta­lán már le is tud­ná dik­tál­ni az egész név­sort?

Hód ülve össze­csap­ta a bo­ká­ját, ki­egye­ne­sí­tet­te a de­re­kát, s ka­to­nás han­gon fe­lelt.

– Ez­re­des elv­társ, je­len­tem, va­ló­ban le­dik­tál­hat­nám! Bana ez­re­des hi­tet­len­ked­ve né­zett rá.

– Ma­gá­nak va­la­mi ör­dö­ge le­het. Tes­sék, mond­ja. Hód újra ké­nyel­me­sen ült.

– Há­rom na­gyobb kül­ke­res­ke­del­met foly­ta­tó vál­la­lat­ról le­het szó. Ezek: a Pa­nex, a Mo­tor­ko­csi Gyár és a No­vim­pex.

Az ez­re­des bó­lin­tott.

– Ha az ada­tai he­lye­sek, be­szé­lünk az ör­dö­gé­ről is… Kö­szö­nöm, hogy el­jött, vi­gyáz­zon ma­gá­ra… – Ezt amo­lyan apá­san mond­ta az el­há­rí­tók fő­nö­ke, az­tán ke­mé­nyebb han­gon hoz­zá­tet­te. – Tá­voz­hat!

Hód meg­bic­cen­tet­te a fe­jét, ki­szállt a ko­csi­ból, s gyors lép­tek­kel el­in­dult arra, ahol a busz­meg­ál­lót sej­tet­te. Az ez­re­des be­húz­ta a Mer­ce­des aj­tó­it. Már a vá­ros­ban járt, ami­kor eszé­be ju­tott: a fő­had­nagy nem árul­ta el, hon­nan sze­rez­te az ér­te­sü­lé­se­it Csi­be Juli ki­lé­té­ről…