11.

Hel­der­né nem ka­pott egye­nes vá­laszt So­mo­di­tól.

– Nem mind­egy az? – kér­dez­te vissza a ka­mio­nos. Hel­der is rá­szólt a fe­le­sé­gé­re.

– Mi vagy te, nyo­mo­zó? So­mo­di fel­állt.

– Me­gyek alud­ni. Jössz haza te is? – kér­dez­te Hel­dert. A sán­ta hun­cu­tul mo­soly­gott.

– Nincs me­leg ágyi­kó… Együtt me­gyünk Tal úr­hoz.

So­mo­di úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na. Az asszony­hoz for­dult.

– Add ide a kul­csot. Va­ló­ban ál­mos va­gyok. Hel­der­né hal­kan mond­ta.

– Éj­fél után vár Tal úr… Most nem vic­cel Gyu­la. So­mo­di az órá­ját néz­te.

– Ak­kor itt szun­dí­tok egy rö­vi­det… – Vissza­ült a fo­tel­be. Még a sze­mét is be­huny­ta.

Hel­der a bot­já­val üte­me­sen ver­te a pad­lót. So­mo­di rá­szólt.

– Ne izélj már az­zal a bot­tal! – Ké­sőbb tel­je­sen el­té­rő té­má­val foly­tat­ta. – Nem jö­he­tek töb­bet Pest­re… Amíg ezt a kis szart el nem in­té­zem. Pe­dig ilyen ke­re­set alig adó­dik más­hol…

Az asszony az aj­tó­hoz lé­pett, ki­nyi­tot­ta és kö­rül­né­zett. A fér­fi­ak elé állt, s So­mo­di­hoz ha­jolt.

– Ha nem jössz töb­bet, ak­kor… Aján­lok ne­ked egy nagy üz­le­tet.

– Mi len­ne az? – kér­dez­te So­mo­di. Hel­der fel­emel­te a ke­zét.

– Nem jobb len­ne Tal úr­ral?

Az asszony in­du­la­to­san vá­la­szolt.

– Nem! Eh­hez Tal úr­nak sem­mi köze! Ez a hár­munk üz­le­te ma­rad­hat, ha te is… Pali, te is be­szállsz.

– Sok pénz?

– Sok.

– Kit kell meg­öl­ni?

A kér­dés na­gyon fur­csán hang­zott, So­mo­di ne­vet­te el ma­gát elő­ször.

– Jó, hogy nem hal­lot­ta a tör­pe… Hel­der­né is ne­ve­tett.

– Nem gyil­kos­ság­ról van szó… Na­gyon jó üz­let.

– Mond­jad már!

– De hár­munk tit­ka ma­rad? – kér­dez­te gyor­san a sán­ta.

– Még csak az kel­le­ne, hogy ennyi idő után meg­es­kes­se­tek – csó­vál­ta a fe­jét rosszal­ló­an So­mo­di. – El­árul­tam ed­dig va­la­mit? Pe­dig, ha Tal úr tud­ná…

Hel­der kun­cog­ni kez­dett. He­he­rész­ve mond­ta.

– Mind a hár­man jól jár­tunk… Me­séld el neki – in­tett a fe­le­sé­gé­nek.

Az asszony le­ült So­mo­di­val szem­ben.

– Tu­dod te, mi az, hogy csip?

– Csip?

– Az. Csip.

– Va­la­mi elekt­ro­mos izé – fe­lel­te So­mo­di bi­zony­ta­la­nul.

– Az. Aki a csip­gyár­tás­ban meg­elő­zi a töb­bi gyá­rat, dol­lár­mil­li­ó­kat zse­bel­het be – mond­ta Hel­der. – És ez az üz­let.

So­mo­di ér­tet­le­nül né­zett hol az asszony­ra, hol a fér­jé­re.

– És van ilyen gyá­runk? Tu­dom, buta kér­dés, de… Az asszony vissza­vet­te a szót.

– Várj, el­mon­dom ele­jé­től.

– Mondd.

– Ta­lán két hó­nap­ja vagy va­la­mi­vel több is, két ja­va­ko­ra­be­li úr be­szél­ge­tett lenn a te­rem­ben. Gyu­la ült a szom­szé­dos asz­tal­nál.

Hel­der köz­be­vá­gott.

– Majd én! A két pa­sas ki­csit sze­szes volt. Ér­ted? Más­kor is hall­ga­tó­zom, mert a tör­pé­nek kell az anyag… Arra let­tem fi­gyel­mes, hogy azt mond­ja az egyik: ez a ta­lál­mány mil­li­ó­kat ér, de nem is fo­rint­ban, ha­nem dol­lár­ban… A tár­sa hi­tet­len­ke­dett. Ez meg el­me­sél­te, hogy az a gyár, ami­nek ő az igaz­ga­tó­ja, né­hány or­vos­nak en­ge­délyt adott, hogy a la­bo­ra­tó­ri­um­ban a gyár fej­lesz­tő­i­vel kí­sér­le­tez­ze­nek egy új mi­cso­dát.

– Csi­pet – ma­gya­ráz­ta az asszony. – Így mond­ják, bio­csi­pet. Ez va­la­mi szu­per do­log. Ami még e vi­lá­gon se­hol sincs.

– Igen – foly­tat­ta Hel­der. – Fel­jöt­tem, el­mond­tam Irén­nek, ő szólt két lány­nak… Aho­gyan szo­kás. A lá­nyok el­men­tek ve­lük, más­nap kö­zöl­ték az egész sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyu­kat… Az egyik va­ló­ban igaz­ga­tó. Nem messze Pest­től. Sem­jén.

– Arra gon­dol­tunk – mond­ta az asszony –, meg­sze­rezzük ezt a ta­lál­mányt.

So­mo­di elő­re­dőlt a fo­tel­ben, úgy fi­gyelt.

– Ez biz­to­san olyan so­kat ér?

– Igen – vá­la­szolt az asszony. – Én az­óta meg­is­mer­ked­tem az­zal, hogy mi is az a csip. Tu­dod te, hogy mi­lyen nagy cé­gek ver­se­nyez­nek itt? Kép­zeld el, ha az egyik előny­re te­het szert! Ez ne­kik sok pénzt meg­ér… Ez nagy üz­let!

– Meg­sze­rez­ném én ma­gam – mond­ta Hel­der –, de a lá­bam…

– Per­sze, per­sze – bó­lo­ga­tott So­mo­di, most már el­szállt az ál­mos­sá­ga. – Rend­ben van… De ha meg­sze­rez­tük, ki adja el?

– Tal úrra gon­dol­tunk – tár­ta szét a kar­ját Hel­der. – Más nincs. De ha te…

– Én? Le­het er­ről szó… És ha nem megy, ak­kor még min­dig szól­ha­tunk a fő­nők­nek… Mit kell tu­laj­don­kép­pen meg­sze­rez­ni?

– A ta­lál­mányt! – vág­ta rá az asszony.

– Nem úgy ér­tet­te – in­tet­te le Hel­der. – Nin­csen még ké­szen ilyen csip… Le­fény­ké­pez­het­néd a le­írá­so­kat, a fil­met pe­dig…

– És hon­nan tud­juk, hogy me­lyik az a rajz?

– El­kér­jük az igaz­ga­tó­tól.

– És ha nem adja?

– A ha­lál­tól min­den­ki fél… So­mo­di el­ko­mo­ro­dott.

– Te­hát még­is gyil­kos­ság.

– Nem, nem – til­ta­ko­zott Hel­der. – Leg­fel­jebb fe­nye­ge­tés. Nos?

– Meg­pró­bál­hat­juk – mond­ta szin­te szó­ta­gol­va a ka­mio­nos. Hel­der is, a fe­le­sé­ge is meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott.

– Tud­tam én, hogy nem csa­ló­dunk ben­ned – ára­do­zott az asszony. Mi­nek osszuk négy­fe­lé azt a kis pénzt, ami­kor le­het azt há­rom rész­re is…

– Há­rom­fe­lé? – kér­dez­te éles han­gon So­mo­di. – Ki a har­ma­dik? Hel­der­né za­var­tan szá­mol­ta.

– Hát te egy, Gyu­la egy és én egy rész… Ez há­rom. So­mo­di las­san fel­emel­ke­dett a fo­tel­ból.

– Csak ket­tő.

– Mi­ért ket­tő?

– Hát Hel­de­rék egy, én megint egy, az ket­tő… Én na­gyon sze­ret­lek ben­ne­te­ket, de az üz­let, az üz­let…

Hel­der újra ütö­get­ni kezd­te a bot­já­val a pad­lót.

– De mi sze­rez­tük az üz­le­tet… Ha én nem fi­gye­lek fel rá… So­mo­di he­lyes­lő­en bó­lo­ga­tott.

– Így igaz! De kér­de­zem: ki szer­zi meg a raj­zo­kat? An­nak nem jár egy rész? Ugye, hogy jár? És ki adja el?

Hel­der újra az asszony­tól várt vá­laszt, ő azon­ban azt mond­ta.

– Éj­fél­kor in­dul­no­tok kell. Ne vá­ra­koz­tas­sá­tok Tal urat. So­mo­di na­gyot nyúj­tó­zott, han­go­san ásí­tott.

– Gye­rünk, Gyu­la. In­dul­junk. Majd foly­tat­juk, ha vissza­jöt­tünk.

– Meg­ágya­zok! – je­len­tet­te ki az asszony, mint­ha ez lett vol­na a leg­fon­to­sabb.

Hel­der hör­pin­tett az ita­lá­ból. Újra töl­tött, s megint ivott.

– Gye­rünk.

Be­ül­tek Hel­der au­tó­já­ba, to­ló­ko­csi raj­za je­lez­te a hát­só ab­lak­ban, hogy moz­gás­sé­rült ve­zet.

– És ha meg­szon­dáz­tat­nak? – kér­dez­te So­mo­di, s be­csa­tol­ta a biz­ton­sá­gi övet. – Még a jo­go­sít­vá­nyo­dat is el­ve­szik.

– Eh­hez is sze­ren­cse kell… Az élet­ben min­den­hez sze­ren­cse kell… A múlt­ko­rá­ban a sza­bá­lyok­nak meg­fe­le­lő­en zöld lám­pán in­dul­tam át a ke­resz­te­ző­dés­ben a Rá­kó­czi úton a kő­rút­nál, vál­tás sár­gá­ra, mire át­ér­tem, pi­ros lett. A rend­őr in­tett, hi­á­ba vi­tat­koz­tam, öt­száz fo­rint. Fi­gyeld meg, most nem bün­tet­nek meg, pe­dig it­tam né­hány po­hár­ká­val… Min­den kom­pen­zá­ló­dik, min­den ki­egyen­lí­tő­dik…

So­mo­di vál­lat vont.

– Én nem fi­lo­zo­fá­lok. En­gem nem ér­de­kel­nek az élet rej­tel­mei… En­gem az ér­de­kel, hogy le­gyen pénz, jó kaja, meg jó nő… A töb­bit vi­gye az ör­dög. – Ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Per­sze a sze­ren­cse nem árt… A mi szak­mánk­ban meg… Kö­ve­tel­mény. Egye­ne­sen kö­ve­tel­mény.

A sze­ren­cse most nem ke­rül­te el őket. Egyet­len rend­őrt sem lát­tak. A ne­gye­dik par­ko­ló­ban nem állt Vol­vo. Az ötö­dik­ben és a ki tud­ja há­nya­dik­ban sem. Pe­dig be­haj­tott Hel­der mind­egyik­be. Már azt vi­tat­ták, hogy le­het­sé­ges, Tal még ki sem ért a sztrá­dá­ra, ami­kor a fény­szó­ró csó­vá­já­ba egy Vol­vo ke­rült. Las­san ment. Hel­der meg­előz­te. Hi­á­ba me­resz­tet­ték a sze­mü­ket, nem tud­ták fel­is­mer­ni a ve­ze­tő­jét. So­mo­di azon­ban még­is erős­kö­dött, hogy Tal ült a vo­lán mö­gött. Hel­der be­ka­nya­ro­dott a kö­vet­ke­ző par­ko­ló­ba is, s meg­állt. Ta­lán egy perc sem telt el, ami­kor mel­lé­jük gör­dült a Vol­vo.

– Azt hit­tem már, hogy nem jön­nek – szállt ki Tal.

– Mi ilyet nem csi­nál­nánk – mond­ta né­me­tül Hel­der, és arra gon­dolt, Tal nem tar­tot­ta be a meg­ál­la­po­dást.

– Olt­sa el a lám­pá­kat… Men­jünk oda – mu­ta­tott a par­ko­ló vé­gén egy fél­ho­mály­ba ve­sző pad­ra. – Le­ülünk, és meg­be­szél­jük, amit kell.

Le­tö­röl­get­ték a pad ülő­ké­jét, s rá­te­le­ped­tek.

– Kö­szö­nöm ura­im, hogy el­jöt­tek – kezd­te Tal hal­kan. – Rö­vi­den be­szé­lek. Elő­ször is, én hol­nap el­uta­zom, Gö­rög­or­szág­ba me­gyek ki­csit pi­hen­ni. Azért vá­lasz­tot­tam ezt az utat, hogy tá­jé­koz­tat­ni tud­jam Hel­der urat az át­me­ne­ti ne­héz­sé­gek­ről. Azt pe­dig, hogy Landl urat mi­ért irá­nyí­tot­tam ide, azt is el­mon­dom, mert a ket­tő össze­függ.

Néha egy-egy autó su­hant el az or­szág­úton, volt olyan is, ame­lyik be akart ka­nya­rod­ni a par­ko­ló­ba, de az­tán to­vább­sza­ladt. Ket­ten ül­tek ben­ne. Va­ló­szí­nű, nem akar­tak ta­nú­kat…

– Be­szél­jünk elő­ször a lá­nyok­ról… Hel­der úr, el­ron­tot­ta az üz­le­tün­ket az AIDS. Tu­dom, hogy ez az ije­de­lem nem tart örök­ké, de most, amíg nem kül­dők ér­te­sí­tést, nem kel­le­nek a lá­nyok. Ön is­me­rős Ham­burg­ban, tud­ja, hogy lesz ez még jó üz­let, de most… Ért en­gem, ugye?

Hel­der hüm­mö­gött va­la­mit. Tu­laj­don­kép­pen ez volt a ve­szély­te­le­nebb te­vé­keny­sé­ge, hisz a lá­nyo­kat le­gá­li­san, út­le­vél­lel küld­het­te ki Ham­burg­ba, ahol fel­ke­res­ték Tal úr imp­resszá­ri­ó­iro­dá­ját, ar­ról meg ki te­het, hogy nem jöt­tek haza…

– Nem le­het va­la­mit csi­nál­ni? – kér­dez­te.

– Tet­tünk, il­let­ve pró­bál­koz­tunk – vá­la­szolt Tal. – Óv­szert ad­tunk a lá­nyok­nak, sőt bér­let­be is ad­tunk nő­ket, fe­le­lős­sé­get vál­lal­tunk, hogy csak a bér­lő­vel sze­ret­ke­zik, de egye­lő­re nincs át­ütő si­ker… Te­hát… Ez van. Saj­nos. Van­nak ugyan olyan fér­fi­ak, akik el­fe­led­kez­nek er­ről a nya­va­lyá­ról, de a lá­nyok is meg­ijed­tek.

So­mo­di meg­bor­zon­gott. A bé­csi szál­lás­he­lyén meg­is­mer­ke­dett egy nő­vel, és… Neki nem ju­tott eszé­be az AIDS, a nő meg nem mond­ta… Le­het, hogy még fi­ze­tett is a be­teg­sé­gért?

– Mennyi idő múl­tán je­lent­ke­zik ez a be­teg­ség? – kér­dez­te.

Tal he­lyén­va­ló­nak érez­te a kér­dést.

– Igen, erre én is gon­dol­tam… Az én va­la­me­lyik há­zam­ban meg­kap­ja va­la­me­lyik úr ezt a kórt, és ci­pe­li ma­gá­ban. Mond­juk, nem tu­dó­dik ki csak né­hány hó­nap múl­tán. Iga­zi ak­kor én már mond­ha­tom, hogy az én lá­nya­i­mat min­den­nap or­vos vizs­gál­ja meg sa­töb­bi… De higgyék el ura­im, nem ez a kér­dés. Itt na­gyon fon­tos té­nye­ző az, hogy a vevő mit gon­dol az áru­ról… Ért­sék meg, sen­ki sem megy be be­teg­sé­get ven­ni egy áru­ház­ba! Te­hát nem le­het az idő­fak­tort eb­ben az üz­let­ben szá­mí­tás­ba ven­ni.

– Szűz lá­nyo­kat kel­le­ne kül­de­ni – je­gyez­te meg el­gon­dol­kod­va Hel­der, aki ma­gá­ban már si­rat­ta a lá­nyo­kért ka­pott már­ká­kat.

– A szűz lá­nyok apá­cá­nak men­nek – mond­ta mo­so­lyog­va Tal –, s nem Ham­burg­ba, a bor­dély­ba…

– Ak­kor apá­cato­bor­zót kel­le­ne hir­det­ni – ke­dé­lyes­ke­dett Hel­der, hogy lep­lez­ze vár­ha­tó vesz­te­sé­ge­in ér­zett ke­se­rű­sé­gét. – Tán­cos­nők he­lyett… Jöj­jön apá­cá­nak, vár­ják a klast­ro­mok…

So­mo­di is ló­dí­tott az öt­le­ten.

– Ha ala­pí­ta­nánk egy AIDS-el­le­nes apá­ca­ren­det… Lát­tam egy por­nó­film­ben, hogy azért men­tek a lá­nyok apá­cá­nak, mert sok csi­nos lány volt a ko­los­tor­ban…

– Hü­lye­ség – mond­ta ko­mo­ran Tal. – Hü­lye­ség­ből nem élünk meg. Hel­der­nek a mély han­gú tán­cos­lány ju­tott az eszé­be.

– És ha va­la­me­lyik lány va­ló­ban tud tán­col­ni? – kér­dez­te. Tal sze­ret­te vol­na be­fe­jez­ni ezt a té­mát.

– Nem, Hel­der úr, nem. Egye­lő­re ne küld­jön sen­kit. Meg­egyez­tünk?

– Meg­ér­tet­tem – mond­ta csen­de­sen a sán­ta.

– A má­sik, ami­ről be­szél­nünk kell, az sin­csen ró­zsá­sabb hely­zet­ben. Va­la­ki el­árult ben­nün­ket. Szag­lász­nak a rak­tá­runk kö­rül… El­adás­ról egy ide­ig szó sem le­het.

Hel­der szin­te szo­bor­rá me­redt. Mind a két „üz­let­ág” be­fuccsolt? Ez le­he­tet­len.

– Úgy ért­sem – kér­dez­te foj­tott in­du­lat­tal –, hogy a ké­pek, szob­rok sem kel­le­nek?

– Igen, úgy.

– És az arany?

Tal meg­érez­te Hel­der in­du­la­tát. Igye­ke­zett vi­gasz­tal­ni.

– Mind­ez csak óv­in­téz­ke­dés… Egy ügyet­len vi­géc bűne… Túl­sá­go­san so­kat be­szélt. Most már néma… Tíz hó­nap, egy év, és min­dent le­het kez­de­ni újra. Ha még ma­radt va­la­mi olyan, ami…

– Ma­radt – je­len­tet­te ki éle­sen Hel­der. – Sőt van is egy-két dol­gunk már ké­szen…

– Tu­dom – nyug­tat­ta Tal. – Ezért ren­del­tem ide a ba­rá­tun­kat… Ami jó, azt el­szál­lít­ja. De ez­zel slussz! És majd én né­zem át az anya­got… Most meg is ál­la­pod­ha­tunk, hogy mi­kor és hol. Az ár nem vál­to­zik.

– Van arany is – tért vissza az ék­sze­rek­re Hel­der. – Na­gyon szép gyű­rűk, lán­cok. Bri­li­áns­ke­reszt is.

Tal tud­ta, hogy ezek az ék­sze­rek Ma­gyar­or­szá­gon nem ér­té­ke­sít­he­tők. Az első el­adás­kor már a rend­őr­ség kar­já­ba sza­lad­ná­nak.

– Jó – mond­ta –, eze­ket is meg­né­zem… Mi­kor?

– Ami­kor Tal úr­nak meg­fe­lel.

– Én hol­nap uta­zom to­vább Gö­rög­or­szág­ba… Azt hi­szem, rá­bí­zom Landl úrra, ő jól is­me­ri a hely­ze­tet. Igaz?

Landl, vagy­is So­mo­di kész­sé­ges volt.

– Aho­gyan ön óhajt­ja.

Hel­der is he­lye­selt. Úgy gon­dol­ta, So­mo­di­val könnyebb dol­ga lesz, s ki­ürül a rak­tá­ra. Tal fel­állt. De mint­ha el­fe­lej­tett vol­na va­la­mit, vissza is ült.

– A pén­zük rend­ben – mond­ta Hel­der­nek. – Vagy ezt már kö­zöl­tem? Ha ki­jön, s en­gem nem ta­lál, tud­ja az utat… Igaz?

– Igen… Na­gyon kö­szö­nöm… ősszel, gon­dol­tam, szep­tem­ber utó­ján ki­men­nék…

– Sze­re­tet­tel vár­juk…

Egy autó állt be az út má­sik ol­da­lán levő par­ko­ló­ba. A lám­pá­ját azon­nal ki­kap­csol­ta. So­mo­di ép­pen arra bá­mult. Úgy tűnt, mint­ha nem ült vol­na sen­ki a vo­lán­nál.

Tal újra fel­állt. El­in­dult az au­tó­ja felé. Fél­úton meg­állt, meg­vár­ta, amíg a töb­bi­ek utol­érik.

– Hel­der úr! Vál­toz­ta­tok… Ne ha­ra­gud­jon… Még­is én néz­ném meg azo­kat a dol­go­kat. Mi­ért koc­káz­tas­son a ha­tá­ron Landl úr, ha nem éri meg…

Az új öt­let So­mo­di­nak sem tet­szett. Már el­ter­vez­te ma­gá­ban, hogy egy kis vá­mot szed majd az ér­té­kek­ből.

– Nem fá­radt még, uram? – kér­dez­te.

– Nem, nem – fe­lel­te Tal. – Hol van­nak ezek a dol­gok?

– A rak­tár­ban.

– Messze in­nen?

– Nem – vá­la­szolt Hel­der. – Fél óra alatt ott va­gyunk. .

– Ak­kor gye­rünk!

Hel­de­rék au­tóz­tak elöl, Tal kö­vet­te őket. Már messze jár­tak, ami­kor a szem­ben levő par­ko­ló­ból is el­in­dult az autó. S va­ló­ban úgy vél­het­te bár­ki, hogy sen­ki sem ül a kor­mány mö­gött.

Hel­der le­tért az au­tó­sztrá­dá­ról, előbb asz­fal­tos úton men­tek, ké­sőbb már csak ka­vi­cso­kon gör­dül­tek, csi­ko­rog­tak a ke­re­kek. A két autó fény­szó­ró­ja hosszú sze­le­te­ket vá­gott ki a sö­tét­ből.

Drót­tal gon­do­san kö­rül­ke­rí­tett te­lek ka­pu­ja előtt áll­tak meg. A sűrű lom­bú fák kö­zött egy szer­szá­mos­bó­dé hú­zó­dott meg.

– Ab­ban – mu­ta­tott rá Hel­der –, ab­ban tart­juk… Tal a fe­jét csó­vál­ta.

– Tönk­re­megy min­den…

– Nem… Tes­sék meg­néz­ni.

Le­ál­lí­tot­ták a mo­to­ro­kat, zseb­lám­pák­kal vi­lá­gí­tot­tak. A bódé la­kat­ját Hel­der le­vet­te, az ajtó ki­nyílt.

– Azok­ban a nej­lo­nok­ban van­nak… Mind­járt ki­bon­tom… Az egyik zsá­kot már­is Tal elé húz­ta.

– Min­det nem tu­dom el­vin­ni – je­len­tet­te ki So­mo­di. – Kész le­bu­kás.

A zsá­kok­ból ke­ret nél­kü­li fest­mé­nyek, kis szob­rok, dísz­kar­dok ke­rül­tek elő. S az egyik leg­al­ján kü­lön zacs­kó­ban az ék­sze­rek. Tal eze­ket néz­te meg elő­ször.

– Szép zsák­mány.

– Nagy mun­ka volt – mond­ta Hel­der. – Ez ki­lenc te­me­tő… Ren­ge­teg kő­lap, sok csont­váz… Ron­da do­log…

– De hasz­nos – je­gyez­te meg Tal. – És ezek sen­ki­nek sem hi­á­nyoz­nak… Aki a föld alá te­met­te, az le­mon­dott ró­luk, ott pe­dig…

Tal igye­ke­zett szám­ba ven­ni az ér­té­ke­ket. A fest­mé­nyek kö­zül csak egyet vá­lasz­tott ki, az egyik me­gyei ta­nács fo­lyo­só­já­nak fa­lá­ról emel­te le Hel­der.

– Ez szép… A töb­bi is ér­ték, de…

So­mo­di elem­lám­pá­ja el­aludt. Kap­csol­gat­ta még négy­szer-öt­ször.

– Ki­me­rült az elem…

Tal kü­lön zsák­ba rak­ta, amit ki­vá­lasz­tott.

– Hol­nap pa­kol­ja a fe­dő­szál­lít­mányt, és in­du­lás… – mond­ta So­mo­di­nak. – Majd Ham­burg­ban ta­lál­kozunk.

– És eze­ket hová vi­gyem? A rak­tá­run­kat fi­gye­lik!

– Igen… So­kat ne te­ke­tó­ri­áz­zon. Vá­sá­rol­jon egy bő­rön­döt, pa­kol­ja bele, és vi­gye haza… Vagy adja be va­la­me­lyik pá­lya­ud­va­ron a cso­mag­őr­ző­be… Ez már a maga dol­ga!

Vissza­men­tek a ko­csik­hoz.

Va­la­hol ugat­ni kez­dett egy ku­tya. Messzi­ről egy autó kö­ze­le­dett. Tal a ke­zét nyúj­tot­ta Hel­der­nek.

– Is­ten vele… Fo­gunk mi még együtt dol­goz­ni! Üd­vöz­löm a fe­le­sé­gét is… Ősszel ta­lál­kozunk!

Hel­der rossz­ked­vű­en is­mé­tel­te.

– Igen, ősszel…

Tal el­haj­tott. Alig gu­rult tíz mé­tert, So­mo­di fel­ka­ca­gott. Fut­va áradt szét az éles ne­ve­tés az éj­sza­ká­ban. Mint a hi­é­nák üvöl­té­se a si­va­tag­ban.

Favo a régi Al­bert­fal­ván la­kott egy szép ker­tes ház­ban. Már éj­jel két óra is el­múlt, ami­kor Tal au­tó­ja meg­állt a vil­la előtt. A tör­pe az ud­va­ron vár­ta, azon­nal ki­nyi­tot­ta a ka­put, Tal be­haj­tott. A ga­rázs az épü­let háta mö­gött volt, a tör­pe au­tó­ja még me­le­get árasz­tott, ami­kor a Vol­vo mel­lé­állt.

– Lát­ta­lak – mond­ta mo­so­lyog­va Tal.

– Én is té­ged… Nem hagy­hat­ta­lak ma­gad­ra.

– Kö­szö­nöm, de nincs ve­szély.

Tal és a tör­pe már több év­ti­ze­de is­mer­te egy­mást. Sőt jó ba­rát­ság­ban vol­tak. De er­ről nem tu­dott még Hel­der sem.

– Gye­re be, Al­ber­to. Nem vagy ál­mos? – kér­dez­te a tör­pe.

– Nem, Pé­ter, nem… Ma meg kell ezt az ügyet be­szél­ni… Majd al­szom én – kezd­te dú­dol­ni az is­mert ári­át Tal.

Favo gon­do­san be­füg­gö­nyöz­te az ab­la­ko­kat, ká­vét fő­zött, Tal a für­dő­szo­bá­ban meg­mos­ta az ar­cát, s le­ült a sza­lon­ban egy bőr­fo­tel­ba.

A tör­pe be­hoz­ta a ká­vét. Csak kéz­moz­du­lat­tal kí­nál­ta, szó nél­kül it­ták meg.

– Az a hely­zet, Pé­ter – kezd­te a be­szél­ge­tést Tal –, hogy az aján­la­tod­dal igen nagy fába vág­juk a fej­szén­ket…

– Tu­dom, Al­ber­to… De ez szin­te egy vég­ső üz­let le­het… Pénz­ben és min­den­ben…

– Ez­zel egyet­ér­tek… Meg a tröszt is… Két­ség­kí­vül, aki elő­ször te­szi le az asz­tal­ra, az nyer…

– Te­hát csi­nál­juk?

– Igen… Min­dent elő­ké­szí­tet­tem… Min­den adu a ke­zünk­ben… Em­be­re­ink az or­szág­ban.

– A lány is itt van?

– Itt.

– Gra­tu­lá­lok, Al­ber­to, gra­tu­lá­lok! – lel­ken­de­zett a tör­pe. Tal ma­ga­biz­to­san mo­soly­gott.

– Ugyan, Pé­ter… Is­mer­hetsz, leg­alább húsz éve dol­gozunk együtt… Ép­pen ezért azt is tu­dod, hogy nem szo­ká­som a ko­moly di­csé­ret. De amit te csi­nálsz itt, ba­rá­tocs­kám!

A tör­pe le­gyin­tett.

– Csak az öt­let kel­lett… Azt meg te ad­tad… Tal mo­so­lyog­va kor­tyolt a ká­vé­ból.

– Jól meg­di­csér­get­tük egy­mást.

– Na hal­lod! Meg­ér­de­mel­tük…

– Ezek? – kér­dez­te Tal, a fe­jé­vel a bel­vá­ros felé in­tett, fél­re­ért­he­tet­len volt, hogy Hel­de­rék­re gon­dol.

– Hel­der meg a fe­le­sé­ge hasz­nál­ha­tó­ak, tar­tom ma­gam ah­hoz, ami­ben meg­egyez­tünk, ők a le­pel. Azt hi­szik, hogy na­gyon fon­tos em­be­rek.

– Azok is…

– Per­sze… A rab­szol­ga is fon­tos… El­len­ben ez a So­mo­di… Tu­dod te, ki ez?

Tal vá­ra­ko­zó­an né­zett a tör­pé­re.

– Nos?

– Ez egy két­sze­res gyil­kos… Te ezt tud­tad? Tal a fe­jét ráz­ta.

– Azt, hogy gyil­kos, nem… A töb­bi disz­nó­sá­ga­it, igen… De meg kell mon­da­nom, min­den fel­ada­tát meg­bíz­ha­tó­an lát­ja el…

– Le­het… De én ed­dig bi­zo­nyos okok mi­att nem akar­tam egyik ka­mio­no­sod­dal sem ta­lál­koz­ni… El­ke­rül­tem őket… So­mo­dit is, mert nem gon­dol­tam, hogy ő az…

– Erre azt is mond­hat­nám, hogy na és az­tán… Gyil­kos. Vé­gül is nem ben­nün­ket ölt meg…

A tör­pe arca el­torzult.

– De igen… En­gem ölt meg.

– Vic­celsz?

Favo fel­kelt, az ab­lak­hoz lé­pett, a sö­té­tí­tő­füg­gönyt fog­ta, el­for­dult Tal­tól.

– Nem vic­ce­lek… Nem szí­ve­sen be­szé­lek er­ről…

– Ha nem akarsz, nem mu­száj… Bár őszin­tén mon­dom, na­gyon ér­de­kel az ügy… Mi­ért ölt meg té­ged ez a So­mo­di vagy ho­gyan ne­ve­zik…

– Régi eset…

– De élsz, nem?

A tör­pe meg­for­dult, rez­dü­let­len arc­cal mond­ta.

– Nem…

Tal nem sze­ret­te, ha va­la­ki nya­va­lyog. Ezt még ed­dig nem ta­pasz­tal­ta Fa­vó­nál. Erős­nek, ke­mény­nek gon­dol­ta. Olyan­nak, akit ép­pen az edzett meg, hogy jó­val ala­cso­nyabb, mint a töb­bi em­ber. S lám, van az éle­té­ben egy pont, amely­nek se­gít­sé­gé­vel ki le­het for­dí­ta­ni a sar­ká­ból… Nem sze­ret­te az ilyes­mit. Most bi­zo­nyá­ra meg kell hall­gat­ni va­la­mi nyú­lé­kony, mál­lé­kony, ér­zel­mes tör­té­ne­tet.

– És mi­ért nem élsz?

A tör­pe vissza­ült a he­lyé­re, mind­ket­tő­jük­nek töl­tött, ivott.

– Csak azért mon­dom el, hogy lásd, ki­cso­da ez az em­ber… A Su­per Star cir­kusz­ban dol­goz­tunk mind a ket­ten…

– So­mo­di is?

– Igen – bó­lin­tott Favo. – Az egyik ug­ró­cso­por­tunk­nak volt a tag­ja, né­hány szal­tót csi­nált, sem­mi kü­lö­nös… Uta­zott ve­lünk egy cso­da­szép nő… Betty­nek hív­ták… Nem mű­vész volt, mint aho­gyan az an­go­los neve után gon­dol­hat­nánk… Pénz­tá­ros… Igen, ő ke­zel­te a tár­su­lat pén­zét… Én pe­dig…

A tör­pe el­hall­ga­tott, ku­tat­va néz­te Tal ar­cát. Nem lá­tott ér­dek­lő­dést, de el­uta­sí­tást sem.

– Foly­tas­sam?

– Per­sze… De tu­dom a mon­dat vé­gét. Be­le­sze­ret­tél az asszony­ba. Igaz? Ö pe­dig nem is né­zett rád, mi­vel hát nem vagy ép­pen Ado­nisz…

-. Job­ban sze­ret­tem az éle­tem­nél. Vagy leg­alább­is azt hit­tem… De ő el­fo­gad­ta az ud­var­lá­so­mat… Ti­tok­ban… Mert so­ha­sem mu­tat­koz­tunk együtt, lop­va kel­lett fel­men­nem a ko­csi­já­ba, sőt azt is el kel­lett tűr­nöm, hogy nyil­vá­nos­ság előtt le­ke­zel­jen, néha olyan sér­tő sza­va­kat mon­dott rám, hogy alig tud­tam ma­ga­mat tür­tőz­tet­ni…

– De ér­tel­me volt, nem?

– Igen… Azt nem ál­lí­tom, hogy sze­re­tett, de hogy az ágy­ban jó vol­tam neki, az biz­tos… Le­het, hogy ép­pen azért, mert ilyen torz va­gyok…

Tal nem mond­ta, hogy nem az. Pe­dig Favo je­len­tő­ség­tel­je­sen né­zett rá. Va­la­mi til­ta­ko­zás­fé­lét el­várt vol­na.

– És mi köze eh­hez So­mo­di­nak?

– Na­gyon is sok…

– Ő is sze­ret­te az asszonyt? Sze­ret­te, az­tán jól meg­vert.

– Nem… ő nem sze­ret­te Bettyt… Egy ze­nész… Egy ze­nész ud­va­rol­ga­tott neki, de Betty csak ját­szott vele… Te­het­sé­ges fiú volt… Nagy­sze­rű­en he­ge­dült…

Favo sze­me messzi­re te­kin­tett, va­la­ho­vá a vég­te­len­be. Mint­ha ott lát­ná újra Bettyt és a ze­nészt. Tal sür­get­te.

– És ak­kor So­mo­di?

– Mon­dom, azt mon­dom… Egyik este Betty­nél vol­tam, ép­pen sze­ret­ke­zés­hez ké­szü­lőd­tünk, ami­kor ko­pog­tak az aj­tón. Betty be­pa­ran­csolt a le­hajt­ha­tó ágy alá, amit füg­göny ta­kart el. A ze­nész jött. Csen­de­sen, hal­kan, fi­nom han­gon ud­va­rol­ni kez­dett, aho­gyan szo­kott. Betty hall­gat­ta egy ide­ig, az­tán na­gyon ud­va­ri­a­san el­küld­te… Ép­pen búj­tam ki az ágy alól, ami­kor újra nyí­lott az ajtó, s So­mo­di lé­pett be. Vas­bot volt a ke­zé­ben, egy szót sem mon­dott Betty­nek, csak fel­emel­te a bo­tot és ütött. A lány le­for­dult a szék­ről, de es­té­ben na­gyot ki­ál­tott. So­mo­di még egy­szer ütött. A ze­nész meg­hal­lot­ta a ki­ál­tást és vissza­jött. Gyen­ge te­rem­tés volt, őt egyet­len arc­ra mért ütés­sel in­téz­te el ez a gaz­em­ber… Az­tán fel­kap­ta a pén­zes­lá­di­kót, jól tud­ta, hogy a gá­zsik, a be­vé­tel na­pok óta mind ben­ne van, s el­sza­ladt… S utá­na meg­ölt en­gem is…

– Ak­kor te most kí­sér­tet vagy? – kér­dez­te pro­fán mo­sollyal Tal.

– Le­het… Az is le­het… Tu­dod, en­gem két­szer is meg­gyil­kolt… Tal to­vább mo­soly­gott.

– Hála is­ten­nek, azért be­szél­ni tudsz… A tör­pe le­gyin­tett.

– Sen­ki sem érti meg… Azt hit­tem, Al­ber­to, te ta­lán…

– Jó, jó… Per­sze, hogy ér­tem. Meg­öl­te egyet­len nagy sze­rel­me­det. Favo ke­se­rű­en mond­ta.

– Lá­tod… Nem is annyi­ra ez a lé­nyeg… Ha­nem, hogy en­gem… Tal el­ve­szí­tet­te a tü­rel­mét. Éle­sen fel­csat­tant.

– Hagyd már ezt! – Ké­sőbb en­gesz­te­lő­én hoz­zá­tet­te. – Nem ér­tem, Pé­ter, hogy té­ged is meg­ölt, ne ha­ra­gudj…

– Nem ha­rag­szom… De most már hall­gasd meg, ne­hogy azt hidd, hogy meg­bo­lon­dul­tam, hogy hü­lye­sé­ge­ket be­szé­lek…

Jó, hall­gat­lak.

– Te­hát elő­ször ak­kor ölt meg, ami­kor meg­gyil­kol­ta Bettyt, akit va­ló­ban na­gyon sze­ret­tem, s az­óta sincs asszony, aki… Te­hát a lé­nyeg az, hogy én lát­tam, hogy meg­öli. És moz­du­lat­lan ma­rad­tam. Pe­dig ad­dig min­dig azt hit­tem, ezért a nő­ért az éle­te­met is ad­nám… Meg sem pró­bál­tam meg­vé­de­ni…

– Nem is si­ke­rült vol­na.

– Le­het, de meg kel­lett vol­na pró­bál­nom… Má­sod­szor pe­dig ak­kor ölt meg, ami­kor a rend­őr­ség­nek nem mond­tam, hogy lát­tam, ki tet­te… S ezt szin­tén ön­vé­de­lem­ből… Hogy ne ke­rül­jek bele az ügy­be… Eze­ket vet­tem én úgy a szí­vem­re… S ezért gyű­lö­löm ezt a So­mo­dit, s ha al­kal­mam lesz, meg is fi­ze­tek neki… Mert így igaz­sá­gos.

Tal le­tet­te a po­ha­rat, mér­ge­sen néz­te a tör­pét.

– Itt nincs he­lye sem­mi sze­mé­lyes bosszú­nak, Pé­ter… Ér­ted? Akár­mi­lyen jó ba­rá­tom is vagy… Nem en­ged­he­tek ilyes­mit… Ezt vedd tu­do­má­sul! S leg­jobb, ha el­fe­lej­ted ezt az egész… Ezt az egész mi­cso­dát…

Favo sze­mé­ben dac vil­lant. A fej­tar­tá­sa is ki­hí­vó volt. Tal azon­nal ér­zé­kel­te: eb­ben a fér­fi­ban olyan nagy a bosszú­vágy, hogy az első adan­dó al­ka­lom­mal le­csap So­mo­di­ra. Mi­nél ha­ma­rabb vissza kell kül­de­nie a ka­mio­nost Ham­burg­ba, mert ha a tör­pe va­la­mi hü­lye­sé­get csi­nál, és ne­tán a rend­őr­ség ki­nyo­moz­za, vége az egész lánc­nak…

– Nem sze­ren­csés – mond­ta hal­kan –, ha az ak­ci­ót bel­ső vil­lon­gás za­var­ja… ígérd meg, hogy…

Nem kel­lett foly­tat­nia, Favo köz­be vá­gott.

– Rend­ben… Amíg ezt az ügyet el nem in­tézzük, So­mo­di te­gye, amit kell… De… – El­hall­ga­tott. Tal bosszú­san kér­dez­te.

– Mi az, hogy de?

– A de az, ba­rá­tom, hogy… So­mo­di már este is meg akart fé­lem­lí­te­ni, s le­het, hogy ő ha­ma­rabb lép, mint aho­gyan mind a ket­ten gon­dol­juk.

– Nem lesz rá al­kal­ma – je­len­tet­te ki Tal. – Ha­za­kül­döm. Ő is erő­sen sze­re­pelt ugyan a ter­vem­ben, de jobb a bajt meg­előz­ni. – Azt akar­ta mon­da­ni, hogy jobb fél­ni, mint meg­ijed­ni, de meg­gon­dol­ta ma­gát, mert nem tar­tot­ta vol­na sze­ren­csés­nek most a tör­pe előtt ijedt­ség­ről be­szél­ni. Most már óva­tos gyá­vács­ká­nak tar­tot­ta Fa­vót. De ő ezt nem so­rol­ta a ha­lá­los bű­nök közé. Egy ilyen mun­kát vég­ző em­ber, mint a tör­pe, le­gyen ki­csit gyá­va. így leg­alább nem okoz bajt. Vi­szont so­kat hasz­nál.

– Va­ló­ban uta­zol Gö­rög­or­szág­ba? – kér­dez­te a tör­pe.

Tal az asz­ta­lon do­bolt. Úgy hang­zott, mint va­la­mi af­ri­kai hír­adás.

– A csu­dát! Ezek­nek mond­tam.

– He­lyes.

– Ak­kor most tér­jünk a tárgy­ra. Kér­lek, hozd ide az összes do­ku­men­tu­mot. Csak ak­kor tu­dom ki­tűz­ni az ak­ció idő­pont­ját, ha lát­tam az ira­to­kat, a tér­ké­pe­ket.

– A má­sik szo­bá­ban van, a széf­ben…

– Me­gyek ve­led – tá­pász­ko­dott fel Tal.

A tör­pe köny­vek­kel te­le­zsú­folt dol­go­zó­szo­bá­já­ban, mint a nyu­ga­ti kri­mik­ben, a fal­ban, az egyik ala­cso­nyan el­he­lye­zett kép mö­gött volt a kis pán­cél­szek­ré­nyecs­ke. Favo gon­do­san be­zár­ta még a szo­ba­aj­tót is, meg­vizs­gál­ta az ab­la­kok zár­ját.

– Fő az óva­tos­ság – mond­ta. Kul­cso­kat sze­dett elő az egyik könyv­nek ál­cá­zott do­boz­ból, meg­for­gat­ta a széf alsó zár­já­ban. Az­tán a zse­bé­ből is elő­hú­zott egy kulcs­cso­mót.

– Mint egy nagy bank­ban – mo­soly­gott Tal, de va­ló­já­ban tet­szett neki, aho­gyan a tör­pe az ér­té­ke­it őriz­te.

– A be­tö­rők vagy akár­kik – ma­gya­ráz­ta Favo – a ké­pek mö­gött ke­res­he­tik a szé­fet. De nem gon­dol­nak arra, hogy én pici em­ber va­gyok. Te­hát csak az ő szem­ma­gas­sá­guk­ban levő ké­pek háta mö­gött vizs­gál­ják meg a fa­lat. Az, hogy le­ha­jol­ja­nak, bár­mennyi­re hi­he­tet­le­nül hang­zik is, eszük­be sem jut. Ha ne­ked van szé­fed a fal­ban, ja­va­so­lom, hogy ra­kasd át egy mé­ter­re a pad­ló­tól…

Kul­csot du­gott a fel­ső zár­ba, az­tán las­san ki­nyi­tot­ta a kis aj­tócs­kát. Ki­vett egy na­rancs­sár­ga dosszi­ét, fe­ke­te sza­lag­gal volt át­köt­ve.

– Ez lesz az…

Tal csak néz­te, nem nyúlt érte.

– Jó… Hoz­zad, ba­rá­tom.

Vissza­men­tek a fo­ga­dó­szo­bá­ba, egy­más mel­lé ül­tek a bőr­ka­na­pé­ra. Favo ki­bon­tot­ta a dosszi­ét. Az irat­cso­mó te­te­jén egy fény­kép volt. Ősz hajú, meg­tört sze­mű, bá­gyad­tan mo­soly­gó fér­fi né­zett róla rá­juk.

– Ez ki? – kér­dez­te Tal:

– A fő­sze­rep­lő…

Tal a ke­zé­be fog­ta a fény­ké­pet. El­me­rül­ten szem­lél­te. Az­tán hal­kan, szin­te ba­rá­ti­an mond­ta az őszes fér­fi­nak.

– Gaz­dag le­szel vagy meg­halsz…