3.
A jegykezelő az állomásfőnökségen majd egy órát várakozott, míg az ügyeletes tiszt előkerült. Addig meg kellett elégednie a forgalmistával, aki alaposan megbámulta a vonaton felejtett holmikat. Nem volt rest átkutatni az átmeneti kabát zsebeit, azzal az ürüggyel, hátha valami igazolványfélére akadnak. A jegykezelő magában kuncogott, mert tudta, hogy a forgalmista elsősorban pénzre vadászik. Sajnálkozva nézte a sovány embert, aki feltételezte róla, hogy egy hülye, mivel nem tette meg ugyanezt. Holott már menet közben szépen átnézte a lódén zsebeit. Csak hát nem verte nagydobra a forgalmista előtt, mivel ez nem volt szabad, csak tanúk jelenlétében.
Az ügyeletes tiszt, egy köpcös, középkorú, kopasz férfi, táskás kialvatlan szemekkel nem győzte bámulni a talált holmikat. Megtapogatta a lódén anyagát.
– Elég finom anyagból van – vélekedett.
– Drága holmi – tette hozzá a jegykezelő.
Az ügyeletes tiszt átnézte a jegykezelő által kitöltött formanyomtatványt a talált tárgyakról. Megvakarta tarkóját, és a nyomtatványt az asztalra tette a holmikhoz. Számára is az lett volna a legegyszerűbb, ha csak a táskát látja, esetleg a kalapot. Akkor kézenfekvőbb a megoldás: az utas leszállásnál elfelejtkezett ezekről. De ilyen hidegben ki hagyja el a kabátját? Ráadásul a végállomáson. Ott, ahol visszamehet érte még az utcáról is.
A csendet a forgalmista törte meg.
– Lehet, hogy jelentkezni fog – mondta.
A jegykezelő a fejét ingatta.
– Nem hiszem azt – vágta rá.
– Egyszer csak az eszébe kell, hogy jusson, hol is a cucca.
– Ha eddig nem jutott az eszébe, ezután sem fog.
Az ügyeletes tiszt megkockáztatta azt a feltevést, hátha az illető még Szolnokon lemaradt a vonatról. A jegykezelő ennek ellentmondott. Látta az utast a jelzett fülkében, tehát a vonaton volt.
A forgalmista ezt a feltevést végleg lesöpörte a lehetőségek asztaláról.
– Akkor már itt lenne az értesítés – érvelt. – Hiszen a hoppon maradtak első dolga, hogy bemennek az állomásfőnökségre és segítséget kérnek. Higgyék el, ideszóltak volna, hogy a cuccát szedjük le a vonatról.
Az ügyeletes tiszt a jegykezelőhöz fordult.
– Útközben nem történt semmi rendkívüli? – kérdezte.
– Semmi.
Amaz beleszimatolt a levegőbe.
– Maga ivott – állapította meg.
A sovány termetű forgalmista felkapta fejét, irigykedő pillantást vetett rá. A jegykezelő arcán egy izom sem rezdült, állta az ügyeletes tiszt fürkésző pillantását. Kisvártatva azt mondta:
– Szolgálatban sohasem iszom. De miután megérkeztünk, lehajtottam egy kupica törkölyt, mert nagyon fáj a fogam. Máskülönben milyen rendkívüli dolognak kellett volna történnie?
– Mit tudom én?
– Maga kérdezte.
– A késés, főként, ha több órás, általában felborzolja az utasok idegeit. Maguk csak vánszorogtak Szolnokig. Árulja el, mennyit ivott?
A forgalmista kajánul vigyorgott. A jegykezelő olyan arcot vágott, mintha bigámiával gyanúsítanák és a szemét forgatta.
– Miért nem a jelentésemmel foglalkozik? – könyörgött, és az asztalon heverő holmikra mutatott. – Behoztam ezt a sok cuccot, és most baj, amiért szolgálat után lehajtottam egy kupicával? Az ember becsületesen dolgozik, húzza az igát és…
– Ne hőbörögjön – szakította félbe az ügyeletes tiszt. – Amit maga lehel, az nem pálinkaszag, hanem erjedt cefrebűz.
– Méghogy cefre?
– Több órás ez is, akár csak a késésük, de hagyjuk, jó? Inkább azon gondolkozzon, milyen feltevést írjak be ezekről a holmikról. Túl sok ahhoz, hogy az utas feledékenységből hagyta volna a vonaton.
A jegykezelő örült, hogy megúszta a további gyanúsítgatást.
– Így van – mondta katonásan.
– Tehát említésre méltó esemény nem történt.
– Nem. Bár egy utas szóvá tette, hogy valami részeg a folyosón nyitogatta az ablakokat.
– Nem érdekes.
– Megmutatták nekem ezt a részeget, de már nem csinált semmit.
– Ez sem érdekes. Tovább!
A jegykezelőnek hirtelen felszaladt a szemöldöke. A száját nyitogatta, akár a partra vetett hal.
– Mi az? – kapta fel fejét az ügyeletes tiszt. – Ne tátogjon itt, a szentségit. Ha valamit mondani akar, ki vele. Gyerünk! Egy, kettő. Rajta, hát!
– Az ajtó, az ajtó – nyögte a jegykezelő.
– Mi van az ajtóval?
– Nyitva találtam.
Az ügyeletes tiszt szitkot morzsolt szét fogai között.
– Beszéljen összefüggően, a szentségit! – csattant fel. – Tehát mi volt azzal az ajtóval?
A jegykezelő kapkodva elmondta, hogyan talált rá a nyitott ajtóra azon a kocsin, ahol a holmiját visszahagyó utas tartózkodott. Nagyjából az időpontot is meghatározta. Esküdött, hogy miután Szolnokot elhagyták, minden ajtó csukva volt.
– Csak úgy magától nem nyílhatott ki – szögezte le az ügyeletes tiszt. – Tehát valaki menetközben kinyitotta. Vajon miért? – Körbenézett a többieken, mintha tőlük várt volna választ.
Azok ketten úgy bámulták a levegőt, akár a légnyomást kapott katona.
– Azt sem tudjuk, mikor nyitották ki az ajtót – folytatta az ügyeletes tiszt. – Sőt azt sem, milyen célból tették. Tudtommal a szerelvény Szolnok után sehol sem kapott tilos jelzést. Vagy igen?
A jegykezelő úgy megrázta a fejét, mintha dróton rángatták volna.
– Sehol sem kaptunk tilosat – hadarta. – Még csak nem is lassítottunk.
A forgalmista elvette a kalapot az íróasztalról, és felpróbálta a falon levő csorba tükör előtt.
– Tegye le – mordult rá az ügyeletes tiszt. – Kotorásszon a maga holmija között. – Megvárta, míg a másik eleget tesz az utasításának, majd megszólalt: – Menjen át az őrsre, hogy jöjjön át valaki.
A rendőrőrs az állomásfőnökség tőszomszédságában volt. A forgalmista mégis kedvetlenül mozdult, akár a cirkuszi tigris az ostor pattintására. Éjfél jóval elmúlt. Tudta, hogy odaát az ügyeletes ilyenkor már javában szundikál, és nem lesz elragadtatva, amiért rácsenget.
– Mit mondjak, miért jöjjenek? – kérdezte az ajtóból.
– Egy utas menetközben eltűnt az expresszről. Jegyzőkönyvezzék a tényállást.
Miután a forgalmista eltűnt, a jegykezelő levette a sapkáját, és megtörölte verejtékező homlokát. Kisvártatva az ügyeletes tiszthez fordult.
– Maga azt hiszi, hogy a cuccok gazdájával történt valami? – kérdezte.
– Nem hiszek semmit.
– De hiszen rendőrért szalajtott.
A köpcös termetű ügyeletes tiszt néhányszor megsimogatta kopasz feje búbját, aztán megszólalt:
– Akkor sem hiszek semmit, csak nem az én dolgom ez esetben a szaglászás. Egy tény: a holmikat nem felejtették a vonaton, hanem otthagyták. Hogy miért? A találgatás nem a MÁV feladata.
A jegykezelő érthetetlenül nézett.
– Lehetségesnek tartja, hogy az utas kiesett volna a vonatból? – kérdezte.
– Ennek megítélése nem feladatunk. A rendőrség hatáskörébe tartozik.
– Valami véleménye csak van?
– Inkább halvány gyanú.
– Miféle gyanú?
Az ügyeletes tiszt a karjával széles kört írt le a levegőben.
– Ha a nyílt pálya mentén valahol rátalálnak az eltűnt utasra, akkor bátran mondhatjuk, hogy kiesett a vonatból – hadarta egyszuszra.
– Kiesett volna?
A köpcös férfi mélyet bólintott.
– Ha megtalálják, csak erről lehet szó – szögezte le. – Elvégre szárnya nem nőhetett, hogy csak úgy simán kilibbenjen a kocsiból.
A jegykezelő a fejét ingatta.
– Ezt azért kétlem – mondta.
– Nem muszáj hinnie.
– Harminc éve vonatozom, de hogy valaki kiesett volna a kocsiból, ilyenről nem hallottam. A lépcsőről viszont már pottyantak le.
Az ügyeletes tiszt előrebökte mutatóujját, és ingerülten felcsattan :
– Nem maga állította, hogy az ajtót nyitva találta?
– Ez semmit sem bizonyít.
– Ki lehet esni a nyitott ajtón át a vonatból vagy sem?
A jegykezelő mélyet lélegzett, aztán megszólalt:
– Ez nem holmi szellemvasút a Vidám Parkban, hanem nyílegyenes pálya. A kocsik nem rángatóznak jobbra balra, hanem simán gördülnek. Még ha nyitva van is egy ajtó, nem lehet kiesni a kocsiból csak úgy.
Az ügyeletes tiszt legyintett.
– Ennek eldöntése nem a feladatom – mondta határozottan. – Majd a rendőrség kivizsgálja.
Végszóra visszatért a forgalmista. A nyomában egy gyűrött arcú, álmos tekintetű rendőr jött. Váll-lapján őrmesteri rangjelzés díszelgett. Lerítt róla, hogy nincs valami jókedvében.
– Hallom, hogy valaki ebben a hidegben ingben és gatyában távozott a vonatról.
– Még ha távozott volna? – emelte meg hangját az ügyeletes tiszt. – Az a baj, hogy meg sem érkezett. Egyszerűen menetközben eltűnt a vonatról. A cuccát pedig otthagyta a fülkében. – Intett a jegykezelőnek.
A jegykezelő szépen sorjában megismételte a tényállást. Még az apró részletekről sem feledkezett meg. Említette a pótjegyet váltó utast is.
– Hosszú ideig nem tudtam rájönni, hogy a pasas recsegő hangja mire emlékeztet, de most már tudom – állította, és várakozóan nézett.
Az őrmester legyintett.
– Ez érdekel a legkevésbé – mondta. – Próbáljuk meghatározni a vonat helyét, amikor a nyitott ajtót észlelte.
Az ügyeletes tiszt és a forgalmista a hozzávetőleges időpont birtokában megkísérelte a kritikus pályaszakaszt meghatározni. Miközben ezt vitatták, az őrmester alaposan megnézte a talált holmikat.
– Nem olcsó dolgok ezek – mondta. Ki akarta nyitni az aktatáskát, de a zárral nem boldogult. Átkutatta a kabátzsebeket.
– Ilyen cuccokról nem felejtkeznek el csak úgy – vélekedett a jegykezelő. – Főként ez az utas nem. Egy úriember volt. Ez az első pillantásra meglátszott rajta.
Az őrmester a jegykezelőhöz fordult.
– Nem mondott magának semmit? – kérdezte. A jegykezelő eltátotta a száját.
– Kellett volna valamit mondania? – kérdezte értetlenül.
– Csak úgy feltételezem.
– És mit kellett volna mondania?
– Például: Jóéccakát! Vagy: Adjon Isten!
A jegykezelő tekintete az ügyeletes tisztre villant, aztán visszatért az őrmesterre.
– Aztán miért kellett volna ezeket mondania? – tagolta a szavakat.
A havi fizetésében lefogadta volna, hogy a rendőr ivott, és ezért mond ilyeneket.
Közben az őrmester megdörzsölte a szemét. A tekintete élénkebb lett, de nem annyira, hogy kitöltsön egy lottószelvényt.
– Az öngyilkosok mindig elköszönnek valakitől szóban vagy levélben – magyarázta. – Nagyon ritka, amikor enélkül mennek el a túlvilágra. Tételezzük fel, hogy a pasas öngyilkos lett, és kiugrott a robogó vonatból. Nos, előfordulhatott, hogy előtte valakivel szót váltott. Ilyesmire gondoltam.
A jegykezelő most tudta meg, hogy a fogadást elvesztette volna, mert a rendőr nem volt ittas.
– Ezt a rendőr iskolán tanulta, vagy tapasztalta? – kérdezte.
– Egyszer biztosítottam a helyszínt egy akasztott embernél. Mielőtt kirúgta volna maga alól a hokedlit, az ajtófélfára írta búcsúsorait. A nyomozók beszélték, hogy az ilyenek általában nem távoznak nyom nélkül az életből.
– Aha – bólintott rá a jegykezelő.
Az ügyeletes tiszt váratlanul megszólalt:
– Megnézhetné a kérdéses fülkét.
– Ugyan miért?
– Hátha az eltűnt utas is írt valamit a fülke falára.
A jegykezelőnek kikerekedett a szeme.
– Nincs ott semmi írás – mondta.
Az őrmester tetszését azonban megnyerte az ötlet.
– Nem olyan lehetetlen, hogy írt valamit a fülke falára – állapította meg. – Érdemes lenne ennek utánanézni.
Az ügyeletes tiszt a jegykezelőhöz fordult.
– Nem hallotta, hogy mit mondott az elvtárs? – kérdezte.
– Már hogyne hallottam volna. Nem vagyok süket.
– Hát akkor?
– Mit hát akkor?
– Érdemes lenne ennek utánanézni – ismételte az őrmester.
A jegykezelő leakasztotta nyakából a táskát, és a székre helyezte.
– Nem megyek sehova – mondta határozottan. – Ha az őrmester elvtárs valamiféle írásra kíváncsi, hát tekintse meg a kocsikban a mosdók falát. A távozók egy csomó üzenetet firkáltak oda, csak hát egyiket sem szabad megfogadni.
A köpcös ügyeletes tisztnek nem jött hang a torkára, csak hápogott.
– Ne menjen sehova – mondta az őrmester. – Majd intézkedem, hogy megnézzék azt a fülkét.
– Nagyon helyes. Felírtam a kocsiszámot, ott az asztalon a cuccok mellett.
Az ügyeletes tiszt már magához tért meglepetéséből.
– Ennyi segítséget sem várhatunk magától – mondta szemrehányóan.
A jegykezelő felkapta a székről táskáját.
– Bizony, még ennyi segítséget sem kaphatnak – szögezte le. – Ugyanis a szolgálatom már régen letelt. Megtettem a kötelességemet, jelentettem a történteket. Ezzel kész, részemről vége az ügynek. A továbbiak nem rám tartoznak.
– Főjön a mi fejünk, ugye? – vetette közbe rezignáltan az ügyeletes tiszt. – Mintha nekünk nem lenne drága az idő.
– Maguk csak tökölődjenek itt, így még reggelre sem érnek a végére – állapította meg a jegykezelő. – Hát akkor jóéccakát. – Kiment az irodából, és betette maga után az ajtót.
Egy újságdarab vágódott a lábának, és megtapadt a térdén. Lerázta a papírt, és indult az öltözőbe. Olyan mérges volt az irodában lévőkre, hogy még a fájós zápfogáról is elfelejtkezett. Biztos volt abban, azok reggelig vitatkoznak majd, hogy mit is tegyenek. Hirtelen az eszébe ötlött a fülke, ahol a két felöltő lógott, az elsötétítő függöny, az ablaknál a hamutartók, amelyekbe belenézett. Vajon miért nem talált csikkeket? A függöny sem volt kiégetve. Hogyan tévedhetett? Belevillant a megoldás. Ettől aztán olyan ideges lett, hogy a gyomra is remegni kezdett. Megnyugtatásként elővette a lapos üveget, és megitta a maradék törkölyt.