10.

Map­le két­szer, há­rom­szor is el­ol­vas­ta a ki­csi­ke, össze­gyűrt pa­pír­lap­ra írott szö­ve­get. „Kö­szön­jük. Min­den­ki megy a maga út­ján”. Ennyi volt.

Le­ült a fo­tel­ba. Gé­pi­e­sen ivott a whis­ky­sü­ve­gé­ből. Hát­ra­dőlt, be­huny­ta a sze­mét. Ha nem szé­gyell­te vol­na sa­ját maga előtt is, sír­va fa­kad.

– Vége. Vége a pá­lyám­nak…

Úgy be­szélt, mint­ha va­la­ki lett vol­na még a szo­bá­ban, s an­nak ma­gya­ráz­ná.

– Ha ki­ra­bol­nak, el­ve­szik tő­lem a pénzt, anél­kül, hogy tud­nám, ki­cso­da, ak­kor, uram, én erre a fel­adat­ra már al­kal­mat­lan va­gyok… Bi­zony… S rá­adá­sul va­la­ki be­le­tesz a zse­bem­be egy cé­du­lát… És azt sem ve­szem ész­re… Uram, ez már a csőd. A tel­jes csőd… Mit te­he­tek? Vissza kell vo­nul­nom… Ha hagy­ják… Mert ezen a pá­lyán, uram, a vissza­vo­nu­lás a ko­por­sót je­len­ti… Bi­zony, uram, a ko­por­sót…

Újra ivott. Az­tán fel­állt, s jár­kál­ni kez­dett. Az egyik fal­tól a má­si­kig, mint a ra­bok a cel­lá­ban.

– És, uram, ez nem vicc… Um­ber­tót au­tó­bal­eset érte… Kari víz­be ful­ladt, a ten­ger so­dor­ta part­ra… A jó­sá­gos Ali bá­csit a szo­bá­já­ban lőt­ték le, cso­ma­golt az is­ten­ad­ta, mert meg­érez­te, hogy vé­gez­ni akar­nak vele… So­rol­jam még, uram? És most én kö­vet­ke­zem… Higgye el, uram, hogy én kö­vet­ke­zem… Le­het, hogy még itt el­in­téz­nek… El­vág­ják a tor­ko­mat, mint an­nak a pa­sas­nak… Hogy mi­ért? Egy­sze­rű­en azért, mert hasz­nál­ha­tat­lan­nak mi­nő­sí­te­nek… De uram, én va­ló­ban az is va­gyok… Még azt sem vet­tem ész­re, hogy va­la­ki cé­du­lát nyom a zse­bem­be! Erre mit vá­la­szol­hat­nék? Meg­öre­ged­tem… Igen, csak ezt… Te­hát?

Az an­gol nem hagy­ta abba a mo­no­lóg­ját, de most már nem han­gos szó­val foly­tat­ta. Le­ült, a lá­bát dör­zsöl­get­te, mint aki el­fá­radt a sok gya­log­lás­ban.

– Azt könnyen ki­ta­lál­ha­tom, hogy ki­től szár­ma­zik a cé­du­la… S azt is, hogy ki tet­te a zse­bem­be… Va­cso­ra előtt még nem volt ben­ne, ez biz­tos… Csak a hölgy le­he­tett… Csak ő … Vagy­is a tár­sa­ság mást is kül­dött… Mást, aki­ben job­ban meg­bí­zik… Mert for­dít­va is le­he­tett vol­na… A hölgy tár­gyal, s én du­gom a zse­bé­be a cé­du­lát…

Map­le-t el­ön­töt­te a ke­se­rű­ség. Te­hát ő már ele­ve csak má­sod­ren­dű volt eb­ben a játsz­má­ban. Va­la­kit küld­tek, aki őt szem­mel tart­ja. Pe­dig so­ha­sem vé­tett a já­ték­sza­bá­lyok el­len. Fi­a­ta­labb ko­rá­ban őt is meg­bíz­ták ilyen el­len­őr­zé­sek­kel. Egy­szer le is buk­ta­tott va­la­kit. Meg­gyil­kol­ták. Ez az ő lel­kén szá­rad. És most vissza­kap­ja. Min­de­nért fi­zet­ni kell az élet­ben. Sok­szor ha­lál­lal.

De őt mi­ért öl­nék meg?

Az an­gol igye­ke­zett le­küz­de­ni rém­lá­to­má­sa­it. Újra han­go­san be­szélt, mint­ha va­la­kit meg akart vol­na győz­ni.

– Hát nézzük csak, uram… Az áru meg­van… A pénzt ugyan el­vet­ték tő­lem, de va­ló­szí­nű, hogy azok kap­ták meg, akik­nek szán­ták… Ezek sze­rint az áru is uta­zik a terv sze­rint… Hát ak­kor? Azt a sze­re­pet, amit ne­kem szán­tak el­ját­szot­tam… El­hoz­tam a pénzt baj nél­kül Sza­mar­kand­ba… Meg­néz­tem az árut… Az al­kut meg­kö­töt­tem, sőt, a jövő évit is biz­to­sí­tot­tam…

Hi­á­ba akar­ta ma­gát meg­nyug­tat­ni, fé­lel­mét nem tud­ta le­küz­de­ni. Újra és újra fel­me­rült ben­ne: és ha a pénzt nem a tár­sa­ság lo­pat­ta el tőle? És ha a va­go­nok el sem in­dul­tak? És ha azt mond­ják ezek a te­me­tő­be­li­ek, hogy so­ha­sem lát­ták a pénzt, sem­mi­ről sem tud­nak, ak­kor mi lesz?

Fel­kelt, át­ment a für­dő­szo­bá­ba, s hi­deg vi­zet lo­csolt az ar­cá­ra. A fe­jét is a csap alá tar­tot­ta. Amíg tö­rül­kö­zött el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­sé­tál a pá­lya­ud­var­ra. Meg­né­zi azo­kat a va­go­no­kat.

Még egyet kor­tyolt a whis­ky­ből, gon­do­san be­zár­ta a szo­ba aj­ta­ját, bár meg­adó­an mo­soly­gott: úgy­is az nyit­ja ki, aki akar­ja. Lift­tel ment le a hall­ba. Az első, akit meg­lá­tott Nina volt. Meg­tor­pant, s gyor­san azt mér­le­gel­te, hová tűn­het­ne el, de a lány is ész­re­vet­te. Fel­állt, s mo­so­lyog­va kö­szön­töt­te.

– Na vég­re! – mond­ta. – Már rég­óta vá­rom…

Map­le za­var­tan ma­gya­ráz­ta, hogy ő ott volt a Gur-Emír­nél, de sem a lányt, sem az au­tót nem lát­ta. A lány azon­ban ha­tá­ro­zot­tan ki­je­len­tet­te.

– A Gur-Emír­ről szó sem volt, uram! Ab­ban ál­la­pod­tunk meg, hogy itt ta­lál­kozunk. Itt, a hall­ban. – És még hoz­zá­tet­te. – Va­cso­ra után.

Az an­gol tud­ta, hogy a lány ha­zu­dik. De be­il­lesz­tet­te abba a sor­ba, ami a fé­lel­mét iga­zol­ta.

– És most? – kér­dez­te.

Nina arca ke­mény ma­radt. Egyik ke­zé­vel kis ka­bát­ká­já­ért nyúlt, a má­sik­kal az aj­tó­ra mu­ta­tott.

– A pá­lya­ud­var­ra me­gyünk. Ezt be­szél­tük meg, nem?

Map­le csak most vet­te ész­re, hogy a hall­ban, egyik tá­vo­lab­bi sa­rok­ban ül­dö­gél az a bi­zo­nyos idős hölgy is. El­me­rül­ten ol­va­sott, mint­ha nem tö­rőd­ne sem­mi­vel csak az­zal az új­ság­gal, amit a ke­zé­ben tart. Az an­gol­nak ked­ve lett vol­na oda­kö­szön­ni, s mon­da­ni va­la­mit, va­la­mi csú­nyát, vagy azt, hogy meg­kap­ta a cé­du­lát, kö­szö­ni szé­pen. De nem tet­te. En­ge­del­me­sen ment Nina után, ki az ut­cá­ra. A par­ko­ló­ban a fe­ke­te Vol­ga vár­ta.

– Olyan, mint egy ha­lot­tas­ko­csi… – gon­dol­ta ke­se­rű­en az an­gol, de zok­szó nél­kül bújt be az ülés­re.

A gép­ko­csi­ve­ze­tő mel­lett egy kö­vér­kés fér­fi ter­pesz­ke­dett…

Meg­vár­ta, amíg Map­le el­he­lyez­ke­dik, s ak­kor an­go­lul hát­ra­kö­szönt.

– Jó es­tét, Si­mon!

Map­le gé­pi­e­sen vá­la­szolt.

– Jó es­tét.

– Jól van, Si­mon?

A fér­fi hát­ra­for­dult. Map­le meg­le­pet­ten fel­ki­ál­tott.

– Hát ön? Ön ho­gyan ke­rül ide?

A tár­sa­ság egyik ve­ze­tő­je volt. Ál­ta­lá­ban csak a ke­reszt­ne­vén szó­lí­tot­ták. Ge­or­ge. Vagy Ge­or­gie, vagy­is Gyu­ri. Hong­kong­ban élt, az ő bank­há­za nyel­te el a pén­ze­ket, s ő adta hi­tel for­má­já­ban, vagy más mó­don ki, im­már le­ga­li­zál­va. Va­la­mi­kor ten­ge­rész volt, mat­róz. Azt me­sél­ték róla, hogy meg­öl­te az egyik gaz­dag ten­ge­ri utast, és ki­fosz­tot­ta. In­nen sze­rez­te az in­du­ló tő­ké­jét, ami­vel az­tán tár­sult a fe­hér ara­nyat for­gal­ma­zó tár­sa­ság­hoz. Olyan nagy volt a te­kin­té­lye, hogy a tár­sa­ság nagy­fő­nö­ké­nek he­lyet­te­se, a se­cond in com­mand is haj­lon­gott előt­te. Az iga­zi nagy­fő­nö­köt nem is­mer­te sen­ki. Azt re­bes­get­ték róla, hogy va­la­me­lyik ál­lam el­nö­ke… Map­le azért is­mer­te Ge­or­gie-t, mert szol­gált a bank­já­ban rö­vid ide­ig. Nem Hong­kong­ban, ha­nem Ró­má­ban. Ott ta­lál­ko­zott négy­szer-öt­ször vele.

– Tu­ris­tás­ko­dom – fe­lel­te a ban­kár. – És ön?

– Én is…

– By a for­tu­na­te ac­ci­dent – ne­ve­tett Ge­or­ge. – Sze­ren­csés vé­let­len…

Nina is ne­ve­tett.

– Map­le úr a Gur-Emír­nél várt min­ket – mond­ta ké­sőbb. – Va­la­mi fél­re­ér­tés volt…

Map­le nem szólt, de el­húz­ta a szá­ját.

Nem tud­ta mire vél­ni Ge­or­ge je­len­lé­tét. És Nina ha­zug­sá­gát. Va­jon a ban­kár pa­ran­csá­ra szed­ték el a pén­zét? Mint a vil­lám­ütés, úgy érte a fel­is­me­rés: csak­is Ge­or­ge uta­sí­tá­sá­ra te­het­ték, hisz a ban­kár is­mer­te a tás­ka nyi­tá­sá­nak tit­kát. Eze­ket a tás­ká­kat ő ké­szít­tet­te Hong­kong­ban…

A autó vé­gig­sza­ladt a dup­la fa­sor­ral sze­gé­lye­zett fő­úton, s az új nagy­áru­ház előtt meg­állt. Né­hány lám­pa egy pik­ke­lyes sár­kány­szob­rot vi­lá­gí­tott meg, az áru­ház sö­tét volt. Nina ki­ká­szá­ló­dott, s el­tűnt a sö­tét­ben.

– Meg­bíz­tam va­la­mi­vel ezt a spins­tert – kö­zöl­te Ge­or­ge, kis­sé gú­nyo­san hang­sú­lyoz­va a spins­ter szót, ami az an­gol­ban vén­kis­asszonyt je­lent. – De jön mind­járt.

Nina va­ló­ban rö­vid idő múl­tán fel­tűnt a sár­kány mel­lett. Ke­zé­ben egy tás­kát ló­bált. Ugyan­olyan, mint ami­lyen Map­le-é volt. A ban­kár ki­nyi­tot­ta az aj­tót, s el­vet­te a tás­kát.

– Rend­ben volt min­den? – kér­dez­te.

– Igen, uram, fe­lel­te a lány.

– Ak­kor me­he­tünk.

A gép­ko­csi a pá­lya­ud­var­ra sza­ladt. A be­já­rat előtt meg­állt.

– Ki­száll­hat­nak – mond­ta a ban­kár, és ke­zét nyúj­tot­ta Map­le-nek. – Is­ten vele, Si­mon! Jó szó­ra­ko­zást.

A lány­nak nem kö­szönt. In­tett a so­főr­nek, hogy in­dul­jon. Si­mon még hal­lot­ta, ami­kor azt mond­ta: az Air­port­ra! Nem tud­ta ma­gá­ban tar­ta­ni a kér­dést.

– El­re­pül?

Nina a vál­lát rán­tot­ta.

– Nem tu­dom… Me­he­tünk, uram?

Map­le bó­lin­tott. Za­vart volt, va­la­mi ma­gya­rá­za­tot várt. Meg­is­mé­tel­te azt a kér­dést, amit Ge­or­ge tett fel a lány­nak.

– Min­den rend­ben volt?

A lány bó­lin­tott.

– A pénz igen… De a szál­lí­tást még nem tud­juk…

Mr. Si­mon Map­le meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott. Szin­te vi­dám tán­cot járt kö­rü­löt­te min­den. Te­hát Ge­or­ge át­pa­kol­hat­ta a tás­ká­kat… És a cé­du­la is azért író­dott, hogy ne csap­jon lár­mát… Lé­pés­ről lé­pés­re nyer­te vissza ma­ga­biz­tos­sá­gát.

– Me­lyik va­gon­ról van szó? – kér­dez­te.

Nina egy mel­lék­vá­gá­nyon vesz­teg­lő vo­nat­ra mu­ta­tott.

– Ott áll… Elöl­ről a ne­gye­dik…

– Aha… És ben­ne van?

– Ben­ne… a vas­utast már ki­fi­zet­tük…

– Ak­kor? Me­he­tünk?

– Ha úgy gon­dol­ja… Bár jó len­ne meg­vár­ni, amíg el­hagy­ja a pá­lya­ud­vart… Az ör­dög nem al­szik…

Map­le he­lye­selt. Egy ide­ig még a pe­ro­non to­pog­tak, az­tán sé­tál­gat­ni kezd­tek. A pá­lya­ud­var vá­ró­ter­me­i­ben már pok­ró­co­kon, sőt vé­kony­ka vat­ta­pap­la­no­kon el­he­lyez­ke­dett az utaz­ni vá­gyók so­ka­sá­ga, tud­ták, vár­ni kell, le­het, hogy né­hány na­pot is.

– Ezek? – kér­dez­te Map­le.

– Bu­ha­rá­ba men­né­nek… De ke­vés a vo­nat… Van aki csak a hol­nap éj­je­li vo­nat­ra ka­pott je­gyet…

– Ak­kor mi­ért nem men­nek haza?

– Va­la­me­lyik fa­lu­ból jöt­tek… Mi­nek men­né­nek?

Az em­be­rek va­ló­ban tü­rel­me­sen vá­ra­koz­tak. He­ve­rész­tek a pok­ró­co­kon, tör­del­ték a la­pos, lán­gossze­rű ke­nye­ret, dinnyét sze­le­tel­tek. Né­hány asszony szop­ta­tott. Egy öreg­em­ber bot­tal hes­se­get­te el ma­gá­tól a han­cú­ro­zó gye­re­ke­ket.

– A mi sze­rel­vé­nyünk mi­kor megy? Nina bi­zony­ta­la­nul tár­ta szét a kar­ját.

– Nem tu­dom, uram. Azt mond­ták most… Még ma éj­jel…

– És ha nem?

– Sem­mit sem te­he­tünk. Vár­ni kell.

– Hány na­pig megy Moszk­vá­ig?

– Az exp­ressz­nél sem le­het tud­ni, pe­dig an­nak meg­sza­bott me­net­rend­je van… Ez pe­dig csak te­her­vo­nat… Két nap, ta­lán há­rom…

– Vagy egy hét – mor­mog­ta Map­le.

– Na­gyok a tá­vol­sá­gok…

– Ak­kor nincs ér­tel­me vár­ni. Me­he­tünk?

A lány ne­met in­tett.

– A Vol­gát mu­száj meg­vár­ni. Ta­lán fél­óra, és me­he­tünk.

Sé­tál­tak to­vább. A pe­ron egyik vé­gé­től a má­si­kig. De ezt sem te­het­ték so­ká­ig, mert egy vas­utas ki­tes­sé­kel­te őket. Azt or­dí­tot­ta.

– Ma már nem in­dul vo­nat! Majd hol­nap!

Kü­lö­nö­sebb iz­gal­mat nem kel­tett a be­je­len­té­se, az uta­sok nem lá­za­doz­tak, igye­ke­zett min­den­ki he­lyet ta­lál­ni ma­gá­nak. Pár perc múl­tán el­ol­tot­ták a nagy­te­rem­ben a vil­lanyt.

Nina és Map­le ki­állt az ut­cá­ra, az ál­lo­más épü­le­te elé. A nap­pa­li for­ró­ság után, fur­csa volt a hű­vös, szin­te hi­deg éj­sza­ka. Map­le di­der­gett, össze­húz­ta ma­gán a kis dzse­ki­jét. Ni­nán nem lát­szott, hogy fá­zik, moz­du­lat­la­nul bá­mult a sö­tét­ség­be, vár­ta az au­tót.

– Nincs itt va­la­mi ét­te­rem vagy büfé, aho­vá be­hú­zód­hat­nánk? – kér­dez­te az an­gol, to­po­gott, kar­já­val nagy ka­ri­ká­kat írt a le­ve­gő­be.

– Be­zárt – vá­la­szol­ta a lány. – Ilyen­kor már min­den be­zár. Az utca vé­gé­ről autó kö­ze­le­dett. Gyor­san, mint­ha au­tó­pá­lyán fut­na. A Vol­ga volt. Csi­ko­rog­va fé­ke­zett. Map­le uj­jong­va fo­gad­ta.

– Na vég­re! Már majd meg­fagy­tam! – Az­tán el­hall­ga­tott.

A ban­kár még ott ült a ko­csi­ban. Az első ülé­sen. A gép­ko­csi­ve­ze­tő a vo­lán­ra ha­jolt. A tes­te el­fed­te a kor­mányt. Két keze las­san csú­szott le a ko­csi pad­ló­já­ra. Va­la­mit nyö­gött. De nem le­he­tett ér­te­ni.

Map­le me­red­ten néz­te Ge­or­ge-ot. A ban­kár feje a mel­lé­re ló­gott. Mint­ha a za­kó­ját bá­mul­ná ré­mült kí­ván­csi­ság­gal.

Nina si­kol­ta­ni akart, de vissza­nyom­ta a han­got. Az­tán fel­tört be­lő­le a sí­rás.

Map­le maga sem tud­ta, hogy mi­ért, a lány­ra üvöl­tött.

– Ne sír­jon! Az is­te­nit!

De ő is csak to­po­gott az autó mel­lett. Hol ki­nyi­tot­ta az aj­tót, hol be­csap­ta.

– Ne bőg­jön már!

A lány el­hall­ga­tott, ké­sőbb hüp­pög­ve, szag­ga­tot­tan mond­ta.

– Eb­ből nagy baj lesz… Nagy baj…

A pá­lya­ud­var­ról egy kaf­tá­nos, tur­bá­nos, egye­nes já­rá­sú fér­fi si­e­tett hoz­zá­juk. An­go­lul szó­lalt meg.

– Be­száll­ni!

Map­le-t a hát­só ülés­re pen­de­rí­tet­te, s rá­csap­ta az aj­tót. Ő elő­re ült, mi­után a gép­ko­csi­ve­ze­tőt, mint a pely­het fel­emel­te, s az ülés tám­lá­ján át hát­ra­lök­te, az Map­le lá­bá­hoz esett, a feje na­gyot kop­pant az aj­tó­ban. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már meg­ug­rott a ko­csi, s el­vi­har­zott, ki a vá­ros­ból.

Map­le der­med­ten ült. Erő­sen ka­pasz­ko­dott az első ülés­ben, ahol a biz­ton­sá­gi öv­vel be­csa­tol­va is meg-meg­ló­dult Ge­or­ge. A so­főr még élt. A szá­ján bugy­bo­ré­kolt a vére.

– Hová visz? – kér­dez­te az an­gol.

A kaf­tá­nos nem fe­lelt, csak a ke­zét emel­te, in­tett hogy majd. Map­le ha­mar ma­gá­hoz tért. A zse­bé­ben ott la­pult a pisz­to­lya. Las­san elő­húz­ta. S a kaf­tá­nos tar­kó­já­hoz nyom­ta.

– Vi­gyen a szál­lo­dá­hoz!

Az autó hir­te­len fé­ke­zett. Map­le elő­re esett. A lö­vés Ge­or­ge-ot érte. Erős kéz mar­kol­ta meg a csuk­ló­ját.

– Ezt ne! Érti? Ne! Én a ba­rát­ja va­gyok.

Map­le job­ban meg­szem­lél­te a fi­a­tal so­főrt.

– Na­gyon is­me­rős – mond­ta. El­tet­te a pisz­to­lyát. Erős fé­nyű autó vi­lá­gí­tot­ta meg Ge­or­ge-ot és a kaf­tá­nos so­főrt.

Map­le majd­nem fel­or­dí­tott meg­le­pe­té­sé­ben.

– A sze­re­lő!

A so­főr mo­so­lyog­va bó­lin­tott.

– Igen. Én va­gyok.

– Mi tör­tént?

– Pon­to­san nem tu­dom. Csak sej­tem. Ta­lán a ko­lum­bi­a­i­ak… Na­gyon ha­rag­sza­nak az öreg­re… Min­den üz­le­tet el­hap­polt elő­lük… Or­vos­hoz vi­szem a fiút – mu­ta­tott a so­főr­re –, utá­na a szál­lo­dá­ba.

Map­le-t a tás­ka ér­de­kel­te. Az, ame­lyik­kel be­csap­ták. De nem lát­ta se­hol.

– Azt is el­vit­ték… Azt hi­het­ték, hogy még nem fi­ze­tett Ge­or­ge… A so­főrt pe­dig… ő sem fog fel­gyó­gyul­ni soha…

A vá­ros szé­lén, egy föld­szin­tes ház előtt áll­tak meg. A sze­re­lő be­ko­po­gott. S még mi­előtt az aj­tót ki­nyi­tot­ták vol­na, a so­főrt a vál­lá­ra vet­te, s a ke­rí­tés­hez vit­te.

– Be­ad­lak paj­tás, majd meg­lá­to­gat­lak.

Két nő ci­pel­te be a fiút. A sze­re­lő is ve­lük ment, be az ud­var­ra. Map­le egye­dül ma­radt Ge­or­ge-dzsal.

– Töb­bet nem vál­la­lok ilyen mun­kát. Nem va­lók már ne­kem az iz­gal­mak…

A sze­re­lő elég hosszan idő­zött a ház­ban. Ami­kor ki­jött, ke­se­rű­en mond­ta.

– Nem éri meg a reg­gelt. Pe­dig ő volt a leg­jobb so­főr­ünk…

– Vele mi lesz? – mu­ta­tott Map­le Ge­or­ge-ra.

– Sem­mi… Ki­vi­szem a te­me­tő­be… Be­le­tesszük az egyik krip­tá­ba… Az­tán né­hány em­ber­rel meg­ke­res­sük ezt a lö­völ­dö­ző ban­dát… Ide­je már el­be­szél­get­ni ve­lük… ők sze­ret­nék az összes szál­lít­mányt… Mi meg ke­res­ked­jünk aszalt al­má­val…