13.

– Ez a hü­lye né­met – mond­ta in­ge­rül­ten Be­ni­to. – Itt fek­szik az ajtó előtt… Ré­sze­gebb, mint Noé apánk…

Be­zár­ta az aj­tót, az­tán a für­dő­szo­bá­ra mu­ta­tott.

– A kis­asszony­nak akar ud­va­rol­ni.

Gi­u­lio meg­kér­dez­te. – Ver­jük agyon?

Be­ni­to a fe­jét ráz­ta.

– Ak­kor az­tán va­ló­ban a rend­őr­ség­re ke­rül­nénk… Le­het, hogy tud­juk mi még hasz­nál­ni. Van is egy ter­vem, de előbb meg kell be­szél­nem… Gyer­tek, se­gít­se­tek vissza­vin­ni a fic­kót a szo­bá­já­ba.

Karl még min­dig a sző­nye­gen fe­küdt, aludt. Ami­kor le­hup­pant az ajtó elé, fel­dön­tött egy kar­csú ha­mu­tá­lat, az csö­röm­pölt ri­asz­tó han­gos­ság­gal.

Gina ki­jött a für­dő­szo­bá­ból, kí­ván­csi­an néz­te a fiút. Meg­es­kü­dött vol­na, hogy mo­so­lyog, ap­ró­kat rez­dült a szá­ja, a szem­pil­lá­ja is. A ré­szeg bol­dog ál­la­po­ta. Ap­ját lát­ta így több­ször is, ami­kor éj­sza­ka tért haza, s le­dob­ta ma­gát a fo­tel­ba, s el­aludt. Va­jon most mi van vele? Ha meg­kér­dez­nék tőle, akar-e vele ta­lál­koz­ni, azt mon­da­ná: nem… nem, mert… Ami ak­kor tör­tént, azt leg­jobb el­fe­lej­te­ni… Nem íté­li el érte az ap­ját, s ha néha eszé­be jut, ak­kor is csak só­hajt: sze­gény apa… De ez ak­kor vég­ső el­ha­tá­ro­zás­ra bír­ta, ki­megy Je­nő­vel kül­föld­re, nem sza­bad ha­boz­ni, an­nak, ami tör­tént, még egy­szer nem sza­bad meg­es­nie… Sze­gény apa… Ré­szeg volt, csak azért ront­ha­tott rá… Bir­kóz­tak, vé­gül is be­me­ne­kült a szo­bá­já­ba, ma­gá­ra zár­ta az aj­tót… Ő nem sírt. Az apja az ajtó előtt, igen. Dö­röm­bölt, de egy­re gyen­géb­ben. Az­tán csak a zo­ko­gá­sa hal­lat­szott… At­tól kezd­ve ke­rül­ték egy­mást, ha egyi­kük be­jött a szo­bá­ba, vagy a kony­há­ba, a má­sik ki­ment… Sze­gény apa… Annyi­ra szé­gyell­te ma­gát, hogy szól­ni sem mert hoz­zá… Él­tek, mint a né­mák. Hi­de­gen, mint­ha min­dig tél len­ne, ő úgy is mond­ta Je­nő­nek, ha ha­za­ment: in­du­lok a krip­tá­ba…

A fiúk fel­emel­ték Karlt, s vissza­vit­ték a szo­bá­já­ba. Da­ni­lo Karl za­kó­já­nak zse­be­it vizs­gál­gat­ta. Az­tán ki­mond­ta az íté­le­tet.

– Pa­pucs ez, aki a fe­le­sé­ge mel­lett nyik­kan­ni sem mert, itt meg… Be­ni­to bó­lin­tott.

– Így igaz…

– Soha sem sze­ret­tem a né­me­te­ket – ve­tet­te köz­be Gi­u­lio. – Apám va­la­mi­kor mel­let­tük har­colt, de a fron­ton is ki­tol­tak ve­lük…

– Ki­cso­da? Az apá­dék a né­me­tek­kel?

– A fe­nét… Mint­ha nem tud­nád, for­dít­va… Ami­kor sza­lad­ni kel­lett, az au­tók­ról is le­lök­dös­ték őket.

– Ez már ré­gen volt… – le­gyin­tett Da­ni­lo. – Most újra nyal­juk a fe­ne­kü­ket… Ahol a pénz, ott a tisz­tes­ség.

Köz­ben Karl fel­nyi­tot­ta a sze­mét. Va­la­mit mo­tyo­gott. Né­me­tül. Be­ni­to meg­pas­kol­ta az ar­cát.

– Éb­red­ni! Éb­red­ni!

– Mi van? – kér­dez­te Karl. – Mi van?

– Ga­tyá­ban mász­kálsz a fo­lyo­són… Ma­radj a seg­ge­den, itt… Ér­tet­ted, mit mond­tam?

Karl csak pis­lo­gott.

– Aludj… Ér­ted? Majd hol­nap ta­lál­kozunk! Aludj, szé­pen…

– Gina? – nyög­te Karl.

– Gina is majd hol­nap… Ha még egy­szer ki­má­szol a fo­lyo­só­ra, le­vág­juk a… Na­hát, vi­gyázz!

Karl las­san fel­ült, az­tán a kö­nyö­ké­re tá­masz­ko­dott.

– Rosszul va­gyok.

Gi­u­lio egé­szen kö­zel ha­jolt az ar­cá­hoz.

– Nem vagy rosszul. Ré­szeg vagy. Most már az­tán elég! Aludj!

– Ez meg? Ki­cso­da ez? – kér­dez­te Karl. – Ve­led nincs dol­gom… Eridj in­nen… Biz­to­san a fe­le­sé­gem kül­dött. Menj in­nen…

Be­ni­to in­tett a két olasz­nak: men­je­nek ki.

– Aludj, majd hol­nap ta­lál­kozunk. – A vil­lany­kap­cso­ló­hoz lé­pett, s el­ol­tot­ta a lám­pát. – Jó éj­sza­kát.

Gon­do­san be­zár­ta az aj­tót, a kul­csot a zse­bé­be tet­te.

– Nem fogsz te itt mász­kál­ni. A frászt hoz­za az em­ber­re… A ba­rá­ta­it már nem en­ged­te le­ül­ni.

– Ti is men­je­tek…

Gina meg akar­ta kér­dez­ni, mi van a né­met­tel, de mást gon­dolt. Még va­ló­ban azt hi­he­ti Be­ni­to, hogy ér­dek­li a fiú. S jobb, ha nem húz uj­jat ezek­kel, hisz ő itt va­la­mi olyas­mi­be ke­ve­re­dett, ami­ben neki sem sza­va, sem sza­bad aka­ra­ta nin­csen.

Ami­kor az olasz fiúk el­men­tek, Be­ni­to ked­ves­ked­ve szólt a lány­hoz.

– Drá­ga­sá­gom… Fe­lejtsd el ezt az es­tét… Jó?

Át­ölel­te a vál­lát, erős uj­ja­i­val szo­rí­tot­ta, mar­ko­lász­ta Gina fel­ső kar­ját. Majd hir­te­len el­en­ged­te, s szá­raz, ki­csit fá­radt han­gon uta­sí­tot­ta a lányt.

– Kezdj el pa­kol­ni.

– Tes­sék?

– Jól hal­lot­tad. Kezdd el a pa­ko­lást. Uta­zunk to­vább.

– Most?

– Igen. Egy fél óra múl­va.

– Nem itt al­szunk? Be­ni­to na­gyot fújt.

– Nem! Me­gyünk to­vább. Egy fél órád van! Még egy­szer nem mon­dom!

Gina ki­nyi­tot­ta a bő­rön­döt, s las­sú moz­du­la­tok­kal do­bál­ta bele a ru­há­kat. Néha cso­dál­koz­va, ér­tet­le­nül né­zett a fi­ú­ra, aki pénzt szá­molt az asz­ta­lon.

– Mennyi bor­ra­va­lót szok­tak itt adni? – kér­dez­te. De a vá­laszt nem vár­ta meg, ok­ta­tó han­gon meg­rót­ta a lányt. – A bo­rot­vát nem tesszük el… Ér­ted? Ilyen sző­rö­sen nem me­he­tek… Még meg fo­gok bo­rot­vál­koz­ni… Nem lá­tod, hogy sző­rös va­gyok?

Gina meg­adó­an vissza­tet­te a polc­ra a vil­lany­bo­rot­vát, bo­csá­nat­ké­rő­en mo­soly­gott. Fur­csa, de hir­te­len azt érez­te, hogy gyű­lö­li ezt a fiút. Ki­csit maga is cso­dál­ko­zott, hogy ilyen gyor­san vált vi­lá­gos­sá ben­ne, s szin­te azon­nal meg is fo­gal­maz­ta ma­gá­ban: gyű­löl­lek, Be­ni­to. Azt is fur­csál­lot­ta, hogy ez az ér­zés meg­nyug­tat­ta. Igen, gyű­lö­li. Gyű­lö­li, mert meg­aláz­za, mert ki­hasz­nál­ja, mert meg­fé­lem­lí­ti, mert… Mert ed­dig azt hit­te, hogy sze­re­ti.

Ami­kor vég­zett a cso­ma­go­lás­sal, le­he­ve­re­dett az ágy­ra. Be­ni­to a für­dő­szo­bá­ban ber­reg­tet­te a ma­si­ná­ját. Az­tán ki­szólt, hogy meg­für­dik, mert hosszan kell majd ve­zet­nie.

Gina, mint az al­va­já­ró, fel­kelt az ágy­ról, fel­húz­ta a ci­pő­jét, ma­gá­hoz vet­te a kis tás­ká­ját, az asz­ta­lon he­ve­rő pénz­ből be­le­gyö­mö­szölt, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, s ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Áll­do­gált pár pil­la­na­tig, az­tán vissza­ment a szo­bá­ba, s a né­met fiú kul­csát is ma­gá­hoz vet­te. Elő­ször Karl aj­ta­já­hoz lo­pa­ko­dott, be­il­lesz­tet­te a zár­ba a kul­csot, de kis gon­dol­ko­dás után nem nyi­tot­ta ki az aj­tót. A kul­csot is tás­ká­já­ba süllyesz­tet­te, s le­ment a lép­csőn a hall­ba. A por­tás mo­so­lyog­va kö­szön­töt­te, ő vissza­bó­lin­tott, ki­ment az ut­cá­ra, s min­den si­et­ség nél­kül el­in­dult a par­ko­ló­ba. Ki akar­ta nyit­ni az au­tó­juk aj­ta­ját, de a kulcs Be­ni­to­nál ma­radt. Meg­rán­tot­ta a vál­lát, mint aki­nek ez is mind­egy, s to­vább­sé­tált a régi vá­ros­fal mel­lett a fe­hér kí­sér­tet­ként le­be­gő temp­lom felé.

A nyá­ri éj­sza­ka rez­dü­let­len volt, a hold vi­lá­gí­tott, a vá­ros fe­lől sem szállt a domb­ra sem­mi nesz. Ilyen „nagy éj­sza­ka” csak gye­rek­ko­rá­ban te­le­pe­dik az em­ber­re, ami­kor hir­te­len a tu­da­tá­ra éb­red: egye­dül van, el­vesz­ti a bá­tor­sá­gát. Gina is fáz­ni kez­dett a gon­do­lat­tól. Fél­ve né­zett kö­rül, meg­gyor­sí­tot­ta a lép­te­it, s mert a szál­lo­da fe­lől va­la­mi fény vil­lant, be­sur­rant a temp­lom­kert­be. Vár­ta, li­heg­ve les­te, mi le­he­tett az, már jön is Be­ni­to vagy va­la­ki más érte, és… Eszé­be ju­tott, mit mon­dott a fiú a ha­tá­ron… Hogy meg­öli, ha… Még most vissza­me­het­ne. Tré­fál­tam, mon­da­ná… Nem, vissza nem… A temp­lom egyik tám­pil­lér­jé­hez hú­zó­dott, le­ku­po­ro­dott a föld­re, s on­nan fi­gyelt. Halk lép­tek ne­szel­tek va­la­hol a kö­zel­ben. Mint­ha egy ár­nyat is lá­tott vol­na át­su­han­ni a moz­du­lat­lan vi­rá­gok kö­zött. Ág is reccsent, egy ma­dár han­gos szárny­csa­pá­sok­kal szállt a vil­lany­póz­ná­ra. Az­tán újra néma moz­du­lat­lan­ság­ba me­re­ve­dett min­den. Még­is úgy érez­te, va­la­ki kö­ve­ti. Úgy gon­dol­ta, jobb, ha át­megy a temp­lom túl­ol­da­lá­ra. Óva­to­san lép­ke­dett, min­den moz­du­lat után várt, fi­gyelt, nem hall-e va­la­mi zajt. Bel­jebb ment a kert­be, s ami­kor már azt hit­te, jól el­rej­tő­zött, le­ült a vas­tag szá­lú fűre. Éb­ren akart ma­rad­ni, de nem tu­dott. Hi­á­ba eről­kö­dött, le-le­csu­kó­dott a szem­hé­ja. Néha fel­rez­zent. Az­tán le­dőlt a föld­re, tás­ká­ját a feje alá tet­te, s el­aludt. Azt már nem lát­ta, s nem hal­lot­ta, hogy va­la­ki le­gug­golt mel­lé­je, s azt sem, hogy Be­ni­to au­tó­ja sis­te­reg­ve, pu­fog­va elzú­gott a temp­lom mel­lett.

Pe­dig Be­ni­to igen­csak nyom­ta a gáz­pe­dált. Alig lá­tott a düh­től.

– Meg­állj, kis kur­va, csak kap­ja­lak el! Szí­jat ha­sí­tok a há­tad­ból! Lenn a vá­ros­ban las­sí­tott.

– Ilyen ro­ha­nás­ban so­ha­sem csí­pem el… Leg­jobb len­ne gya­log…

A vá­ros­köz­pont­ban le­ál­lí­tot­ta az au­tó­ját. Gon­do­san le­zár­ta az aj­tó­kat. Kis ide­ig ta­nács­ta­la­nul áll­do­gált, az­tán úgy dön­tött, vissza­megy gya­log a szál­lo­dá­ig. Úgy okos­ko­dott, hogy az au­tó­val va­la­hol föl­tét­le­nül meg­előz­te a lányt. Bár a szál­lo­dá­ból két úton is be le­het men­ni a vá­ros­ba, az egyi­ken szem­be kell ta­lál­koz­nia vele… És Gina, va­ló­szí­nű­leg a rö­vi­debb utat vá­lasz­tot­ta. Te­hát nem azt, ahol ő au­tó­zott.

– Most már csak sze­ren­cse kell – mor­mog­ta, s a gyé­ren vi­lá­gí­tott ut­cá­kon, mint va­la­mi tol­vaj, min­den alak­ra, min­den nesz­re fi­gyel­ve, vissza­in­dult a szál­lo­da felé.

– És ha a rend­őr­ség­re ment?

Be­le­iz­zadt a gon­do­lat­ba. Gyor­sab­ban szed­te a lá­bát. Meg kell ta­lál­ni, meg kell ta­lál­ni, ez do­bolt ben­ne. De már a szál­lo­dá­hoz ér­ke­zett s a lányt nem lát­ta. In­dult vissza a vá­ros­ba, de a má­sik úton, a temp­lom felé. Gyor­san, szin­te fut­va. A temp­lom sö­tét­lő ke­rí­té­sé­nél meg­állt. Meg­tö­röl­te az ar­cát, la­zí­tott a nyak­ken­dő­jén. Fel­né­zett a hold­ra. Mint­ha tőle vár­na se­gít­sé­get. De a hold is el­bújt egy fel­hő mögé.

– Ki­te­ke­rem a nya­kát, ha meg­ta­lá­lom… Mert ha nem, az enyé­met te­ke­rik ki…

El­in­dult újra a vá­ros felé.

– Mind­járt haj­na­lo­dik – mor­mog­ta.

Gina arra éb­redt, hogy fá­zik. Összébb ku­po­ro­dott, meg­iga­zí­tot­ta a tás­ká­ját a feje alatt, majd hir­te­len, mint­ha vil­lám­csa­pás érte vol­na, tu­da­tá­ra éb­redt, hogy mit csi­nált az éj­sza­ka. Fel­ült, ijed­ten né­zett kör­be.

A nap már az ég al­ján szik­rá­zott, a haj­na­li har­mat­csöp­pök csil­log­tak a vi­rá­gok le­ve­le­in. Nem messze a lány­tól egy fér­fi ült a pa­don. Kék koc­kás in­get vi­selt, szür­ke nad­rá­got. Mo­so­lyog­va néz­te, ho­gyan ver­gő­dik vissza a va­ló­sá­gos vi­lág­ba a lány. Karl volt.

Gina meg­le­pe­té­sé­ben ma­gya­rul kö­szönt.

– Jó reg­gelt…

– Mor­gen… – bó­lin­tott a né­met. Fel­állt, a lány­hoz lép­delt, s nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Avan­ti, szi­nyo­ra!

Gina hagy­ta, hogy Karl fel­húz­za. A szok­nyá­ját igaz­gat­ta, az­tán a ha­ját.

– Én, én… – da­dog­ta. És sír­ni kez­dett.

Karl az olasz és a né­met nyelv ked­ves ke­ve­ré­ké­vel in­tet­te nyu­ga­lom­ra.

– Nincs sem­mi baj… Ne sír­jon… És nem kell ma­gya­ráz­kod­ni… Én min­dent tu­dok… Be­ni­to rossz fiú… Dur­va, rossz fiú…

Gina to­vább sír­do­gált. De egy­re he­ve­seb­ben, mert ki­lá­tás­ta­lan­nak ítél­te a hely­ze­tét. Be­ni­to em­lí­té­se pe­dig fé­le­lem­mel töl­töt­te el. Arra nem is gon­dolt, ho­gyan ke­rül­he­tett a temp­lom­kert­be a né­met…

– Ne sír­jon… Én meg­men­tem ma­gát… Csak fi­gyel­jen rám… Karl le­ül­tet­te a pad­ra a lányt, meg­pas­kol­ta az ar­cát, s rá­ne­ve­tett.

– Mo­so­lyog­ni már!

El­vet­te Gina tás­ká­ját, ki­nyi­tot­ta, fé­sűt és tük­röt ha­lá­szott ki be­lő­le.

– Na, ki ez az ör­dög?

A lány ijed­ten néz­te a tük­röt. El­gyö­tört, csu­pa ránc arc cso­dál­ko­zott vissza rá. Zseb­ken­dőt vett elő, tö­rül­get­ni kezd­te a sze­mét.

– El­szö­kött at­tól a Be­ni­tó­tól – szö­gez­te le a tényt Karl. – És most? Most mit tesz?

A lány sze­mé­ből újra foly­ni kezd­tek a könnyek.

– Ha be­le­egye­zik, én se­gí­tek ma­gá­nak – aján­lot­ta fel a fiú. – Mond­tam már, hogy meg­men­tem…

Gina úgy érez­te, nincs más vá­lasz­tá­sa. Csak ez a fiú. Akár­mit is kér majd tőle cse­ré­be… De egye­dül sem­mi­re sem ké­pes… Leg­fel­jebb arra, hogy vissza­aláz­ko­dik Be­ni­tó­hoz, s tűri, hogy… Nem is tud­ja, mit. Le­het, hogy az olasz fiú meg is ölné… Mond­ta, nem vic­cel…

– Na­gyon egy­sze­rű a ter­vem – mond­ta ked­ves­ked­ve Karl. – De ne sír­jon már, jó? Hall­gas­son rám… Fi­gyel?

A lány bó­lin­tott.

– Itt­hagy­juk ezt az or­szá­got – foly­tat­ta a né­met. – Lá­tom, hogy az út­le­ve­lét ma­gá­val hoz­ta… Szé­pen be­ülünk az au­tóm­ba, és ki­sur­ra­nunk… Ne­kem ma már úgy­is in­dul­nom kell haza… Bécs­ben az­tán majd meg­tár­gyal­juk, hogy a to­váb­bi­ak­ban mi le­gyen… Eh­hez mit szól?

Gina kez­dett ma­gá­hoz tér­ni. Igen, ez a leg­jobb. El­hagy­ni ezt az or­szá­got, ahol Be­ni­to ke­res­he­ti… De Olasz­or­szág­ba sem me­het… Ez a né­met majd ki­ta­lál va­la­mit… Na­gyon ren­des em­ber­nek lát­szik… Igaz, csa­lád­ja van, de most erre nem sza­bad gon­dol­ni… Csak arra, hogy ki­sza­ba­dul­jon Be­ni­to kar­ma­i­ból.

– És en­gem ki­en­ged­nek a ha­tá­ron? – Nem tud­ta, mi­ért kér­dez­te ezt, va­la­ho­gyan ké­zen­fek­vő­nek ta­lál­ta, hogy őt csak Be­ni­tó­val en­ge­dik vissza.

– Sza­bad az út­le­ve­lét? – kér­te el az ok­mányt Karl, de nem várt vá­laszt, újra be­nyúlt a lány tás­ká­já­ba, ki­húz­ta a kis köny­vecs­két és be­le­la­po­zott. – Oh, ez na­gyon rend­ben van… Ha be­en­ged­ték, mi­ért ne en­ged­nék ki? Ne­vet­sé­ges… – Vissza­tet­te a tás­ká­ba az út­le­ve­let. – Vár­jon itt egy ki­csit… – Fel­állt, kö­rül­né­zett, nem messze a pad­tól, a kert kö­ze­pén egy nyo­mós­ku­tat ta­lált. – Tes­sék ott meg­mos­da­ni… Meg­fé­sül­köd­ni… És még, amit kell… Én ad­dig el­szí­vok egy ci­ga­ret­tát… Ott, a ke­rí­tés­nél… Fü­tyül­jön majd, ha ké­szen van.

A lány szó nél­kül in­dult a kút felé. Karl meg­ke­rül­te a temp­lom épü­le­tét, a kelő nap felé for­dult, há­tát a fal­nak tá­masz­tot­ta, s rá­gyúj­tott. Alig ész­re­ve­he­tő­en, elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

Gina gyor­san rend­be tet­te ma­gát. Né­há­nyat füttyen­tett, hal­kan szó­lít­gat­ta a né­me­tet, nem mert a temp­lom út fe­lő­li ol­da­lá­ra men­ni.

– Na lát­ja – di­csér­te Karl –, most már egé­szen más… Most már újra szép kis­lány… Lá­tom az út­le­ve­lé­ből – foly­tat­ta a fiú –, hogy nem is a fe­le­sé­ge en­nek a Be­ni­tó­nak… Kár, mert már azt hit­tem, asszonyt szök­te­tek… De így nin­csen joga Be­ni­tó­nak ma­gát itt tar­ta­ni… Akár sze­mé­lye­sen is meg­mond­hat­ja neki.

– Nem! – ki­ál­tott ré­mül­ten Gina. – Nem! Nem aka­rok vele ta­lál­koz­ni. – Hir­te­len két­sé­gek száll­ták meg. Ez a Karl nem Be­ni­tó­hoz kí­sé­ri-e vissza…

A né­met fel­ne­ve­tett.

– Ne ijed­jen meg! Én sem aka­rok vele ta­lál­koz­ni… Ne­kem nem szim­pa­ti­kus… Vagy­is ron­da egy alak…

A lány bi­zal­mat­la­nul né­ze­get­te Karlt. De nem szólt. Vissza­ült a pad­ra.

Egy öreg­asszony ti­pe­gett a temp­lom­aj­tó­hoz. Meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni, be­le­ka­pasz­ko­dott a ki­lincs­be. A zár nem en­ge­dett. Az öreg­asszony ér­tet­le­nül né­zett az aj­tó­ra, az­tán Gi­ná­hoz for­dult.

– Hány óra van, ked­ves?

A lány az órá­já­ra pil­lan­tott. Az­tán za­var­tan, ola­szul mond­ta.

– Nem ér­tem… Nem ér­tem…

Karl a temp­lom­aj­tó­hoz lé­pett, ő is nyit­ni pró­bál­ta, de neki sem en­ge­dett. Mu­tat­ta az öreg­asszony­nak: nem si­ke­rült. Az asszony va­la­mit mor­mo­gott, s el­ment.

– Vár­jon itt – mond­ta ki­csit ké­sőbb Karl. – Be­pa­ko­lok, ki­fi­ze­tem a szo­bát, s jö­vök… Ide­ál­lok az au­tó­val, az­tán… De ne moz­dul­jon in­nen!

Karl olyan ked­ve­sen né­zett a lány­ra, hogy jócs­kán el­űz­te bi­zal­mat­lan­sá­gát.

– Nem tart so­ká­ig… Csak nyu­ga­lom…

A né­met el­tűnt. Gina bel­jebb hú­zó­dott a kert­be, egé­szen a túl­só ke­rí­té­sig. Ott gug­golt le egy bo­kor mögé. Né­hány per­cig az ut­cát fi­gyel­te, az­tán az eset­le­ges me­ne­kü­lés út­ját ke­res­gél­te. Ha még­is Be­ni­to jön… Ha még­is be­csap­ja Karl… Tud­ta, ő na­gyon is tud­ta, hogy nem sza­bad vissza­jön­ni régi ha­zá­já­ba…

– Is­ten­kém, se­gíts meg – re­beg­te. – Csak még most az egy­szer… Ke­resz­tet lá­tott maga előtt. Egyet. Ket­tőt. So­kat.

– Ez egy te­me­tő… Egy te­me­tő­ben alud­tam – sut­tog­ta ré­mül­ten. De már nem moz­dult. És nem is sírt.

Jócs­kán el­telt már egy fél óra, ami­kor Karl au­tó­ja a temp­lom előtt fé­ke­zett. A fiú egye­dül ült ben­ne. Ta­lán há­rom-négy per­cig nem szállt ki. Ké­sőbb ki­nyi­tot­ta a mo­tor­te­tőt, ki­ká­szá­ló­dott az ülés­ről, s vizs­gál­gat­ni kezd­te az ak­ku­mu­lá­tort. Az­tán a ke­re­ke­ket is meg­rug­dos­ta. Ami­kor meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy min­den rend­ben, vagy­is hogy nem kö­ve­ti sen­ki, a kert­be si­e­tett, a pad­hoz.

– Gina! – szó­lí­tot­ta a lányt. – Hol van? Gina! A lány las­san fel­emel­ke­dett.

– Jöj­jön! Nem érünk rá!

Meg­fog­ta a lány ke­zét és az au­tó­hoz húz­ta.

– Ül­jön be gyor­san! Ide­lát­ni a szál­lo­dá­ból…

Gina gyors moz­du­la­tok­kal he­lyez­ke­dett el, s úgy le­hú­zó­dott az ülés­re, hogy kí­vül­ről ész­re sem le­he­tett ven­ni. Karl is gyor­san in­dí­tott, el­vi­har­zot­tak a szál­lo­da mel­lett, né­hány perc múl­tán már a ha­tá­ron vol­tak. A so­rom­pót azon­nal fel­en­ged­ték előt­tük. Be­áll­tak a sor­ba.

– Ne iz­gul­jon – nyug­tat­ta a lányt Karl. – Mind­járt me­gyünk to­vább… A ba­rát­ja egész éj­sza­ka ma­gát ke­res­te… Most még a szál­lo­dá­ban van…

– Lát­ta?

– Nem… Csak az au­tó­ját… Meg üzen­tem neki…

– Üzent neki?

– Igen… A maga ne­vé­ben. A lány ré­mül­ten né­zett rá.

– Nem kell meg­ijed­nie… Meg­üzen­tem, hogy maga már… Már az éj­sza­ka át­ment a ha­tá­ron… Mi­nek ke­res­gél­je Ma­gyar­or­szá­gon… Nem?

Gina nem tud­ta, hogy Karl vic­cel-e vagy ko­mo­lyan be­szél.

– Be­csap? – kér­dez­te hal­kan.

Karl nem vá­la­szolt. Csak mo­soly­gott. Las­san gör­dül­tek az út­le­ve­let vizs­gá­ló ha­tár­őr elé.