10.
Aki az erkélyajtónál dalolt, belépett a szobába. S nagyot röhögött.
– Mamma mia, ti meg mit kaparásztok ott a levegőben?
A szoba harsogott a nevetéstől. Benito káromkodott, ordítozott.
– Hülyék, barmok! És ha lövők?! Megmondom én nektek, hogy kit ugrassatok!
Eltolta útjából az egyik fotelt, s az ágyon fetrengő, a röhögéstől szinte jajveszékelő alakokra vetette magát.
Gina lassan leeresztette a karját. Az ajtóban maradt, az ijedtségtől majdnem sírt, sehogyan sem tudott magához térni. Magyarul mondogatta.
– Istenkém, Istenkém…
Az egyik „támadó” a kopaszodó Giulio volt, a másik meg Danilo, a puskás. Benito ököllel verte a hátukat, előbb igazán dühből, aztán ő is nevetni kezdett.
– A fene belétek… Aztán összeölelkeztek.
– Látod, itt vagyunk… Eddig minden nagyszerűen sikerült. A puskás férfi ment Ginához.
– Gyere, kisasszony, nem bántunk… Hoztunk egy kis italt, keríts valahonnan poharakat.
Gina a fürdőszobából is behozta a poharakat, Giulio kibontotta a palackot.
– Igyunk – emelte fel a poharát, mint egy győztes hadvezér –, igyunk a további sikerekre!
– Segítsen isten bennünket – válaszolt Benito.
Gina is ivott, pedig már nem kívánta, de nem mert ellenkezni.
– Csináljatok rendet! – utasította a társait Benito.
A férfiak a fotelokat, az asztalt helyezték újra barikádsorba, Gina az ágyat simítgatta, helyére tette a párnákat, megigazította a plédeket.
Giulio a szobát dicsérte. Benito felemelt ujjal intett csendet, a hangoskodás áthallatszik a másik szobába. Beszéljenek halkan.
– Oké – suttogta Danilo.
Leültek, közel egymáshoz, újratöltötték a poharakat.
– Na, halljam, mi van – kezdte a komoly beszélgetést Benito. Először Giulio válaszolt.
– Mondtam, minden rendben… A határon semmi… Csak nagyjából néztek meg.
– És a gázdugattyú?
– Mondom, hogy semmi… Megfogdosta a határőr. Meg sem kérdezte, mi az… Aztán a terv szerint indultam Kőszegre. Kaptam szobát, az ablak egy templomra néz. Remélem, segít is a Szűzanya.
– És te? – fordult Danilóhoz Benito.
– Semmi.
Benito bólogatott, aztán belemarkolt a két fiú alsókarjába, s sziszegve, indulatosan kérdezte.
– És miért jöttetek ide? Ki engedte meg? És ti hogyan találkoztatok? És ez itt Budapest? Ez itt a Novotel Szálló?
Nem engedte el karjukat, tovább szorította. A két férfi hebegett valamit, hogy ők már Bécsben megegyeztek, de Benito nem figyelt rájuk.
– Tudjátok, mi járna egy ilyen dologért a háborúban? He? Főbelövés! És most mi mit csinálunk? Nyaralni jöttünk ide, mert itt is süt a nap? Mi? Hát nem vettetek még részt akcióban? Hülyék! Miattatok fogunk lebukni!
A két férfi magához tért, kirángatták a karjukat.
– Lebukni? – kérdezte Danilo. – Azt hiszed, hogy valaki is gyanakszik ránk? Ne láss rémeket! Úgy gondolod, beengednek ide, ha nem lennénk tiszták…
Giulio csak annyit mondott.
– Csupa kék lesz a karom…
Benito hol az egyikre nézett, hol a másikra.
– Ezek nem normálisak…
Felállt, kisétált az erkélyre, s leült az egyik fonott székre. Az arcát a tenyerébe temette. A hold fehérre festette a haját, olyan volt, mintha ősz lenne.
Giulio ment utána, a vállára tette a kezét, úgy vigasztalta.
– Hülyéskedtünk egy kicsit, na… Nem kell mellre szívni… Nem lesz ebből semmi baj… Majd meglátod… És többet nem csinálunk ilyet.
Benito lerázta a válláról Giulio kezét.
– Menjetek a pokolba…
Giulio segélykérően nézett Danilóra, aki grimaszt vágott: nem érdekli, ő nem fog könyörögni. Bort töltött és ivott. Mint akinek ez a legfontosabb dolga.
Gina az ágyra kuporodva hallgatta a vitát. Kétségbeesve figyelte a fiúkat. Sejtette ő, hogy valamilyen más cél hozta ide Benitót, nem Magyarország megismerése… Inkább maradt volna Milánóban pincérnek, vagy a hegyen, akármilyen hideg is van ott. Már a börtönben látta magát, a cellában, ahol ütik-verik, tüzes vassal kínozzák… Nem tudta visszatartani a sírást. Először csak szipogott, aztán felbömbölt, mint egy hajókürt.
Benito visszanézett rá. Felállt, s hozzálépett.
– Hát te miért bőgsz? Mióta a régi hazádban vagyunk, állandóan bőgsz…
A puskás fiú alkalmat látott a visszavágásra.
– Mi idejöttünk, rendben van. Hibáztunk. És te? Kipakolsz itt a lány előtt… Ez nem hiba? Erre válaszolj!
Benito Gina haját simogatta.
– Ez nem ugyanaz… Ez a lány hozzánk tartozik… Ő is részes mindenben…
– Nana – vélte Giulio, zsebkendőjével törölgette az izzadságcseppeket a homlokáról. – A kisasszony mégsem ugyanaz, mint mi…
– Megáldott veletek az isten – sóhajtott Benito, s ő is a pohár után nyúlt. – A fene fog veletek veszekedni…
Giulio és Danilo mosolyogva ült vissza a helyére. Most már Danilo is kötelességének tartotta, hogy megbékítse Benitót.
– Mostantól kezdve – ígérte határozottan – nem kell tartanod semmitől, minden úgy megy majd, mint a karikacsapás.
Erre Benito vágott grimaszt. Azt jelezte, hogy nem nagyon hisz ő ebben… De azért azt mondta:
– Helyes…
Gina tovább szipogott.
– Szedd össze magad, kisasszony – mondta Danilo. – Ha valaki fél, már veszített is… Egyébként sem csinálunk mi semmi olyat, ami miatt félnünk kellene… Nahát!
A lány nem mérlegelte, hogy az előbbi beszélgetés és a fiú mostani kijelentése között milyen nagy a szakadék, de újra zokogni kezdett. Hangosan, mintha máris a kínzókamrában lenne.
A férfiak tanácstalanul nézték egy kis ideig, aztán elfordultak tőle. Giulio azonban megjegyezte.
– Nem kell ilyen munkához lányt hozni… Hogy juthatott ilyen az eszedbe? – kérdezte Benitót.
– Nem nekem… Parancsra hoztam…
– Az más…
A puskás is bólintott.
– Igen… Az más.
Nem kérdezték, kinek a parancsára. De a pillanatnyi hallgatás beszédes volt: tudták, ki parancsol. S azt is, hogy nem lehet szembeszállni vele. Vagy talán nem is kell. Mert ő mindent jobban tud. S őrájuk ez nem is tartozik. Nekik végre kell hajtani azt, amit mondanak. Ennyi az ő részük.
Benito is észrevette, hogy visszaállt a fegyelem. Merthogy ő is parancsra cselekszik, a társai is elfogadják az ő főnökségét. S tulajdonképpen eddig sem akarták ők megszegni a szabályokat, csak hát régi barátok, s úgy gondolták, ennyit megengedhetnek maguknak. Hülyéskednek. Majdnem hangosan ki is mondta: ez az egész esti hecc, amolyan olaszos hülyeség volt. Az egészen biztos, hogy egyetlen más nemzet fiai sem lettek volna ennyire meggondolatlanok egy tréfa kedvéért…
Giulio szedelőzködni kezdett. Felemelte a fotel karfájára dobott zakóját, felvette, aztán ismét levetette.
– Hoztam magammal, mert azt hittem, elmegyünk valahová… Most csak bajom van vele…
Gina arcán elmaszatolódott a festék. Fekete, kék, piros és fehér csíkok furcsa bohócpofácskát mázoltak rá. A sírásra görbített ajka, a borzas haja is ezt hangsúlyozta. Giulio szerette volna felvidítani, megállt előtte és jobbra-balra hajolva szemlélgette.
– Nézzétek a kisasszonyt… Na, mit szóltok? Olyan, mint egy aranyos bohóc… Ha Fellini erre járna, Massina nyugdíjba mehetne…
Danilo is vette a lapot.
– Valóban… Filmezni kellene… Nézd, Benito, nincs igazunk? Benito mosolyogva nyújtotta kezét a lánynak.
– Gyere, Gina, nézd meg magad.
Behúzta a fürdőszobába, a tükör elé állította.
– Nos?
Gina lassan emelte tekintetét a tükörre. S ő is elmosolyodott. Benito megölelte.
– Mosakodj meg.
A három férfi visszaült a helyére.
– Lesz vele bajod – jegyezte meg a puskás.
– Igen – bólintott Benito. – Pedig a hegyen belevaló lánynak látszott.
– Lehet, hogy az is – védte Giulio –, csak hirtelen sokkoltuk… Előbb fel a kezekkel, aztán meg… Azt hiszem, néhány dolgot el kellene neki mondani… Az ember tudatos lény. Még ha nő is.
Benito sóhajtozott.
– Amennyit tudhat, tulajdonképpen már tudja…
– Vagyis semmit – legyintett Giulio, s újra magára erőszakolta a zakóját. – Én megyek… Vár a kőszegi szállodában egy jó ágy…
Valaki halkan kopogott az ajtón. Lehet, hogy már nem is először, csak nem hallották. Danilo intett csendet.
– Kopogtak? – kérdezte a többiektől.
Nem kellett válaszolniuk, mert újra megkocogtatták az ajtót.
– Vársz valakit?
Benito nemet intett. A fürdőszoba ajtajához lépett, beszólt valamit a lánynak, s bezárta az ajtót. Aztán kikapcsolta a szobában a villanyt. Újra kopogtak.
– Ne nyisd ki – suttogta Giulio. – Nincs nálunk fegyver… Valóban a két férfinál nem volt revolver. Majd Budapesten kapnak, igazították el őket Milánóban. Hamarabb csak zavarna, megtalálnák a határon, ki tudhatja előre, milyen ellenőrzésnek vetik alá őket. Benito azonban kockáztatott. Olajos törlőrongyba csavart egy pisztolyt, s bedugta az autó ülése alá. ő fegyver nélkül nem indul sehová, sohasem tudhatja az ember… Csinálhat ő a szobában akármilyen barikádot, ha nem tud mögüle lövőidőzni… És mi a biztosíték arra, hogy valaki már az első nap nem akarja őt eltenni láb alól? Ha nem is a biztonsági szervek, hanem valaki ellenlábas… Mint Silviót… Lefeküdt Belgrádban egy szállodában, s nem is kelt fel többet… Valaki megfojtotta… S mire új embert küldtek, az üzletet már mással kötötték meg az ottaniak… Lám, most is mennyivel biztonságosabb, hogy most benyúlhat a zsebébe, előveheti a kis pisztolykát…
– Húzódjatok a fotelek mögé!
Giulio kilépett az erkélyre, s beállt az ajtó mögé. Danilo az asztal és a fotel közé guggolt.
Benito megvárta, amíg újra kopogtatnak, s kiszólt.
– Ki az?
A válaszból tisztán csak annyit lehetett hallani, hogy „herr”.
– Mit akar?
Megint csak motyogás volt a felelet, egyetlen értelmes szó nélkül. Benito olaszul közölte.
– Már ágyban vagyunk, hagyjanak békén, bona sera!
Kis ideig még hallgatóztak, de nem észleltek lépéseket vagy mozgást az ajtó előtt, Benito mutatta, hogy a kopogtató még ott áll. A hold elég jól megvilágította a szobát. Még az is látható volt, hogy valaki lassan lenyomja az ajtó díszes rézkilincsét. Aztán újra próbálkozott.
Benito figyelte a mozgó kilincset, jobb kezében tartotta a pisztolyt, a baljával intett Danilónak, jöjjön oda hozzá.
– Kinyitom – suttogta.
– Ne!
– De… Kíváncsi vagyok, ki az…
– És ha a rendőrség?
– Nem… Azok már ránk törték volna az ajtót… Kinyitom. Danilo úgy állt, hogy a nyíló ajtó eltakarja, de ő lásson, s főképpen üthessen, ha szükséges.
Benito már a kulcsot fogta, s lassan elfordította, amikor hatalmas puffanás, csörömpölés hallatszott a folyosóról. Mintha alumíniumedények estek volna a földre, gurultak volna szerteszét.
Benito gyorsan cselekedett. Kirántotta az ajtót. Aztán meghökkenve visszalépett.