18.

Talt bosszan­tot­ta, hogy a Ha­lász­bás­tyán a szo­kott tö­meg he­lyett jó­for­mán egye­dül sé­tál­ga­tott. Igaz, nem­ré­gi­ben nagy eső vo­nult vé­gig a vá­ros fö­lött, tó­csák­ban állt a víz a szob­rok tö­vé­ben, a jár­dák mé­lye­dé­se­i­ben, a le­ve­gő is le­hűlt. Most már fel­hőt­len az ég, a bá­gyadt fé­nyű hold is fel­jebb ka­pasz­ko­dott a ho­ri­zont­ról, egy csil­lag kí­sér­te, mint­ha ina­sa len­ne. Tal vé­gig­lép­delt az ár­ká­dok alatt, az­tán meg­állt az egyik ki­szö­gel­lés­ben, s bá­mul­ta a vá­rost, a Du­nát, a hi­da­kat.

Da­ni­lo, a pus­kás, ta­xi­val jött fel a temp­lo­mig. De így is el­ké­sett. Ami­kor meg­állt Tal háta mö­gött, nem mert szól­ni, csak kö­hé­cselt. Meg­le­pe­té­sé­re Tal rá sem né­zett, las­san el­in­dult a Hil­ton Szál­ló felé. Da­ni­lo nem tud­ta, mit csi­nál­jon, men­jen ő is? Za­var­tan áll­do­gált, úgy tett, mint­ha, va­la­mi be­le­ke­rült vol­na a ci­pő­jé­be, fű­zö­get­te a pert­li­jét, köz­ben kö­rül­né­zett. Egy or­kán­ka­bá­tos fér­fi vizs­gál­gat­ta a Szent Ist­ván szob­rot. Da­ni­lo meg­es­kü­dött vol­na, hogy már lát­ta va­la­hol. Nem volt gyá­va fic­kó, le­sé­tált a szo­bor­hoz. Meg­állt az or­kán­ka­bá­tos mel­lett. Az egy ki­csit ar­rébb hú­zó­dott.

– Igen… Ezt, az em­bert már lát­tam va­la­hol…

Da­ni­lo úgy gon­dol­ko­zott, hogy ha ilyen nyíl­tan meg­szem­lé­li az eset­le­ges kí­sé­rő­jét, ak­kor az már nem kö­vet­he­ti töb­bet. Hisz ha rend­őr, le kell ma­rad­nia, s kö­zöl­nie kell a fe­let­te­se­i­vel, hogy a kö­vet­ke­ző hely­szín­re már nem me­het… Ez sza­bály… Da­ni­lo va­la­mi­kor az olasz had­se­reg­ben ka­to­nai nyo­mo­zó volt, ott ta­nult meg iga­zán bán­ni a fegy­ve­rek­kel, s ott csi­pe­ge­tett fel né­hány is­me­re­tet a de­tek­tí­vek mun­ká­já­ról. És a kri­mik­ből. Ké­pes volt száz ki­lo­mé­te­re­ket is au­tóz­ni, hogy egy új kri­mit meg­néz­zen. Szok­ta is mon­do­gat­ni.

– Ha a nyo­mo­zó­kat job­ban fi­zet­nék… Ne­kem az a hi­va­tá­som… Is­ten bi­zony, nyo­mo­zó len­nék, ha több len­ne a pénz!

Az or­kán­ka­bá­tos las­san kö­rül­jár­ta a szob­rot. Da­ni­lo a nyo­má­ban. Az olasz­nak fur­csa öt­le­te tá­madt. Úgy bi­zo­nyo­so­dik meg ar­ról, őt fi­gye­li-e ez a fér­fi, hogy kö­vet­ni fog­ja, bár­ho­vá is megy. Mert most már szin­te biz­to­san tud­ta, hogy mi­előtt el­in­dult, ezt az or­kán­ka­bá­tost a szál­lo­da hall­já­ban lát­ta új­sá­got ol­vas­ni. Az pe­dig nem le­het vé­let­len, hogy ez is ide au­tó­zott…

Az or­kán­ka­bá­tos köz­ben kí­sér­le­tet tett arra, hogy meg­in­gas­sa e hi­té­ben Da­ni­lót. Meg­állt, s meg­vár­ta az olaszt.

– Dol­lár, yes? – kér­dez­te. Da­ni­lo mo­so­lyog­va fe­lelt.

– Yes! De nem ne­ked…

Eb­ben a pil­la­nat­ban újra fel­tűnt Tal. A temp­lom­ba akart be­men­ni, de az ajtó már zár­va volt. Né­hány­szor le­nyom­ta a ki­lin­cset, az­tán in­tett egy vá­ra­ko­zó ta­xi­nak, be­le­ült, s el­su­han­tak a Dísz tér felé.

Da­ni­lo ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Az or­kán­ka­bá­tos le­ült az egyik pad­ra. Da­ni­lo mel­lé ült. Az or­kán­ka­bá­tos újra meg­kér­dez­te.

– Dol­lár, yes?

Da­ni­lo újra fe­lelt.

– No!

Az or­kán­ka­bá­tos elő­vet­te a ci­ga­ret­tá­ját. Gyúj­tó után ka­pir­gált a zse­bé­ben. Da­ni­lo kész­ség­gel oda­tar­tot­ta az égő ci­ga­ret­tá­ját. Az or­kán­ka­bá­tos er­ről gyúj­tott rá.

– Mer­ci – mond­ta.

Da­ni­lo na­gyot szí­vott a ci­ga­ret­tá­ból, messzi­re fúj­ta a füs­töt.

Az or­kán­ka­bá­tos is na­gyot szí­vott, s ő is messzi­re, de a má­sik ol­dal­ra fúj­ta a füs­töt. Da­ni­lo azt gon­dol­ta ma­gá­ban: leg­fon­to­sabb a tü­re­lem.

Az or­kán­ka­bá­tos arca csu­pa nyu­gal­mat árasz­tott. Csak néha si­mí­tot­ta hát­ra a ha­ját. Mint aki nem tud­ja, most mit csi­nál­jon. Ül­tek egy­más mel­lett. Mint két fo­goly.

Köz­ben Da­ni­lo azon gon­dol­ko­zott, hogy eb­ben az or­szág­ban most már ő sem­mi­lyen ak­ci­ó­ba nem kezd­het. Mert fi­gye­lik. A leg­he­lye­sebb be­ül­ni az au­tó­ba, s szé­pen át­ko­csiz­ni a ha­tá­ron… És ha nem nyo­mo­zó ez a fic­kó?

Az or­kán­ka­bá­tos el­nyom­ta a ci­ga­ret­tát. Fel­állt, Da­ni­ló­ra mo­soly­gott, ta­lán ki­csit bic­cen­tett is a fe­jé­vel, s mint aki­től az olasz azt csi­nál­hat, amit akar, fel­sé­tált a Ha­lász­bás­tyá­ra. Szin­te tün­te­tő­en mu­tat­ta a há­tát.

– Nem, uram – mor­mog­ta Da­ni­lo –, ezt ilyen könnyen nem úszód meg… Ne­kem bi­zo­nyos­ság kell.

Fel­állt, s ő is fel­ment a lép­csőn. Az or­kán­ka­bá­tos újra hoz­zá­for­dult.

– Dol­lár, yes? – Pénzt vett ki a zse­bé­ből, né­hány öt­szá­zast, s mu­tat­ta az olasz­nak.

A kri­min ne­vel­ke­dett Da­ni­lót ez meg­lep­te. Nyo­mo­zó­nak ennyi pén­ze?

– No – mond­ta. – No…

Erre az or­kán­ka­bá­tos hal­kan, ta­gol­tan, a sza­va­kat ke­res­gél­ve ki­nyög­te.

– Ich nicht… Vagy­is no… Nem va­gyok… Ér­ted? Ich bin nicht va­gyok… Ho­mo­sze­xu­á­lis… No, ér­ted, no!

Da­ni­lo fel­ne­ve­tett.

– Ho­mo­sze­xu­á­lis! A fe­nét!

Az­tán újabb gon­do­la­ta tá­madt.

– Egy po­hár bor? – kér­dez­te ola­szul. – Vino? Ér­ted? Vino?

Az or­kán­ka­bá­tos a fe­jét ráz­ta.

– Nem…

Da­ni­lo ka­ron ra­gad­ta, s le­ci­pel­te a bás­tyá­ról.

– Van itt bo­ro­zó elég… Gye­re, iszunk egyet!

Az or­kán­ka­bá­tos szin­te hú­zat­ta ma­gát, mint egy rossz gye­rek. Köz­ben azt mon­do­gat­ta.

– Nem ér­tek ola­szul… Nem ér­tek ola­szul…

Pe­dig ér­tett. Kö­zép­fo­kú nyelv­vizs­gát tett még 1972-ben.

Da­ni­lo pe­dig úgy gon­dol­ta, most iga­zat mond az or­kán­ka­bá­tos. De az mind­egy, hogy ért-e ola­szul vagy nem… Be kell rú­gat­nia, hadd alud­jon egy ki­csit… Csak né­hány órát, amíg ő el­hagy­ja az or­szá­got.

Erő­sen mar­kol­ta a kar­ját, maga mel­lé ül­tet­te az egyik kis bo­ro­zó­ban.

– Vö­rö­set vagy fe­hé­ret? – kér­dez­te, de nem várt vá­laszt. – Vino ros­so – mond­ta a pin­cér­nek.

Az or­kán­ka­bá­tos meg­it­ta az első po­hár bort. Da­ni­lo is, mert szom­jas volt.

Az or­kán­ka­bá­tos­nak meg kel­lett inni a má­so­dik po­hár bort is.

– A ma­mám­ra! – biz­tat­ta Da­ni­lo. Ez elől nem le­he­tett ki­tér­ni. Az or­kán­ka­bá­tos töl­tött Da­ni­lo po­ha­rá­ba.

– Az én ma­mám­ra is – mo­soly­gott.

Da­ni­lo is meg­it­ta a bort.

Las­san el­fo­gyott egy üveg­gel. Da­ni­lo kért még egy üveg­gel. Az or­kán­ka­bá­tos újra ivott. Da­ni­lo már csak töl­tött.

Köz­ben két, kis­sé ka­pa­tos– fér­fi te­le­pe­dett az asz­ta­luk­hoz. Éne­kel­tek is. Az or­kán­ka­bá­tos ba­rát­já­nak szó­lí­tot­ta Da­ni­lót. Meg is csó­kol­ta. Az asz­tal­tár­sak is it­tak. Az egyik azt ja­va­sol­ta, éne­kel­jék el a Menny­ből az an­gyalt.

– Jó – mond­ta az or­kán­ka­bá­tos.

Fel­állt, és csak most ve­tet­te le az eső­ka­bát­ját.

El­éne­kel­ték a Menny­ből az an­gyalt.

Da­ni­lo azt mond­ta, hogy ki­megy a WC-re. Az elő­tér­ben fi­ze­tett a pin­cér­nek, s kül­de­tett az asz­tal­hoz még egy üveg bort. Az­tán ki­sur­rant az aj­tón.

Az egyik ének­lő fér­fi is fel­állt. Ő is ki­tá­moly­gott a WC-re. Az­tán ő is ki­sur­rant az aj­tón.

Két perc sem telt el, az ének­lés el­hal­kult. Az or­kán­ka­bá­tos ar­cá­ról el­tűnt a mo­soly.

– Mi a fe­né­nek jöt­tek ide? Őr­mes­ter elv­társ, ki küld­te ma­gu­kat?! El­ron­tot­tak ne­kem min­dent!

– Pa­ran­csot kap­tunk, fő­had­nagy elv­társ… Mu­száj volt… A tiszt újra be­le­bújt a ka­bát­já­ba. Ke­se­rű­en me­redt maga elé.

– Na­gyon el­ron­tot­tak ne­kem va­la­mit… Na­gyon… Na­gyon. A fene egye meg.

Rá­né­zett a po­ha­rá­ra. Még tele volt bor­ral.

– Na, egész­sé­gé­re!

Az őr­mes­ter sza­bad­ko­zott.

– Szol­gá­lat­ban… Tet­szik tud­ni, fő­had­nagy elv­társ…

– Ezt most szol­gá­lat­ból isszuk…

Az or­kán­ka­bá­tos hát­ra­dőlt a szék­ben, ci­ga­ret­tát vett elő.

– Olyan jól in­dult – csó­vál­ta a fe­jét. – Na­gyon mér­ges va­gyok…

– Nem lát­szik – je­gyez­te meg az őr­mes­ter.

– Tud­ja, ki volt Göre Gá­bor?

– Nem… Va­la­mi kém?

– Nem… Egy bíró volt Le­pén­den…

Az őr­mes­ter bó­lin­tott. Még­is va­la­mi szak­ma­be­li.

– Ez a Göre Gá­bor – foly­tat­ta a fő­had­nagy – el­ren­del­te, hogy a tűz ki­tö­ré­se előtt fél órá­val min­den tűz­ol­tó ott le­gyen a hely­szí­nen… Érti?

Az őr­mes­ter fel­ne­ve­tett.

– A tűz ki­tö­ré­se előtt?

– Igen… És én most majd­nem ezt tet­tem… Nem foly­tat­ta. Fel­állt.

– Re­mé­lem, olasz ba­rá­tunk ren­dez­te a ce­chet?! Meg­kér­dez­te a pin­cért. Az­tán ki­lép­tek az ut­cá­ra. Va­la­hol gi­tár pen­gett, fi­a­ta­lok cso­por­to­sul­tak a temp­lom előt­ti té­ren. Ne­vet­gél­tek, éne­kel­tek. Az or­kán­ka­bá­tos és az őr­mes­ter a busz­meg­ál­ló­hoz bak­tat­tak.

– Ha­za­me­gyek – mond­ta az or­kán­ka­bá­tos. – Al­szom egy ki­csit… Mond­ja meg az őr­nagy elv­társ­nak… Hi­á­ba bí­rom, csak meg­árt ez a sok va­cak bor…

– Leg­alább más­fél li­ter meg­ivott, fő­had­nagy elv­társ… Ná­lunk a csa­lád­ban csak a nagy­apám sze­ret­te a jó ne­dűt… Nagy mennyi­sé­get ivott egy-egy va­sár­nap dél­után. Per­sze órák alatt… Mert az is szá­mít.

– Per­sze mond­ta a fő­had­nagy.

Az őr­mes­ter elő­re­lé­pett, ki az út­test­re, hogy tá­vo­labb lás­son, jön-e már a busz. Ami­kor vissza­állt az elő­ző he­lyé­re, foly­tat­ni akar­ta tör­té­ne­tét a nagy­ap­já­ról, de az or­kán­ka­bá­tost már nem lát­ta se­hol.