17.

A Sze­rencs utca kö­ze­lé­ben egy zárt rak­fe­lü­le­tű Bar­kas mik­ro­busz vesz­te­gelt a jár­da szé­lé­nél. Ve­ze­tő­je az ülé­sen tét­len­ke­dett. Egy má­sik mun­kás­ru­hás fér­fi a jár­dán állt, há­tát a ko­csi­nak vet­ve rá­érő­sen szív­ta ci­ga­ret­tá­ját. Oda­bent töb­ben szo­rong­tak az ülé­se­ken. Két rá­dió­ké­szü­lék is mű­kö­dött. A je­len­le­vők ar­cán, ame­lyet csu­pán a mű­sze­rek lám­pái vi­lá­gí­tot­tak meg, fe­szült fi­gye­lem tük­rö­ző­dött. A ké­szü­lék­ből halk be­szél­ge­tés szű­rő­dött ki, mag­ne­to­fon­te­ker­csek fo­rog­tak, rög­zít­ve az el­hang­zot­ta­kat. A te­tőn ven­til­lá­tor züm­mö­gött. A fül­ledt me­le­get alig csök­ken­tet­te a be­áram­ló friss le­ve­gő. Oly­bá tűnt, mint­ha for­ró tűz­hely­re vi­zet cse­peg­tet­né­nek.

Egy má­sik ké­szü­lék vé­telt jel­zett.

– A né­gyes cso­port je­lent­ke­zik – szólt hát­ra vál­la fe­lett a rá­di­ós.

– Mikó Fe­ren­cet fi­gye­lő cso­port – tá­jé­koz­tat­ta az el­há­rí­tó­fő­nö­köt Pin­tér al­ez­re­des.

– Mi a hely­zet? – kér­dez­te foj­tot­tan Bana Dé­nes.

– Je­len­tik, hogy az a fér­fi egy XX-es rend­szá­mú Zsi­gu­li­val el­hagy­ta a köl­csön­ző vál­la­lat ga­rá­zsát és egye­ne­sen a Pa­sa­rét­re igyek­szik – mond­ta a rá­di­ós. Kis­vár­tat­va a cí­met is kö­zöl­te, aho­vá a fi­gyelt sze­mély be­tért.

Az ez­re­des meg­le­pő­dött.

– Vel­in­ger Ti­bor szál­lás­he­lye – mor­mog­ta.

Pin­tér zseb­ken­dő­jé­vel meg­tö­röl­te ve­rej­ték­től ned­ves ar­cát.

– Mit akar­hat ott? – kér­dez­te.

– Rej­tély.

– Sejt­he­ti, hogy Vel­in­ger nincs ott.

– Sejt­he­ti?… Tud­ja. Épp ezért cso­dál­ko­zom. Csak a szál­lás­adó­nőt ta­lál­ja ott.

– Va­la­mi­ben töri a fe­jét – je­gyez­te meg az al­ez­re­des.

– Ez min­den­eset­re nem várt for­du­lat.

Köz­ben a-rá­di­ós újabb je­len­tést vett.

– Né­hány perc után ki­jött a ház­ból, be­ült a ko­csi­ba, és je­len­leg úton van ide Sas­ha­lom­ra – kö­zöl­te. – Sö­tét öl­tönyt vi­sel, fe­hér ing­gel… Nyu­god­tan vi­sel­ke­dik, kü­lö­nö­sebb iz­ga­lom­nak nincs raj­ta jele.

– Ma­rad­ja­nak a nyo­má­ban, egy perc­re se té­vesszék szem elől. Amint meg­ér­ke­zik ide és le­ál­lít­ja a ko­csit, je­lent­kez­ze­nek is­mét és ad­ja­nak tá­jé­koz­ta­tást.

A rá­di­ós to­váb­bí­tot­ta az uta­sí­tást.

– Te­hát ide­jön – bó­lin­tott Pin­tér. – De va­jon mi­ért ej­tet­te útba Vel­in­ger szál­lás­he­lyét?

– Ezt majd meg­tud­juk – vé­le­ke­dett az ez­re­des. – Most az a fon­tos, hogy itt mi tör­té­nik.

Fi­gyel­mük a ké­szü­lék­ből ki­szű­rő­dő be­szél­ge­tés­re irá­nyult.

A ví­kend­ház­ban kö­zöm­bös té­má­ról folyt a szó, mint­ha egy tea­dél­után ér­dek­te­len fe­cse­gé­sét hall­gat­ták vol­na.

Bana hosszan fü­lelt, majd meg­szó­lalt:

– Nem tet­szik ne­kem ez a lo­cso­gás… A nő hir­te­len vál­to­gat­ja a be­szél­ge­tés fo­na­lát. Csa­pong.

– Mint­ha szán­dé­ko­san az időt húz­ná – je­gyez­te meg Pin­tér.

– Szá­mí­tot­tam arra, hogy Vil­lá­nyi­né ta­lán nem kí­sér­li meg egye­dül a töl­tő­toll meg­szer­zé­sét. Két le­he­tő­ség kö­zött vá­laszt­hat: cselt vet, vagy pe­dig erő­sza­kot al­kal­maz. Ez utób­bit, Hód­dal szem­ben egye­dül nem tud­ja vég­re­haj­ta­ni. Eh­hez se­gít­ség­re van szük­sé­ge.

– És a se­gít­ség már út­ban van ide…

– A je­lek erre utal­nak.

– Ez a Mikó mi má­sért jön­ne?

– Hát igen… Ezek sze­rint a csel­ve­tést tö­röl­ték re­per­to­ár­juk­ból – mond­ta az ez­re­des.

A ké­szü­lék to­vább­ra is ér­dek­te­len be­szél­ge­tést su­gár­zott.

– Csak azt nem ér­tem – foly­tat­ta kis­vár­tat­va az ez­re­des –, mi­ért ép­pen Mikó Fe­renc jön ide?… Ugyan­is is­me­ri Vel­in­ger Ti­bort. Ő maga adta át neki a bé­relt ko­csit a ga­rázs­ban. Nem hagy­hat­ja ezt a tényt fi­gyel­men kí­vül. Már­pe­dig, ha erő­szak­kal akar­ják meg­sze­rez­ni a töl­tő­tol­lat, ak­kor Mi­kó­nak be kell men­nie a ví­kend­ház­ba. Szem­be­ke­rül­nek egy­más­sal. Mi­vel ál­lít be Mikó? Ho­gyan kép­ze­li ő ezt el?… Ez nem fér a fe­jem­be… Egy szem­vil­la­nás alatt nem fér­kőz­het Hód kö­ze­lé­be. Ennyi­re elő­vi­gyá­zat­la­nok len­né­nek? Bár le­het, csak mi komp­li­kál­juk a dol­go­kat, mert min­den­re gon­do­lunk, min­dent igyek­szünk szá­mí­tás­ba ven­ni.

– Majd a moz­gá­sa el­árul­ja szán­dé­kát.

– Ab­ban a pil­la­nat­ban, amint be­megy a ví­kend­ház­ba, Hód köz­vet­len élet­ve­szély­nek van ki­té­ve. Ezt nem sza­bad fi­gyel­men kí­vül hagy­nunk. Mikó két­sze­res gyil­kos. Gát­lás­ta­la­nul vég­re­hajt­ja meg­bí­za­tá­sát, mint ahogy ezt ed­dig is tet­te.

– Nem akár­ki­vel ta­lál­ja most szem­ben ma­gát – mond­ta az al­ez­re­des.

Bana Dé­nes ve­rej­ték­ben für­dő ar­cán mo­soly fu­tott át.

– Hód fel­ké­szül­ten vár, ébe­ren fi­gyel min­den gya­nús moz­du­lat­ra… De ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor az erő­szak al­kal­ma­zá­sá­nak a leg­ki­sebb je­lét is meg­hall­juk, le­csa­punk rá­juk… Vége a já­té­kuk­nak. Le­húzzuk a ro­lót és kész.

Mind­ket­ten tud­ták, hogy a tö­ké­le­tes le­lep­le­zés az len­ne, ami­kor Vil­lá­nyi Jó­zsef­né a mik­ro­fil­met át­ad­ja Ger­lay Al­bert­nak. Ez ten­né fel a ko­ro­nát bű­nös te­vé­keny­sé­gük bi­zo­nyí­tá­sá­ra, a kém­ke­dés­re. Eh­hez azon­ban bir­to­kuk­ba kell ke­rül­jön a töl­tő­toll, amely a mik­ro­fil­met rej­ti. Az el­há­rí­tó­fő­nök ép­pen azt nem akar­ta, hogy sú­lyos koc­ká­zat­nak te­gye ki ter­vük ér­de­ké­ben a tit­kos fel­ada­tát el­lá­tó el­há­rí­tó­tisz­tet, Hó­dot. In­kább vá­lasz­tot­ta a ne­he­zebb utat a bi­zo­nyí­tás szá­má­ra. Re­mél­te, a val­lo­má­sok fényt de­rí­te­nek a kap­cso­la­tok­ra, ez ide­ig tar­tó kém­te­vé­keny­sé­gük­re, az el­kö­ve­tett gyil­kos­sá­gok­ra, ame­lye­ket köz­vet­ve több tény bi­zo­nyí­tott.

Bana uta­sí­tot­ta a rá­di­óst, hogy lép­jen kap­cso­lat­ba az egyes cso­port­tal, ame­lyik Ger­lay Al­ber­tet tart­ja fi­gye­lés alatt. Kí­ván­csi volt, va­jon a tes­tes fér­fi je­len­leg mit csi­nál. Kis­vár­tat­va vá­lasz ér­ke­zett: Ger­lay a Vad­vi­rág utca négy szám alat­ti la­ká­sán tar­tóz­ko­dik. Nem moz­dul ki a ház­ból.

– Per­sze, hi­szen tű­kön ülve vár­ja Vil­lá­nyi­né ér­te­sí­té­sét – je­gyez­te meg az ez­re­des. – Ha­csak elő­re nem be­szélt meg vele ta­lál­ko­zót ma es­té­re.

– Még dél­előtt meg­be­szél­tek ma­guk kö­zött min­dent – mond­ta Pin­tér. – En­nek alap­ján ké­szül most Mikó is ide.

– Csak­hogy ak­kor még nem tud­ták, mi is a konk­rét hely­zet. Le­het, sej­tet­ték már ezt a töl­tő­toll-dol­got, hi­szen meg­ta­lál­ták a meg­ren­de­lő­cé­du­lát, de bi­zo­nyos­sá­got csak ak­kor tud­tak, ami­kor Vil­lá­nyi­né az ét­te­rem­ből ér­te­sí­tést kül­dött. És ez ala­po­san meg­ka­var­ta őket. Eset­leg fel­bo­rí­tot­ta a dél­előtt meg­be­szélt ter­vü­ket.

A ko­csi bel­se­jé­ben szin­te tűr­he­tet­len volt a me­leg. Még csak ci­ga­ret­tá­ra sem gyújt­hat­tak, hogy fel­la­zít­sák a vá­ra­ko­zás ideg­té­pő fe­szült­sé­get. A leg­ki­sebb füst is tart­ha­tat­lan­ná tet­te vol­na ott­lé­tü­ket.

– Mit nem ad­nék egy üveg hi­deg sö­rért! – só­haj­tott az ez­re­des.

Pin­tér ak­ko­rát nyelt, hogy az áll­kap­csa meg­csi­kor­dult.

A ví­kend­ház­ban ér­dek­te­len cse­ve­gés folyt…

Bana meg­tö­rül­te ve­rej­té­kes hom­lo­kát.

– Vi­lá­gos, hogy a nő húz­za az időt – mond­ta.

– Vár­ja Mikó ér­ke­zé­sét…

– Ak­kor pe­dig az erő­sza­kot vá­lasz­tot­ták.

Vá­rat­la­nul vé­telt jel­zett a rá­di­ós.

– Je­len­tés a köz­pont­nak Med­vé­től – hang­zott a ké­szü­lék­ből.

A né­gyes cso­port volt az, amely Mikó Fe­ren­cet kí­sér­te.

– A Zsi­gu­li be­ka­nya­ro­dott a Sze­rencs ut­cá­ba, és meg­állt a har­minc­ket­tes ház előtt…

A rá­di­ós adás­ra vál­tott:

– Itt a köz­pont… Ér­tet­tük. To­váb­bi hely­zet­je­len­tést ké­rünk…

– Le­ál­lí­tot­ta a mo­tort, de nem szállt ki a ko­csi­ból. Na­gyon fi­gyel elő­re, mint­ha va­la­mi jel­re vár­na… Vé­tel.

Az el­há­rí­tó­fő­nök át­vet­te a rá­di­ós­tól a mik­ro­font:

– Uta­sí­tás Med­vé­nek a fő­nök­től… Ha a fér­fi be­megy a negy­ven­né­gyes szá­mú ví­kend­ház­ba, a ko­csi­ját te­gyék üzem­kép­te­len­né. Köz­ben ész­re­vét­le­nül he­lyez­ked­je­nek kö­zel a ví­kend­ház­hoz. Ál­lan­dó vé­tel­re kap­csol­va fi­gyel­je­nek. Az adott jel­re az­tán tör­je­nek be és min­den­kit ve­gye­nek őri­zet­be… Mikó ré­szé­ről el­len­ál­lás­ra szá­mít­hat­nak…

– Ér­tet­tük…

Bana Dé­nes ér­te­sí­tet­te a vár­ha­tó ak­ci­ó­ról a má­sik fi­gye­lő­cso­por­tot is, amely Vil­lá­nyi­nét kö­vet­ve már ko­ráb­ban a hely­szín­re ér­ke­zett. Uta­sí­tot­ta őket, hogy ak­ció ese­tén azon­nal zár­ják le a kör­nyé­ket, és hi­ú­sít­sák meg a me­ne­kü­lést.

– Még jó, hogy oda­kint vi­lá­gos van – for­dult a ba­ju­szos al­ez­re­des­hez. – Ala­po­san meg­ne­he­zí­te­né a hely­ze­tün­ket, ha az ak­ci­ó­ra ne­tán sö­tét­ben ke­rül­ne sor.

Kis­vár­tat­va a né­gyes cso­port kö­zöl­te, hogy Mikó Fe­renc ki­szállt ko­csi­já­ból, és an­nak kö­ze­lé­ben sé­tál­gat. Ál­lan­dó­an a jel­zett ví­kend­há­zat lesi.

– Mit gon­dolsz, si­ke­rül­ne en­nek a Mi­kó­nak a ko­csi­já­ban most po­los­kát el­he­lyez­ni? – tu­da­kol­ta az ez­re­des Pin­tér­től.

A “po­los­ka” nem volt egyéb, mint bab­szem nagy­sá­gú, mág­ne­ses ta­pa­dó­val el­lá­tott pi­ciny le­hall­ga­tó ké­szü­lék. Az adó­be­ren­de­zé­sen kí­vül, amely a be­szél­ge­tést to­váb­bí­tot­ta, el volt lát­va zaj­szű­rő­vel is. Így gép­ko­csi­ban el­he­lyez­ve is jól el­lát­ta fel­ada­tát, de csu­pán száz­mé­te­res kör­zet­ben volt ve­he­tő. Kö­ve­tés­nél azon­ban ez ép­pen elég­nek bi­zo­nyult.

– Ha ügyes kom­bi­ná­ci­ó­val egy pil­la­nat­ra si­ke­rül el­te­rel­ni­ük Mikó fi­gyel­mét, vég­re­hajt­ha­tó.

– Ér­te­sí­tem az em­be­re­ket – mond­ta az ez­re­des.

A né­gyes cso­port pa­rancs­no­ka vál­lal­ta a fel­adat vég­re­haj­tá­sát. Vé­le­mé­nye sze­rint a ci­ga­ret­tá­zó Mikó nem fog gya­nút, ha egy já­ró­ke­lő tű­zet kér tőle. Köz­ben egy má­sik si­e­tő­sen el­ha­lad a le­te­kert ab­la­kú gép­ko­csi mel­lett.

Né­hány perc múl­tán már je­lent­kez­tek is.

– A fel­ada­tot ész­re­vét­le­nül vég­re­haj­tot­tuk – hang­zott a ké­szü­lék­ből. – Utol­só pil­la­nat­ban si­ke­rült ez. Mikó most ült vissza ko­csi­já­ba. Be­in­dí­tot­ta a mo­tort, de nem kap­csolt se­bes­ség­be… Iz­ga­tot­tan lesi az órá­ját… Vé­tel­re ál­lok.

Az ez­re­des meg­néz­te, mennyi az idő.

– Négy perc hi­ány­zik a hat­hoz, ha ke­rek időt ve­szek ala­pul – mor­mog­ta. – Erre az idő­pont­ra be­szél­het­tek meg va­la­mit.

Mind­annyi­an lé­leg­ze­tü­ket vissza­fojt­va hall­gat­ták a ví­kend­ház­ból ér­ke­ző be­szél­ge­tést…