3.

A jegy­ke­ze­lő az ál­lo­más­fő­nök­sé­gen majd egy órát vá­ra­ko­zott, míg az ügye­le­tes tiszt elő­ke­rült. Ad­dig meg kel­lett elé­ged­nie a for­gal­mis­tá­val, aki ala­po­san meg­bá­mul­ta a vo­na­ton fe­lej­tett hol­mi­kat. Nem volt rest át­ku­tat­ni az át­me­ne­ti ka­bát zse­be­it, az­zal az ürüggyel, hát­ha va­la­mi iga­zol­vány­fé­lé­re akad­nak. A jegy­ke­ze­lő ma­gá­ban kun­co­gott, mert tud­ta, hogy a for­gal­mis­ta el­ső­sor­ban pénz­re va­dá­szik. Saj­nál­koz­va néz­te a so­vány em­bert, aki fel­té­te­lez­te róla, hogy egy hü­lye, mi­vel nem tet­te meg ugyan­ezt. Ho­lott már me­net köz­ben szé­pen át­néz­te a ló­dén zse­be­it. Csak hát nem ver­te nagy­dob­ra a for­gal­mis­ta előtt, mi­vel ez nem volt sza­bad, csak ta­núk je­len­lé­té­ben.

Az ügye­le­tes tiszt, egy köp­cös, kö­zép­ko­rú, ko­pasz fér­fi, tás­kás ki­al­vat­lan sze­mek­kel nem győz­te bá­mul­ni a ta­lált hol­mi­kat. Meg­ta­po­gat­ta a ló­dén anya­gát.

– Elég fi­nom anyag­ból van – vé­le­ke­dett.

– Drá­ga hol­mi – tet­te hoz­zá a jegy­ke­ze­lő.

Az ügye­le­tes tiszt át­néz­te a jegy­ke­ze­lő ál­tal ki­töl­tött for­ma­nyom­tat­ványt a ta­lált tár­gyak­ról. Meg­va­kar­ta tar­kó­ját, és a nyom­tat­ványt az asz­tal­ra tet­te a hol­mik­hoz. Szá­má­ra is az lett vol­na a leg­egy­sze­rűbb, ha csak a tás­kát lát­ja, eset­leg a ka­la­pot. Ak­kor ké­zen­fek­vőbb a meg­ol­dás: az utas le­szál­lás­nál el­fe­lejt­ke­zett ezek­ről. De ilyen hi­deg­ben ki hagy­ja el a ka­bát­ját? Rá­adá­sul a vég­ál­lo­má­son. Ott, ahol vissza­me­het érte még az ut­cá­ról is.

A csen­det a for­gal­mis­ta tör­te meg.

– Le­het, hogy je­lent­kez­ni fog – mond­ta.

A jegy­ke­ze­lő a fe­jét in­gat­ta.

– Nem hi­szem azt – vág­ta rá.

– Egy­szer csak az eszé­be kell, hogy jus­son, hol is a cuc­ca.

– Ha ed­dig nem ju­tott az eszé­be, ez­u­tán sem fog.

Az ügye­le­tes tiszt meg­koc­káz­tat­ta azt a fel­te­vést, hát­ha az il­le­tő még Szol­no­kon le­ma­radt a vo­nat­ról. A jegy­ke­ze­lő en­nek el­lent­mon­dott. Lát­ta az utast a jel­zett fül­ké­ben, te­hát a vo­na­ton volt.

A for­gal­mis­ta ezt a fel­te­vést vég­leg le­sö­pör­te a le­he­tő­sé­gek asz­ta­lá­ról.

– Ak­kor már itt len­ne az ér­te­sí­tés – ér­velt. – Hi­szen a hop­pon ma­rad­tak első dol­ga, hogy be­men­nek az ál­lo­más­fő­nök­ség­re és se­gít­sé­get kér­nek. Higgyék el, ide­szól­tak vol­na, hogy a cuc­cát szed­jük le a vo­nat­ról.

Az ügye­le­tes tiszt a jegy­ke­ze­lő­höz for­dult.

– Út­köz­ben nem tör­tént sem­mi rend­kí­vü­li? – kér­dez­te.

– Sem­mi.

Amaz be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be.

– Maga ivott – ál­la­pí­tot­ta meg.

A so­vány ter­me­tű for­gal­mis­ta fel­kap­ta fe­jét, irigy­ke­dő pil­lan­tást ve­tett rá. A jegy­ke­ze­lő ar­cán egy izom sem rez­dült, áll­ta az ügye­le­tes tiszt für­ké­sző pil­lan­tá­sát. Kis­vár­tat­va azt mond­ta:

– Szol­gá­lat­ban so­ha­sem iszom. De mi­után meg­ér­kez­tünk, le­haj­tot­tam egy ku­pi­ca tör­kölyt, mert na­gyon fáj a fo­gam. Más­kü­lön­ben mi­lyen rend­kí­vü­li do­log­nak kel­lett vol­na tör­tén­nie?

– Mit tu­dom én?

– Maga kér­dez­te.

– A ké­sés, fő­ként, ha több órás, ál­ta­lá­ban fel­bor­zol­ja az uta­sok ide­ge­it. Ma­guk csak ván­szo­rog­tak Szol­no­kig. Árul­ja el, mennyit ivott?

A for­gal­mis­ta ka­já­nul vi­gyor­gott. A jegy­ke­ze­lő olyan ar­cot vá­gott, mint­ha bi­gá­mi­á­val gya­nú­sí­ta­nák és a sze­mét for­gat­ta.

– Mi­ért nem a je­len­té­sem­mel fog­lal­ko­zik? – kö­nyör­gött, és az asz­ta­lon he­ve­rő hol­mik­ra mu­ta­tott. – Be­hoz­tam ezt a sok cuc­cot, és most baj, ami­ért szol­gá­lat után le­haj­tot­tam egy ku­pi­cá­val? Az em­ber be­csü­le­te­sen dol­go­zik, húz­za az igát és…

– Ne hő­bö­rög­jön – sza­kí­tot­ta fél­be az ügye­le­tes tiszt. – Amit maga le­hel, az nem pá­lin­ka­szag, ha­nem er­jedt cef­re­bűz.

– Még­hogy cef­re?

– Több órás ez is, akár csak a ké­sé­sük, de hagy­juk, jó? In­kább azon gon­dol­koz­zon, mi­lyen fel­te­vést ír­jak be ezek­ről a hol­mik­ról. Túl sok ah­hoz, hogy az utas fe­le­dé­keny­ség­ből hagy­ta vol­na a vo­na­ton.

A jegy­ke­ze­lő örült, hogy meg­úsz­ta a to­váb­bi gya­nú­sít­ga­tást.

– Így van – mond­ta ka­to­ná­san.

– Te­hát em­lí­tés­re mél­tó ese­mény nem tör­tént.

– Nem. Bár egy utas szó­vá tet­te, hogy va­la­mi ré­szeg a fo­lyo­són nyi­to­gat­ta az ab­la­ko­kat.

– Nem ér­de­kes.

– Meg­mu­tat­ták ne­kem ezt a ré­sze­get, de már nem csi­nált sem­mit.

– Ez sem ér­de­kes. To­vább!

A jegy­ke­ze­lő­nek hir­te­len fel­sza­ladt a szem­öl­dö­ke. A szá­ját nyi­to­gat­ta, akár a part­ra ve­tett hal.

– Mi az? – kap­ta fel fe­jét az ügye­le­tes tiszt. – Ne tá­tog­jon itt, a szent­sé­git. Ha va­la­mit mon­da­ni akar, ki vele. Gye­rünk! Egy, ket­tő. Raj­ta, hát!

– Az ajtó, az ajtó – nyög­te a jegy­ke­ze­lő.

– Mi van az aj­tó­val?

– Nyit­va ta­lál­tam.

Az ügye­le­tes tiszt szit­kot mor­zsolt szét fo­gai kö­zött.

– Be­szél­jen össze­füg­gő­en, a szent­sé­git! – csat­tant fel. – Te­hát mi volt az­zal az aj­tó­val?

A jegy­ke­ze­lő kap­kod­va el­mond­ta, ho­gyan ta­lált rá a nyi­tott aj­tó­ra azon a ko­csin, ahol a hol­mi­ját vissza­ha­gyó utas tar­tóz­ko­dott. Nagy­já­ból az idő­pon­tot is meg­ha­tá­roz­ta. Es­kü­dött, hogy mi­után Szol­no­kot el­hagy­ták, min­den ajtó csuk­va volt.

– Csak úgy ma­gá­tól nem nyíl­ha­tott ki – szö­gez­te le az ügye­le­tes tiszt. – Te­hát va­la­ki me­net­köz­ben ki­nyi­tot­ta. Va­jon mi­ért? – Kör­be­né­zett a töb­bi­e­ken, mint­ha tő­lük várt vol­na vá­laszt.

Azok ket­ten úgy bá­mul­ták a le­ve­gőt, akár a lég­nyo­mást ka­pott ka­to­na.

– Azt sem tud­juk, mi­kor nyi­tot­ták ki az aj­tót – foly­tat­ta az ügye­le­tes tiszt. – Sőt azt sem, mi­lyen cél­ból tet­ték. Tud­tom­mal a sze­rel­vény Szol­nok után se­hol sem ka­pott ti­los jel­zést. Vagy igen?

A jegy­ke­ze­lő úgy meg­ráz­ta a fe­jét, mint­ha dró­ton rán­gat­ták vol­na.

– Se­hol sem kap­tunk ti­lo­sat – ha­dar­ta. – Még csak nem is las­sí­tot­tunk.

A for­gal­mis­ta el­vet­te a ka­la­pot az író­asz­tal­ról, és fel­pró­bál­ta a fa­lon levő csor­ba tü­kör előtt.

– Te­gye le – mor­dult rá az ügye­le­tes tiszt. – Ko­to­rásszon a maga hol­mi­ja kö­zött. – Meg­vár­ta, míg a má­sik ele­get tesz az uta­sí­tá­sá­nak, majd meg­szó­lalt: – Men­jen át az őrs­re, hogy jöj­jön át va­la­ki.

A rend­őr­őrs az ál­lo­más­fő­nök­ség tő­szom­széd­sá­gá­ban volt. A for­gal­mis­ta még­is ked­vet­le­nül moz­dult, akár a cir­ku­szi tig­ris az os­tor pat­tin­tá­sá­ra. Éj­fél jó­val el­múlt. Tud­ta, hogy oda­át az ügye­le­tes ilyen­kor már ja­vá­ban szun­di­kál, és nem lesz el­ra­gad­tat­va, ami­ért rá­csen­get.

– Mit mond­jak, mi­ért jöj­je­nek? – kér­dez­te az aj­tó­ból.

– Egy utas me­net­köz­ben el­tűnt az exp­ressz­ről. Jegy­ző­köny­vez­zék a tény­ál­lást.

Mi­után a for­gal­mis­ta el­tűnt, a jegy­ke­ze­lő le­vet­te a sap­ká­ját, és meg­tö­röl­te ve­rej­té­ke­ző hom­lo­kát. Kis­vár­tat­va az ügye­le­tes tiszt­hez for­dult.

– Maga azt hi­szi, hogy a cuc­cok gaz­dá­já­val tör­tént va­la­mi? – kér­dez­te.

– Nem hi­szek sem­mit.

– De hi­szen rend­őrért sza­laj­tott.

A köp­cös ter­me­tű ügye­le­tes tiszt né­hány­szor meg­si­mo­gat­ta ko­pasz feje búb­ját, az­tán meg­szó­lalt:

– Ak­kor sem hi­szek sem­mit, csak nem az én dol­gom ez eset­ben a szag­lá­szás. Egy tény: a hol­mi­kat nem fe­lej­tet­ték a vo­na­ton, ha­nem ott­hagy­ták. Hogy mi­ért? A ta­lál­ga­tás nem a MÁV fel­ada­ta.

A jegy­ke­ze­lő ért­he­tet­le­nül né­zett.

– Le­het­sé­ges­nek tart­ja, hogy az utas ki­esett vol­na a vo­nat­ból? – kér­dez­te.

– En­nek meg­íté­lé­se nem fel­ada­tunk. A rend­őr­ség ha­tás­kö­ré­be tar­to­zik.

– Va­la­mi vé­le­mé­nye csak van?

– In­kább hal­vány gya­nú.

– Mi­fé­le gya­nú?

Az ügye­le­tes tiszt a kar­já­val szé­les kört írt le a le­ve­gő­ben.

– Ha a nyílt pá­lya men­tén va­la­hol rá­ta­lál­nak az el­tűnt utas­ra, ak­kor bát­ran mond­hat­juk, hogy ki­esett a vo­nat­ból – ha­dar­ta egy­szusz­ra.

– Ki­esett vol­na?

A köp­cös fér­fi mé­lyet bó­lin­tott.

– Ha meg­ta­lál­ják, csak er­ről le­het szó – szö­gez­te le. – El­vég­re szár­nya nem nő­he­tett, hogy csak úgy si­mán ki­lib­ben­jen a ko­csi­ból.

A jegy­ke­ze­lő a fe­jét in­gat­ta.

– Ezt azért két­lem – mond­ta.

– Nem mu­száj hin­nie.

– Har­minc éve vo­na­to­zom, de hogy va­la­ki ki­esett vol­na a ko­csi­ból, ilyen­ről nem hal­lot­tam. A lép­cső­ről vi­szont már pottyan­tak le.

Az ügye­le­tes tiszt elő­re­bök­te mu­ta­tó­uj­ját, és in­ge­rül­ten fel­csat­tan :

– Nem maga ál­lí­tot­ta, hogy az aj­tót nyit­va ta­lál­ta?

– Ez sem­mit sem bi­zo­nyít.

– Ki le­het esni a nyi­tott aj­tón át a vo­nat­ból vagy sem?

A jegy­ke­ze­lő mé­lyet lé­leg­zett, az­tán meg­szó­lalt:

– Ez nem hol­mi szel­lem­vas­út a Vi­dám Park­ban, ha­nem nyíl­egye­nes pá­lya. A ko­csik nem rán­ga­tóz­nak jobb­ra bal­ra, ha­nem si­mán gör­dül­nek. Még ha nyit­va van is egy ajtó, nem le­het ki­es­ni a ko­csi­ból csak úgy.

Az ügye­le­tes tiszt le­gyin­tett.

– En­nek el­dön­té­se nem a fel­ada­tom – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Majd a rend­őr­ség ki­vizs­gál­ja.

Vég­szó­ra vissza­tért a for­gal­mis­ta. A nyo­má­ban egy gyű­rött arcú, ál­mos te­kin­te­tű rend­őr jött. Váll-lap­ján őr­mes­te­ri rang­jel­zés dí­szel­gett. Le­rítt róla, hogy nincs va­la­mi jó­ked­vé­ben.

– Hal­lom, hogy va­la­ki eb­ben a hi­deg­ben ing­ben és ga­tyá­ban tá­vo­zott a vo­nat­ról.

– Még ha tá­vo­zott vol­na? – emel­te meg hang­ját az ügye­le­tes tiszt. – Az a baj, hogy meg sem ér­ke­zett. Egy­sze­rű­en me­net­köz­ben el­tűnt a vo­nat­ról. A cuc­cát pe­dig ott­hagy­ta a fül­ké­ben. – In­tett a jegy­ke­ze­lő­nek.

A jegy­ke­ze­lő szé­pen sor­já­ban meg­is­mé­tel­te a tény­ál­lást. Még az apró rész­le­tek­ről sem fe­led­ke­zett meg. Em­lí­tet­te a pót­je­gyet vál­tó utast is.

– Hosszú ide­ig nem tud­tam rá­jön­ni, hogy a pa­sas re­cse­gő hang­ja mire em­lé­kez­tet, de most már tu­dom – ál­lí­tot­ta, és vá­ra­ko­zó­an né­zett.

Az őr­mes­ter le­gyin­tett.

– Ez ér­de­kel a leg­ke­vés­bé – mond­ta. – Pró­bál­juk meg­ha­tá­roz­ni a vo­nat he­lyét, ami­kor a nyi­tott aj­tót ész­lel­te.

Az ügye­le­tes tiszt és a for­gal­mis­ta a hoz­zá­ve­tő­le­ges idő­pont bir­to­ká­ban meg­kí­sé­rel­te a kri­ti­kus pá­lya­sza­kaszt meg­ha­tá­roz­ni. Mi­köz­ben ezt vi­tat­ták, az őr­mes­ter ala­po­san meg­néz­te a ta­lált hol­mi­kat.

– Nem ol­csó dol­gok ezek – mond­ta. Ki akar­ta nyit­ni az ak­ta­tás­kát, de a zár­ral nem bol­do­gult. Át­ku­tat­ta a ka­bát­zse­be­ket.

– Ilyen cuc­cok­ról nem fe­lejt­kez­nek el csak úgy – vé­le­ke­dett a jegy­ke­ze­lő. – Fő­ként ez az utas nem. Egy úri­em­ber volt. Ez az első pil­lan­tás­ra meg­lát­szott raj­ta.

Az őr­mes­ter a jegy­ke­ze­lő­höz for­dult.

– Nem mon­dott ma­gá­nak sem­mit? – kér­dez­te. A jegy­ke­ze­lő el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Kel­lett vol­na va­la­mit mon­da­nia? – kér­dez­te ér­tet­le­nül.

– Csak úgy fel­té­te­le­zem.

– És mit kel­lett vol­na mon­da­nia?

– Pél­dá­ul: Jó­éc­ca­kát! Vagy: Ad­jon Is­ten!

A jegy­ke­ze­lő te­kin­te­te az ügye­le­tes tiszt­re vil­lant, az­tán vissza­tért az őr­mes­ter­re.

– Az­tán mi­ért kel­lett vol­na eze­ket mon­da­nia? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

A havi fi­ze­té­sé­ben le­fo­gad­ta vol­na, hogy a rend­őr ivott, és ezért mond ilye­ne­ket.

Köz­ben az őr­mes­ter meg­dör­zsöl­te a sze­mét. A te­kin­te­te élén­kebb lett, de nem annyi­ra, hogy ki­tölt­sön egy lot­tó­szel­vényt.

– Az ön­gyil­ko­sok min­dig el­kö­szön­nek va­la­ki­től szó­ban vagy le­vél­ben – ma­gya­ráz­ta. – Na­gyon rit­ka, ami­kor enél­kül men­nek el a túl­vi­lág­ra. Té­te­lezzük fel, hogy a pa­sas ön­gyil­kos lett, és ki­ug­rott a ro­bo­gó vo­nat­ból. Nos, elő­for­dul­ha­tott, hogy előt­te va­la­ki­vel szót vál­tott. Ilyes­mi­re gon­dol­tam.

A jegy­ke­ze­lő most tud­ta meg, hogy a fo­ga­dást el­vesz­tet­te vol­na, mert a rend­őr nem volt it­tas.

– Ezt a rend­őr is­ko­lán ta­nul­ta, vagy ta­pasz­tal­ta? – kér­dez­te.

– Egy­szer biz­to­sí­tot­tam a hely­színt egy akasz­tott em­ber­nél. Mi­előtt ki­rúg­ta vol­na maga alól a ho­ked­lit, az aj­tó­fél­fá­ra írta bú­csú­so­ra­it. A nyo­mo­zók be­szél­ték, hogy az ilye­nek ál­ta­lá­ban nem tá­voz­nak nyom nél­kül az élet­ből.

– Aha – bó­lin­tott rá a jegy­ke­ze­lő.

Az ügye­le­tes tiszt vá­rat­la­nul meg­szó­lalt:

– Meg­néz­het­né a kér­dé­ses fül­két.

– Ugyan mi­ért?

– Hát­ha az el­tűnt utas is írt va­la­mit a fül­ke fa­lá­ra.

A jegy­ke­ze­lő­nek ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– Nincs ott sem­mi írás – mond­ta.

Az őr­mes­ter tet­szé­sét azon­ban meg­nyer­te az öt­let.

– Nem olyan le­he­tet­len, hogy írt va­la­mit a fül­ke fa­lá­ra – ál­la­pí­tot­ta meg. – Ér­de­mes len­ne en­nek utá­na­néz­ni.

Az ügye­le­tes tiszt a jegy­ke­ze­lő­höz for­dult.

– Nem hal­lot­ta, hogy mit mon­dott az elv­társ? – kér­dez­te.

– Már hogy­ne hal­lot­tam vol­na. Nem va­gyok sü­ket.

– Hát ak­kor?

– Mit hát ak­kor?

– Ér­de­mes len­ne en­nek utá­na­néz­ni – is­mé­tel­te az őr­mes­ter.

A jegy­ke­ze­lő le­akasz­tot­ta nya­ká­ból a tás­kát, és a szék­re he­lyez­te.

– Nem me­gyek se­ho­va – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – Ha az őr­mes­ter elv­társ va­la­mi­fé­le írás­ra kí­ván­csi, hát te­kint­se meg a ko­csik­ban a mos­dók fa­lát. A tá­vo­zók egy cso­mó üze­ne­tet fir­kál­tak oda, csak hát egyi­ket sem sza­bad meg­fo­gad­ni.

A köp­cös ügye­le­tes tiszt­nek nem jött hang a tor­ká­ra, csak há­po­gott.

– Ne men­jen se­ho­va – mond­ta az őr­mes­ter. – Majd in­téz­ke­dem, hogy meg­néz­zék azt a fül­két.

– Na­gyon he­lyes. Fel­ír­tam a ko­csi­szá­mot, ott az asz­ta­lon a cuc­cok mel­lett.

Az ügye­le­tes tiszt már ma­gá­hoz tért meg­le­pe­té­sé­ből.

– Ennyi se­gít­sé­get sem vár­ha­tunk ma­gá­tól – mond­ta szem­re­há­nyó­an.

A jegy­ke­ze­lő fel­kap­ta a szék­ről tás­ká­ját.

– Bi­zony, még ennyi se­gít­sé­get sem kap­hat­nak – szö­gez­te le. – Ugyan­is a szol­gá­la­tom már ré­gen le­telt. Meg­tet­tem a kö­te­les­sé­ge­met, je­len­tet­tem a tör­tén­te­ket. Ez­zel kész, ré­szem­ről vége az ügy­nek. A to­váb­bi­ak nem rám tar­toz­nak.

– Fő­jön a mi fe­jünk, ugye? – ve­tet­te köz­be re­zig­nál­tan az ügye­le­tes tiszt. – Mint­ha ne­künk nem len­ne drá­ga az idő.

– Ma­guk csak tö­kö­lőd­je­nek itt, így még reg­gel­re sem ér­nek a vé­gé­re – ál­la­pí­tot­ta meg a jegy­ke­ze­lő. – Hát ak­kor jó­éc­ca­kát. – Ki­ment az iro­dá­ból, és be­tet­te maga után az aj­tót.

Egy új­ság­da­rab vá­gó­dott a lá­bá­nak, és meg­ta­padt a tér­dén. Le­ráz­ta a pa­pírt, és in­dult az öl­tö­ző­be. Olyan mér­ges volt az iro­dá­ban lé­vők­re, hogy még a fá­jós záp­fo­gá­ról is el­fe­lejt­ke­zett. Biz­tos volt ab­ban, azok reg­ge­lig vi­tat­koz­nak majd, hogy mit is te­gye­nek. Hir­te­len az eszé­be öt­lött a fül­ke, ahol a két fel­öl­tő ló­gott, az el­sö­té­tí­tő füg­göny, az ab­lak­nál a ha­mu­tar­tók, ame­lyek­be be­le­né­zett. Va­jon mi­ért nem ta­lált csik­ke­ket? A füg­göny sem volt ki­éget­ve. Ho­gyan té­ved­he­tett? Be­le­vil­lant a meg­ol­dás. Et­től az­tán olyan ide­ges lett, hogy a gyom­ra is re­meg­ni kez­dett. Meg­nyug­ta­tás­ként elő­vet­te a la­pos üve­get, és meg­it­ta a ma­ra­dék tör­kölyt.