15.

Lisa és Vin­cen­zo Pécs ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­vel is­mer­ke­dett. Az ide­gen­ve­ze­tő jól be­szélt ola­szul, lát­szott, örül, hogy vég­re va­la­ki­vel tár­sa­log­hat, szin­te be nem állt a szá­ja. Csak ak­kor tar­tott pil­la­nat­nyi szü­ne­tet, ami­kor mé­lyet szí­vott a pi­pá­já­ból. Di­csér­te az olasz vá­ro­so­kat, ára­do­zott Fi­renz­é­ről, Ná­poly­ról, s még da­lolt is: Kül­dök né­ked egy ná­po­lyi dalt… Fur­csán hang­zott a re­ked­tes to­rok­ból. Szé­les gesz­tu­sok­kal kí­sér­te a szö­ve­get, szin­te át­szel­le­mült az idős fér­fi. Ta­lán túl a het­ve­nen is… Lisa és Vin­cen­zo mo­soly­gott raj­ta, de sé­tál­tak vele az egyik mú­ze­um­ból a má­sik­ba, az egyik temp­lom­ból a má­sik­ba. Az ide­gen­ve­ze­tő ma­gya­rá­zott, ha lát­ta, hogy va­la­me­lyi­kük nem elég­gé fi­gyel, meg­fog­ta a kar­ját, rán­tott raj­ta egyet-ket­tőt.

– Ezt hall­gas­sa meg… Ez az­tán iga­zán ér­de­kes.

Lisa ta­lál­ta fel ma­gát. Az egyik temp­lom­ban le­ült a pad­ra, az­tán le is tér­delt. Mint­ha imád­koz­na. Ez meg­tet­te a ha­tá­sát, az ide­gen­ve­ze­tő hát­rább hú­zó­dott, s tü­rel­me­sen vá­ra­ko­zott. Vin­cen­zo is fel­is­mer­te a le­he­tő­sé­get, ő is le­tér­delt, s szólt az idős úr­nak.

– Tíz per­cet sze­ret­nénk…

– Tes­sék csak, tes­sék – sut­tog­ta, s ő is be­ült az utol­só sor­ba, hát­ra­dőlt a pa­don, s be­huny­ta a sze­mét. Ami­kor Lisa vissza­pil­lan­tott, olyan ér­zé­se tá­madt, hogy al­szik.

– Nem kel­le­ne inni va­la­mit? – kér­dez­te Vin­cen­zo.

– Meg kel­le­ne szök­ni – ne­vet­gélt Lisa, de ma­rad­tak tér­de­pel­ve, ke­zü­ket össze­kul­csol­va, mint­ha imád­koz­ná­nak.

Ké­sőbb Lisa a kö­nyö­ké­vel meg­lök­te Vin­cen­zót.

– Gye­rünk…

Vin­cen­zo ki­lé­pett a pad­sor­ból, tér­det haj­tott, ke­resz­tet ve­tett, s láb­ujj­he­gyen set­ten­ke­dett el az ide­gen­ve­ze­tő mel­lett. De az, mint­ha meg­csíp­ték vol­na, fel­ug­rott, meg­ráz­ta a fe­jét, s már­is be­szél­ni kez­dett.

– Ola­szok rit­kán lát­nak tö­rök temp­lo­mot… Itt van egy mi­na­ret is… Igaz, nem a leg­ma­ga­sabb, de mi­na­ret…

El­lent­mon­dást nem tű­rő­en si­e­tett elő­re, meg-meg­állt, s in­tett, kö­ves­sék.

– Mind­járt oda­érünk…

Vin­cen­zo az órá­ját néz­te.

– Ennyi már elég… Több­re nem érünk rá… Majd hol­nap… De az ide­gen­ve­ze­tő nem tá­gí­tott.

– Még ezt, uram… Ezt mu­száj meg­néz­ni…

El­bak­tat­tak a dzsá­mi­hoz. Az ide­gen­ve­ze­tő kis­elő­adást tar­tott Pécs tö­rök kor­sza­ká­ról, ma­gya­ráz­ta a ké­pe­ket, a szé­pen fa­ra­gott ima­szé­ket, a sző­nye­ge­ket. Vin­cen­zo meg­akasz­tot­ta az elő­adást.

– Saj­nos, uram, nin­csen több időnk…

Az idős úr el­hall­ga­tott. Alá­íra­tott Vin­cen­zó­val egy pa­pi­rost, ki­kí­sér­te őket a dzsá­mi­ból.

– Re­mé­lem, hogy hol­nap… El kel­le­ne lá­to­gat­ni­uk Szi­get­vár­ra. Ott halt meg az egyik leg­na­gyobb tö­rök csá­szár…

– Jó, majd hol­nap – Lisa biz­ta­tó­an mo­soly­gott. A fér­fi mé­lyen meg­ha­jol­va szo­rí­tot­ta meg a ke­zét. S ek­kor Lisa gyor­san meg­kér­dez­te. – Nem akar ve­lünk ebé­del­ni?

Vin­cen­zo döb­ben­ten né­zett Li­sá­ra. El­ment en­nek az esze? Az ide­gen­ve­ze­tő azon­ban sza­bad­ko­zott.

– Nem, nem aka­rok ter­hük­re len­ni… Bár tu­dok itt egy olyan ét­ter­met, amely­ben ola­szos éte­le­ket is főz­nek… Ma­szek… Vagy­is nem ál­la­mi… Hát, nem bá­nom, men­jünk el oda. Na­gyon kö­szö­nöm, asszo­nyom, iga­zán nem is mer­tem re­mél­ni…

Vin­cen­zo szin­te ma­gán­kí­vül lé­pe­ge­tett ve­lük, mér­gé­ben az aj­kát rág­ta. Egy kis ven­dég­lő előtt áll­tak meg.

– Ez az… Az ide­gen­ve­ze­tő elő­re­ment, han­go­san kö­szönt.

– Ven­dé­ge­ket hoz­tam! Ola­szok! Na­gyon szim­pa­ti­kus há­zas­pár! Va­la­mi olasz ételt, piz­zát vagy más­fé­le tész­tát kér­nénk. És sört.

Vin­cen­zo las­san meg­nyu­go­dott. Vé­gül is mind­egy, hogy hol ebé­del­nek. A ki­szol­gá­lás gyors volt, az étel pe­dig jó.

S va­la­hon­nan fel­hő sza­ladt a vá­ros fölé, esni kez­dett, nagy pöttyök lep­ték el az ut­cá­kat, de csak a név­je­gyét hagy­ta ott a fel­hő, iga­zi zu­ha­tag nem ke­re­ke­dett be­lő­le.

Lisa és Vin­cen­zo ta­xi­ba ült, vissza­vi­tet­ték ma­gu­kat a szál­lo­dá­hoz. Már a ta­xi­ban ve­sze­ked­ni kezd­te. Vin­cen­zo szid­ta Li­sát, fel­rót­ta neki, hogy meg­hív­ta az ide­gen­ve­ze­tőt, ami­kor alig vár­ták, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak tőle. Lisa csak annyit vá­la­szolt.

– Ez volt a leg­jobb…

Ami­kor el­küld­ték a ta­xit, Lisa meg­fog­ta Vin­cen­zo kar­ját.

– Te va­ló­ban nem vet­tél ész­re sem­mit?

– Mi­cso­dát?

– Az ide­gen­ve­ze­tő­nél. Sem­mit?

Vin­cen­zo a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Mit kel­lett vol­na ész­re­ven­nem?

– A re­vol­ve­rét…

– A re­vol­ve­rét? – kér­dez­te meg­rö­kö­nyöd­ve.

– Igen. Ami­kor bú­csú­zás­nál ke­zet fog­tunk, meg­ha­jolt, a vá­szonz­a­kó­ja elő­re­bil­lent, és a bel­ső zse­bé­ben…

– Biz­tos ez?

– Igen. Ami­kor le­ül­tünk a ven­dég­lő­ben, úgy he­lyez­ked­tem, hogy vé­let­le­nül a vál­lam­mal a za­kó­já­hoz ér­jek, mint­ha nem len­ne elég hely arra, hogy a szé­kem­hez be­men­jek… Nem té­ved­tem. Biz­tos, hogy nem.

Vin­cen­zo hi­tet­le­nül rá­zo­gat­ta a fe­jét.

– Ez az öreg? Meg akarsz ijesz­te­ni?

– Ijesz­te­ni? ‘

Vin­cen­zo Lisa ar­cát vizs­gál­gat­ta. Ha így van, ak­kor már­is meg­buk­tak. De ak­kor va­la­ki el­árul­ta őket. Küm­mel ju­tott az eszé­be. Ő le­he­tett. Csak­is ő. Nem vé­let­le­nül bi­zal­mat­lan Mar­co…

– Gye­re a ko­csi­hoz – in­tett Li­sá­nak.

Az au­tó­ban igen me­leg volt, ki­nyi­tot­ták mind a két aj­tót, jár­ja át a le­ve­gő. De csak pil­la­na­to­kig várt Vin­cen­zo, le­ült az első ülés­re, s ma­gá­ra csap­ta az aj­tó­kat. A kesz­tyű­tar­tó­ban ma­ta­tott, va­la­mi kat­tant, mé­lyeb­ben nyúlt be a tar­tó­ba, s egy do­boz­kát hú­zott ki. Fel­pat­tin­tot­ta. Egy pisz­toly volt a fe­ke­te do­boz­ban. Apró, szin­te já­ték­szer. Egyet­len moz­du­lat­tal ki­nyom­ta be­lő­le a tá­rat. Meg­for­dí­tot­ta. Csak rá­pil­lan­tott, az­tán hát­ra­dőlt az ülé­sen.

A tár üres volt.

Va­la­ki ki­szed­te be­lő­le a go­lyó­kat. Vin­cen­zo előtt el­sö­té­tült a vi­lág.

– Vé­günk van…

Va­la­hon­nan messzi­ről hal­lot­ta Lisa hang­ját.

– Mit mond­tál?

In­tett, hogy sem­mit. Las­san ma­gá­hoz tért, a pisz­tolyt vissza­rej­tet­te a kesz­tyű­tar­tó mö­göt­ti tit­kos re­kesz­be, ki­szállt az au­tó­ból.

– Tel­je­sen át­iz­zad­tam – mo­tyog­ta –, nagy a me­leg benn… Nem cso­da, sü­töt­te a nap egész dél­előtt…

Nem szólt a pisz­toly­ról Li­sá­nak. Ezt már meg­ta­nul­ta az évek so­rán, hogy az ügy­nö­kök ugyan egy­más­ra van­nak utal­va, de min­dig az nyer­het, aki nem bí­zik meg min­den­ben a tár­sá­ban… Azt azon­ban el­ha­tá­roz­ta, ha le­het, gyor­san el­hagy­ja Ma­gyar­or­szá­got. Ha még le­het. S et­től a pil­la­nat­tól kezd­ve csak az járt a fe­jé­ben, ho­gyan ráz­hat­ja le Li­sát. Azt vizs­gál­gat­ta, me­lyik len­ne a leg­cél­sze­rűbb útja a me­ne­kü­lés­nek. Az, hogy az öreg­em­ber­nek volt-e pisz­to­lya, nem is fog­lal­koz­tat­ta, de az igen, hogy va­la­ki fel­fe­dez­te az ő rej­tek­he­lyét, ki­ürí­tet­te a tá­rat. Ez már bi­zo­nyos­ság.

– Hány óra­kor ta­lál­kozunk Marc­óval? – kér­dez­te, pe­dig na­gyon jól tud­ta a vá­laszt.

– Ki­lenc­kor… Fenn a he­gyen… Gon­do­lod, hogy…

– Hogy?

– Ha oda­me­gyünk, eset­leg el­ve­zet­jük hoz­zá a… – Nem mond­ta ki, hogy a rend­őr­sé­get.

Vin­cen­zo azon­ban há­lá­san né­zett Li­sá­ra. Igen, ez a jó öt­let! Azt kell mon­da­ni Olasz­or­szág­ban, ha va­la­ha is haza tud men­ni, azért hagy­ta ott Marc­ót, mert a ta­lál­ko­zá­suk egyen­lő lett vol­na a le­bu­kás­sal. Ezt meg­ért­he­tik. És így még di­csé­ret­re is szá­mít­hat, nem a pa­rancs­sze­gők­re ki­rótt meg­tor­lás­sal.

– Igen, ezt na­gyon meg kell fon­tol­ni – mond­ta Li­sá­nak, s gon­do­san be­zár­ta az autó aj­ta­ját.

– A fegy­ve­red? – kér­dez­te Lisa.

– Sem­mi… És – mond­ta ké­sőbb, s el­gon­dol­kod­va vizs­gál­gat­ta az eget – az is le­het, hogy te té­ved­tél… Én nem lát­tam fegy­vert az öreg­nél.

– Pe­dig volt. A bel­ső zse­bé­ben.

Vin­cen­zo ne­vet­ve le­gyin­tett.

– A pi­pá­ját ta­po­gat­tad… Hidd el, hogy a pi­pá­ját.

– Nem. Az pisz­toly volt. Nem pipa.

Vin­cen­zo el­in­dult a szál­lo­da be­já­ra­ta felé. Lisa né­hány lé­pés­sel mö­göt­te kö­vet­te. Néz­te a fér­fi szé­les há­tát, hosszú nya­kát, fe­ke­te ha­ját. S ő is arra gon­dolt, me­ne­kül­ni kel­le­ne. Ha más­kép­pen nem megy, Vin­cen­zo nél­kül. Bár már meg­szok­ta a fiút, tu­laj­don­kép­pen jól össze­csi­szo­lód­tak. S ami na­gyon tet­szett Li­sá­nak, hogy Vin­cen­zo nap­já­ban több­ször is zu­ha­nyo­zott, ha csak te­het­te in­get vál­tott, a ven­dég­lő­ben is a vi­lá­gos­ság felé tart­va min­dig meg­vizs­gál­ta a po­ha­ra­kat, a szál­lo­dá­ban szó­vá tet­te, ha na­pon­ta nem cse­rél­ték ki a le­pe­dőt, a hu­za­to­kat.

– Pe­dig szi­cí­li­ai…

De Li­sát most meg­za­var­ta ez a pipa-ügy. Mi­ért erő­sít­ge­ti, hogy pipa volt? Csak azért, hogy őt meg­nyug­tas­sa? A szo­bá­ban meg­kér­dez­te.

– Ko­mo­lyan mond­tad a pi­pát?

– Igen.

Lisa gú­nyo­san ne­ve­tett.

– Azt hi­szed, hogy én ezt el­hi­szem?

– Azt. Mert… Ha pisz­toly lett vol­na, ész­re­ve­szem. Hidd el, ész­re­ve­szem. – Ke­mény han­gon tet­te hoz­zá. – Pisz­tolyt nem lát­tam.

– És pi­pát?

– Pi­pát, igen!

Lisa nem szólt, be­ment a für­dő­szo­bá­ba, ma­gá­ra zár­ta az aj­tót. Úgy tett, mint­ha a WC-t hasz­nál­ná, né­hány­szor meg­húz­ta az öb­lí­tő zsi­nór­ját. A tás­ká­já­ból ki­vet­te az út­le­ve­lét, be­le­la­po­zott, meg­szá­mol­ta a pén­zét is.

– Vo­nat­je­gyet vál­tok. Zág­rá­big. Csak ügye­sen! – biz­tat­ta sa­ját ma­gát. – Ta­lán a vo­nat a leg­biz­ton­sá­go­sabb.

Ami­kor ki­lé­pett a für­dő­szo­bá­ból, sze­me Vin­cen­zót ke­res­te. A fér­fi azon­ban el­tűnt.

Lisa ki­ro­hant az er­kély­re. Rá­ha­jolt a kor­lát­ra, mi­nél messzebb sze­re­tett vol­na lát­ni, Vin­cen­zo nem ér­he­tett ta­lán még a par­ko­ló­ig sem. Hi­á­ba vár­ta, hogy majd fel­buk­kan. Egy lé­lek sem járt a nap­sü­töt­te ut­cán.

– Hová me­he­tett?

Várt még két-há­rom per­cig, az­tán hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal a kis bő­rönd­jé­be be­le­do­bál­ta né­hány ru­ha­da­rab­ját, gyors moz­du­la­tok­kal ki­rú­zsoz­ta a szá­ját, ci­pőt vál­tott.

– Vin­cen­zo meg­szö­kött – mond­ta fél­han­go­san. Nem kér­dés­ként. In­kább már meg­ál­la­pí­tás­ként.

Vin­cen­zo azon­ban nem szö­kött meg. Sze­re­tett vol­na el­tűn­ni, le is ment a re­cep­ci­ó­ba, hogy ki­fi­ze­ti a szám­lát, ne­hogy emi­att ke­res­sék, de meg­döb­be­nés­sel lát­ta, hogy Mar­co ül a hall­ban, üdí­tőt iszik, s a hosszú szí­vó­szá­lat pör­get­te az uj­jai kö­zött. Vin­cen­zo téb­lá­bolt az új­sá­gos áll­vány előtt, ki­vett egy ké­pes­la­pot, be­le­né­zett, az­tán vissza­tet­te a he­lyé­re. Érez­te, hogy Mar­co min­den moz­du­la­tát fi­gye­li.

Coca-Co­lát kért, le­ült az egyik asz­tal­ká­hoz, s be­le­kor­tyolt az ital­ba, így tel­tek a per­cek. Ké­sőbb Mar­co in­tett, men­jen vissza a szo­bá­ba.

A fo­lyo­són ta­lál­ko­zott Lisa és Vin­cen­zo. A nő ke­zé­ben kis bő­rönd. Ijed­ten állt meg, za­var­tan mo­tyo­gott va­la­mit, Vin­cen­zo azon­ban ka­ron fog­ta, és gyor­san vissza­húz­ta a szo­bá­ba.

– Itt van Mar­co… Mind­járt jön.

Lisa le­rúg­ta a ci­pő­jét, a bő­rön­döt vissza­tet­te a szek­rény­be. Há­lá­san te­kin­tett Vin­cen­zó­ra, hogy nem kér­de­zett sem­mit.

Mar­co hár­mat kop­pin­tott az aj­tó­ra, s fe­le­le­tet sem vár­va be­nyi­tott. De uj­ját azon­nal a szá­já­hoz tet­te, je­lez­te, hogy csend le­gyen. Az egyik fo­tel­hez lé­pett, s le­ült. Az ajtó felé fü­lelt. Ké­sőbb meg­szó­lalt.

– Sem­mi baj… Jött va­la­ki utá­nam a fo­lyo­són, nem akar­tam, hogy hall­ja, ola­szul be­szé­lünk… De már el­ha­ladt.

Ki­ol­dot­ta a nyak­ken­dő­jét, meg­tö­röl­te ar­cát a zseb­ken­dő­jé­vel.

– Tes­sék, öb­lít­se le az ar­cát… Jó hi­deg a víz… – szí­vé­lyes­ke­dett Lisa. Elő­zé­ke­nyen még a für­dő­szo­ba aj­ta­ját is ki­nyi­tot­ta. Mar­co azon­ban ne­met in­tett.

– So­ha­sem hit­tem vol­na, hogy itt is ilyen ká­ni­ku­la le­het – mond­ta ne­vet­ve. – Az em­ber azt hi­szi, Ná­poly­ban me­leg van, itt észa­kon meg hi­deg.

Lisa és Vin­cen­zo kö­te­les­ség­sze­rű­en ne­ve­tett. Mint­ha jó tré­fát hal­lot­tak vol­na.

– Úgy gon­dol­tam – foly­tat­ta Mar­co –, el­jö­vök ér­te­tek… Az az igaz­ság, hogy nem tud­tam ki­len­cig mi­vel agyon­csap­ni az időt… A szo­bám ab­la­ká­ból lát­tam, hogy meg­jöt­te­tek.

Lisa je­len­tő­ség­tel­je­sen Vin­cen­zó­ra né­zett, sze­mé­ben fé­le­lem tük­rö­ző­dött. Ta­lán Mar­co még a gon­do­la­ta­i­kat is meg­fi­gyel­te?

Vin­cen­zo a rá­di­ó­val bab­rált. Há­tat for­dí­tott Mar­co­nák.

Lisa sö­rért nyúlt a hű­tő­szek­rény­be. Le akar­ta ven­ni a ku­pak­ját, de za­va­rá­ban nem ta­lál­ta a nyi­tót. Mar­co nyúlt az üve­g­ért. A nyi­tó előt­te fe­küdt a kis tál­cán.

– Nem is tud­tam, hogy sö­rö­zöl – mond­ta.

– A me­leg mi­att…

Mar­co töl­tött.

– Pa­ran­csolj… Én a ha­bos ita­lok kö­zül csak a pezs­gőt sze­re­tem…

Meg­vár­ta, amíg Lisa meg­issza a sört. Vin­cen­zo is meg­for­dult. Ő is a nőt néz­te. Ami­kor Lisa le­tet­te a po­ha­rat, Mar­co a zse­bé­be nyúlt. Az­tán egyen­ként apró pisz­toly­go­lyó­kat tett az asz­tal­ra.

Vin­cen­zo me­red­ten néz­te.

A lö­ve­dé­ke­ket az ő fegy­ve­ré­ből szed­ték ki.

Ami­kor Mar­co sor­ba­ál­lí­tot­ta mind a ti­zen­ket­tőt, sze­líd mo­sollyal vé­gig­mér­te őket, az­tán fel­állt.

Az aj­tó­ból szólt vissza.

– Ki­lenc­kor a tv-to­rony­nál…

Be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót. De újra be­nyi­tott. Vin­cen­zó­ra mu­ta­tott.

– Nincs a bú­vár­ru­hád a ko­csi­ban… Ne fe­led­kezz el róla!