5.
A Fővárosi Taxi Vállalat Kertész utcai telepén, az irodafolyosó falán egy hirdetőtábla függött. Hivatalos értesítéseket, közleményeket tettek ki rá, amelyek a sofőrök tájékoztatását szolgálták. Különféle kéréseket is elhelyeztek rajta, főként magánszemélyek, volt utasok, akiknek valami gondjuk támadt. Egyesek elvesztett tárgyaikat keresték, azzal a reménnyel, hogy azokat utazásuknál a taxiban felejtették.
Váltásnál a sofőrök mindig átfésülték tekintetükkel a táblát. Ha valamelyikük olyan kérésre bukkant, amely rá tartozott vagy arról felvilágosítást adhatott, megjelölte a cédulát, vagy feljegyezte a címet, ahová értesítését majd leadhatja.
Déltájt egy magas termetű, markáns arcú fiatal férfi lépett be a garázs kapuján, és egyenesen a hirdetőtáblához ment. Dús, hullámos haja a fülét takarta, gondosan nyírt bajuszának szárát kissé lenövesztette. Kopott farmernadrágja éles ellentétben állt a testéhez simuló új, fekete motoros lemberdzsekjével. Látszott rajta, hogy eredeti bőrből készült. A hátán nyomott minta volt, amely egy lecsapni készülő sast ábrázolt kiterjesztett szárnnyal, hegyes körmökkel. A fiatalember karján piros bukósisak lógott.
A portás az üvegezett fülkéből szemmel tartotta. Látta, hogy idegen, hiszen a sofőröket kivétel nélkül mind ismerte. A motorosöltözékre azonban határozottan emlékezett. Napokkal előbb már megfordult itt, akkor is a hirdetőtáblánál nézelődött. Most azonban valamit feljegyzett, aztán megindult a fülkéhez.
A portás elhúzta az üvegablakot, és megszólalt.
– Talált valamit?
– Igen – felelte amaz.
– És mi az?
– A napokban az iroda engedélyével kitettem egy cédulát. Keresek egy sofőrt, akivel beszédem lenne. Most a cédulám sarkára írva egy taxinak a rendszámát találtam. Mi evvel a teendőm?
– Mutassa…
A fiatalember a kezében levő papírdarabot az ablak pultjára tette. A portás gyors pillantást vetett a felírt rendszámra.
– Ez azt jelenti, hogy megtalálta az emberét – mondta.
– De nincs is rajta a neve…
– Nincs is… Maga biztosan nem közölte a címét a cédulán, ahol netán értesíthette volna.
A fiatalember a fejét rázta.
– Telefonom sincs. Vállaltam, hogy mindennap benézek.
– Nos, hogy a sofőr ráírta a rendszámát, annyit jelent, hajlandó magával szót váltani – magyarázta a portás.
– Hol beszélhetnék vele?
– Hát hol máshol, ha nem itt?
– A nevét sem tudom.
A portás felemelte a kezét, és a tenyerét mutatta.
– Lassan a testtel! – mondta. – Tőlem pontos és precíz választ kap mindenre, de tartsuk be a sorrendet. – Megnézte alaposabban a feljegyzett rendszámot, aztán elővett egy vastag füzetet, és belelapozott. Rövid keresgélés után feltekintett. – Most menjen szépen vissza a táblához, és nézze meg, hogy a rendszám után milyen római szám szerepel. Egyes-e vagy kettes. Ugyanis kell ott lennie valamelyiknek. Ez a váltás számát jelzi, mivel két pilóta jár a kocsival.
A fiatalember eleget tett a kérésnek, és máris jött.
– Kettes – mondta.
A portás belenézett a füzetbe.
– Barabás Pista a maga embere – mondta. – Alacsony, gömbölyű fiú.
– Olyanforma.
– No persze – bólintott a portás. – Ma a Barabás éjszakás. Megtalálhatja itt a garázsban késő este, pár perccel tíz előtt, vagy reggel hat órakor.
A fiatalember töprengő arcot vágott.
– Ha ezek az időpontok nem jók – folytatta a portás –, akkor menjen az irodába, a folyosó végén van. Ott megtudhatja Barabás Pista egész heti beosztását.
– Nekem jó a késő este.
A portás figyelmeztetően emelte vastag ujját a magasba.
– Jöjjön valamivel tíz előtt – javasolta. – A pilóták egy pillanat alatt elhúzzák a csíkot, mert ugyebár ők is a piacról élnek. Nincs idejük vakarózni, tereferélni. Ha netán este elszalajtja az emberét, csak reggel csípheti el.
– Itt leszek negyedórával előbb.
– Jól teszi… Gondolom, nem Barabás érdeke, hogy szót váltsanak.
– Nem az övé.
A portás mélyet sóhajtott, mint aki jól végezte a dolgát, és eltette a füzetet. Tekintetét a fiatalemberre függesztette.
– Az lenne a legjobb, ha az éjszakai portás útján üzenetet hagynék Barabásnak – morfondírozott.
– Ha megtenné…
– Így biztosabb lenne, hogy összefutnak. Persze, nem a kötelességem üzeneteket átadni, de azért magának megteszem.
A fiatalember tudta, honnan fúj a szél. Lemberdzsekjének zsebéből összehajtott, papírpénzt tett az ablak pultjára. A portás fürge mozdulattal eltüntette a húszforintost. Arcvonásai megenyhültek, a hivatalos fontoskodás úgy eltűnt belőle, akár a kilyukadt léggömbből a levegő.
– Legyen nyugodt, Barabás Pista értesül majd a jöveteléről, csak legyen maga is pontos – mondta készségesen.
Kint az utcán egy új Jáva motorkerékpár állt a járda szélénél. Nyergének végén, patentzáras kábellel, piros tartalék bukósisak volt felerősítve. Az ég kissé borús volt, a friss tavaszi levegőben esőszag érződött.
A fiatalember a karján levő bukósisakot a tartalékhoz csatolta, aztán gyalogosan kiment a közeli-körútra. Betért az első eszpresszóba, és ráérősen helyet foglalt az egyik asztalnál. Kávét rendelt és hideg kólát. Cigarettázott, és a betérő embereket bámulta. Időnként megnézte az óráját. Pontban fél kettőkor fizetett, és visszatért a Kertész utcában hagyott motorjához. Pár perc múlva az Oktogon közelében fékezett. Leállította masináját, a bukósisakokat a nyereghez zárta.
A fiatal lányt a szokott helyén találta. A körút és a tér sarkánál árulta újságjait a közlekedési lámpa előtt megtorpanó autósoknak. Feszes farmernadrág volt rajta, kockás blúzzal és vászondzsekivel. Haja állandóan lobogott, amint a kocsik között cikázott.
A fiatalember a járda szélére állt. Megvárta, míg a lány észreveszi, aztán széles mosolyt küldött feléje. Kisvártatva a lámpa zöldre váltott. A lány félbehagyta ügyeskedését az úttesten és fellépett a járdára, köteg Esti Hírlapjával a hóna alatt.
– Üdv, irgalmas szamaritánus – köszöntötte a fiatalembert. – Azért jöttél, mert most is megesett a szíved rajtam? Vagy csak ráérsz és tátogsz?
Amaz viszonozta az üdvözlést, és az égre nézett.
– Mindjárt eső lesz – mondta. Néhányszor körbeforgatta a fejét, mint a csibéit féltő kotlós, aztán tekintete a lány arcára siklott. – Ha akarod, átveszek tőled egy csomó újságot.
– Nem kell, eladom egy szálig.
– Felőlem akár bőrig is ázhatsz.
A lány kutató tekintetet vetett a fiatalemberre.
– Igaz, kényelmesebb lenne átadnom, de akkor elesek a jattól. Az autósok mindig néhány fillérrel többet adtak az újságért.
Rendszerint kétforintossal fizettek, és nem kértek vissza. Igaz, a számolgatásra nem is volt idő a forgalom állandó változása miatt.
– Viszont nem akarok ma elázni – folytatta a lány. – Csinálok magamnak egy szabad délutánt.
– Akkor ide a sajtótermékkel… Mennyit adsz át?
A lány megnyalta az ajkát. Egy villanásnyi ideig töprengeni látszott.
– Átvennéd az egészet? – kérdezte.
– Az egész köteget?
– Igen.
A fiatalember elővette a pénzét.
– Mennyit adjak? – kérdezte.
– Potom százhetvenet, és ebben nincs benne semmi jatt. Ne félj, nem váglak meg.
A fiatalember leszámolta a pénzt, és átvette a köteg újságot. Markáns arca közömbös volt. Nem látszott rajta, hogy különösebben jó vásárt csinált. Cigarettát vett elő, és rágyújtott.
A lány dzsekijének felső zsebébe tette a pénzt. Szemében huncut csillogás jelent meg.
– Holnap is átvehetned az összeset – jegyezte meg.
– Mi van holnap?
– Semmi…
– Akkor miért adnád át?
– Csak úgy…
– Edit, mi a fene történt veled? Meguntad a táncolást az aszfalton? A jatt sem kell?
A lány hosszú haját rendezgette.
– Muszáj áldozatot hoznom – mondta, kaján mosoly kíséretében.
– Miféle áldozatról van szó?
– Gondolom, ha mindig átadom az összes újságot neked, ez sok pénzedbe kerül, és így megvan az a remény, hogy hamarabb lemondsz rólam. Nem játszod tovább az irgalmas szamaritánust, aki ugyebár minden érdek nélkül segít embertársain. Egyszóval, felhagysz a fűzéssel. Igaz, elesem a jattól, de muszáj nekem is áldozatot hoznom az ügy érdekében.
A fiatalember a lány orra alá dugta a köteg újságot.
– Azt hiszed, mindezt azért veszem át, hogy jó legyek nálad? – kérdezte.
– Nemcsak hiszem, hanem tudom. Mi másért csinálnád?
A fiatalember gondosan megszívta cigarettáját, mintha most éppen ez lenne a legfontosabb dolga. Állta a lány érdeklődő tekintetét, amelyben változatlanul tükröződött a huncut csillogás.
– Engedd meg, Edit, hogy néhány tényről felvilágosítsalak – kezdte csendesen.
Körülöttük zajlott a forgalom. Járókelők siettek, az úttesten gépkocsik karavánja áramlott. A borús ég, mintha tisztulni kezdett volna.
– Hallgatlak – mondta a lány. Kihúzta nyúlánk testét, és várakozó pózba vágta magát. A karját összefonva tartotta mellén. – Csak nyugodtan magyarázkodj.
– Egyszer találkoztam egy Diderot nevű fickóval – folytatta a fiatalember –, aki így intett. „Ha azt akarod, hogy megértsenek, sohase magyarázkodj.” Nos, ezt ne várd tőlem…
– Ugyan hol találkoztál ezzel a fickóval? – vetette közbe a lány.
– Egy könyvtárban. Ott régebben többször összeakadtunk. Én kíváncsi voltam, ő pedig enciklopédiájában válaszolgatott. De inkább halljad a tényeket… Elsősorban nem vagy az esetem. Igaz, mindened megvan ami általában kell, és dicséretedre válik, hogy mindez igen arányos. Magamat ismerve, jobb, ha tőlem tudod, hogy szeretem a szélsőségeket. Tehát itt vagy ott a túlzott méreteket kedvelem. Ez a kérdés tehát lezárva megnyugtatóan. A másik tény, hogy egyáltalán nem vagyok irgalmas szamaritánus. Egyik ismerősöm Kőbányán a művelődési házban dolgozik. Délután valamilyen tanfolyam van ott, és a hallgatók igénylik a frissen megjelent újságot. Az ismerősömnek viszem tehát, ezzel rajta segítek.
Egy testes férfi jött feléjük a járdán. Szúrós pillantást vetett a lányra. Mikor észrevette a lány tekintetét, kiköpött a földre, és peckesen elvonult.
– Ki ez? – kérdezte a fiatalember.
– Egy hülye – csattant fel mérgesen a lány.
– Ismered?
– Itt házfelügyelő… Említettem azt a balhét. A fiatalember bólintott.
– Nos, abban a kapualjban történt – folytatta a lány. – Ez a dagadt a házfelügyelő ott. Már másnap kis híján megvert. Azt hitte, hogy késő este én borítgattam fel az összes kukáját a kapu alatt. Ez a kérdéses estén történt. Mindenesetre bárki tette, jól kitolt vele. A kapualj egy szeméthegy volt. Neki kellett visszarakni a szemetet a kukákba.
– Tehát ettől hülyült meg.
– Visszatérve kettőnk dolgára, köszönöm a ténybeli közlésedet.
Kimondhatatlan örömmel tölt el, hogy Polgár Tibornak nem vagyok az esete.
A fiatalember csak bámult.
– Nicsak – mondta meglepetten. – Talán sikerült megjegyezned a nevemet?
– Jó a névmemóriám, különösebb jelentőséget ne tulajdoníts neki… És most Kőbányára viszed az újságokat?
A fiatalember bólintott, és eldobta a körmére égett csikket.
– Veled tartanék, de motorral vagy, és lefogadom, nincs tartalékban egy fejvédőd – vélekedett a lány.
– Elvesztenéd a fogadást. Két bukósisakom van.
– Nagyon fel vagy készülve. A fiatalember nevetett.
– Mindig – mondta hangsúllyal. – Mivel orvosnak készülsz, mondhatom úgy is, állandóan fel vagyok arra készülve, hogy műtétem lesz.
– Csak meg ne gebedj a nagy felkészülésben… Gyerünk, veled tartok Kőbányára. Bár még soha nem voltam benzintyúk, egyszer ezt is el kell kezdenem.
A lámpa zöldet mutatott a gyalogosoknak. Gyorsan átvágtak az úttesten. A kormányzáras Jáva a közeli utcában volt. A tartalék bukósisak pont a lány fejére illett. A fiatalember segített a felcsatolásban, aztán berúgta a motort. A lány elhelyezkedett mögötte a nyergen, és karjával átfogta a derekát. A köteg újságot egymáshoz simuló testük tartotta. Útközben a lány megpróbálta ezt a közelséget tartózkodóbbá tenni, és kissé hátrahúzódott. A fékezéseknél azonban mindig előrecsúszott, szinte a fiatalember hátára tapadt. Később feladta a küzdelmet, és nem bánta, hogy szorosan vannak a nyergen. Sőt, egy idő után úgy vélte, ez megnyugtatóan hat rá.
A fiatalember tudta, mi célból tart vele a lány. Nem hitt neki. Most meg akar győződni a valóságról. Érezte derekán a lány kezének remegését, ez elárulta, hogy még nem utazott motoron. Éppen ezért óvatosan vette a kanyarokat, és nem gyorsított fel hirtelen.
Félúton lehettek, mikor egy közlekedési lámpánál, ahol tilosat kaptak, a lány váratlanul megszólalt.
– Azért nagyon örülök annak, hogy lényegében csalódtam benned.
A fiatalember egy fél fordulatot tett a motor nyergében.
– A saját szemeddel győződhetsz meg majd, hogy igazat mondtam – felelte.
– Nem az újságokról van szó…
– Hanem, miről?
A lány kuncogott, majd azt mondta.
– Biztos voltam benne, hogy nincs meg a nyolc általánosod.
A fiatalember válaszolni akart, de a lámpa zöldre váltott, összeharapta ajkát, és gázt adott. Percek alatt Kőbányán voltak. A művelődési ház a Pataki István téren volt. Pontosan az épület előtt fékeztek. A fiatalember néhányszor felpörgette a motort jó hangosra, aztán levette a gyújtást. Mindketten leszálltak a nyeregről.
Jöttükre egy középkorú, szemüveges férfi sietett elő. Mikor észrevette őket, hirtelen megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Aztán megindult, és tétován közeledett.
A fiatalember egy mozdulatával lábtámaszra állította motorját, és a férfi elébe ment az újságokkal.
– Szervusz – köszöntötte. A köteg lapot a kezébe nyomta. – Holnap majd beugrom a pénzért. Most nem érek rá, sietek. Viszlát.
– Sarkon fordult és a motorhoz lépett.
– Viszontlátásra – dadogta a szemüveges. Lapos pillantásával végigmérte a bukósisakban várakozó lányt és gyorsan eltűnt az épület bejárati ajtaja mögött.
A fiatalember beindította a motort. Miután mindketten elhelyezkedtek a nyeregben, hátraszólt.
– Hová vigyelek? Vagy talán nem is sietsz sehová?
– Ráérek…
– Ez nem lehet igaz.
A lány megrántotta a vállát.
– Még egyszer nem mondom, hogy estig szabad vagyok. Később a Belvárosban van dolgom. Jobb lenne, ha arra vennénk az irányt.
A Vörösmarty térén kötöttek ki. Az irodaházak éppen akkor ontották az utcára a tisztviselőket. Alig lehetett a járdán menni. A Gerbeaud teraszán minden asztal foglalt volt. Szerencséjükre egyik éppen megüresedett, így gyorsan elfoglalták.
A fiatalember kapucínert rendelt.
– Meleg fagylaltot kérek – mondta a lány – Mifene? Ilyen is van?
– Jobbaknak…
A fagylaltot rummal leöntve, lángolva hozták. A felszolgálónő szertartásosan helyezte az asztalra, és elvonult. A pohár kapucíner úgy hatott mellette, mint koldus a királyi palota tövében.
– Nem szereted? – kérdezte a lány, és kanalának hegyén kóstolót kínált.
– Nem rajongok az édességért. Legközelebb forró jégkockát rendelek magamnak.
A lány megvárta, míg a szesz lángja kihuny, majd komótosan elkezdte bekebelezni a hatalmas adagot. Lassan forgatta a kanalát, olykor élvezettel cuppantott. Mire tányérja üres lett, addigra egy metrószerelvény is befuthatta a vonalát.
Bár az égbolt továbbra is borús maradt, a közelgő est kellemesnek ígérkezett. A téren változatlanul hullámzott a tömeg. A közeli áruház kirakata előtt kupacokba verődve bámultak a járókelők. A teraszon egy csomó vendég várakozott szabad asztalra.
A lány elégedetten tolta félre üres tányérját. Hátradőlt a nádfonatú széken, és megszólalt.
– Nagyon köszönöm a meghívást. Bár nem illett volna elfogadnom, hiszen alig ismerlek.
A fiatalember cigarettára gyújtott. Az asztalra könyökölve a lány arcát fürkészte.
– Éppen eleget tudsz rólam – mondta.
– Ugyan mit tudok a neveden kívül? Csupán pár napja ismerlek. Azzal az ötlettel akaszkodtál a nyakamra, hogy átveszed a megmaradt újságjaimat. Aztán mikor az idő elromlott, az összeset kifizetted és elvitted. Eddig azt hittem, hogy azért teszed, mert így akarsz befűzni. Bár még most is fennáll a gyanúm, hogy megpróbálod.
– Például azt is tudod rólam, hogy sikerült befejeznem annak idején mind a nyolc osztályt.
A lány hátrahajtotta a fejét, úgy nevetett.
– Tapasztaltam most, hogy milyen igyekvő vagy – mondta komolykodó hangon. – Ez a tulajdonságod meggyőzött, hogy elvégezted az általánost, pedig előzőleg ezt nem hittem volna. – Várakozóan nézett, a szemében huncutság csillogott.
A fiatalember megszívta cigarettáját, és a füstöt lassan kifújta. Egyáltalán nem mutatta, hogy bosszantaná a csipkelődés.
– Ez a kőbányai barátod – folytatta a lány – alaposan meglepődött, amikor engem meglátott.
– Csak egy ismerős a sok közül.
– A lényeg, mikor meglátott, majd hanyatt esett a meglepetéstől. Biztos vagyok benne, hogy veled kapcsolatban más nőre van beprogramozva… Mondd, nem vagy te egész véletlenül nős? Csak úgy véletlenül persze.
A fiatalember kajánul vigyorgott. Gondosan leverte cigarettájának hamuját, és a lány szemébe nézett.
– Káderozunk, káderozgatunk? – kérdezte.
– Nem szerepelsz a fejlesztési tervemben.
– Hátakkor?
– Csak úgy kíváncsiságból kérdeztem. A fiatalember a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy ebben az esetben pusztán a szokott női kíváncsiságról lenne szó – mondta.
– Hihetsz, amit akarsz, de nem feleltél a kérdésemre.
– Visszaadom a reményedet… A lány elképedt.
– Miféle reményemet adod vissza? – kérdezte.
– Nem vagyok nős.
– Akkor miért esett le az álla az ismerősödnek?
– Nem azért, mert nős volnék és történetesen mással lát, hanem azon csodálkozott, hogy nem a nekem megfelelő méretekkel rendelkező nővel lát. Már mondtam, nem vagy az esetem.
A lány csinos arca elborult. Teste megfeszült, kezével a szék karfáját markolta, mintha fel akarna pattanni, hogy köszönés nélkül távozzon. Egy pillanat múlva azonban elernyedt, arcáról eltűnt az indulat.
A fiatalember úgy tett, mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Nagy alapossággal elnyomta cigarettáját a hamutartóban, és körbehordozta tekintetét a cukrászda teraszán. Három idősebb nő, akik szabad helyre vadásztak, nyomban a közelükbe húzódtak. Kisvártatva megnyúlt az arcuk, mert a fiatalember újabb rendelés miatt intette magához a felszolgálónőt.
– Egy hideg kólát kérek – mondta, majd a lányhoz fordult. – Megkínálhatlak még valamivel.
A lány ajkán durcás vonás jelent meg.
– Ha lenne rövid italuk – mondta.
– Nálunk csak konyak van.
– Nagyon előrelátók, hogy csak az van. Éppen arra gondoltam. A felszolgálónő köhintett.
– Napóleon – mondta.
A lány arca egy csapásra felderült.
– Ez az – felelte örömmel. – Imádom a pocakos hadfit. Hozhatja.
A fiatalember a bajusza alatt elmosolyodott.
– Úgy érzem, most szükségem van egy kevés tankolásra, hogy magamhoz térjek – magyarázta a lány.
– Miért kell magadhoz térned?
– Mert olyan hihetetlen, hogy veled vagyok. A legkisebb porcikám sem kívánta, és mégis megtörtént. Magamhoz kell térnem, hogy tudjam, micsoda baklövést követtem el. Egyedül a pocakos hadfi nedűje, tud megvigasztalni. Nem tehetek arról, hogy csak ezt tartanak… Baj, hogy megrendeltem?
A fiatalember a fejét rázta.
– Miért lenne baj? – mondta. – Embere válogatja.
– Mit válogat? És kicsoda? Vagy ezt a rendelésre érted?
– Embere válogatja, hogy ki mit rendel. Szájíze, kedve szerint. A lány gyanakodva nézett. Látszott, a válasz nem elégíti ki.
– Magam is kifizethetem – mondta. A fiatalember nevetett.
– Nem a konyakról van szó – mondta. – Csak éppen eszembe jutott a Szivi.
– Szivi? Ki volt az?
– Egy szőke csoda, megfelelő méretekkel és elsöprő lendülettel. Úgy szólított. Szivi. Tiszavirág életű ideig jártunk csak együtt.
A lány ajkát biggyesztette.
– Hidrogénezett fej, másfél kiló festékkel – jegyezte meg. – Elég sokat cipelhetett magán, ha vele jártál. Elképzelem a dinoszauruszos fejét.
– Olyan csúnya azért nem volt.
– Az agyára értem. Ugyanis ennek az őskori állatnak a testéhez mérten túlságosan is kicsiny volt az agyveleje.
– Az igaz, hogy a gondolkodás nem volt erős oldala. A szótárában mintegy ezer szó szerepelhetett, de azt olyan kiválóan tudta váltogatni, hogy szinte folyvást ömlött belőle. Minden helyen árlapot kért, amelyik a legdrágább volt, azt rendelte. Utoljára teknőclevest rendelt főtt rákkal az Intercontinentalban, és összeveszett a pincérrel, hogy miért összetört tyúkot szolgált fel.
Megérkezett a felszolgálónő a kért italokkal. Mikor az asztalra helyezte a poharakat, együttérzőn pillantott a fiatalemberre.
– Akkor, szervusz, Szivi – emelte meg poharát a lány.
– Tessék, ezért legyen őszinte az ember – legyintett a fiatalember. – Máris megkapja a magáét.
– Nem azért mondtam, hogy megkapd a magadét. Csak emlékeztetni akartalak rá, hogy én is a legdrágábbat rendeltem, Szivi!
Mintha előre megbeszélték volna, egy csapásra felhagytak a csipkelődéssel. Néhány közömbös témáról váltottak szót. Később a lány magáról kezdett beszélni, miközben aprókat kortyolt italából. Elmondta egyetemi gondjait. Hosszan részletezte, hogy miért van szüksége arra a pénzre, amit az újságok eladásából szerez. Anyjával él együtt Zuglóban, Tihamér utcai családi házukban. Apja évekkel ezelőtt súlyos betegségben meghalt. Egy nővére van, aki férjhez ment, és Budán lakik a családjával.
Arra eszméltek, hogy hirtelen este lett. Kigyulladtak a téren a lámpák, a közeli áruház kirakatai vakító fényben pompáztak. Az utcán már gyérült a forgalom, de a cukrászda teraszán változatlanul folyt a pozícióharc az időnként megüresedett asztalokért.
A lány kiitta maradék konyakját. Egy darabig elgondolkozva forgatta kezében az üres poharat, mintha a visszaverődő fény játékában gyönyörködne, aztán felemelte a tekintetét. Nagy barna szeme volt.
– Nem értem, miért meséltem annyit magamról, de valahogy kikívánkozott belőlem – mondta. – Rólad viszont változatlanul semmit sem tudok.
– A lényeget igen…
– Ej, hagyd már ezt – szakította félbe a lány. – Különben sem puszta kíváncsiságból kérdeztem, hogy nős vagy-e. Hiszen nem szerepelsz a fejlesztési tervemben.
– Az ismerősöm meglepődéséből következtettél erre. Hiba volt. A lány fejét rázta, felemelt kézzel két ujját mutatta.
– Két tényből vontam le ezt a következtetést. Tehát nemcsak az ismerősöd meghökkenése késztetett gondolkodásra.
– Ejha! Ez aztán kiköszörült elmére vall.
– Úgy bizony…
– Mi a másik tény? Talán a gondosan vasalt ingem?
– Kifejtem, ha nem szólsz közbe. A fiatalember kezét a szívére tette.
– Ígérem, hogy vakkantás nélkül meghallgatlak, sőt kommentárt sem fűzök az elmefuttatásodhoz – mondta komolyságot színlelve.
A lány mélyet bólintott.
– Köztudott, hogy a nők általában féltékenyebb természetűek, mint a férfiak – kezdte. – Erről nem kell különösebb felvilágosítás. Egy feleségnek számtalan vélt és valódi oka lehet erre, ha ilyen a természete. Nos, az elmúlt napokban két alkalommal is észrevettem, hogy egy ismeretlen nő kitüntet az érdeklődésével. Jó megfigyelő vagyok, a mozzanatokat, villanásokat mind elraktározom magamban. Egy eseményhez számtalan olyan megtörtént jelenséget kapcsolok, amely felmerül bennem, és kutatom az okozati összefüggéseket. A történteket sorrendbe szedem, a hiányzó foghíjakat pedig azokkal az emlékképekkel töltöm ki, amelyek beleillenek. Ennek a nőnek az érdeklődése irántam nem puszta kíváncsiság volt. Sem valamiféle abnormális vonzódás. Ez a nő egyszerűen figyelt engem. Mégpedig úgy tette, hogy lehetőleg ne vegyem észre. Előbb nem törődtem vele, de izgatni kezdett, hogy miért bújik előlem? Miért akar észrevétlen maradni? Később, mikor hazafelé indultam, váratlanul eltűnt, aznap nem láttam többé… Tegnap aztán ismét felbukkant a körút sarkán. Hol egy hirdetőoszlop mögül figyelt, hol átment az úttest másik oldalára, majd egy kapumélyedésbe húzódott. Két órán át így tartott a móka. Azt hittem, lelép, mikor hazaindultam. De nem. Most a nyomomban maradt. Persze óvatoskodott, hogy elkerülje a figyelmemet a villamoson és a metrón.
Szép távolból egészen hazáig követett. Az utcánk sarkán megállt, és ki-ki lesett, hogy melyik házba megyek be. Egy félóra múlva a közeli üzletbe mentem bevásárolni, de már nem láttam a sarkon.
A fiatalember hanyag testtartással ült, de arcán feszült figyelem tükröződött.
A lány mélyet sóhajtott, és folytatta beszámolóját.
– Vegyük sorrendben a dolgokat… Ez a nő úgy viselkedett, mint általában a féltékeny feleségek. Tudni akart rólam mindent, ezért figyelt és követett… Egy másik tény. ez a nő akkor bukkant fel az életemben, miután a nyakamra akaszkodtál. Előrebocsátom, hogy senkim sincs, akinek ezt köszönhetném. Sem udvarlóm, sem szeretőm. A tanulással törődöm, elvétve egyetemi fiútársaimmal tereferélek társaságban. Mindehhez most tedd hozzá ismerősöd elképedt arcát. A helyemben nem arra gondolnál, hogy ez a fickó nős? A felesége megtudta, hogy átveszi tőlem az újságokat, kerülget tehát, és ebből kombinált.
A lány szavait hosszú csend követte.
A fiatalember nehézkes mozdulatokkal cigarettára gyújtott, és a csinos arcot nézte. Tekintetének nem volt éle, mintha gondolatai nagyon a távolban kalandoztak volna.
– Hát ez van, Szivi – mondta később a lány. Hangjában nem volt gúny, inkább közömbösség. Elrendezte hosszú haját, és órájára vetett egy pillantást. – Most vegyek a nyakamba két ilyen átokverte terhet? Egy olyan férfit, aki különösebben nem érdekel, és egy féltékeny tigrist, aki alig várja, hogy kikaparja a szemem?…
A fiatalember elkapta tekintetét a lányról. Néhányszor megszívta cigarettáját, aztán kedvetlenül elnyomta a hamutartóban. Arca inkább töprengő volt, mint meglepett. Kisvártatva megszólalt.
– Megígértem, hogy nem fűzök a szavaidhoz kommentárt, és nem magyarázkodom.
– Diderot…
– Mondjuk. De azért kérdést feltehetek…
– Nyugodtan.
– Az a nő hatvan év körüli volt, rosszul öltözött és…
– Nem – csattant fel a lány.
– Akkor egy magas, szikár nő. Szőke, festett hajú, közel az ötvenhez.
A lány összecsapta a kezét, szeme kikerekedett.
– Úristen – mondta.
A fiatalember felvillanyozódott.
– Tehát ez volt – mondta.
– Nem – vágta rá a lány. – Nem ez volt… Csak azon szörnyülködtem, hogy milyen banyáid vannak. Honnan tudtad összeszedni őket?
A fiatalember arcára fura mosoly ült ki.
– Tehát egyik sem – állapította meg.
– Nem – szögezte le a lány határozottan. – Ez a nő pontos megfelelője volt az esetednek. Húszas éveinek jóval túl a derekán. Barna, göndör haj. Azzal a feltűnően túlzott idomokkal rendelkezett, amelyeket kedvelsz. Dús keblek, felfelé nyomorítva a melltartóval, és masszív comb. Úgy tűnt, mintha a lábai kissé rosszul lennének beakasztva, de lehet, hogy tévedek. A gondolkodás ennek sem lehetett az erős oldala, mert olykor tátott szájjal bámult.
– Milyen ruhában volt?
A lány harsányan felkacagott. A közelükben többen feléjük fordultak.
– Miért érdekes a ruha? – kérdezte, hangját fékezve.
– Szeretném tudni ezt is.
– Hát ez elképesztő… A ruhája érdekel. Biztosan csak amiatt akarod majd felelősségre vonni. Miért éppen a szexis szerelésében pompázott. A leskelődését már megszoktad, de a legjobb ruháit nem. De ha ennyire emészt a kíváncsiság, hát elmondom. Nos, a hölgy, ha egyáltalán lehet ennek nevezni, divatos, élénkzöld szoknyát viselt. Derékban szűk, elöl rakott, egyik oldala veséig felhasítva. Valamivel halványabb színű ujjas garbót, a szoknyával megegyező mellénnyel. Ezenkívül a szeme szúrós volt, érdeklődése határozott, amolyan várj csak, te kurva rikkancs, majd megtudod…
– Azt hiszem, ennyi elég – vetette közbe a fiatalember. – Szóba sem jöhet nálam, még ha az esetemnek tűnik is.
– Magyarázkodsz?
– Ez csak tényközlés. Ilyen szerelésekkel nem tudok senkit sem ellátni. Egyszerűen nem telik a különleges divatozásra. Senkivel szemben sem engedhetném meg magamnak. Még akkor sem, ha történetesen Bo Derek lenne a feleségem.
A lány elképedt.
– Olyan jó nőnek tartod ezt a filmszínésznőt? – kérdezte.
– Talán nem az?
– Csodálkozom, mert nincs rajta semmi, ami az eseted lenne. Valóban nagyon jó alakú nő. – Divatos öltözködést neki sem tudnék garantálni. A lány szemében érdeklődés csillant.
– Áruld el, mi a foglalkozásod? – kérdezte. – Egyáltalán miből élsz, hol dolgozol?
A fiatalember legyintett.
– Ne várj csodálatos dolgokat – mondta. – Egyszerű gépkocsivezető vagyok, ez a szakmám. Igaz, nem vittem sokra, van egy motorom, ennyi az egész. Mentségemre szolgáljon, nem is akartam soha más lenni. Elértem, amit akartam, és elégedettnek érzem magam. Jóllehet, akik, úgymond, többre vitték, azok szemében ez furcsa. Mármint a szemléletem. A helyemben más talán azt mondaná, hogy mérnök vagy jogász. Adná a nagyot. Ha meg kiderülne később, hogy csupán gépkocsivezető, akkor mentegetőzne. Hivatkozna nehéz családi körülményeire, amelyek megakadályozták a továbbtanulását, említene részeges szülőket és egy csomó más egyéb dolgot. Ráadásul bizonygatná, hogy még most sem adta fel a reményt. Buzog benne az elhatározás, az erő, hogy feljebb vigye. Elégedetlenkedne jelenlegi sorsával, és hangoztatná, mennyivel többre képes… Én nem mondok ilyeneket. Amit akartam, elértem, és nagyon is elégedett vagyok. Semmiféle más ambícióm nincs.
Hallgattak. Kisvártatva a lány keserű hangon megszólalt.
– Ez az én formám.
– Hogy értsem ezt?
– Úgy, hogy pont egy ilyen alakkal kellett összefutnom, mint te vagy.
– Csodálkozol az őszinteségemen?
A lány előbb az égre nézett, aztán tehetetlenül körbeforgatta a fejét. Tekintete olyan volt, mint cirkuszban a nézőnek a sikerült bűvészmutatvány után.
– Úristen – mondta. Olyan kétségbeesetten temette arcát a kezébe, mintha üresen maradt lakásában nyitva felejtette volna a vízcsapot. – Mióta az eszemet tudom, széles ívben elkerültem a hozzád hasonló csodálatos férfiakat, és most tessék… Kifogtam a legveszedelmesebb fajtát, aki mestere a szemfényvesztésnek, képes elhitetni, hogy maga a földre szállt tökéletesség. Hát kellett ez nekem? Miért érdemlem ezt?
A fiatalember arcán egy izom sem rándult, komoly volt, és kezét elhárítóan emelte maga elé.
– Edit kérlek, semmi szükség, hogy hálálkodj – mondta. A lány elkapta kezét az arcától.
– Hálálkodjak? – tagolta a szavakat.
– Ezt nem akarom hallani. Ilyet nem kívánok tőled.
– Hogy igazában mit kívánnál tőlem, azt nagyon is tudom – csattant fel a lány. – Jobb, ha ezt a mai délutánt egy megtévedt pillanatomnak könyveled el. Megcsodáltam egy nagy illuzionistát, aki érti a mesterségét. De a varázsnak most már vége, a függöny legördült.
A fiatalember intett a felszolgálónőnek, és rendezte a számlát.
Miután az távozott, várakozóan nézett. A lány elnyújtózott az öblös székben, és nem moccant.
– Hol vagy most állásban, hogy ráérsz minden délután? – kérdezte.
– Mostanában szabad vagyok.
– Tehát éppen úton vagy a volt munkahelyed és a következő között.
– Nyertél…
A lány szedelőzködni kezdett.
– Azt már nem is kérdezem, hogy jelenleg miből élsz – mondta. – Sem azt, hogy mik a terveid.
– Kösz a tapintatot.
– Ismét egy nagy bűvészmutatványnak lennék a tanúja, de mára elegem volt az előadásokból. Tudd meg, hogy egyetlen szavadat sem hiszem…
– Azt az egyet azért elhiszed, hogy nem vagy az esetem – vetette közbe a fiatalember.
– Gebedj meg…
Egyszerre álltak fel az asztaltól. Átvágtak a téren a parkolóban álló motorkerékpárhoz. A fiatalember azt mondta, hazaviszi. A lány a fejét rázta, és emlékeztette, hogy dolga van még a Belvárosban.
– Edit ne makacskodj. Semmi dolgod a Belvárosban. Azért találtad ki, hogy ide a közelbe jöjjünk, mert itt a metró, és percek alatt kint lehetsz Zuglóban.
– Tudtam, hogy veszedelmes fajta vagy.
– Vedd fel a sisakot, és hazarepítlek.
A lány mutatóujját a fiatalembernek szegezte.
– Én is átlátok rajtad – mondta magabiztosan. – Tudni akarod pontosan, hogy hol lakom.
– Ördögöd van. Valóban tudni akarom, hogy még véletlenül se keveredjek arra.
A lány felcsatolta a bukósisakot.
– Pukkadj meg – mondta, és elfoglalta helyét a motoron.
A fiatalember óvatosan vezetett, bár nem volt nagy forgalom. A levegő hűvös volt. A lány szorosan simult hozzá, és ez jólesően megbizsergette. Hamar kiértek Zuglóba. Szándékosan kissé távolabb fékezett le a Tihamér utcától. Megköszönte a lánynak, hogy elfogadta délutáni meghívását, aztán máris indult. Sietett, mert valaminek még utána akart járni, mielőtt a Kertész utcába ment volna. Útközben jutott eszébe, hogy a lánnyal nem beszélte meg a legközelebbi találkozásuk napját. Tudta viszont, hol találhatja meg.
Már kilenc óra volt, mikor a Hajós utcába ért. A Nagymező utca torkolatánál leállította motorját, és gyalog indult tovább. A jelzett számú ház kopott, háromemeletes, régi épület volt. Kapuján egy teherautó is befért volna. A bejárat két oldalát gömbölyű kerékvető kő szegélyezte. Egykoron fogatok, szekerek hajtottak be a ház udvarára. Bent olyan sötét fogadta, hogy kis híján felbukott az udvar egyenetlen kockakövein. Az udvarra nyíló lakások ablakait és üvegezett ajtóit kivétel nélkül vastag függönyök borították, védve a lakókat a kíváncsiskodó szemektől. Csupán a réseken szűrődött ki villanyfény.
Átbotorkált az udvaron, majd egy boltíves épületszárny alatt átjutva, a hátsó udvarra ért. Legvégén, a melléklépcsőház melletti lakás ablaka a sötétbe veszett. Semmi nem adta tanújelét, hogy valaki otthon lenne. Az ajtóhoz ment, és megnyomta a csengőt. Odabent semmi nesz nem hallatszott. Egy darabig még a gombon tartotta az ujját, hátha megszólal a csengő, aztán felhagyott a kísérlettel.
Elhatározta, valamelyik szomszédnál érdeklődik. Oka volt, hogy a házfelügyelőt ne keresse meg. Éppen mozdult volna, mikor a háta mögött a lépcsőházból óvatos neszezést hallott. Tudta, hogy valaki moccanatlanul áll a sötétben, alig egy kartávolságra tőle, és őt lesi.
Úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Lassan megfordult, és ellépett az ajtótól. A szeme sarkából látta, hogy egy sovány alak lapul ott.
Amaz váratlanul megszólalt.
– Kit keres?
Hangja vékony volt és mutált, akár a torkon ragadott emberé. Megfordult, és a sötétet fürkészte.
Egy kamaszfiú lépett elő. Sovány, beesett arca volt, nem lehetett több tizenöt évesnél.
– Kit keres? – ismételte meg.
– Te ki vagy? Amaz meghökkent.
– Mi köze hozzá? – mondta. Hangja nem volt hivalkodó, inkább csendes.
– Ugyanezt kérdezhetném tőled.
– Én itt lakom, de maga idegen.
A fiatalember a lakásajtóra mutatott.
Tudod, ki lakik itt? – kérdezte. A fiú bólintott.
– Na hát, őt keresem, ha már ennyire kíváncsi vagy – folytatta. – Talán a házfelügyelő fia vagy, hogy megszoktad az okoskodást?
– Nem érdekes, hogy ki vagyok, mi vagyok… Azt mondja meg, mit keres itt?
– A gumiarcút keresem. Az öreget.
– Gumiarcú?… Ezt még nem hallottam.
– De az öreget ismered?
– Őt igen.
– Balkó Bálint… Vele akarok beszélni.
A fiú közelebb jött. Vékony karja esetlenül lógott. Nagy, elálló füle volt. Tekintetében gyanakvó kíváncsiság égett.
– Miért hívja gumiarcúnak? – kérdezte.
– Így csúfolta mindenki… Illetve csúfoltam. Vicces kedvében mindenféle fintort tudott az arcával csinálni, még a szuszogóját is úgy mozgatta, akár az elefánt az ormányát.
A fiú arcán röpke mosoly futott át.
– Szeretett mókázni – mondta. Hirtelen komor lett. – Mit akar tőle?
– Kopj le rólam, öcskös. Amaz a lábával toppantott.
– Tudni akarom, miért jött – mondta makacsul.
– Nem kötöm az orrodra. Egyedül rám tartozik, miért jöttem az öreghez. Azt már látom, hogy hiába koslattam ide, mert nincs itthon. Majd a házfelügyelő megmondja, mikor kaphatom idehaza. Te meg menj szépen a kéglidbe, edd meg rendesen a paprikás krumplidat, és bújj gyorsan az ágyba, mert már régen vége a tévében az esti mesének.
Indult volna, de a fiú hangja megállította.
– Ne menjen a házfelügyelőhöz – mondta.
– Ki másnál érdeklődjem, ha nem nála? A fiú suttogóra fogta a hangját.
– Azonnal értesíti a rendőrséget – mondta. – Nem érne az utca végére sem, máris magára ragadna két fakabát.
A fiatalember meglepetést mutatott.
– Ugyan, miért tenné? – kérdezte. – Mert az után érdeklődöm, hogy vajon mikor találhatom itthon az egyik lakóját? Mondd, öcskös, nem ittál ma este túl sokat?
– A minap Balkót megölték a körúton egy kapu alatt – közölte tömören a fiú.
– Micsoda?
– Megölték… Rablótámadás volt. Itt is jártak a fakabátok, beszéltek mindenkivel, szimatoltak. Keresik a gyilkost. Ezért aztán a házfelügyelő lead minden drótot. Telefonon beszól, azok meg rögtön itt vannak.
A fiatalember a földet nézte. Kisvártatva felemelte tekintetét.
– Hát ez történt az öreg haverral – mondta csendesen.
– Haverok voltak?
A fiatalember felemelte két kezét, ujjait szorosan összefonta.
– Mi ketten ilyenek voltunk – mondta.
– Soha nem láttam együtt magukat. Hogyan lehettek akkor haverok?
– A fürdőhelyen évekig együtt voltunk.
– Fürdőhelyen?
A fiatalember elvigyorodott. – Úgy van – mondta.
– Maga hülyít engem – állapította meg a fiú. – Az öreg nem volt semmiféle fürdőhelyen. Ha akart, sem lehetett volna, mert le volt csukva. Börtönben ült.
– Hát ez az, te idióta… Évekkel ezelőtt alaposan befürödtem, és egy kabinba kerültem az öreggel – magyarázta a fiatalember. – A védelme alá vett, mert jóba volt a kabinossal… Így hívtuk a fegyőrt.
– Miért nem ezzel kezdte?
A fiatalember serényen megszívta cigarettáját.
– Öcskös, hülye vagy! – mondta tömören. – Azt hiszed, azért ültem annyit, hogy ne tudjak vigyázni a pofámra? Csak a hülye húzatja a cigánnyal, hogy. „Most jöttem én Vácról, kérem…”
– Így már értem.
– Nagyon nehezen kapcsolsz. Új crossbart kellene a fejedbe ültetni. Sajnálom az öreget. Pedig azért jöttem, hogy a dohányát visszaadjam.
A fiú felélénkült.
– Milyen dohányt? – kérdezte.
– Tartoztam neki a sitten egy lepedővel.
– Lepedővel? – tátotta a száját amaz.
– Egy ezressel, ha így jobban tetszik. A gumiarcú adott dohányt, hogy spejzolhassak magamnak. Megígértem, amint szabadulok, rögtön megadom. Most megmaradt a dohányom. Szívemből mondom, nem örülök neki.
Fent az emeleten fény vágott ki az udvari folyosóra, és felcsattant egy nő hangja.
– Laci! Hol a francba vagy?
A fiú félrebillent fejjel állt, mint akit nyakon ütöttek. A nő ismét kiáltott egyet, majd hátraszólt valakinek a lakásba.
– Ez a rohadt strici már megint elcsavargott. Ajtó csapódott, a fény eltűnt. Csend lett.
– Az anyám – jegyezte meg a fiú.
– Na, én megyek – mondta a fiatalember. Mozdult volna, de amaz megragadta a karját. Görcsös szorítása volt, akár a fuldoklónak.
– Nekünk beszélnünk kell egymással – hadarta a fiú. – Maga a haverja volt.
– Mit tehetek már? Meghalt. Vége a haverságnak.
– Nem lehet vége…
Megindult a külső udvar felé, de a fiú lépést tartott vele.
– Mondom, hogy beszélnünk kell – ismételte konokul.
– Nem tudom, mit beszélhetnénk mi ketten egy lezárt dologról? A fiúból kétségbeesetten ömlött a szó.
– Ha őszinte haverja volt az öregnek, akkor nem lehet közömbös a halála. Sokat tehetne, hogy a gyilkos elnyerje méltó büntetését.
A kapu alatt megtorpantak.
– Figyelj rám, öcskös – mondta a fiatalember. – Én semmit sem tehetek. Ez a fakabátokra tartozik. Ha valaki kiderítheti a gyilkost, csakis ők lehetnek. Mi a fenét tehetnék én?
– Leszámolhatna vele.
– Csapjak fel fakabátnak?
– Azt nem mondtam.
– Hát akkor?
A fiú öklével a levegőbe sújtott, sovány arcát eltorzította az indulat.
– A haverja gyilkosáról van szó – sziszegte. – Kapja el és fizessen neki.
A fiatalember a fejét csóválta.
– Te meghibbantál, öcskös – mondta.
– Azt akarom, hogy a gyilkos megérdemelt árat fizessen, amiért így elbánt az öreggel.
– Tudsz valamit?
A fiú arca eltökélt szándékot árult el.
– Segítek – mondta.
– Kint vagyok vele a vízből. Mit érek a segítségeddel?
– Azt, hogy megtalálja.
– A legjobban tennéd, ha szólnál a fakabátoknak. Esetleg a házfelügyelőnek, így az utat is megspórolnád. Azok értik a dolgukat. Velük beszélj.
A fiú. vadul megrázta a fejét.
– Azt már nem – mondta. – A fakabátoknak egy szót se. Inkább saját magam cselekszem. Csak attól félek, hogy nem fogok tudni elbánni vele. Maga viszont szétapríthatná.
A fiatalember újabb cigarettára gyújtott.
– Ezek szerint, te tudod, ki vágta haza az öreget? – kérdezte.
– Igen, tudom. De meg kell keresnem. Ez nem lesz nehéz. Pár nap alatt rábukkanok.
– És azután mit akarsz tenni?
– Fogat fogért… Ezért hagyom ki a fakabátokat a buliból.
A fiatalember merően nézte a fiút. Annak arca eltökélt volt. Minden rezzenése, mozdulata elárulta belsejében dúló feszültséget.
– Most már tudom, mit akarsz tőlem – mondta csendesen. -. Azt akarod, hogy hazavágjam az ürgét, amiért ezt tette a gumiarcúval…
– A haverjával – egészítette ki a fiú.
Elgondolkozva bámulta a kamaszt, miközben aprókat szívott cigarettájából. Afelől nem volt kétsége, hogy amaz igazat beszél, és szándéka komoly.
– És te felhajtanád nekem? – kérdezte. – Pontos név, cím, meg a többi…
– Abban biztos lehet. Ha vállalja, mindent megbeszélhetünk. Kész tervem van mindenre.
– Mikor érsz rá? – kérdezte a fiatalember, és vigyázott, hogy hangja közömbösen csengjen.
– Nekem mindegy, holnap délutános vagyok az üzletben, ahol dolgozom.
– Reggel kilenc. Jó lesz? A fiú sebesen bólogatott.
– Nagyon jó – mondta. – Ugye elvállalja a dolgot?
– Csak lassan a testtel.
– Vállalnia kell…
– Majd mindent szépen megbeszélünk. Aztán még gondolkozom. Elvégre nem holmi bevásárlásról van szó, hanem nagyon komoly dologról.
– Így igaz… Hol várjam?
– A legjobb lesz valahol a közelben… Mondjuk a Jókai téren. Valamelyik padon eltársalgunk. Ott nem hallgathat ki senki minket. Egy presszóban bárki letelepedhet a közelünkbe.
A fiú arca csodálatot tükrözött.
– Látszik, hogy maga profi. Időben ott leszek – ígérte.
Kiléptek a kapualj sötétjéből. Az utcai lámpa fénye megvilágította őket. A fiú lapos pillantást vetett körbe, szeme kikerekedett. Hirtelen oldalt lépett a teste megmerevedett.
– Magát ismerem-dadogta döbbenten.
– Engem?
– Úgy van, ismerem.
A fiatalember elpöckölte a körmére égett cigarettát.
– Valakivel összetévesztesz – mondta.
– Lehetetlen. Nem vagyok vak – vágta rá, és fürkészően nézett.
– Hiszen soha nem láttalak még.
– De én igen…
– Hol? Talán együtt voltunk a fertőtlenítőben?
– Fűzi az újságárus csajt az Oktogonon.
– Ezt meg honnan tudod?
– Láttam már, hogy a csajjal viháncolt – hadarta egy szuszra a fiú. Vékony ajkát összeszorította, tekintete gyanakvó lett. – Ezek szerint maga tudta, mi az ábra, és mégis megjátszotta előttem a hülyét.
Gyors mozdulattal elkapta a pulóvert a fiú mellén, egyet csavart rajta, és közel rántotta magához. Szemé villámokat szórt.
– Ilyet még egyszer ne mondj, öcskös – szűrte fogai között a szavakat. – Megbánod, ha sértegetsz. – Eleresztette a pulóvert, és hagyta, hogy a fiú magához térjen ijedtségéből.
– Nem vagyok hülye – folytatta kemény tekintettel. – Nem tudom mi az ábra. Egyet tudok. A csajt már napok óta fűzöm. Talán neked is tetszik?… Ha igen, kopj le róla, de minél előbb, és tartsd a szád. Nehogy elpofázd neki, hogy lenyomtam néhány mázsát, mert kinyújtóztatlak. A csaj nem tud semmit rólam. Ha valaha megtud valamit, jobb, ha lefutsz a térképről.
– A csaj nem dumált magának? – kérdezte a fiú.
– Mit kellett volna dumálnia?
– Hát a balhét… Hogy az öreget hazavágták. A fiatalember eltátotta a száját.
– Mit tud erről a csaj? – kérdezte. – Talán elpofáztad neki? A fiú arcán megkönnyebbülés látszott.
– Nem erről van szó – legyintett.– Az ábra az, hogy az újságárus csaj fedezte fel a balhét a kapu alatt.
– Ez új nekem.
– Pedig így van… ö találta meg az öreget. A fiatalember a fejét rázta.
– Még nem jutottam vele odáig, hogy mindenféléről beszélgessünk – magyarázta. – Jó csaj, kikezdtem vele, hátha kötélnek áll. Beszélgettünk erről-arról, de nem említett semmi ilyesmit.
– Jó, ha ezt is tudja vele kapcsolatban.
– Talán valami köze van a dologhoz?
– Konkrétan nem mondhatom, hogy köze van.
– Akkor miért szívtad fel ilyen hirtelen a vizet? He? Ki vele! A fiú legyintett.
– Nem érdekes – mondta.
– De nekem érdekes – csattant fel a fiatalember –, ha már benne vagyok a buliban.
– Okom volt rá, hogy néha az Oktogonon tekeregjek. A csajt látásból ismerem. Tudom, hogy ő fedezte fél az esetet. Ennyi az egész.
– Biztos, hogy csak ennyi?
– Lényegében igen… Majd holnap mindent megbeszélünk. A fiatalember fenyegetően emelte ujját a magasba.
– Még egyszer ne forduljon elő ilyen – mondta. – Nincs semmi dilizés. Értjük egymást?
– Igen.
Megfordult, és nyújtott léptekkel megindult a sötét utcán a legközelebbi sarokhoz, ahol a motorját hagyta. Sietett, mert pontos akart lenni a Kertész utcai garázsban megbeszélt időre. Óvakodott, hogy még véletlenül se tekintsen hátra. Tudta, a sovány kamasz ott áll a ház előtt, és addig néz utána, míg el nem tűnik.