25. Hód és a szerencse ördöge

1.

Az ur­gen­csi szál­lo­da ala­csony, egy­eme­le­tes, de nagy ki­ter­je­dé­sű. A pat­kó ala­kú épü­let vi­rá­gok­kal te­le­ül­te­tett par­kot ölel, a szo­bák hosszú­kás, vé­kony­ka er­ké­lye­i­ről a fő­út­ra lát­ni, az út­ke­resz­te­ző­dés­be, ahol az it­te­ni szo­ká­sok sze­rint a rend­őr író­asz­ta­la előtt ül. A szál­lo­dá­ban nem töl­te­nek a ven­dé­gek egy-két éj­sza­ká­nál töb­bet, meg­ér­kez­nek a vá­ros re­pü­lő­te­ré­re, s más­nap in­dul­nak to­vább au­tó­busszal Hi­vá­ba, Kö­zép-Ázsia mú­ze­um­vá­ro­sá­ba. Ur­gencs­ből az uta­sok lé­nye­gé­ben nem lát­nak sem­mit, de ta­lán nincs is mit né­ze­get­ni. Ezért az­tán elég nagy fel­tű­nést kelt, ha az ősi pi­a­con meg­je­le­nik egy ide­gen. Mr. Si­mon Map­let is csak a nyug­ta­lan­sá­ga űzte ki az ut­cá­ra. Ami­óta sa­ját fő­nö­két hol­tan lát­ta a fe­ke­te Vol­gá­ban, at­tól félt, hogy őt is meg­gyil­kol­ják. Úgy gon­dol­ta, ha em­be­rek kö­zött van, ne­he­zebb rá­tá­mad­ni, mint­ha a szo­bá­já­ban ül­dö­gél­ne egye­dül. Ment hát az ut­cán, nem sé­tált, ha­nem úgy si­e­tett, mint­ha va­la­ho­vá idő­re kel­le­ne el­ér­nie, és már el­ké­sett vol­na. Kaf­tá­nos öreg­em­be­re­ket ke­rül­ge­tett, gye­re­kek ját­szot­tak a bil­le­gő, négy­zet ala­kú kö­vek­kel ki­ra­kott jár­dán, szí­nes ru­há­jú asszo­nyok áll­do­gál­tak a fa­lak men­tén, be­szél­get­tek, mint­ha nem is len­ne más dol­guk. A fő­ut­ca a ba­zár­ba ve­ze­tett. Az it­te­ni ba­zár­ra job­ban il­lik az a szó, hogy piac. Nem olyan nagy, nin­csen annyi ut­cács­ká­ja, sát­ra, dinnye­he­gye, fa­la­to­zó­ja, mint a tas­ken­ti­nek vagy a sza­mar­kan­di­nak.

Map­le egy ken­dő­ket áru­sí­tó sá­tor előtt állt meg, uj­jai közé fog­ta, mor­zsol­gat­ta az anya­go­kat. Kas­mír… A sá­tor egyik tar­tó­osz­lo­pá­ra tük­röt erő­sí­tett az el­adó, hogy a nők meg­néz­hes­sék ma­gu­kon a ken­dő­ket. Az an­gol tu­ris­ta több­ször is a tü­kör­be bá­mult. Néz­te a háta mö­gött sür­gö­lő­dő fér­fi­a­kat. Hát­ha ész­lel va­la­mi gya­nú­sat, s azon­nal me­ne­kül­het. De sem­mi. Két­szer nem buk­kant fel ugyan­az az arc. Ne­he­zen tud­ta vol­na ma­gát meg­győz­ni ar­ról, hogy az el­múlt na­pok ese­mé­nyei után sen­ki se ke­res­se. Sen­ki. Se ba­rát, se el­len­ség. Ami­óta el­in­dult az áru a sza­mar­kan­di pá­lya­ud­var­ról, min­den olyan ese­mény­te­len, csen­des, hogy már ép­pen ez a gya­nús.

Las­san sö­té­te­dett. Aho­gyan a nap el­tűnt a fák ko­ro­nái mö­gött, úgy ér­ke­zett meg a hű­vös szél. Gör­get­te maga előtt az apró ho­mok­szem­csé­ket, a pa­pír­da­ra­bo­kat, fa­le­ve­le­ket. Be­kap­csol­ták a vil­lany­lám­pá­kat, ame­lyek szét­szór­ták ma­rok­nyi fé­nyü­ket, alig vi­lá­gí­tot­ták meg az uta­kat.

Mr. Si­mon Map­le nem ma­rad­ha­tott ilyen ho­mály­ban.

– Még csak az kel­le­ne! Sö­tét­ség! Vissza a szál­lo­dá­ba!

El­for­dult az árus­tól, s azon az úton, me­lyen jött, vissza­si­e­tett a ho­tel­be. Nem lát­ta, de ek­kor már érez­te, hogy va­la­ki kö­ve­ti. Nem hal­lott maga mö­gött lé­pé­se­ket, még­is mint­ha a nya­kát me­le­gí­tet­te vol­na ül­dö­ző­je le­he­le­te. A be­já­ra­ti üveg­aj­tó előtt meg­állt, s hir­te­len vissza­né­zett. Vé­gig­lá­tott az egész par­kon, a vi­rá­gok kö­zött futó be­ton­jár­dán. Üres volt. Az ide­ge­im­mel le­het baj… Ilyen kor­ban már nem sza­bad erre a mun­ká­ra vál­lal­koz­ni. Ami­kor be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót, még egy­szer vissza­pil­lan­tott. S ek­kor va­la­hol a kert vé­gé­ben két égő sze­met lá­tott. Ijed­ten me­redt rá­juk. Mert a sze­mek kö­ze­led­tek. Vi­lá­gí­tot­tak és pis­log­tak. És mint­ha csak őt néz­ték vol­na, erő­sen, mint a hip­no­ti­ző­rök. A szí­ve a tor­ká­ban do­bo­gott, s elő­ször a hom­lo­kát, az­tán az egész tes­tét el­ön­töt­te a ve­rí­ték. Nem tud­ta le­ven­ni te­kin­te­tét az egy­re na­gyob­bo­dó két szem­ről. Ami­kor már a lép­cső­höz ért, li­lá­vá vál­toz­tat­ták a szí­nü­ket. Be akar­tak tör­ni a szál­ló­ba. De az ajtó üve­gé­nek ütőd­tek, szét­mál­lód­tak, li­lás-bor­dó vé­rük las­san csur­gott le a kü­szöb felé.

Map­le nem bírt meg­moz­dul­ni. De azt sem tud­ta, ho­gyan ke­rült a szo­bá­já­ba. Az ágyá­ban fe­küdj. Va­la­ki le­vet­kőz­tet­te. Csak az in­get és az al­só­nad­rá­got hagy­ta raj­ta. És az egyik lá­bán a zok­nit. A nyi­tott er­kély­aj­tó előtt füg­gönyt him­bált a szél, az égen csil­la­gok pis­log­tak, a hold is vi­lá­gí­tott. Va­la­ki ne­ve­tett. Ta­lán a szom­szé­dos er­ké­lyen.

Map­le­ról nem le­he­tett azt mon­da­ni, hogy ije­dős em­ber. Egész éle­tét harc­ban töl­töt­te. Fi­a­tal ko­rá­ban sze­ret­te, ke­res­te is a ve­szélyt. Lö­völ­dö­zött, ve­re­ke­dett. Azt mond­ták róla, nem fog­ja a go­lyó. Bár egy­szer meg­se­be­sült. A dél-af­ri­kai gyé­mánt­csem­pé­szek út­ját biz­to­sí­tot­ta, ami­kor tűz­harc­ba ke­ve­red­tek a ha­tár­őrök­kel. Be­le­lőt­tek a comb­já­ba. A sebe ugyan szé­pen be­gyó­gyult, de töb­bé már nem tu­dott na­gyo­kat ug­ra­ni, gyor­san fut­ni, he­gye­ket mász­ni. Lon­don­ba sze­gő­dött egy nagy bank­hoz, ké­sőbb ügy­nö­kös­kö­dött. De ezek sem vol­tak ve­szély­te­len fog­lal­ko­zá­sok. Az iga­zi iz­ga­lom azon­ban ak­kor tért vissza az éle­té­be, ami­kor Dél-Ame­ri­ká­ba ke­rült. Egy nagy kon­szern­hez. Amely ter­mel­tet­te, el­ké­szí­tet­te és áru­sí­tot­ta a fe­hér port… In­nen me­ne­kül­nie kel­lett. Egy egész had­se­reg tört rá­juk. Alig tud­tak fel­száll­ni kis gé­pük­kel, hagy­tak vesz­ni több mil­lió dol­lár ér­té­kű árut. Ezt nem bo­csá­tot­ták meg neki so­ha­sem. Meg­szö­kött a bosszú elől. Olasz­or­szág­ba uta­zott, ahol is­mert né­hány em­bert azok kö­zül, akik a drog­maf­fi­á­nak dol­goz­tak. Ezek aján­lot­ták őt a ve­zé­rek­nek. S nem ho­zott rá­juk szé­gyent. De most már el­múlt öt­ven­éves. Ha igaz az, hogy az em­ber hét­éven­ként tel­je­sen ki­cse­ré­lő­dik, ak­kor ta­lán ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy Map­le is meg­vál­to­zott.

Na­pon­ta több­ször is gon­dolt arra: jó len­ne va­la­mics­ke nyu­ga­lom. Ülni a fo­lyó part­ján és hor­gász­ni. Mint más em­ber. Fe­küd­ni a fű­ben, és na­poz­ni. Be­hunyt szem­mel, sü­ket fül­lel. Az len­ne a jó, ha nem kel­le­ne ál­lan­dó­an ug­rás­ra ké­szen, fe­szült­ség­ben élni. S az első szo­kat­lan nesz­re ri­ad­tan ta­pin­ta­ni a zse­bé­ben la­pu­ló kis pisz­toly­ra, be­nyom­ni a biz­to­sí­tó gom­bocs­kát, hogy ha a szük­ség úgy hoz­za, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már lő­hes­sen is. S mi­cso­da nagy aján­dék len­ne: jár­ni a töb­bi tu­ris­tá­val együtt gond­ta­la­nul a mű­em­lé­ke­ket, hall­gat­ni a ma­gya­rá­za­tot a Gur-Emír­ről, a sza­mar­kan­di Re­gisz­tán tér­ről, fény­ké­pez­ni a med­re­szek szí­nes mo­za­ik­ja­it, a te­á­zó, hosszú sza­kál­lú öreg­em­be­re­ket. De az csak jó len­ne. Vágy. Egy el­fá­radt em­ber vá­gya.

Az azon­ban igaz, hogy ami­kor el­in­dult Ró­má­ból az af­ga­nisz­tá­ni üz­le­tei bo­nyo­lí­ta­ni, meg­ígér­ték neki, ez lesz az utol­só meg­bí­za­tá­sa. Ha vissza­tért, ve­het egy vil­lát Amal­fi szik­lás part­ja­in, s gyö­nyör­köd­het nap­hosszat a ten­ger kék­jé­ben. Bó­lin­tott erre s kö­szön­te is, mo­soly­gott, mint­ha iga­zán örül­ne a le­he­tő­ség­nek. Be­lül azon­ban hi­deg kéz mar­kol­ta meg a szí­vét: eb­ben a fog­lal­ko­zás­ban nin­csen nyug­díj. Csak ha­lál. Jól em­lé­ke­zett öre­ge­dő tár­sa­i­ra. Mind­egyi­ket bal­eset érte. Víz­be ful­lad­tak, autó gá­zol­ta el őket, le­zu­han­tak a sza­ka­dé­kok­ba… Amal­fi csak álom. Ta­lán job­ban ten­né, ha nem men­ne vissza Ró­má­ba. Meg­ta­ka­rí­tott pén­zét az egyik athé­ni bank­ban he­lyez­te el már két éve. S most, hogy a meg­bí­za­tá­sát el­vé­gez­te, az áru el­in­dult Moszk­ván át Olasz­or­szág­ba, ő is el­tűn­het. Azt sen­ki sem pa­ran­csol­ta, hogy ő is je­lent­kez­zék a fő­nö­kök­nél… Ab­ba­hagy­ja ezt az egé­szet. Igen. Most rög­tön.

Az el­ha­tá­ro­zá­sát azon­ban va­la­ki, a szom­széd er­ké­lyen azon­nal ki­ne­vet­te. Hosszan, éle­sen.

Map­le vi­lá­go­san em­lé­ke­zett arra, ho­gyan csa­pód­tak a szál­lo­da üveg­aj­ta­já­hoz a fé­lel­me­tes, ha­tal­mas sze­mek. De mi tör­tént utá­na? Ho­gyan ke­rült az ágyá­ba? A rej­télyt a tu­ris­ta­cso­port ve­ze­tő­je, Mrs. Graw ol­dot­ta meg. Halk ko­pog­ta­tás után, óva­to­san nyi­tott be Map­le szo­bá­já­ba. Láb­ujj­he­gyen lo­pa­ko­dott az ágy­hoz.

– Mis­ter Map­le! Hall en­gem, mis­ter Map­le?

A cso­port ve­ze­tő­je s egy­ben tol­má­csa egy szi­kár ter­me­tű, rit­ka hajú, cson­tos arcú an­gol nő volt, a T and W uta­zá­si iro­da al­kal­ma­zott­ja.

Ki­len­cen in­dul­tak el Lon­don­ból erre a tú­rá­ra, ti­zen­há­rom olasz csat­la­ko­zott hoz­zá­juk Ró­má­ban. A cso­port ter­mé­sze­te­sen azon­nal ket­té­vált: az ola­szok han­gos­kod­tak, szin­te az egész utat vé­gig­ne­vet­ték, az an­go­lok pe­dig el­né­ző mo­sollyal fi­gyel­ték, mi­lyen jól szó­ra­koz­nak. Map­le volt az egye­dü­li an­gol, aki Ró­má­ban az ola­szok­kal együtt szállt fel és in­dult út­nak. Így egyik cso­port­hoz sem tar­to­zott. Ez na­gyon meg­könnyí­tet­te a dol­gát. Ezért is tu­dott gyo­mor­bán­tal­ma­i­ra hi­vat­koz­va, szin­te fel­tű­nés nél­kül Sza­mar­kand­ban a szál­lo­dá­ban ma­rad­ni, amíg a töb­bi­e­ket mű­em­lék­től mű­em­lé­kig hur­col­ta az au­tó­busz. S ta­lál­koz­ha­tott az af­ga­nisz­tá­ni­ak meg­bí­zott­ja­i­val.

Nina, egy fe­ke­te hajú, fe­ke­te sze­mű lány tol­má­csolt, azt mond­ta ma­gá­ról, hogy ő az utol­só bu­ha­rai emír uno­ká­ja… S akadt egy ti­tok­za­tos se­gí­tő­je is. Egy fi­a­tal­em­ber. Aki­nek so­kat kö­szön­het, hisz az ő gyor­sa­sá­ga men­tet­te meg at­tól, hogy be­le­ke­ve­red­jen egy gyil­kos­ság­ba. Az tör­tént ugyan­is, hogy az egyik fő­nök, aki hong­kon­gi bank­em­ber volt, meg­ér­ke­zett Sza­mar­kand­ba, név­leg va­la­mi­lyen ön­tö­ző­rend­szer el­adá­sá­ról tár­gyal­ni. De azok, akik­nek az állt ér­de­kük­ben, hogy az olasz maf­fia he­lyett ők sze­rez­zék meg az af­ga­nisz­tá­ni drog­szál­lít­mányt, meg­öl­ték. Egy fe­ke­te Vol­gá­ban. Ép­pen ak­kor, ami­kor a re­pü­lő­tér­re au­tó­zott, hogy Moszk­vá­ba utaz­zon s on­nan haza, Hong­kong­ba… A fi­a­tal­em­ber vissza­szál­lí­tot­ta a cso­port­hoz Map­let, s így re­pül­he­tett ő is át az Éh­ség-sztyep fe­lett, Ur­gencs­be. De biz­tat­ta is: a szál­lít­mány el­in­dult, sem­mi baj!

És meg­je­len­tek a sze­mek. A ha­tal­mas sár­ga, az­tán lila szí­nű sze­mek. Még most is meg­bor­zong, ha rá­juk gon­dol.

– Job­ban van, Mr. Map­le?

– Yes…

– En­nek na­gyon örü­lök… Kí­ván va­la­mit?

– Nem. Kö­szö­nöm, nem.

Mrs. Graw mo­so­lyog­va bó­lo­ga­tott, sár­gás arc­bő­re ezer ránc­ba sza­ladt.

– Tud ve­lünk jön­ni hol­nap?

Map­le fel­ült, maga alá húz­ta a lá­bát.

– Per­sze. Re­mé­lem.

Mrs. Graw kö­rül­né­zett, mint aki va­la­mi­lyen in­do­kot ke­res arra, hogy még ma­rad­has­son. A füg­göny­höz lé­pett, ha­tá­ro­zott rán­dí­tá­sok­kal meg­iga­zí­tot­ta.

– Ha­gyom alud­ni. Reg­gel ko­rán ke­lünk. Nyolc­kor már itt a busz. – Kis szü­net után meg­kér­dez­te. – Tu­laj­don­kép­pen mi tör­tént ön­nel? – Mi­vel Map­le hall­ga­tott, a tú­ra­ve­ze­tő foly­tat­ta. – Össze­csuk­lott az aj­tó­nál. Na­gyon meg­ijed­tünk. De az or­vos…

– Or­vos is volt?

– Hogy­ne! Egy nő. Ala­po­san meg­vizs­gál­ta, mond­ta, ha kell, vissza­jön…

– … és a vizs­gá­lat? Az ered­mény?

– Sem­mi. Azt gon­dol­ja, hogy nap­szú­rás. Pe­dig fi­gyel­mez­tet­tük, uram, hogy a kis fe­hér sap­ká­ját… Em­lék­szik rá, ugye?

– Azt mond­ta, nap­szú­rás?

– Azt. Bo­ro­ga­tást ren­delt, és adott va­la­mi gyógy­szert is. Ott van az éj­je­li­szek­ré­nyén. Ha éme­lyeg­ni kez­de­ne a gyom­ra, vagy szé­dül­ne…

Map­le há­tá­hoz pa­kol­ta a pár­ná­kat, maga elé me­redt. Mrs. Graw áll­do­gált még, az­tán aho­gyan jött, láb­ujj­he­gyen, ki­ment a szo­bá­ból. Az aj­tót azon­ban ala­po­san be­csap­ta, Map­le is meg­rez­zent a csat­ta­nás­ra.

– Te­hát nap­szú­rás… Nap­szú­rás lett vol­na?

Fel­kelt az ágy­ból, meg­ka­pasz­ko­dott a szé­lé­ben, arra szá­mí­tott, hogy eset­leg meg­szé­dül. De nem. Két-há­rom lé­pést tett a puha sző­nye­gen, s meg­állt. Szét­tár­ta a kar­ját, mint­ha száll­ni ké­szül­ne. Az­tán le­gug­golt. S újra ki­egye­ne­se­dett.

– Sem­mi ba­jom.

Kulcs­ra zár­ta a szo­ba aj­ta­ját. Be­né­zett a für­dő­szo­bá­ba is. Ki­nyi­tot­ta a nagy szek­rényt. Csak a nad­rág­ja ló­gott ben­ne. Szé­pen össze­hajt­va.

– A pisz­to­lyom!

Gyors moz­du­la­tok­kal nyúlt az egyik, az­tán a má­sik zseb­be. A fegy­ver nem volt egyik­ben sem. Meg­néz­te a szek­rény al­ját, az­tán vé­gig­ku­tat­ta a szo­ba pad­ló­ját, sző­nye­gét, el­moz­dí­tot­ta a fo­te­lo­kat, az asz­tal­kát is. Arra gon­dolt, ta­lán amíg a fo­lyo­són ide­hoz­ták, ki­pottyan­ha­tott a zse­bé­ből. Ma­gá­ra rán­gat­ta a nad­rág­ját, ci­pőt hú­zott, s ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra. Az aj­ta­ja előtt egy szé­pen össze­haj­to­ga­tott új­ság he­vert. Ön­kén­te­le­nül is le­ha­jolt érte.

Eb­ben a pil­la­nat­ban megint fel­hang­zott a ka­caj. Amit az ágyá­ban is hal­lott. Fé­lel­me­tes volt, szin­te sá­tá­ni.

Keze meg­állt a le­ve­gő­ben, a te­nye­re las­san ököl­be szo­rult. Érez­te, hogy a kör­me a hú­sá­ba váj. Vár­ta az újabb ka­cajt. De csend volt.

Pár perc múl­tán lé­pé­se­ket hal­lott a fo­lyo­só vé­gé­ről. Vissza­hú­zó­dott a szo­bá­já­ba. Ma­gá­ra zár­ta az aj­tót. Le­ro­gyott az egyik fo­tel­ba.

– Mi tör­té­nik itt ve­lem? – Ké­sőbb biz­tat­ni kezd­te sa­ját ma­gát. – Szedd össze ma­gad, öreg­fiú… – A le­ve­gő­be csa­pott. – Rö­högj te is!

És va­ló­ban ne­vet­ni kez­dett. Elő­ször csak hal­kan, szin­te fi­no­man, az­tán egy­re erő­tel­je­seb­ben, har­so­gott bele a szo­ba.

– Ha, ha, ha! – Újra és újra kezd­te.

Ki­szá­radt a tor­ka. De el­szállt a fé­lel­me is. Krá­ko­gott, ami­kor ab­ba­hagy­ta. Na­gyot nyelt. Fel­állt. Ha­tá­ro­zott lé­pé­sek­kel az er­kély­aj­tó­hoz ment, ki­nyi­tot­ta, s ki­lé­pett a vas­rá­csos er­kély­re.

S ek­kor a lába elé hup­pant va­la­mi. Az össze­haj­tott új­ság.

Map­le nem nyúlt az elé­je hup­pa­nó új­ság­hoz. Leg­szí­ve­seb­ben le­pisz­kál­ta vol­na lá­bá­val az er­kély­ről. Le­het­sé­ges, hogy kis rob­ba­nó­szer­ke­ze­tet rej­tet­tek el ben­ne, vagy gáz szi­vá­rog­hat ki egy hoz­zá­csa­tolt ki­csi­ke zacs­kó­ból, aho­gyan régi ba­rát­já­val, Wink­el­lel vé­gez­tek két éve egy vas­úti fül­ké­ben. Tél volt, Win­kel a he­gyek­be ké­szült, egye­dül ült a fül­ké­ben, de va­la­ki ott­fe­lej­tett egy új­sá­got. Ez a va­la­ki Gi­ur­gi­a­no volt. Bér­gyil­kos. Akit a maf­fia azért pén­zel, hogy az íté­le­te­it vég­re­hajt­sa. Igen le­le­mé­nyes gyil­kos. És elő­vi­gyá­za­tos. Win­kel ese­té­ben sem tu­dott mást meg­ál­la­pí­ta­ni a rend­őr­ség mint azt, hogy az új­ság­ban el­rej­tett kis mű­anyag zacs­kó­ból áram­lott ki a mér­ges gáz. Win­kel­nek még arra sem ju­tott ide­je, hogy ki­nyis­sa az ab­la­kot. Pe­dig azt akar­ta, mert az egyik ke­zé­vel az ab­lak­nyi­tó fo­gan­tyú­ba ka­pasz­ko­dott, szin­te azon lóg­va halt meg. Az új­sá­gok kö­zöl­ték is a fény­ké­pét. Ször­nyű lát­vány volt… Va­jon, most itt le­het Gi­ur­gi­a­no Ur­gencs­ben? És is­mé­tel­né ön­ma­gát?

Map­le a sö­tét­sé­get bá­mul­ta, a kü­lön­le­ges, rej­té­lyes fé­nye­ket, me­lyek át­tör­tek a füg­gö­nyön.

Kö­zép-Ázsi­á­ban szé­pek az es­ték, a nap­pa­li for­ró­sá­got há­tá­ra ve­szi a szél, s el­ci­pe­li a menny­or­szág­ba, hogy meg ne fáz­za­nak a di­cső­sé­ges Al­lah kö­rül rep­de­ső hu­rik. S hogy az em­be­rek a föl­dön ne hi­á­nyol­ják a nagy me­le­get, Al­lah cso­dá­la­tos sző­nye­get bo­rít az égre, csil­la­gok vib­rál­nak ben­ne, vö­rös fé­nyek csil­lan­nak a ho­ri­zon­ton, a hold nagy ud­va­rá­val lé­pe­ge­ti át a csil­la­gok kö­zött az éj­sza­kát. A szél ze­nél, vi­dá­man, ha­tal­mas kö­pe­nye­ge rez­dül utá­na min­den ab­la­kon, ár­nyé­kot vet a be­hunyt sze­mek­re. S ha reg­gel ró­zsa­szí­nű su­gár te­rül el a sár­ga tá­jon, az em­be­rek öröm­mel üd­vöz­lik a na­pot s a me­le­get, me­lyet Al­lah gon­dos­ko­dá­sa küld ne­kik.

Ezt me­sé­li a régi rege, mert Al­lah igaz­sá­gos, és min­den­ki­nek meg­ad­ja azt, ami neki bol­dog­sá­got ígér, le­gyen ál­dott a neve. En­nek el­le­né­re Map­le nem örült a sö­tét­nek, az éj­sza­ká­nak. Nyug­ta­la­ní­tot­ta, hogy el­ve­szett a fegy­ve­re. Sok­kal biz­to­sabb­nak érez­te vol­na ma­gát, ha ke­zé­ben fog­hat­ja a pisz­to­lyát. A ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát sze­ret­te vol­na le­ráz­ni ma­gá­ról. Újra el­in­dult, hogy meg­ke­res­se a fegy­ve­rét.

Vé­gig­set­ten­ke­dett a fo­lyo­són, le­ment egé­szen a re­cep­ci­ó­ig. Egy szé­les arcú, fe­ke­te cop­fos, ala­csony le­ány ül­dö­gélt az egyik fo­tel­ban. Aludt. Egyet­len lám­pács­ka égett a be­já­ra­ti ajtó előtt. A vi­rág­min­tás bor­dó sző­nyeg­ből naf­ta­lin­szag áradt. Este po­roz­hat­ták be, reg­gel majd ki­por­szí­vóz­zák. Map­le állt az ajtó előtt. Em­lé­ke­zett a két lila szem­re, ke­res­te a nyo­mát az üve­gen. Nem ta­lál­ta. A kert vé­gén egy autó állt, fe­hé­ren csil­lo­gott a hold su­ga­ra­i­ban. Élet­te­le­nül, moz­du­lat­la­nul.

Az an­gol szusszan­tott, s meg­vizs­gál­ta maga kö­rül a sző­nye­get. Le­tér­delt, és vé­gig­ta­po­gat­ta. Az­tán le­gyin­tett.

– Ez mar­ha­ság! Nem ma­rad­ha­tott itt ilyen hosszú ide­ig…

In­dult vissza a szo­bá­já­ba. Las­san, óva­to­san. Min­dent újra meg­né­zett. A re­vol­vert azon­ban nem ta­lál­ta se­hol. Be­dug­ta a kul­csot az ajtó zár­já­ba, el akar­ta for­dí­ta­ni, de nem tud­ta. Meg­nyom­ta a ki­lin­cset. Az ajtó en­ge­dett. Map­le né­hány pil­la­na­tig ha­bo­zott, hogy be­lép­jen-e, hisz nem tud vé­de­kez­ni. Az­tán még­is­csak ki­tár­ta az aj­tót, s gyors moz­du­lat­tal fel­kat­tin­tot­ta a lám­pát. Fé­nyes­ség ön­töt­te el a szo­bát.

Az asz­tal mel­lett egy fér­fi ült.

Ami­kor Map­le vi­lá­gos­sá­got gyúj­tott, mél­tó­ság­tel­je­sen fel­állt, ki­tárt te­nyér­re üd­vö­zöl­te az an­golt, az­tán meg­for­dult, s ki­ment az er­kély­re. Az aj­tót gon­do­san be­húz­ta maga után. Map­le azt hit­te, lá­to­más. A fér­fi ing­ujj­ban volt, fe­ke­te pan­tal­lót vi­selt. Hosszú sza­kál­la, bo­zon­tos szem­öl­dö­ke, sűrű haja szin­te el­fed­te az ar­cát. Már el­tűnt az er­kély­ről is, ami­kor az an­gol re­kedt han­gon meg­kér­dez­te.

– Ön az?

Arra a fér­fi­ra gon­dolt, aki ed­dig se­gí­tet­te őt az egész út alatt. Akit víz­ve­ze­ték-sze­re­lő­ként, so­főr­ként lá­tott. De az mint­ha sok­kal ma­ga­sabb lett vol­na. Su­dár ter­me­tű. Ez pe­dig…

Va­la­ki újra ne­ve­tett. A szom­széd er­ké­lyen. Map­le meg­bor­zon­gott.

– A sá­tán…

A fü­lé­ben vib­rált a ka­caj, az­tán le­sza­ladt a szí­vé­hez, meg­mar­kol­ta, szo­rí­tott raj­ta. Ké­sőbb la­zí­tot­tak az uj­jak. Las­san ol­dó­dott az an­gol me­rev­sé­ge.

Kulcs­ra zár­ta maga mö­gött az aj­tót. Mé­lye­ket lé­le­gez­ve a fo­tel­hoz lé­pett. Le­ült. Sze­me az asz­tal­ra me­redt. Be­huny­ta a sze­mét, az­tán újra ki­nyi­tot­ta, mint aki rosszul lát. Az asz­ta­lon lab­dá­vá gyúr­va új­ság­pa­pír fe­küdt. S mel­let­te a re­vol­ve­re.