9.

Ta­tár a ka­zán váz­la­ti raj­zát né­ze­get­te a pin­cé­ben. Az öreg Tóni ke­res­te meg va­la­me­lyik po­ros fi­ók­ban, s adta oda nagy di­a­dal­lal.

– Tes­sék, öcsém, itt van­nak a raj­zok… Én ugyan nem tu­dok ki­iga­zod­ni raj­tuk, de egy szak­em­ber­nek ez ara­nyat ér…

Ta­tár meg­kö­szön­te, s va­ló­ban há­lás is volt érte. Meg­akadt a mun­ká­ban. Annyi­ra szét­sze­dett min­dent, hogy két­sé­gei tá­mad­tak: össze tud­ja-e rak­ni… De így már más, gye­rek­já­ték lesz az egész.

Ta­lán még tíz óra sem volt, ami­kor meg­je­lent az aj­tó­ban az asszony. A fér­jét fel­pa­ran­csol­ta, és szi­szeg­ve uta­sí­tot­ta:

– Mond­tam már teg­nap, hogy ne lá­bat­lan­kodj itt! Mars fel! Van mun­kád, nem? – A sö­rös­üve­gek­re mu­ta­tott. – Nem szé­gyel­led ma­gad?

Az öreg össze­gör­nyed­ve bo­tor­kált fel a lép­csőn. Az aj­tó­ból még vissza­né­zett. Ta­tár lát­ta az el­torzult, gyű­lö­let­től majd szét­pat­ta­nó ar­cát.

Ne­mes­né kö­rül par­füm­il­lat len­gett, ag­resszí­ven to­la­ko­dott a fiú or­rá­ba.

– Si­ke­rül? Vé­gez ma? – kér­dez­te az asszony.

Ta­tár leg­szí­ve­seb­ben úgy kezd­te vol­na a vá­laszt, hogy „hát”, de el­ha­rap­ta a szót. Ki­csit várt, vé­gig­né­zett a ka­zánon, és a föl­dön he­ve­rő al­kat­ré­sze­ken.

– Nem biz­tos, hogy ma vég­zek. De hol­nap… Hol­nap biz­to­san.

Ne­mes­né nem moz­dult. Állt a fiú felé for­dul­va, mint egy fes­tett ke­rá­mi­a­szo­bor.

– Rend­be ho­zat­tam egy szo­bát… Nem kell ha­za­men­nie, ha ké­sőn vé­gez… Ke­re­sett teg­nap?

Ta­tár bó­lin­tott, mert va­ló­ban fel­ment mun­ka után Ne­mes­né­hez, de hi­á­ba kuk­kan­tott be a szo­bák­ba, nem ta­lál­ta. Vé­gül az öreg Tó­ni­ba bot­lott, aki he­he­rész­ve, szin­te kár­ör­ven­dő­en fel­vi­lá­go­sí­tot­ta, hogy a nő nincs itt­hon, de ha akar­ja, vár­ja meg. Ta­tár nem akar­ta.

– Saj­ná­lom – mond­ta rez­dü­let­len arc­cal Ne­mes­né. – Sür­gős dol­gom akadt. Azt hit­tem, ha­ma­rabb vég­zek. De ma vá­rom.

Ta­tár az órá­já­ra né­zett, s úgy vá­la­szolt.

– Öt óra­kor, nagysasszony, öt óra­kor ott le­szek…

Az asszony to­vább­ra sem moz­dult.

– Dol­goz­zon csak… Ha za­va­rom, el­me­gyek.

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Nem za­var… De be kell dug­nom a fe­jem – s a ka­zán­test­re mu­ta­tott.

– Dug­ja.

Ta­tár las­san be­dug­ta a fe­jét a le­sze­relt ajtó nyí­lá­sán. Az­tán ki­húz­ta, s ka­la­pál­ni kezd­te a sa­mot­tos kö­penyt. Tud­ta na­gyon jól, hogy kárt csi­nál, de úgy gon­dol­ta, majd ki­ja­vít­ja, úgy­is re­pedt már min­den­hol. Per­ce­kig ütö­get­te a ve­ze­té­ke­ket, az­tán már fáj­ni kez­dett a de­re­ka és a kar­ja. Elé­ge­det­ten ál­la­pí­tot­ta meg, hogy az asszony már nin­csen ott. Mo­so­lyog­va nyúj­tóz­ko­dott. S ak­kor vet­te ész­re, hogy Ne­mes­né a pin­ce­fo­lyo­só be­ton­ján fek­szik. Arc­cal a szer­szá­mos lá­dá­ra zu­hant. Kö­rü­löt­te vér­tó­csa. A ru­há­ja a há­tán is csu­pa vér.

Az asszony­hoz ug­rott, fel­emel­te a fe­jét, de a nő te­kin­te­te a sem­mi­be me­redt.

– Ha­lott… Va­la­ki le­szúr­ta…

A pin­ce vas­aj­ta­já­hoz si­e­tett, le­nyom­ta a ki­lin­cset, ki akar­ta nyit­ni. Zár­va volt.

– A fene egye meg!

Meg­pró­bál­ta a vál­lá­val ki­lök­ni, nem si­ke­rült. Má­sod­szor, har­mad­szor sem.

– Ki­fe­szí­tem…

Vissza­ment a föl­dön he­ve­rő szer­szá­ma­i­hoz, fel­ka­pott egy hosszú nye­lű vé­sőt, s in­dult az aj­tó­hoz. A vé­sőt be­dug­ta a rés­be a zár fö­lött, s tel­jes erő­vel nyom­ta, fe­szí­tet­te. Hi­á­ba eről­kö­dött, nem si­ke­rült. Az ajtó zár­va ma­radt.

– Láng­vá­gó kel­le­ne…

Az asszony­ra né­zett. Jól el­in­téz­te az öreg… Az első gon­do­la­ta, az volt, hogy az öreg Tóni tet­te. Ké­sőbb a kí­sér­tet­ként meg­je­le­nő fe­hér arcú, vé­kony­ka fér­fi is eszé­be ju­tott. Le­het, hogy ő volt, hisz úgy jár­kált itt ki s be, hogy ész­re sem le­he­tett ven­ni…

Zö­rög­ni kez­dett az aj­tón.

– Hé, nyis­sák ki! Sen­ki sem vá­la­szolt.

– Va­la­ki! Hé! Tóni bá­tyám!

Még ket­tőt-hár­mat ütött az ök­lé­vel az aj­tó­ra, az­tán le­ült a lép­cső­re. Pon­to­san ér­tet­te: in­nen őt nem en­ge­dik ki. Akár­ki is a gyil­kos, an­nak az az ér­de­ke, hogy őt itt ta­lál­ják. Tíz vagy ti­zen­öt perc múl­tán meg­je­le­nik majd a rend­őr­ség, és… Csak­hogy a kést a gyil­kos ma­gá­val vit­te. Ha­csak el nem dug­ta va­la­ho­vá, hogy azt is ő rá ken­je… Sze­me a lá­dák­ra té­vedt. Nyil­ván ott le­het a lo­mok kö­zött… Szép kis ügy­be ke­ve­re­dett.

Vissza­bal­la­gott az asszony­hoz. Óva­to­san kö­rül­jár­ta. Már kez­dett al­vad­ni a vér, sö­tét lett, mint az éj­sza­ka. Kö­ze­lebb ha­jolt a ha­lott ar­cá­hoz. Mint­ha apró ser­ték nőt­tek vol­na az ál­lán a sok hal­vány pat­ta­nás kö­zött. Be­nyá­laz­ta az uj­ját, s vé­gig­húz­ta az asszony bő­ven smin­kelt ar­cán. Az uj­ja­he­gye itt is, ott is szőrt ta­pin­tott.

To­vább nem vizs­gál­hat­ta Ne­mes­nét, mert kat­tant a zár­ban a kulcs, s hir­te­len ki­vá­gó­dott az ajtó. Pisz­tollyal a ke­zé­ben két ci­vil­ru­hás ug­rott be, a há­tuk mö­gött egyen­ru­hás rend­őrök.

– Te­gye fel a ke­zét! És ne moz­dul­jon!

Ta­tár fel­egye­ne­se­dett, s nyi­tott te­nye­rét mu­tat­ta a rend­őrök­nek. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már bi­lincs csat­tant a csuk­ló­ján. A fal­hoz lök­ték, gyor­san meg­mo­toz­ták.

– Meg ne moz­dul­jon!

A ci­vil­ru­hás nyo­mo­zók el­tet­ték a pisz­to­lyu­kat, a hul­lá­hoz ha­jol­tak.

– Vége – mond­ta az egyik.

– A há­tá­ba szúrt… Hol a kés, jó­ma­dár? Ta­tár nem vá­la­szolt.

– Azt kér­dez­tem, hol a kés?

– Nem én tet­tem, nem én va­gyok a gyil­kos…

Va­la­ki az aj­tó­ban éle­sen fel­ne­ve­tett. Ta­tár oda­kap­ta a fe­jét. Az öreg Tóni állt ott. Az arca csu­pa mo­soly volt, sze­me csil­lo­gott, még a test­tar­tá­sa is meg­vál­to­zott. Egye­ne­sen állt, mint­ha a szá­za­da so­ra­ko­zott vol­na fel mö­göt­te dísz­szem­lé­re.

– Ha nem is maga a tet­tes, azért a kést ide­ad­hat­ja… De ha nem, úgy­is jó. Meg­ta­lál­juk… Hová dug­ta?

A kér­dés már fö­lös­le­ges volt, mert az egyik egyen­ru­hás rend­őr mu­tat­ta.

– A láda mö­gött van, szá­za­dos elv­társ… A nyo­mo­zó­tiszt a fe­jét csó­vál­ta.

– Ej­nye, ej­nye… Lát­ja, lát­ja… Már meg is van… Itt mond­ja el, hogy ho­gyan tör­tént, vagy benn a ka­pi­tány­sá­gon?

Ta­tár össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját.

– Hogy hív­ják ma­gát? Ira­tai?

Ta­tár erre sem vá­la­szolt. A tiszt vé­gig­mér­te, és gú­nyo­san el­mo­so­lyo­dott.

– Ha sem­mi­re sem akar itt vá­la­szol­ni, ak­kor nem tölt­jük az időt ma­gá­val…

Ta­tár néma ma­radt.

A tiszt egy­ked­vű­en mond­ta.

– Ve­zes­sék el… Mi még ma­ra­dunk egy ki­csit…

Fe­hér kö­pe­nyes or­vos si­e­tett le a lép­csőn. Pil­la­nat­ra meg­hök­kent, ami­kor Ta­tár­ral ta­lál­ta ma­gát szem­ben. Za­var­tan kö­hin­tett, mon­da­ni akart va­la­mit, az­tán csak fél­re­tol­ta az út­ból, s az asszony mel­lé tér­delt. Ta­tár még hal­lot­ta, hogy azt kér­de­zi.

– Ki az ál­do­zat?

Egy sö­tét­kék Lada hát­só ülé­sé­re tusz­kol­ták. Mind­két ol­da­lá­ra egy-egy rend­őr ült. Egy ci­vil ru­hás nyo­mo­zó szállt be a ve­ze­tő mel­lé. A mo­tor fel­bú­gott, a ko­csi meg­ló­dult, in­dult át Pest­re. Ta­tár fi­gyel­te az utat. A Tol­nai ut­cá­ba vit­ték.

A rend­őrök út­köz­ben hall­gat­tak, de kí­ván­csi­an né­ze­get­ték: ilyen hát egy gyil­kos… Ami­kor ki­száll­tak, a ka­pu­őr­nek ki­csit di­cse­ked­ve mond­ták.

– Már hozzuk is… Be­zár­ták, mint ma­da­rat a ka­lic­ká­ba…

Ta­tár­tól el­vet­ték még a ci­pő­fű­ző­jét is, gon­do­san újra meg­mo­toz­ták, mez­te­len­re kel­lett vet­kőz­nie, úgy néz­ték át a ru­ha­da­rab­ja­it.

– Mi a neve? – kér­dez­te a be­fo­ga­dó törzs­őr­mes­ter. A fi­a­tal­em­ber nem vá­la­szolt.

– Na, ne vic­cel­jen! A neve nem le­het ti­tok, úgy­is ki­de­rül… S et­től még le­het ár­tat­lan – mond­ta ne­vet­ve, de Ta­tár néma ma­radt. A törzs­őr­mes­ter az egyik mo­to­zó rend­őr­nek szólt. – Add ide a pa­pír­ja­it… Majd azok meg­mond­ják…

A rend­őr szét­tár­ta a kar­ját.

– Nincs pa­pír.

– Sze­mé­lyi se?

– Az sem.

– Öcsi – for­dult újra Ta­tár­hoz a fő­törzs­őr­mes­ter –, én nem sze­re­tem a vic­ce­ket… Lát­ja, itt a sok rub­ri­ka… Eze­ket ne­kem ki kell töl­te­ni… Ne ma­kacs­kod­jon…

Bár Ta­tár meg­fo­gad­ta, hogy sem­mi­lyen kér­dés­re nem vá­la­szol, most már sze­re­tett vol­na vé­get vet­ni a pro­ce­dú­rá­nak, s arra gon­dolt, a ne­vét tud­ja az öreg Tóni is, az­óta már hat­szor be­dik­tál­hat­ta a nyo­mo­zók­nak.

– Ta­tár – mond­ta hal­kan.

A törzs­őr­mes­ter lát­ha­tó­an meg­nyu­go­dott.

– Na… Okos em­ber maga… Mi­lyen Ta­tár, csak nem ku­tya­fe­jű? Mi az utó­ne­ve?

– Fe­renc…

– Ta­tár Fe­renc… És hol la­kik? Mi­vel fog­lal­ko­zik, hol dol­go­zik? Gye­rünk gyor­san, mert le­ké­si az ebé­det… Má­kos tész­ta lesz!

Ta­tár a fe­jét ráz­ta.

– Töb­bet nem mon­dok… Elég a ne­vem…

A törzs­őr­mes­ter bosszan­kod­va csap­ta le a tol­lát.

– Mi a fene?! A fi­a­tal­úr ma­kacs­ko­dik… Édes öcsi­kém, is­me­red a mon­dást? Itt szép le­hetsz, de okos nem… De te még szép sem vagy…

Ta­tár el­vö­rö­sö­dött, és hal­kan mond­ta.

– Én nem te­ge­zem ma­gát…

– Mi­lyen finnyás az úr! Mond­ja az ada­to­kat vagy nem?

– Nem…

– Öl­töz­zön, sza­po­rán! Az­tán in­du­lás… A ti­zen­ket­tes­be. Itt írja alá… Az órá­ját, a pén­zét… Ide írja! – mu­ta­tott az ívre. – Re­mé­lem nem csak ke­resz­tet tesz…

Ta­tárt el­ve­zet­ték. A kí­sé­rő rend­őr jó­aka­ra­tú­an fi­gyel­mez­tet­te.

– Itt ki­de­rí­te­nek min­dent ma­gá­ról… Kár volt ez a tit­ko­ló­zás… S az a leg­jobb, ha vál­lal­ja, amit tett… Meg azt is, amit kap érte…

Ki­nyi­tot­ta a cel­la aj­ta­ját. A fe­hér­re me­szelt fa­lon, köz­vet­le­nül a mennye­zet alatt, ki­csi­ke ab­lak volt, azon szű­rő­dött be némi vi­lá­gos­ság. Hosszú desz­kap­riccs fog­lal­ta el a he­lyet, az egyik fal­tól a má­si­kig. Pok­róc sze­rény­ke­dett raj­ta, szé­pen össze­hajt­va.

– Pi­hen­jen, ha tud… Mert ma még biz­tos kér­dez­get­ni fog­ják… Ha rám hall­gat, a nyil­ván­va­ló dol­go­kat nem ta­gad­ja…

Ta­tár há­lá­san né­zett a rend­őr­re.

– Higgye el, nem én öl­tem meg az asszonyt…

– Ak­kor meg ne maj­réz­zon, be­szél­jen! Az igaz­sá­got nem le­het né­mán hir­det­ni… Pi­hen­jen, ha va­la­mi kell, ko­pog­jon.

Ta­tár­ra rá­csat­tant a fog­da aj­ta­ja. Né­hány pil­la­na­tig még néz­te, az­tán le­ült a priccs szé­lé­re. Tele volt in­du­lat­tal. Kis ide­ig tür­tőz­tet­te ma­gát, az­tán na­gyot csa­pott a desz­ká­ra.

– Az is­te­nit! Már majd­nem cél­hoz ér­tem!