10.
Maple kétszer, háromszor is elolvasta a kicsike, összegyűrt papírlapra írott szöveget. „Köszönjük. Mindenki megy a maga útján”. Ennyi volt.
Leült a fotelba. Gépiesen ivott a whiskysüvegéből. Hátradőlt, behunyta a szemét. Ha nem szégyellte volna saját maga előtt is, sírva fakad.
– Vége. Vége a pályámnak…
Úgy beszélt, mintha valaki lett volna még a szobában, s annak magyarázná.
– Ha kirabolnak, elveszik tőlem a pénzt, anélkül, hogy tudnám, kicsoda, akkor, uram, én erre a feladatra már alkalmatlan vagyok… Bizony… S ráadásul valaki beletesz a zsebembe egy cédulát… És azt sem veszem észre… Uram, ez már a csőd. A teljes csőd… Mit tehetek? Vissza kell vonulnom… Ha hagyják… Mert ezen a pályán, uram, a visszavonulás a koporsót jelenti… Bizony, uram, a koporsót…
Újra ivott. Aztán felállt, s járkálni kezdett. Az egyik faltól a másikig, mint a rabok a cellában.
– És, uram, ez nem vicc… Umbertót autóbaleset érte… Kari vízbe fulladt, a tenger sodorta partra… A jóságos Ali bácsit a szobájában lőtték le, csomagolt az istenadta, mert megérezte, hogy végezni akarnak vele… Soroljam még, uram? És most én következem… Higgye el, uram, hogy én következem… Lehet, hogy még itt elintéznek… Elvágják a torkomat, mint annak a pasasnak… Hogy miért? Egyszerűen azért, mert használhatatlannak minősítenek… De uram, én valóban az is vagyok… Még azt sem vettem észre, hogy valaki cédulát nyom a zsebembe! Erre mit válaszolhatnék? Megöregedtem… Igen, csak ezt… Tehát?
Az angol nem hagyta abba a monológját, de most már nem hangos szóval folytatta. Leült, a lábát dörzsölgette, mint aki elfáradt a sok gyaloglásban.
– Azt könnyen kitalálhatom, hogy kitől származik a cédula… S azt is, hogy ki tette a zsebembe… Vacsora előtt még nem volt benne, ez biztos… Csak a hölgy lehetett… Csak ő … Vagyis a társaság mást is küldött… Mást, akiben jobban megbízik… Mert fordítva is lehetett volna… A hölgy tárgyal, s én dugom a zsebébe a cédulát…
Maple-t elöntötte a keserűség. Tehát ő már eleve csak másodrendű volt ebben a játszmában. Valakit küldtek, aki őt szemmel tartja. Pedig sohasem vétett a játékszabályok ellen. Fiatalabb korában őt is megbízták ilyen ellenőrzésekkel. Egyszer le is buktatott valakit. Meggyilkolták. Ez az ő lelkén szárad. És most visszakapja. Mindenért fizetni kell az életben. Sokszor halállal.
De őt miért ölnék meg?
Az angol igyekezett leküzdeni rémlátomásait. Újra hangosan beszélt, mintha valakit meg akart volna győzni.
– Hát nézzük csak, uram… Az áru megvan… A pénzt ugyan elvették tőlem, de valószínű, hogy azok kapták meg, akiknek szánták… Ezek szerint az áru is utazik a terv szerint… Hát akkor? Azt a szerepet, amit nekem szántak eljátszottam… Elhoztam a pénzt baj nélkül Szamarkandba… Megnéztem az árut… Az alkut megkötöttem, sőt, a jövő évit is biztosítottam…
Hiába akarta magát megnyugtatni, félelmét nem tudta leküzdeni. Újra és újra felmerült benne: és ha a pénzt nem a társaság lopatta el tőle? És ha a vagonok el sem indultak? És ha azt mondják ezek a temetőbeliek, hogy sohasem látták a pénzt, semmiről sem tudnak, akkor mi lesz?
Felkelt, átment a fürdőszobába, s hideg vizet locsolt az arcára. A fejét is a csap alá tartotta. Amíg törülközött elhatározta, hogy kisétál a pályaudvarra. Megnézi azokat a vagonokat.
Még egyet kortyolt a whiskyből, gondosan bezárta a szoba ajtaját, bár megadóan mosolygott: úgyis az nyitja ki, aki akarja. Lifttel ment le a hallba. Az első, akit meglátott Nina volt. Megtorpant, s gyorsan azt mérlegelte, hová tűnhetne el, de a lány is észrevette. Felállt, s mosolyogva köszöntötte.
– Na végre! – mondta. – Már régóta várom…
Maple zavartan magyarázta, hogy ő ott volt a Gur-Emírnél, de sem a lányt, sem az autót nem látta. A lány azonban határozottan kijelentette.
– A Gur-Emírről szó sem volt, uram! Abban állapodtunk meg, hogy itt találkozunk. Itt, a hallban. – És még hozzátette. – Vacsora után.
Az angol tudta, hogy a lány hazudik. De beillesztette abba a sorba, ami a félelmét igazolta.
– És most? – kérdezte.
Nina arca kemény maradt. Egyik kezével kis kabátkájáért nyúlt, a másikkal az ajtóra mutatott.
– A pályaudvarra megyünk. Ezt beszéltük meg, nem?
Maple csak most vette észre, hogy a hallban, egyik távolabbi sarokban üldögél az a bizonyos idős hölgy is. Elmerülten olvasott, mintha nem törődne semmivel csak azzal az újsággal, amit a kezében tart. Az angolnak kedve lett volna odaköszönni, s mondani valamit, valami csúnyát, vagy azt, hogy megkapta a cédulát, köszöni szépen. De nem tette. Engedelmesen ment Nina után, ki az utcára. A parkolóban a fekete Volga várta.
– Olyan, mint egy halottaskocsi… – gondolta keserűen az angol, de zokszó nélkül bújt be az ülésre.
A gépkocsivezető mellett egy kövérkés férfi terpeszkedett…
Megvárta, amíg Maple elhelyezkedik, s akkor angolul hátraköszönt.
– Jó estét, Simon!
Maple gépiesen válaszolt.
– Jó estét.
– Jól van, Simon?
A férfi hátrafordult. Maple meglepetten felkiáltott.
– Hát ön? Ön hogyan kerül ide?
A társaság egyik vezetője volt. Általában csak a keresztnevén szólították. George. Vagy Georgie, vagyis Gyuri. Hongkongban élt, az ő bankháza nyelte el a pénzeket, s ő adta hitel formájában, vagy más módon ki, immár legalizálva. Valamikor tengerész volt, matróz. Azt mesélték róla, hogy megölte az egyik gazdag tengeri utast, és kifosztotta. Innen szerezte az induló tőkéjét, amivel aztán társult a fehér aranyat forgalmazó társasághoz. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy a társaság nagyfőnökének helyettese, a second in command is hajlongott előtte. Az igazi nagyfőnököt nem ismerte senki. Azt rebesgették róla, hogy valamelyik állam elnöke… Maple azért ismerte Georgie-t, mert szolgált a bankjában rövid ideig. Nem Hongkongban, hanem Rómában. Ott találkozott négyszer-ötször vele.
– Turistáskodom – felelte a bankár. – És ön?
– Én is…
– By a fortunate accident – nevetett George. – Szerencsés véletlen…
Nina is nevetett.
– Maple úr a Gur-Emírnél várt minket – mondta később. – Valami félreértés volt…
Maple nem szólt, de elhúzta a száját.
Nem tudta mire vélni George jelenlétét. És Nina hazugságát. Vajon a bankár parancsára szedték el a pénzét? Mint a villámütés, úgy érte a felismerés: csakis George utasítására tehették, hisz a bankár ismerte a táska nyitásának titkát. Ezeket a táskákat ő készíttette Hongkongban…
A autó végigszaladt a dupla fasorral szegélyezett főúton, s az új nagyáruház előtt megállt. Néhány lámpa egy pikkelyes sárkányszobrot világított meg, az áruház sötét volt. Nina kikászálódott, s eltűnt a sötétben.
– Megbíztam valamivel ezt a spinstert – közölte George, kissé gúnyosan hangsúlyozva a spinster szót, ami az angolban vénkisasszonyt jelent. – De jön mindjárt.
Nina valóban rövid idő múltán feltűnt a sárkány mellett. Kezében egy táskát lóbált. Ugyanolyan, mint amilyen Maple-é volt. A bankár kinyitotta az ajtót, s elvette a táskát.
– Rendben volt minden? – kérdezte.
– Igen, uram, felelte a lány.
– Akkor mehetünk.
A gépkocsi a pályaudvarra szaladt. A bejárat előtt megállt.
– Kiszállhatnak – mondta a bankár, és kezét nyújtotta Maple-nek. – Isten vele, Simon! Jó szórakozást.
A lánynak nem köszönt. Intett a sofőrnek, hogy induljon. Simon még hallotta, amikor azt mondta: az Airportra! Nem tudta magában tartani a kérdést.
– Elrepül?
Nina a vállát rántotta.
– Nem tudom… Mehetünk, uram?
Maple bólintott. Zavart volt, valami magyarázatot várt. Megismételte azt a kérdést, amit George tett fel a lánynak.
– Minden rendben volt?
A lány bólintott.
– A pénz igen… De a szállítást még nem tudjuk…
Mr. Simon Maple megkönnyebbülten sóhajtott. Szinte vidám táncot járt körülötte minden. Tehát George átpakolhatta a táskákat… És a cédula is azért íródott, hogy ne csapjon lármát… Lépésről lépésre nyerte vissza magabiztosságát.
– Melyik vagonról van szó? – kérdezte.
Nina egy mellékvágányon veszteglő vonatra mutatott.
– Ott áll… Elölről a negyedik…
– Aha… És benne van?
– Benne… a vasutast már kifizettük…
– Akkor? Mehetünk?
– Ha úgy gondolja… Bár jó lenne megvárni, amíg elhagyja a pályaudvart… Az ördög nem alszik…
Maple helyeselt. Egy ideig még a peronon topogtak, aztán sétálgatni kezdtek. A pályaudvar várótermeiben már pokrócokon, sőt vékonyka vattapaplanokon elhelyezkedett az utazni vágyók sokasága, tudták, várni kell, lehet, hogy néhány napot is.
– Ezek? – kérdezte Maple.
– Buharába mennének… De kevés a vonat… Van aki csak a holnap éjjeli vonatra kapott jegyet…
– Akkor miért nem mennek haza?
– Valamelyik faluból jöttek… Minek mennének?
Az emberek valóban türelmesen várakoztak. Heverésztek a pokrócokon, tördelték a lapos, lángosszerű kenyeret, dinnyét szeleteltek. Néhány asszony szoptatott. Egy öregember bottal hessegette el magától a hancúrozó gyerekeket.
– A mi szerelvényünk mikor megy? Nina bizonytalanul tárta szét a karját.
– Nem tudom, uram. Azt mondták most… Még ma éjjel…
– És ha nem?
– Semmit sem tehetünk. Várni kell.
– Hány napig megy Moszkváig?
– Az expressznél sem lehet tudni, pedig annak megszabott menetrendje van… Ez pedig csak tehervonat… Két nap, talán három…
– Vagy egy hét – mormogta Maple.
– Nagyok a távolságok…
– Akkor nincs értelme várni. Mehetünk?
A lány nemet intett.
– A Volgát muszáj megvárni. Talán félóra, és mehetünk.
Sétáltak tovább. A peron egyik végétől a másikig. De ezt sem tehették sokáig, mert egy vasutas kitessékelte őket. Azt ordította.
– Ma már nem indul vonat! Majd holnap!
Különösebb izgalmat nem keltett a bejelentése, az utasok nem lázadoztak, igyekezett mindenki helyet találni magának. Pár perc múltán eloltották a nagyteremben a villanyt.
Nina és Maple kiállt az utcára, az állomás épülete elé. A nappali forróság után, furcsa volt a hűvös, szinte hideg éjszaka. Maple didergett, összehúzta magán a kis dzsekijét. Ninán nem látszott, hogy fázik, mozdulatlanul bámult a sötétségbe, várta az autót.
– Nincs itt valami étterem vagy büfé, ahová behúzódhatnánk? – kérdezte az angol, topogott, karjával nagy karikákat írt a levegőbe.
– Bezárt – válaszolta a lány. – Ilyenkor már minden bezár. Az utca végéről autó közeledett. Gyorsan, mintha autópályán futna. A Volga volt. Csikorogva fékezett. Maple ujjongva fogadta.
– Na végre! Már majd megfagytam! – Aztán elhallgatott.
A bankár még ott ült a kocsiban. Az első ülésen. A gépkocsivezető a volánra hajolt. A teste elfedte a kormányt. Két keze lassan csúszott le a kocsi padlójára. Valamit nyögött. De nem lehetett érteni.
Maple meredten nézte George-ot. A bankár feje a mellére lógott. Mintha a zakóját bámulná rémült kíváncsisággal.
Nina sikoltani akart, de visszanyomta a hangot. Aztán feltört belőle a sírás.
Maple maga sem tudta, hogy miért, a lányra üvöltött.
– Ne sírjon! Az istenit!
De ő is csak topogott az autó mellett. Hol kinyitotta az ajtót, hol becsapta.
– Ne bőgjön már!
A lány elhallgatott, később hüppögve, szaggatottan mondta.
– Ebből nagy baj lesz… Nagy baj…
A pályaudvarról egy kaftános, turbános, egyenes járású férfi sietett hozzájuk. Angolul szólalt meg.
– Beszállni!
Maple-t a hátsó ülésre penderítette, s rácsapta az ajtót. Ő előre ült, miután a gépkocsivezetőt, mint a pelyhet felemelte, s az ülés támláján át hátralökte, az Maple lábához esett, a feje nagyot koppant az ajtóban. A következő pillanatban már megugrott a kocsi, s elviharzott, ki a városból.
Maple dermedten ült. Erősen kapaszkodott az első ülésben, ahol a biztonsági övvel becsatolva is meg-meglódult George. A sofőr még élt. A száján bugyborékolt a vére.
– Hová visz? – kérdezte az angol.
A kaftános nem felelt, csak a kezét emelte, intett hogy majd. Maple hamar magához tért. A zsebében ott lapult a pisztolya. Lassan előhúzta. S a kaftános tarkójához nyomta.
– Vigyen a szállodához!
Az autó hirtelen fékezett. Maple előre esett. A lövés George-ot érte. Erős kéz markolta meg a csuklóját.
– Ezt ne! Érti? Ne! Én a barátja vagyok.
Maple jobban megszemlélte a fiatal sofőrt.
– Nagyon ismerős – mondta. Eltette a pisztolyát. Erős fényű autó világította meg George-ot és a kaftános sofőrt.
Maple majdnem felordított meglepetésében.
– A szerelő!
A sofőr mosolyogva bólintott.
– Igen. Én vagyok.
– Mi történt?
– Pontosan nem tudom. Csak sejtem. Talán a kolumbiaiak… Nagyon haragszanak az öregre… Minden üzletet elhappolt előlük… Orvoshoz viszem a fiút – mutatott a sofőrre –, utána a szállodába.
Maple-t a táska érdekelte. Az, amelyikkel becsapták. De nem látta sehol.
– Azt is elvitték… Azt hihették, hogy még nem fizetett George… A sofőrt pedig… ő sem fog felgyógyulni soha…
A város szélén, egy földszintes ház előtt álltak meg. A szerelő bekopogott. S még mielőtt az ajtót kinyitották volna, a sofőrt a vállára vette, s a kerítéshez vitte.
– Beadlak pajtás, majd meglátogatlak.
Két nő cipelte be a fiút. A szerelő is velük ment, be az udvarra. Maple egyedül maradt George-dzsal.
– Többet nem vállalok ilyen munkát. Nem valók már nekem az izgalmak…
A szerelő elég hosszan időzött a házban. Amikor kijött, keserűen mondta.
– Nem éri meg a reggelt. Pedig ő volt a legjobb sofőrünk…
– Vele mi lesz? – mutatott Maple George-ra.
– Semmi… Kiviszem a temetőbe… Beletesszük az egyik kriptába… Aztán néhány emberrel megkeressük ezt a lövöldöző bandát… Ideje már elbeszélgetni velük… ők szeretnék az összes szállítmányt… Mi meg kereskedjünk aszalt almával…