5.

A Fő­vá­ro­si Taxi Vál­la­lat Ker­tész ut­cai te­le­pén, az iro­da­fo­lyo­só fa­lán egy hir­de­tő­táb­la füg­gött. Hi­va­ta­los ér­te­sí­té­se­ket, köz­le­mé­nye­ket tet­tek ki rá, ame­lyek a so­fő­rök tá­jé­koz­ta­tá­sát szol­gál­ták. Kü­lön­fé­le ké­ré­se­ket is el­he­lyez­tek raj­ta, fő­ként ma­gán­sze­mé­lyek, volt uta­sok, akik­nek va­la­mi gond­juk tá­madt. Egye­sek el­vesz­tett tár­gya­i­kat ke­res­ték, az­zal a re­ménnyel, hogy azo­kat uta­zá­suk­nál a ta­xi­ban fe­lej­tet­ték.

Vál­tás­nál a so­fő­rök min­dig át­fé­sül­ték te­kin­te­tük­kel a táb­lát. Ha va­la­me­lyi­kük olyan ké­rés­re buk­kant, amely rá tar­to­zott vagy ar­ról fel­vi­lá­go­sí­tást ad­ha­tott, meg­je­löl­te a cé­du­lát, vagy fel­je­gyez­te a cí­met, aho­vá ér­te­sí­té­sét majd le­ad­hat­ja.

Dél­tájt egy ma­gas ter­me­tű, mar­káns arcú fi­a­tal fér­fi lé­pett be a ga­rázs ka­pu­ján, és egye­ne­sen a hir­de­tő­táb­lá­hoz ment. Dús, hul­lá­mos haja a fü­lét ta­kar­ta, gon­do­san nyírt ba­ju­szá­nak szá­rát kis­sé le­nö­vesz­tet­te. Ko­pott far­mer­nad­rág­ja éles el­len­tét­ben állt a tes­té­hez si­mu­ló új, fe­ke­te mo­to­ros lem­ber­dzsek­jé­vel. Lát­szott raj­ta, hogy ere­de­ti bőr­ből ké­szült. A há­tán nyo­mott min­ta volt, amely egy le­csap­ni ké­szü­lő sast áb­rá­zolt ki­ter­jesz­tett szárnnyal, he­gyes kör­mök­kel. A fi­a­tal­em­ber kar­ján pi­ros bu­kó­si­sak ló­gott.

A por­tás az üve­ge­zett fül­ké­ből szem­mel tar­tot­ta. Lát­ta, hogy ide­gen, hi­szen a so­fő­rö­ket ki­vé­tel nél­kül mind is­mer­te. A mo­to­ro­söl­tö­zék­re azon­ban ha­tá­ro­zot­tan em­lé­ke­zett. Na­pok­kal előbb már meg­for­dult itt, ak­kor is a hir­de­tő­táb­lá­nál né­ze­lő­dött. Most azon­ban va­la­mit fel­jegy­zett, az­tán meg­in­dult a fül­ké­hez.

A por­tás el­húz­ta az üveg­ab­la­kot, és meg­szó­lalt.

– Ta­lált va­la­mit?

– Igen – fe­lel­te amaz.

– És mi az?

– A na­pok­ban az iro­da en­ge­dé­lyé­vel ki­tet­tem egy cé­du­lát. Ke­re­sek egy so­főrt, aki­vel be­szé­dem len­ne. Most a cé­du­lám sar­ká­ra írva egy ta­xi­nak a rend­szá­mát ta­lál­tam. Mi ev­vel a te­en­dőm?

– Mu­tas­sa…

A fi­a­tal­em­ber a ke­zé­ben levő pa­pír­da­ra­bot az ab­lak pult­já­ra tet­te. A por­tás gyors pil­lan­tást ve­tett a fel­írt rend­szám­ra.

– Ez azt je­len­ti, hogy meg­ta­lál­ta az em­be­rét – mond­ta.

– De nincs is raj­ta a neve…

– Nincs is… Maga biz­to­san nem kö­zöl­te a cí­mét a cé­du­lán, ahol ne­tán ér­te­sít­het­te vol­na.

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Te­le­fo­nom sincs. Vál­lal­tam, hogy min­den­nap be­né­zek.

– Nos, hogy a so­főr rá­ír­ta a rend­szá­mát, annyit je­lent, haj­lan­dó ma­gá­val szót vál­ta­ni – ma­gya­ráz­ta a por­tás.

– Hol be­szél­het­nék vele?

– Hát hol más­hol, ha nem itt?

– A ne­vét sem tu­dom.

A por­tás fel­emel­te a ke­zét, és a te­nye­rét mu­tat­ta.

– Las­san a test­tel! – mond­ta. – Tő­lem pon­tos és pre­cíz vá­laszt kap min­den­re, de tart­suk be a sor­ren­det. – Meg­néz­te ala­po­sab­ban a fel­jegy­zett rend­szá­mot, az­tán elő­vett egy vas­tag fü­ze­tet, és be­le­la­po­zott. Rö­vid ke­res­gé­lés után fel­te­kin­tett. – Most men­jen szé­pen vissza a táb­lá­hoz, és néz­ze meg, hogy a rend­szám után mi­lyen ró­mai szám sze­re­pel. Egyes-e vagy ket­tes. Ugyan­is kell ott len­nie va­la­me­lyik­nek. Ez a vál­tás szá­mát jel­zi, mi­vel két pi­ló­ta jár a ko­csi­val.

A fi­a­tal­em­ber ele­get tett a ké­rés­nek, és már­is jött.

– Ket­tes – mond­ta.

A por­tás be­le­né­zett a fü­zet­be.

– Ba­ra­bás Pis­ta a maga em­be­re – mond­ta. – Ala­csony, göm­bö­lyű fiú.

– Olyan­for­ma.

– No per­sze – bó­lin­tott a por­tás. – Ma a Ba­ra­bás éj­sza­kás. Meg­ta­lál­hat­ja itt a ga­rázs­ban késő este, pár perc­cel tíz előtt, vagy reg­gel hat óra­kor.

A fi­a­tal­em­ber töp­ren­gő ar­cot vá­gott.

– Ha ezek az idő­pon­tok nem jók – foly­tat­ta a por­tás –, ak­kor men­jen az iro­dá­ba, a fo­lyo­só vé­gén van. Ott meg­tud­hat­ja Ba­ra­bás Pis­ta egész heti be­osz­tá­sát.

– Ne­kem jó a késő este.

A por­tás fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te vas­tag uj­ját a ma­gas­ba.

– Jöj­jön va­la­mi­vel tíz előtt – ja­va­sol­ta. – A pi­ló­ták egy pil­la­nat alatt el­húz­zák a csí­kot, mert ugye­bár ők is a pi­ac­ról él­nek. Nincs ide­jük va­ka­róz­ni, te­re­fe­rél­ni. Ha ne­tán este el­sza­lajt­ja az em­be­rét, csak reg­gel csíp­he­ti el.

– Itt le­szek ne­gyed­órá­val előbb.

– Jól te­szi… Gon­do­lom, nem Ba­ra­bás ér­de­ke, hogy szót vált­sa­nak.

– Nem az övé.

A por­tás mé­lyet só­haj­tott, mint aki jól vé­gez­te a dol­gát, és el­tet­te a fü­ze­tet. Te­kin­te­tét a fi­a­tal­em­ber­re füg­gesz­tet­te.

– Az len­ne a leg­jobb, ha az éj­sza­kai por­tás út­ján üze­ne­tet hagy­nék Ba­ra­bás­nak – mor­fon­dí­ro­zott.

– Ha meg­ten­né…

– Így biz­to­sabb len­ne, hogy össze­fut­nak. Per­sze, nem a kö­te­les­sé­gem üze­ne­te­ket át­ad­ni, de azért ma­gá­nak meg­te­szem.

A fi­a­tal­em­ber tud­ta, hon­nan fúj a szél. Lem­ber­dzsek­jé­nek zse­bé­ből össze­haj­tott, pa­pír­pénzt tett az ab­lak pult­já­ra. A por­tás für­ge moz­du­lat­tal el­tün­tet­te a húsz­fo­rin­tost. Arc­vo­ná­sai meg­eny­hül­tek, a hi­va­ta­los fon­tos­ko­dás úgy el­tűnt be­lő­le, akár a ki­lyu­kadt lég­gömb­ből a le­ve­gő.

– Le­gyen nyu­godt, Ba­ra­bás Pis­ta ér­te­sül majd a jö­ve­te­lé­ről, csak le­gyen maga is pon­tos – mond­ta kész­sé­ge­sen.

Kint az ut­cán egy új Jáva mo­tor­ke­rék­pár állt a jár­da szé­lé­nél. Nyer­gé­nek vé­gén, pa­tent­zá­ras ká­bel­lel, pi­ros tar­ta­lék bu­kó­si­sak volt fel­erő­sít­ve. Az ég kis­sé bo­rús volt, a friss ta­va­szi le­ve­gő­ben eső­szag ér­ző­dött.

A fi­a­tal­em­ber a kar­ján levő bu­kó­si­sa­kot a tar­ta­lék­hoz csa­tol­ta, az­tán gya­lo­go­san ki­ment a kö­ze­li-kör­út­ra. Be­tért az első eszp­resszó­ba, és rá­érő­sen he­lyet fog­lalt az egyik asz­tal­nál. Ká­vét ren­delt és hi­deg kó­lát. Ci­ga­ret­tá­zott, és a be­té­rő em­be­re­ket bá­mul­ta. Időn­ként meg­néz­te az órá­ját. Pont­ban fél ket­tő­kor fi­ze­tett, és vissza­tért a Ker­tész ut­cá­ban ha­gyott mo­tor­já­hoz. Pár perc múl­va az Ok­to­gon kö­ze­lé­ben fé­ke­zett. Le­ál­lí­tot­ta ma­si­ná­ját, a bu­kó­si­sa­ko­kat a nye­reg­hez zár­ta.

A fi­a­tal lányt a szo­kott he­lyén ta­lál­ta. A kör­út és a tér sar­ká­nál árul­ta új­ság­ja­it a köz­le­ke­dé­si lám­pa előtt meg­tor­pa­nó au­tó­sok­nak. Fe­szes far­mer­nad­rág volt raj­ta, koc­kás blúz­zal és vá­szon­dzse­ki­vel. Haja ál­lan­dó­an lo­bo­gott, amint a ko­csik kö­zött ci­ká­zott.

A fi­a­tal­em­ber a jár­da szé­lé­re állt. Meg­vár­ta, míg a lány ész­re­ve­szi, az­tán szé­les mo­solyt kül­dött fe­lé­je. Kis­vár­tat­va a lám­pa zöld­re vál­tott. A lány fél­be­hagy­ta ügyes­ke­dé­sét az út­tes­ten és fel­lé­pett a jár­dá­ra, kö­teg Esti Hír­lap­já­val a hóna alatt.

– Üdv, ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus – kö­szön­töt­te a fi­a­tal­em­bert. – Azért jöt­tél, mert most is meg­esett a szí­ved raj­tam? Vagy csak rá­érsz és tá­togsz?

Amaz vi­szo­noz­ta az üd­vöz­lést, és az égre né­zett.

– Mind­járt eső lesz – mond­ta. Né­hány­szor kör­be­for­gat­ta a fe­jét, mint a csi­bé­it fél­tő kot­lós, az­tán te­kin­te­te a lány ar­cá­ra sik­lott. – Ha aka­rod, át­ve­szek tő­led egy cso­mó új­sá­got.

– Nem kell, el­adom egy szá­lig.

– Fe­lő­lem akár bő­rig is áz­hatsz.

A lány ku­ta­tó te­kin­te­tet ve­tett a fi­a­tal­em­ber­re.

– Igaz, ké­nyel­me­sebb len­ne át­ad­nom, de ak­kor el­esek a jat­tól. Az au­tó­sok min­dig né­hány fil­lér­rel töb­bet ad­tak az új­sá­gért.

Rend­sze­rint két­fo­rin­tos­sal fi­zet­tek, és nem kér­tek vissza. Igaz, a szá­mol­ga­tás­ra nem is volt idő a for­ga­lom ál­lan­dó vál­to­zá­sa mi­att.

– Vi­szont nem aka­rok ma el­áz­ni – foly­tat­ta a lány. – Csi­ná­lok ma­gam­nak egy sza­bad dél­utánt.

– Ak­kor ide a saj­tó­ter­mék­kel… Mennyit adsz át?

A lány meg­nyal­ta az aj­kát. Egy vil­la­nás­nyi ide­ig töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Át­ven­néd az egé­szet? – kér­dez­te.

– Az egész kö­te­get?

– Igen.

A fi­a­tal­em­ber elő­vet­te a pén­zét.

– Mennyit ad­jak? – kér­dez­te.

– Po­tom száz­het­ve­net, és eb­ben nincs ben­ne sem­mi jatt. Ne félj, nem vág­lak meg.

A fi­a­tal­em­ber le­szá­mol­ta a pénzt, és át­vet­te a kö­teg új­sá­got. Mar­káns arca kö­zöm­bös volt. Nem lát­szott raj­ta, hogy kü­lö­nö­seb­ben jó vá­sárt csi­nált. Ci­ga­ret­tát vett elő, és rá­gyúj­tott.

A lány dzse­ki­jé­nek fel­ső zse­bé­be tet­te a pénzt. Sze­mé­ben hun­cut csil­lo­gás je­lent meg.

– Hol­nap is át­ve­het­ned az összeset – je­gyez­te meg.

– Mi van hol­nap?

– Sem­mi…

– Ak­kor mi­ért ad­nád át?

– Csak úgy…

– Edit, mi a fene tör­tént ve­led? Meg­un­tad a tán­co­lást az asz­fal­ton? A jatt sem kell?

A lány hosszú ha­ját ren­dez­get­te.

– Mu­száj ál­do­za­tot hoz­nom – mond­ta, ka­ján mo­soly kí­sé­re­té­ben.

– Mi­fé­le ál­do­zat­ról van szó?

– Gon­do­lom, ha min­dig át­adom az összes új­sá­got ne­ked, ez sok pén­zed­be ke­rül, és így meg­van az a re­mény, hogy ha­ma­rabb le­mondsz ró­lam. Nem ját­szod to­vább az ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nust, aki ugye­bár min­den ér­dek nél­kül se­gít em­ber­tár­sa­in. Egy­szó­val, fel­hagysz a fű­zés­sel. Igaz, el­esem a jat­tól, de mu­száj ne­kem is ál­do­za­tot hoz­nom az ügy ér­de­ké­ben.

A fi­a­tal­em­ber a lány orra alá dug­ta a kö­teg új­sá­got.

– Azt hi­szed, mind­ezt azért ve­szem át, hogy jó le­gyek ná­lad? – kér­dez­te.

– Nem­csak hi­szem, ha­nem tu­dom. Mi má­sért csi­nál­nád?

A fi­a­tal­em­ber gon­do­san meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, mint­ha most ép­pen ez len­ne a leg­fon­to­sabb dol­ga. Áll­ta a lány ér­dek­lő­dő te­kin­te­tét, amely­ben vál­to­zat­la­nul tük­rö­ző­dött a hun­cut csil­lo­gás.

– En­gedd meg, Edit, hogy né­hány tény­ről fel­vi­lá­go­sít­sa­lak – kezd­te csen­de­sen.

Kö­rü­löt­tük zaj­lott a for­ga­lom. Já­ró­ke­lők si­et­tek, az út­tes­ten gép­ko­csik ka­ra­ván­ja áram­lott. A bo­rús ég, mint­ha tisz­tul­ni kez­dett vol­na.

– Hall­gat­lak – mond­ta a lány. Ki­húz­ta nyú­lánk tes­tét, és vá­ra­ko­zó póz­ba vág­ta ma­gát. A kar­ját össze­fon­va tar­tot­ta mel­lén. – Csak nyu­god­tan ma­gya­ráz­kodj.

– Egy­szer ta­lál­koz­tam egy Di­de­rot nevű fic­kó­val – foly­tat­ta a fi­a­tal­em­ber –, aki így in­tett. „Ha azt aka­rod, hogy meg­ért­se­nek, so­ha­se ma­gya­ráz­kodj.” Nos, ezt ne várd tő­lem…

– Ugyan hol ta­lál­koz­tál ez­zel a fic­kó­val? – ve­tet­te köz­be a lány.

– Egy könyv­tár­ban. Ott ré­geb­ben több­ször össze­akad­tunk. Én kí­ván­csi vol­tam, ő pe­dig en­cik­lo­pé­di­á­já­ban vá­la­szol­ga­tott. De in­kább hall­jad a té­nye­ket… El­ső­sor­ban nem vagy az ese­tem. Igaz, min­de­ned meg­van ami ál­ta­lá­ban kell, és di­csé­re­ted­re vá­lik, hogy mind­ez igen ará­nyos. Ma­ga­mat is­mer­ve, jobb, ha tő­lem tu­dod, hogy sze­re­tem a szél­ső­sé­ge­ket. Te­hát itt vagy ott a túl­zott mé­re­te­ket ked­ve­lem. Ez a kér­dés te­hát le­zár­va meg­nyug­ta­tó­an. A má­sik tény, hogy egy­ál­ta­lán nem va­gyok ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus. Egyik is­me­rő­söm Kő­bá­nyán a mű­ve­lő­dé­si ház­ban dol­go­zik. Dél­után va­la­mi­lyen tan­fo­lyam van ott, és a hall­ga­tók igény­lik a fris­sen meg­je­lent új­sá­got. Az is­me­rő­söm­nek vi­szem te­hát, ez­zel raj­ta se­gí­tek.

Egy tes­tes fér­fi jött fe­lé­jük a jár­dán. Szú­rós pil­lan­tást ve­tett a lány­ra. Mi­kor ész­re­vet­te a lány te­kin­te­tét, ki­kö­pött a föld­re, és pec­ke­sen el­vo­nult.

– Ki ez? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber.

– Egy hü­lye – csat­tant fel mér­ge­sen a lány.

– Is­me­red?

– Itt ház­fel­ügye­lő… Em­lí­tet­tem azt a bal­hét. A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott.

– Nos, ab­ban a ka­pu­alj­ban tör­tént – foly­tat­ta a lány. – Ez a da­gadt a ház­fel­ügye­lő ott. Már más­nap kis hí­ján meg­vert. Azt hit­te, hogy késő este én bo­rít­gat­tam fel az összes ku­ká­ját a kapu alatt. Ez a kér­dé­ses es­tén tör­tént. Min­den­eset­re bár­ki tet­te, jól ki­tolt vele. A ka­pu­alj egy sze­mét­hegy volt. Neki kel­lett vissza­rak­ni a sze­me­tet a ku­kák­ba.

– Te­hát et­től hü­lyült meg.

– Vissza­tér­ve ket­tőnk dol­gá­ra, kö­szö­nöm a tény­be­li köz­lé­se­det.

Ki­mond­ha­tat­lan öröm­mel tölt el, hogy Pol­gár Ti­bor­nak nem va­gyok az ese­te.

A fi­a­tal­em­ber csak bá­mult.

– Ni­csak – mond­ta meg­le­pet­ten. – Ta­lán si­ke­rült meg­je­gyez­ned a ne­ve­met?

– Jó a név­me­mó­ri­ám, kü­lö­nö­sebb je­len­tő­sé­get ne tu­laj­do­níts neki… És most Kő­bá­nyá­ra vi­szed az új­sá­go­kat?

A fi­a­tal­em­ber bó­lin­tott, és el­dob­ta a kör­mé­re égett csik­ket.

– Ve­led tar­ta­nék, de mo­tor­ral vagy, és le­fo­ga­dom, nincs tar­ta­lék­ban egy fej­vé­dőd – vé­le­ke­dett a lány.

– El­vesz­te­néd a fo­ga­dást. Két bu­kó­si­sa­kom van.

– Na­gyon fel vagy ké­szül­ve. A fi­a­tal­em­ber ne­ve­tett.

– Min­dig – mond­ta hang­súllyal. – Mi­vel or­vos­nak ké­szülsz, mond­ha­tom úgy is, ál­lan­dó­an fel va­gyok arra ké­szül­ve, hogy mű­té­tem lesz.

– Csak meg ne ge­bedj a nagy fel­ké­szü­lés­ben… Gye­rünk, ve­led tar­tok Kő­bá­nyá­ra. Bár még soha nem vol­tam ben­zin­tyúk, egy­szer ezt is el kell kez­de­nem.

A lám­pa zöl­det mu­ta­tott a gya­lo­go­sok­nak. Gyor­san át­vág­tak az út­tes­ten. A kor­mány­zá­ras Jáva a kö­ze­li ut­cá­ban volt. A tar­ta­lék bu­kó­si­sak pont a lány fe­jé­re il­lett. A fi­a­tal­em­ber se­gí­tett a fel­csa­to­lás­ban, az­tán be­rúg­ta a mo­tort. A lány el­he­lyez­ke­dett mö­göt­te a nyer­gen, és kar­já­val át­fog­ta a de­re­kát. A kö­teg új­sá­got egy­más­hoz si­mu­ló tes­tük tar­tot­ta. Út­köz­ben a lány meg­pró­bál­ta ezt a kö­zel­sé­get tar­tóz­ko­dób­bá ten­ni, és kis­sé hát­ra­hú­zó­dott. A fé­ke­zé­sek­nél azon­ban min­dig elő­re­csú­szott, szin­te a fi­a­tal­em­ber há­tá­ra ta­padt. Ké­sőbb fel­ad­ta a küz­del­met, és nem bán­ta, hogy szo­ro­san van­nak a nyer­gen. Sőt, egy idő után úgy vél­te, ez meg­nyug­ta­tó­an hat rá.

A fi­a­tal­em­ber tud­ta, mi cél­ból tart vele a lány. Nem hitt neki. Most meg akar győ­ződ­ni a va­ló­ság­ról. Érez­te de­re­kán a lány ke­zé­nek re­me­gé­sét, ez el­árul­ta, hogy még nem uta­zott mo­to­ron. Ép­pen ezért óva­to­san vet­te a ka­nya­ro­kat, és nem gyor­sí­tott fel hir­te­len.

Fél­úton le­het­tek, mi­kor egy köz­le­ke­dé­si lám­pá­nál, ahol ti­lo­sat kap­tak, a lány vá­rat­la­nul meg­szó­lalt.

– Azért na­gyon örü­lök an­nak, hogy lé­nye­gé­ben csa­lód­tam ben­ned.

A fi­a­tal­em­ber egy fél for­du­la­tot tett a mo­tor nyer­gé­ben.

– A sa­ját sze­med­del győ­ződ­hetsz meg majd, hogy iga­zat mond­tam – fe­lel­te.

– Nem az új­sá­gok­ról van szó…

– Ha­nem, mi­ről?

A lány kun­co­gott, majd azt mond­ta.

– Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy nincs meg a nyolc ál­ta­lá­no­sod.

A fi­a­tal­em­ber vá­la­szol­ni akart, de a lám­pa zöld­re vál­tott, össze­ha­rap­ta aj­kát, és gázt adott. Per­cek alatt Kő­bá­nyán vol­tak. A mű­ve­lő­dé­si ház a Pa­ta­ki Ist­ván té­ren volt. Pon­to­san az épü­let előtt fé­kez­tek. A fi­a­tal­em­ber né­hány­szor fel­pör­get­te a mo­tort jó han­gos­ra, az­tán le­vet­te a gyúj­tást. Mind­ket­ten le­száll­tak a nye­reg­ről.

Jöt­tük­re egy kö­zép­ko­rú, szem­üve­ges fér­fi si­e­tett elő. Mi­kor ész­re­vet­te őket, hir­te­len meg­tor­pant, mint­ha fal­nak üt­kö­zött vol­na. Az­tán meg­in­dult, és té­to­ván kö­ze­le­dett.

A fi­a­tal­em­ber egy moz­du­la­tá­val láb­tá­masz­ra ál­lí­tot­ta mo­tor­ját, és a fér­fi elé­be ment az új­sá­gok­kal.

– Szer­vusz – kö­szön­töt­te. A kö­teg la­pot a ke­zé­be nyom­ta. – Hol­nap majd be­ug­rom a pén­zért. Most nem érek rá, si­e­tek. Visz­lát.

– Sar­kon for­dult és a mo­tor­hoz lé­pett.

– Vi­szont­lá­tás­ra – da­dog­ta a szem­üve­ges. La­pos pil­lan­tá­sá­val vé­gig­mér­te a bu­kó­si­sak­ban vá­ra­ko­zó lányt és gyor­san el­tűnt az épü­let be­já­ra­ti aj­ta­ja mö­gött.

A fi­a­tal­em­ber be­in­dí­tot­ta a mo­tort. Mi­után mind­ket­ten el­he­lyez­ked­tek a nye­reg­ben, hát­ra­szólt.

– Hová vi­gye­lek? Vagy ta­lán nem is si­etsz se­ho­vá?

– Rá­érek…

– Ez nem le­het igaz.

A lány meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Még egy­szer nem mon­dom, hogy es­tig sza­bad va­gyok. Ké­sőbb a Bel­vá­ros­ban van dol­gom. Jobb len­ne, ha arra ven­nénk az irányt.

A Vö­rös­mar­ty té­rén kö­töt­tek ki. Az iro­da­há­zak ép­pen ak­kor on­tot­ták az ut­cá­ra a tiszt­vi­se­lő­ket. Alig le­he­tett a jár­dán men­ni. A Ger­beaud te­ra­szán min­den asz­tal fog­lalt volt. Sze­ren­csé­jük­re egyik ép­pen meg­üre­se­dett, így gyor­san el­fog­lal­ták.

A fi­a­tal­em­ber ka­pu­cí­nert ren­delt.

– Me­leg fagy­lal­tot ké­rek – mond­ta a lány – Mi­fe­ne? Ilyen is van?

– Job­bak­nak…

A fagy­lal­tot rum­mal le­önt­ve, lán­gol­va hoz­ták. A fel­szol­gá­ló­nő szer­tar­tá­so­san he­lyez­te az asz­tal­ra, és el­vo­nult. A po­hár ka­pu­cí­ner úgy ha­tott mel­let­te, mint kol­dus a ki­rá­lyi pa­lo­ta tö­vé­ben.

– Nem sze­re­ted? – kér­dez­te a lány, és ka­na­lá­nak he­gyén kós­to­lót kí­nált.

– Nem ra­jon­gok az édes­sé­gért. Leg­kö­ze­lebb for­ró jég­koc­kát ren­de­lek ma­gam­nak.

A lány meg­vár­ta, míg a szesz láng­ja ki­huny, majd ko­mó­to­san el­kezd­te be­ke­be­lez­ni a ha­tal­mas ada­got. Las­san for­gat­ta a ka­na­lát, oly­kor él­ve­zet­tel cup­pan­tott. Mire tá­nyér­ja üres lett, ad­dig­ra egy met­ró­sze­rel­vény is be­fut­hat­ta a vo­na­lát.

Bár az ég­bolt to­vább­ra is bo­rús ma­radt, a kö­zel­gő est kel­le­mes­nek ígér­ke­zett. A té­ren vál­to­zat­la­nul hul­lám­zott a tö­meg. A kö­ze­li áru­ház ki­ra­ka­ta előtt ku­pa­cok­ba ve­rőd­ve bá­mul­tak a já­ró­ke­lők. A te­ra­szon egy cso­mó ven­dég vá­ra­ko­zott sza­bad asz­tal­ra.

A lány elé­ge­det­ten tol­ta fél­re üres tá­nyér­ját. Hát­ra­dőlt a nád­fo­na­tú szé­ken, és meg­szó­lalt.

– Na­gyon kö­szö­nöm a meg­hí­vást. Bár nem il­lett vol­na el­fo­gad­nom, hi­szen alig is­mer­lek.

A fi­a­tal­em­ber ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Az asz­tal­ra kö­nyö­köl­ve a lány ar­cát für­kész­te.

– Ép­pen ele­get tudsz ró­lam – mond­ta.

– Ugyan mit tu­dok a ne­ve­den kí­vül? Csu­pán pár nap­ja is­mer­lek. Az­zal az öt­let­tel akasz­kod­tál a nya­kam­ra, hogy át­ve­szed a meg­ma­radt új­ság­ja­i­mat. Az­tán mi­kor az idő el­rom­lott, az összeset ki­fi­zet­ted és el­vit­ted. Ed­dig azt hit­tem, hogy azért te­szed, mert így akarsz be­fűz­ni. Bár még most is fenn­áll a gya­núm, hogy meg­pró­bá­lod.

– Pél­dá­ul azt is tu­dod ró­lam, hogy si­ke­rült be­fe­jez­nem an­nak ide­jén mind a nyolc osz­tályt.

A lány hát­ra­haj­tot­ta a fe­jét, úgy ne­ve­tett.

– Ta­pasz­tal­tam most, hogy mi­lyen igyek­vő vagy – mond­ta ko­moly­ko­dó han­gon. – Ez a tu­laj­don­sá­god meg­győ­zött, hogy el­vé­gez­ted az ál­ta­lá­nost, pe­dig elő­ző­leg ezt nem hit­tem vol­na. – Vá­ra­ko­zó­an né­zett, a sze­mé­ben hun­cut­ság csil­lo­gott.

A fi­a­tal­em­ber meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a füs­töt las­san ki­fúj­ta. Egy­ál­ta­lán nem mu­tat­ta, hogy bosszan­ta­ná a csip­ke­lő­dés.

– Ez a kő­bá­nyai ba­rá­tod – foly­tat­ta a lány – ala­po­san meg­le­pő­dött, ami­kor en­gem meg­lá­tott.

– Csak egy is­me­rős a sok kö­zül.

– A lé­nyeg, mi­kor meg­lá­tott, majd ha­nyatt esett a meg­le­pe­tés­től. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ve­led kap­cso­lat­ban más nőre van be­prog­ra­moz­va… Mondd, nem vagy te egész vé­let­le­nül nős? Csak úgy vé­let­le­nül per­sze.

A fi­a­tal­em­ber ka­já­nul vi­gyor­gott. Gon­do­san le­ver­te ci­ga­ret­tá­já­nak ha­mu­ját, és a lány sze­mé­be né­zett.

– Ká­de­rozunk, ká­de­roz­ga­tunk? – kér­dez­te.

– Nem sze­re­pelsz a fej­lesz­té­si ter­vem­ben.

– Há­tak­kor?

– Csak úgy kí­ván­csi­ság­ból kér­dez­tem. A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Nem hi­szem, hogy eb­ben az eset­ben pusz­tán a szo­kott női kí­ván­csi­ság­ról len­ne szó – mond­ta.

– Hi­hetsz, amit akarsz, de nem fe­lel­tél a kér­dé­sem­re.

– Vissza­adom a re­mé­nye­det… A lány el­ké­pedt.

– Mi­fé­le re­mé­nye­met adod vissza? – kér­dez­te.

– Nem va­gyok nős.

– Ak­kor mi­ért esett le az álla az is­me­rő­söd­nek?

– Nem azért, mert nős vol­nék és tör­té­ne­te­sen más­sal lát, ha­nem azon cso­dál­ko­zott, hogy nem a ne­kem meg­fe­le­lő mé­re­tek­kel ren­del­ke­ző nő­vel lát. Már mond­tam, nem vagy az ese­tem.

A lány csi­nos arca el­bo­rult. Tes­te meg­fe­szült, ke­zé­vel a szék kar­fá­ját mar­kol­ta, mint­ha fel akar­na pat­tan­ni, hogy kö­szö­nés nél­kül tá­voz­zon. Egy pil­la­nat múl­va azon­ban el­er­nyedt, ar­cá­ról el­tűnt az in­du­lat.

A fi­a­tal­em­ber úgy tett, mint­ha mind­eb­ből sem­mit sem vett vol­na ész­re. Nagy ala­pos­ság­gal el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a ha­mu­tar­tó­ban, és kör­be­hor­doz­ta te­kin­te­tét a cuk­rász­da te­ra­szán. Há­rom idő­sebb nő, akik sza­bad hely­re va­dász­tak, nyom­ban a kö­ze­lük­be hú­zód­tak. Kis­vár­tat­va meg­nyúlt az ar­cuk, mert a fi­a­tal­em­ber újabb ren­de­lés mi­att in­tet­te ma­gá­hoz a fel­szol­gá­ló­nőt.

– Egy hi­deg kó­lát ké­rek – mond­ta, majd a lány­hoz for­dult. – Meg­kí­nál­hat­lak még va­la­mi­vel.

A lány aj­kán dur­cás vo­nás je­lent meg.

– Ha len­ne rö­vid ita­luk – mond­ta.

– Ná­lunk csak ko­nyak van.

– Na­gyon elő­re­lá­tók, hogy csak az van. Ép­pen arra gon­dol­tam. A fel­szol­gá­ló­nő kö­hin­tett.

– Na­pó­le­on – mond­ta.

A lány arca egy csa­pás­ra fel­de­rült.

– Ez az – fe­lel­te öröm­mel. – Imá­dom a po­ca­kos had­fit. Hoz­hat­ja.

A fi­a­tal­em­ber a ba­ju­sza alatt el­mo­so­lyo­dott.

– Úgy ér­zem, most szük­sé­gem van egy ke­vés tan­ko­lás­ra, hogy ma­gam­hoz tér­jek – ma­gya­ráz­ta a lány.

– Mi­ért kell ma­gad­hoz tér­ned?

– Mert olyan hi­he­tet­len, hogy ve­led va­gyok. A leg­ki­sebb por­ci­kám sem kí­ván­ta, és még­is meg­tör­tént. Ma­gam­hoz kell tér­nem, hogy tud­jam, mi­cso­da bak­lö­vést kö­vet­tem el. Egye­dül a po­ca­kos had­fi ne­dű­je, tud meg­vi­gasz­tal­ni. Nem te­he­tek ar­ról, hogy csak ezt tar­ta­nak… Baj, hogy meg­ren­del­tem?

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Mi­ért len­ne baj? – mond­ta. – Em­be­re vá­lo­gat­ja.

– Mit vá­lo­gat? És ki­cso­da? Vagy ezt a ren­de­lés­re ér­ted?

– Em­be­re vá­lo­gat­ja, hogy ki mit ren­del. Száj­íze, ked­ve sze­rint. A lány gya­na­kod­va né­zett. Lát­szott, a vá­lasz nem elé­gí­ti ki.

– Ma­gam is ki­fi­zet­he­tem – mond­ta. A fi­a­tal­em­ber ne­ve­tett.

– Nem a ko­nyak­ról van szó – mond­ta. – Csak ép­pen eszem­be ju­tott a Szi­vi.

– Szi­vi? Ki volt az?

– Egy sző­ke cso­da, meg­fe­le­lő mé­re­tek­kel és el­söp­rő len­dü­let­tel. Úgy szó­lí­tott. Szi­vi. Ti­sza­vi­rág éle­tű ide­ig jár­tunk csak együtt.

A lány aj­kát biggyesz­tet­te.

– Hid­ro­gé­ne­zett fej, más­fél kiló fes­ték­kel – je­gyez­te meg. – Elég so­kat ci­pel­he­tett ma­gán, ha vele jár­tál. El­kép­ze­lem a di­no­sza­u­ru­szos fe­jét.

– Olyan csú­nya azért nem volt.

– Az agyá­ra ér­tem. Ugyan­is en­nek az ős­ko­ri ál­lat­nak a tes­té­hez mér­ten túl­sá­go­san is ki­csiny volt az agy­ve­le­je.

– Az igaz, hogy a gon­dol­ko­dás nem volt erős ol­da­la. A szó­tá­rá­ban mint­egy ezer szó sze­re­pel­he­tett, de azt olyan ki­vá­ló­an tud­ta vál­to­gat­ni, hogy szin­te foly­vást öm­lött be­lő­le. Min­den he­lyen ár­la­pot kért, ame­lyik a leg­drá­gább volt, azt ren­del­te. Utol­já­ra tek­nőc­le­vest ren­delt főtt rák­kal az In­ter­con­ti­nen­tal­ban, és össze­ve­szett a pin­cér­rel, hogy mi­ért össze­tört tyú­kot szol­gált fel.

Meg­ér­ke­zett a fel­szol­gá­ló­nő a kért ita­lok­kal. Mi­kor az asz­tal­ra he­lyez­te a po­ha­ra­kat, együtt­ér­zőn pil­lan­tott a fi­a­tal­em­ber­re.

– Ak­kor, szer­vusz, Szi­vi – emel­te meg po­ha­rát a lány.

– Tes­sék, ezért le­gyen őszin­te az em­ber – le­gyin­tett a fi­a­tal­em­ber. – Már­is meg­kap­ja a ma­gá­ét.

– Nem azért mond­tam, hogy meg­kapd a ma­ga­dét. Csak em­lé­kez­tet­ni akar­ta­lak rá, hogy én is a leg­drá­gáb­bat ren­del­tem, Szi­vi!

Mint­ha elő­re meg­be­szél­ték vol­na, egy csa­pás­ra fel­hagy­tak a csip­ke­lő­dés­sel. Né­hány kö­zöm­bös té­má­ról vál­tot­tak szót. Ké­sőbb a lány ma­gá­ról kez­dett be­szél­ni, mi­köz­ben ap­ró­kat kor­tyolt ita­lá­ból. El­mond­ta egye­te­mi gond­ja­it. Hosszan rész­le­tez­te, hogy mi­ért van szük­sé­ge arra a pénz­re, amit az új­sá­gok el­adá­sá­ból sze­rez. Any­já­val él együtt Zug­ló­ban, Ti­ha­mér ut­cai csa­lá­di házuk­ban. Apja évek­kel ez­előtt sú­lyos be­teg­ség­ben meg­halt. Egy nő­vé­re van, aki férj­hez ment, és Bu­dán la­kik a csa­lád­já­val.

Arra esz­mél­tek, hogy hir­te­len este lett. Ki­gyul­lad­tak a té­ren a lám­pák, a kö­ze­li áru­ház ki­ra­ka­tai va­kí­tó fény­ben pom­páz­tak. Az ut­cán már gyé­rült a for­ga­lom, de a cuk­rász­da te­ra­szán vál­to­zat­la­nul folyt a po­zí­ció­harc az időn­ként meg­üre­se­dett asz­ta­lo­kért.

A lány ki­it­ta ma­ra­dék ko­nyak­ját. Egy da­ra­big el­gon­dol­koz­va for­gat­ta ke­zé­ben az üres po­ha­rat, mint­ha a vissza­ve­rő­dő fény já­té­ká­ban gyö­nyör­köd­ne, az­tán fel­emel­te a te­kin­te­tét. Nagy bar­na sze­me volt.

– Nem ér­tem, mi­ért me­sél­tem annyit ma­gam­ról, de va­la­hogy ki­kí­ván­ko­zott be­lő­lem – mond­ta. – Ró­lad vi­szont vál­to­zat­la­nul sem­mit sem tu­dok.

– A lé­nye­get igen…

– Ej, hagyd már ezt – sza­kí­tot­ta fél­be a lány. – Kü­lön­ben sem pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból kér­dez­tem, hogy nős vagy-e. Hi­szen nem sze­re­pelsz a fej­lesz­té­si ter­vem­ben.

– Az is­me­rő­söm meg­le­pő­dé­sé­ből kö­vet­kez­tet­tél erre. Hiba volt. A lány fe­jét ráz­ta, fel­emelt kéz­zel két uj­ját mu­tat­ta.

– Két tény­ből von­tam le ezt a kö­vet­kez­te­tést. Te­hát nem­csak az is­me­rő­söd meg­hök­ke­né­se kész­te­tett gon­dol­ko­dás­ra.

– Ejha! Ez az­tán ki­kö­szö­rült el­mé­re vall.

– Úgy bi­zony…

– Mi a má­sik tény? Ta­lán a gon­do­san va­salt in­gem?

– Ki­fej­tem, ha nem szólsz köz­be. A fi­a­tal­em­ber ke­zét a szí­vé­re tet­te.

– Ígé­rem, hogy vak­kan­tás nél­kül meg­hall­gat­lak, sőt kom­men­tárt sem fű­zök az el­me­fut­ta­tá­sod­hoz – mond­ta ko­moly­sá­got szín­lel­ve.

A lány mé­lyet bó­lin­tott.

– Köz­tu­dott, hogy a nők ál­ta­lá­ban fél­té­ke­nyebb ter­mé­sze­tű­ek, mint a fér­fi­ak – kezd­te. – Er­ről nem kell kü­lö­nö­sebb fel­vi­lá­go­sí­tás. Egy fe­le­ség­nek szám­ta­lan vélt és va­ló­di oka le­het erre, ha ilyen a ter­mé­sze­te. Nos, az el­múlt na­pok­ban két al­ka­lom­mal is ész­re­vet­tem, hogy egy is­me­ret­len nő ki­tün­tet az ér­dek­lő­dé­sé­vel. Jó meg­fi­gye­lő va­gyok, a moz­za­na­to­kat, vil­la­ná­so­kat mind el­rak­tá­ro­zom ma­gam­ban. Egy ese­mény­hez szám­ta­lan olyan meg­tör­tént je­len­sé­get kap­cso­lok, amely fel­me­rül ben­nem, és ku­ta­tom az oko­za­ti össze­füg­gé­se­ket. A tör­tén­te­ket sor­rend­be sze­dem, a hi­ány­zó fog­hí­ja­kat pe­dig azok­kal az em­lék­ké­pek­kel töl­töm ki, ame­lyek be­le­il­le­nek. En­nek a nő­nek az ér­dek­lő­dé­se irán­tam nem pusz­ta kí­ván­csi­ság volt. Sem va­la­mi­fé­le ab­nor­má­lis von­zó­dás. Ez a nő egy­sze­rű­en fi­gyelt en­gem. Még­pe­dig úgy tet­te, hogy le­he­tő­leg ne ve­gyem ész­re. Előbb nem tö­rőd­tem vele, de iz­gat­ni kez­dett, hogy mi­ért bú­jik elő­lem? Mi­ért akar ész­re­vét­len ma­rad­ni? Ké­sőbb, mi­kor ha­za­fe­lé in­dul­tam, vá­rat­la­nul el­tűnt, az­nap nem lát­tam töb­bé… Teg­nap az­tán is­mét fel­buk­kant a kör­út sar­kán. Hol egy hir­de­tő­osz­lop mö­gül fi­gyelt, hol át­ment az út­test má­sik ol­da­lá­ra, majd egy ka­pu­mé­lye­dés­be hú­zó­dott. Két órán át így tar­tott a móka. Azt hit­tem, le­lép, mi­kor ha­za­in­dul­tam. De nem. Most a nyo­mom­ban ma­radt. Per­sze óva­tos­ko­dott, hogy el­ke­rül­je a fi­gyel­me­met a vil­la­mo­son és a met­rón.

Szép tá­vol­ból egé­szen ha­zá­ig kö­ve­tett. Az ut­cánk sar­kán meg­állt, és ki-ki le­sett, hogy me­lyik ház­ba me­gyek be. Egy fél­óra múl­va a kö­ze­li üz­let­be men­tem be­vá­sá­rol­ni, de már nem lát­tam a sar­kon.

A fi­a­tal­em­ber ha­nyag test­tar­tás­sal ült, de ar­cán fe­szült fi­gye­lem tük­rö­ző­dött.

A lány mé­lyet só­haj­tott, és foly­tat­ta be­szá­mo­ló­ját.

– Ve­gyük sor­rend­ben a dol­go­kat… Ez a nő úgy vi­sel­ke­dett, mint ál­ta­lá­ban a fél­té­keny fe­le­sé­gek. Tud­ni akart ró­lam min­dent, ezért fi­gyelt és kö­ve­tett… Egy má­sik tény. ez a nő ak­kor buk­kant fel az éle­tem­ben, mi­után a nya­kam­ra akasz­kod­tál. Elő­re­bo­csá­tom, hogy sen­kim sincs, aki­nek ezt kö­szön­het­ném. Sem ud­var­lóm, sem sze­re­tőm. A ta­nu­lás­sal tö­rő­döm, el­vét­ve egye­te­mi fi­ú­tár­sa­im­mal te­re­fe­ré­lek tár­sa­ság­ban. Mind­eh­hez most tedd hoz­zá is­me­rő­söd el­ké­pedt ar­cát. A he­lyem­ben nem arra gon­dol­nál, hogy ez a fic­kó nős? A fe­le­sé­ge meg­tud­ta, hogy át­ve­szi tő­lem az új­sá­go­kat, ke­rül­get te­hát, és eb­ből kom­bi­nált.

A lány sza­va­it hosszú csend kö­vet­te.

A fi­a­tal­em­ber ne­héz­kes moz­du­la­tok­kal ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a csi­nos ar­cot néz­te. Te­kin­te­té­nek nem volt éle, mint­ha gon­do­la­tai na­gyon a tá­vol­ban ka­lan­doz­tak vol­na.

– Hát ez van, Szi­vi – mond­ta ké­sőbb a lány. Hang­já­ban nem volt gúny, in­kább kö­zöm­bös­ség. El­ren­dez­te hosszú ha­ját, és órá­já­ra ve­tett egy pil­lan­tást. – Most ve­gyek a nya­kam­ba két ilyen átok­ver­te ter­het? Egy olyan fér­fit, aki kü­lö­nö­seb­ben nem ér­de­kel, és egy fél­té­keny tig­rist, aki alig vár­ja, hogy ki­ka­par­ja a sze­mem?…

A fi­a­tal­em­ber el­kap­ta te­kin­te­tét a lány­ról. Né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját, az­tán ked­vet­le­nül el­nyom­ta a ha­mu­tar­tó­ban. Arca in­kább töp­ren­gő volt, mint meg­le­pett. Kis­vár­tat­va meg­szó­lalt.

– Meg­ígér­tem, hogy nem fű­zök a sza­va­id­hoz kom­men­tárt, és nem ma­gya­ráz­ko­dom.

– Di­de­rot…

– Mond­juk. De azért kér­dést fel­te­he­tek…

– Nyu­god­tan.

– Az a nő hat­van év kö­rü­li volt, rosszul öl­tö­zött és…

– Nem – csat­tant fel a lány.

– Ak­kor egy ma­gas, szi­kár nő. Sző­ke, fes­tett hajú, kö­zel az öt­ven­hez.

A lány össze­csap­ta a ke­zét, sze­me ki­ke­re­ke­dett.

– Úr­is­ten – mond­ta.

A fi­a­tal­em­ber fel­vil­la­nyo­zó­dott.

– Te­hát ez volt – mond­ta.

– Nem – vág­ta rá a lány. – Nem ez volt… Csak azon ször­nyül­köd­tem, hogy mi­lyen ba­nyá­id van­nak. Hon­nan tud­tad össze­szed­ni őket?

A fi­a­tal­em­ber ar­cá­ra fura mo­soly ült ki.

– Te­hát egyik sem – ál­la­pí­tot­ta meg.

– Nem – szö­gez­te le a lány ha­tá­ro­zot­tan. – Ez a nő pon­tos meg­fe­le­lő­je volt az ese­ted­nek. Hú­szas éve­i­nek jó­val túl a de­re­kán. Bar­na, gön­dör haj. Az­zal a fel­tű­nő­en túl­zott ido­mok­kal ren­del­ke­zett, ame­lye­ket ked­velsz. Dús keb­lek, fel­fe­lé nyo­mo­rít­va a mell­tar­tó­val, és masszív comb. Úgy tűnt, mint­ha a lá­bai kis­sé rosszul len­né­nek be­akaszt­va, de le­het, hogy té­ve­dek. A gon­dol­ko­dás en­nek sem le­he­tett az erős ol­da­la, mert oly­kor tá­tott száj­jal bá­mult.

– Mi­lyen ru­há­ban volt?

A lány har­sá­nyan fel­ka­ca­gott. A kö­ze­lük­ben töb­ben fe­lé­jük for­dul­tak.

– Mi­ért ér­de­kes a ruha? – kér­dez­te, hang­ját fé­kez­ve.

– Sze­ret­ném tud­ni ezt is.

– Hát ez el­ké­pesz­tő… A ru­há­ja ér­de­kel. Biz­to­san csak ami­att aka­rod majd fe­le­lős­ség­re von­ni. Mi­ért ép­pen a sze­xis sze­re­lé­sé­ben pom­pá­zott. A les­ke­lő­dé­sét már meg­szok­tad, de a leg­jobb ru­há­it nem. De ha ennyi­re emészt a kí­ván­csi­ság, hát el­mon­dom. Nos, a hölgy, ha egy­ál­ta­lán le­het en­nek ne­vez­ni, di­va­tos, élénk­zöld szok­nyát vi­selt. De­rék­ban szűk, elöl ra­kott, egyik ol­da­la ve­sé­ig fel­ha­sít­va. Va­la­mi­vel hal­vá­nyabb szí­nű uj­jas gar­bót, a szok­nyá­val meg­egye­ző mel­lénnyel. Ezen­kí­vül a sze­me szú­rós volt, ér­dek­lő­dé­se ha­tá­ro­zott, amo­lyan várj csak, te kur­va rik­kancs, majd meg­tu­dod…

– Azt hi­szem, ennyi elég – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber. – Szó­ba sem jö­het ná­lam, még ha az ese­tem­nek tű­nik is.

– Ma­gya­ráz­kodsz?

– Ez csak tény­köz­lés. Ilyen sze­re­lé­sek­kel nem tu­dok sen­kit sem el­lát­ni. Egy­sze­rű­en nem te­lik a kü­lön­le­ges di­va­to­zás­ra. Sen­ki­vel szem­ben sem en­ged­het­ném meg ma­gam­nak. Még ak­kor sem, ha tör­té­ne­te­sen Bo De­rek len­ne a fe­le­sé­gem.

A lány el­ké­pedt.

– Olyan jó nő­nek tar­tod ezt a film­szí­nész­nőt? – kér­dez­te.

– Ta­lán nem az?

– Cso­dál­ko­zom, mert nincs raj­ta sem­mi, ami az ese­ted len­ne. Va­ló­ban na­gyon jó ala­kú nő. – Di­va­tos öl­töz­kö­dést neki sem tud­nék ga­ran­tál­ni. A lány sze­mé­ben ér­dek­lő­dés csil­lant.

– Áruld el, mi a fog­lal­ko­zá­sod? – kér­dez­te. – Egy­ál­ta­lán mi­ből élsz, hol dol­go­zol?

A fi­a­tal­em­ber le­gyin­tett.

– Ne várj cso­dá­la­tos dol­go­kat – mond­ta. – Egy­sze­rű gép­ko­csi­ve­ze­tő va­gyok, ez a szak­mám. Igaz, nem vit­tem sok­ra, van egy mo­to­rom, ennyi az egész. Ment­sé­gem­re szol­gál­jon, nem is akar­tam soha más len­ni. El­ér­tem, amit akar­tam, és elé­ge­dett­nek ér­zem ma­gam. Jól­le­het, akik, úgy­mond, több­re vit­ték, azok sze­mé­ben ez fur­csa. Már­mint a szem­lé­le­tem. A he­lyem­ben más ta­lán azt mon­da­ná, hogy mér­nök vagy jo­gász. Adná a na­gyot. Ha meg ki­de­rül­ne ké­sőbb, hogy csu­pán gép­ko­csi­ve­ze­tő, ak­kor men­te­ge­tőz­ne. Hi­vat­koz­na ne­héz csa­lá­di kö­rül­mé­nye­i­re, ame­lyek meg­aka­dá­lyoz­ták a to­vább­ta­nu­lá­sát, em­lí­te­ne ré­sze­ges szü­lő­ket és egy cso­mó más egyéb dol­got. Rá­adá­sul bi­zony­gat­ná, hogy még most sem adta fel a re­ményt. Bu­zog ben­ne az el­ha­tá­ro­zás, az erő, hogy fel­jebb vi­gye. Elé­ge­det­len­ked­ne je­len­le­gi sor­sá­val, és han­goz­tat­ná, mennyi­vel több­re ké­pes… Én nem mon­dok ilye­ne­ket. Amit akar­tam, el­ér­tem, és na­gyon is elé­ge­dett va­gyok. Sem­mi­fé­le más am­bí­ci­óm nincs.

Hall­gat­tak. Kis­vár­tat­va a lány ke­se­rű han­gon meg­szó­lalt.

– Ez az én for­mám.

– Hogy ért­sem ezt?

– Úgy, hogy pont egy ilyen alak­kal kel­lett össze­fut­nom, mint te vagy.

– Cso­dál­ko­zol az őszin­te­sé­ge­men?

A lány előbb az égre né­zett, az­tán te­he­tet­le­nül kör­be­for­gat­ta a fe­jét. Te­kin­te­te olyan volt, mint cir­kusz­ban a né­ző­nek a si­ke­rült bű­vész­mu­tat­vány után.

– Úr­is­ten – mond­ta. Olyan két­ség­be­eset­ten te­met­te ar­cát a ke­zé­be, mint­ha üre­sen ma­radt la­ká­sá­ban nyit­va fe­lej­tet­te vol­na a víz­csa­pot. – Mi­óta az esze­met tu­dom, szé­les ív­ben el­ke­rül­tem a hoz­zád ha­son­ló cso­dá­la­tos fér­fi­a­kat, és most tes­sék… Ki­fog­tam a leg­ve­sze­del­me­sebb faj­tát, aki mes­te­re a szem­fény­vesz­tés­nek, ké­pes el­hi­tet­ni, hogy maga a föld­re szállt tö­ké­le­tes­ség. Hát kel­lett ez ne­kem? Mi­ért ér­dem­lem ezt?

A fi­a­tal­em­ber ar­cán egy izom sem rán­dult, ko­moly volt, és ke­zét el­há­rí­tó­an emel­te maga elé.

– Edit kér­lek, sem­mi szük­ség, hogy há­lál­kodj – mond­ta. A lány el­kap­ta ke­zét az ar­cá­tól.

– Há­lál­kod­jak? – ta­gol­ta a sza­va­kat.

– Ezt nem aka­rom hal­la­ni. Ilyet nem kí­vá­nok tő­led.

– Hogy iga­zá­ban mit kí­ván­nál tő­lem, azt na­gyon is tu­dom – csat­tant fel a lány. – Jobb, ha ezt a mai dél­utánt egy meg­té­vedt pil­la­na­tom­nak köny­ve­led el. Meg­cso­dál­tam egy nagy il­lu­zi­o­nis­tát, aki érti a mes­ter­sé­gét. De a va­rázs­nak most már vége, a füg­göny le­gör­dült.

A fi­a­tal­em­ber in­tett a fel­szol­gá­ló­nő­nek, és ren­dez­te a szám­lát.

Mi­után az tá­vo­zott, vá­ra­ko­zó­an né­zett. A lány el­nyúj­tó­zott az öb­lös szék­ben, és nem moc­cant.

– Hol vagy most ál­lás­ban, hogy rá­érsz min­den dél­után? – kér­dez­te.

– Mos­ta­ná­ban sza­bad va­gyok.

– Te­hát ép­pen úton vagy a volt mun­ka­he­lyed és a kö­vet­ke­ző kö­zött.

– Nyer­tél…

A lány sze­de­lőz­köd­ni kez­dett.

– Azt már nem is kér­de­zem, hogy je­len­leg mi­ből élsz – mond­ta. – Sem azt, hogy mik a ter­ve­id.

– Kösz a ta­pin­ta­tot.

– Is­mét egy nagy bű­vész­mu­tat­vány­nak len­nék a ta­nú­ja, de mára ele­gem volt az elő­adá­sok­ból. Tudd meg, hogy egyet­len sza­va­dat sem hi­szem…

– Azt az egyet azért el­hi­szed, hogy nem vagy az ese­tem – ve­tet­te köz­be a fi­a­tal­em­ber.

– Ge­bedj meg…

Egy­szer­re áll­tak fel az asz­tal­tól. Át­vág­tak a té­ren a par­ko­ló­ban álló mo­tor­ke­rék­pár­hoz. A fi­a­tal­em­ber azt mond­ta, ha­za­vi­szi. A lány a fe­jét ráz­ta, és em­lé­kez­tet­te, hogy dol­ga van még a Bel­vá­ros­ban.

– Edit ne ma­kacs­kodj. Sem­mi dol­god a Bel­vá­ros­ban. Azért ta­lál­tad ki, hogy ide a kö­zel­be jöj­jünk, mert itt a met­ró, és per­cek alatt kint le­hetsz Zug­ló­ban.

– Tud­tam, hogy ve­sze­del­mes faj­ta vagy.

– Vedd fel a si­sa­kot, és ha­za­re­pít­lek.

A lány mu­ta­tó­uj­ját a fi­a­tal­em­ber­nek sze­gez­te.

– Én is át­lá­tok raj­tad – mond­ta ma­ga­biz­to­san. – Tud­ni aka­rod pon­to­san, hogy hol la­kom.

– Ör­dö­göd van. Va­ló­ban tud­ni aka­rom, hogy még vé­let­le­nül se ke­ve­red­jek arra.

A lány fel­csa­tol­ta a bu­kó­si­sa­kot.

– Puk­kadj meg – mond­ta, és el­fog­lal­ta he­lyét a mo­to­ron.

A fi­a­tal­em­ber óva­to­san ve­ze­tett, bár nem volt nagy for­ga­lom. A le­ve­gő hű­vös volt. A lány szo­ro­san si­mult hoz­zá, és ez jól­eső­en meg­bi­zser­get­te. Ha­mar ki­ér­tek Zug­ló­ba. Szán­dé­ko­san kis­sé tá­vo­labb fé­ke­zett le a Ti­ha­mér ut­cá­tól. Meg­kö­szön­te a lány­nak, hogy el­fo­gad­ta dél­utá­ni meg­hí­vá­sát, az­tán már­is in­dult. Si­e­tett, mert va­la­mi­nek még utá­na akart jár­ni, mi­előtt a Ker­tész ut­cá­ba ment vol­na. Út­köz­ben ju­tott eszé­be, hogy a lánnyal nem be­szél­te meg a leg­kö­ze­leb­bi ta­lál­ko­zá­suk nap­ját. Tud­ta vi­szont, hol ta­lál­hat­ja meg.

Már ki­lenc óra volt, mi­kor a Ha­jós ut­cá­ba ért. A Nagy­me­ző utca tor­ko­la­tá­nál le­ál­lí­tot­ta mo­tor­ját, és gya­log in­dult to­vább. A jel­zett szá­mú ház ko­pott, há­rom­eme­le­tes, régi épü­let volt. Ka­pu­ján egy te­her­au­tó is be­fért vol­na. A be­já­rat két ol­da­lát göm­bö­lyű ke­rék­ve­tő kő sze­gé­lyez­te. Egy­ko­ron fo­ga­tok, sze­ke­rek haj­tot­tak be a ház ud­va­rá­ra. Bent olyan sö­tét fo­gad­ta, hogy kis hí­ján fel­bu­kott az ud­var egye­net­len koc­ka­kö­ve­in. Az ud­var­ra nyí­ló la­ká­sok ab­la­ka­it és üve­ge­zett aj­tó­it ki­vé­tel nél­kül vas­tag füg­gö­nyök bo­rí­tot­ták, véd­ve a la­kó­kat a kí­ván­csis­ko­dó sze­mek­től. Csu­pán a ré­se­ken szű­rő­dött ki vil­lany­fény.

Át­bo­tor­kált az ud­va­ron, majd egy bolt­íves épü­let­szárny alatt át­jut­va, a hát­só ud­var­ra ért. Leg­vé­gén, a mel­lék­lép­cső­ház mel­let­ti la­kás ab­la­ka a sö­tét­be ve­szett. Sem­mi nem adta ta­nú­je­lét, hogy va­la­ki ott­hon len­ne. Az aj­tó­hoz ment, és meg­nyom­ta a csen­gőt. Oda­bent sem­mi nesz nem hal­lat­szott. Egy da­ra­big még a gom­bon tar­tot­ta az uj­ját, hát­ha meg­szó­lal a csen­gő, az­tán fel­ha­gyott a kí­sér­let­tel.

El­ha­tá­roz­ta, va­la­me­lyik szom­széd­nál ér­dek­lő­dik. Oka volt, hogy a ház­fel­ügye­lőt ne ke­res­se meg. Ép­pen moz­dult vol­na, mi­kor a háta mö­gött a lép­cső­ház­ból óva­tos ne­sze­zést hal­lott. Tud­ta, hogy va­la­ki moc­ca­nat­la­nul áll a sö­tét­ben, alig egy kar­tá­vol­ság­ra tőle, és őt lesi.

Úgy tett, mint­ha sem­mit sem vett vol­na ész­re. Las­san meg­for­dult, és el­lé­pett az aj­tó­tól. A sze­me sar­ká­ból lát­ta, hogy egy so­vány alak la­pul ott.

Amaz vá­rat­la­nul meg­szó­lalt.

– Kit ke­res?

Hang­ja vé­kony volt és mu­tált, akár a tor­kon ra­ga­dott em­be­ré. Meg­for­dult, és a sö­té­tet für­kész­te.

Egy ka­masz­fiú lé­pett elő. So­vány, be­esett arca volt, nem le­he­tett több ti­zen­öt éves­nél.

– Kit ke­res? – is­mé­tel­te meg.

– Te ki vagy? Amaz meg­hök­kent.

– Mi köze hoz­zá? – mond­ta. Hang­ja nem volt hi­val­ko­dó, in­kább csen­des.

– Ugyan­ezt kér­dez­het­ném tő­led.

– Én itt la­kom, de maga ide­gen.

A fi­a­tal­em­ber a la­kás­aj­tó­ra mu­ta­tott.

Tu­dod, ki la­kik itt? – kér­dez­te. A fiú bó­lin­tott.

– Na hát, őt ke­re­sem, ha már ennyi­re kí­ván­csi vagy – foly­tat­ta. – Ta­lán a ház­fel­ügye­lő fia vagy, hogy meg­szok­tad az okos­ko­dást?

– Nem ér­de­kes, hogy ki va­gyok, mi va­gyok… Azt mond­ja meg, mit ke­res itt?

– A gu­mi­ar­cút ke­re­sem. Az öre­get.

– Gu­mi­ar­cú?… Ezt még nem hal­lot­tam.

– De az öre­get is­me­red?

– Őt igen.

– Bal­kó Bá­lint… Vele aka­rok be­szél­ni.

A fiú kö­ze­lebb jött. Vé­kony kar­ja eset­le­nül ló­gott. Nagy, el­ál­ló füle volt. Te­kin­te­té­ben gya­nak­vó kí­ván­csi­ság égett.

– Mi­ért hív­ja gu­mi­ar­cú­nak? – kér­dez­te.

– Így csú­fol­ta min­den­ki… Il­let­ve csú­fol­tam. Vic­ces ked­vé­ben min­den­fé­le fin­tort tu­dott az ar­cá­val csi­nál­ni, még a szu­szo­gó­ját is úgy moz­gat­ta, akár az ele­fánt az or­má­nyát.

A fiú ar­cán röp­ke mo­soly fu­tott át.

– Sze­re­tett mó­káz­ni – mond­ta. Hir­te­len ko­mor lett. – Mit akar tőle?

– Kopj le ró­lam, öcs­kös. Amaz a lá­bá­val top­pan­tott.

– Tud­ni aka­rom, mi­ért jött – mond­ta ma­ka­csul.

– Nem kö­töm az or­rod­ra. Egye­dül rám tar­to­zik, mi­ért jöt­tem az öreg­hez. Azt már lá­tom, hogy hi­á­ba kos­lat­tam ide, mert nincs itt­hon. Majd a ház­fel­ügye­lő meg­mond­ja, mi­kor kap­ha­tom ide­ha­za. Te meg menj szé­pen a kég­lid­be, edd meg ren­de­sen a pap­ri­kás krump­li­dat, és bújj gyor­san az ágy­ba, mert már ré­gen vége a té­vé­ben az esti me­sé­nek.

In­dult vol­na, de a fiú hang­ja meg­ál­lí­tot­ta.

– Ne men­jen a ház­fel­ügye­lő­höz – mond­ta.

– Ki más­nál ér­dek­lőd­jem, ha nem nála? A fiú sut­to­gó­ra fog­ta a hang­ját.

– Azon­nal ér­te­sí­ti a rend­őr­sé­get – mond­ta. – Nem érne az utca vé­gé­re sem, már­is ma­gá­ra ra­gad­na két fa­ka­bát.

A fi­a­tal­em­ber meg­le­pe­tést mu­ta­tott.

– Ugyan, mi­ért ten­né? – kér­dez­te. – Mert az után ér­dek­lő­döm, hogy va­jon mi­kor ta­lál­ha­tom itt­hon az egyik la­kó­ját? Mondd, öcs­kös, nem it­tál ma este túl so­kat?

– A mi­nap Bal­kót meg­öl­ték a kör­úton egy kapu alatt – kö­zöl­te tö­mö­ren a fiú.

– Mi­cso­da?

– Meg­öl­ték… Rab­ló­tá­ma­dás volt. Itt is jár­tak a fa­ka­bá­tok, be­szél­tek min­den­ki­vel, szi­ma­tol­tak. Ke­re­sik a gyil­kost. Ezért az­tán a ház­fel­ügye­lő lead min­den dró­tot. Te­le­fo­non be­szól, azok meg rög­tön itt van­nak.

A fi­a­tal­em­ber a föl­det néz­te. Kis­vár­tat­va fel­emel­te te­kin­te­tét.

– Hát ez tör­tént az öreg ha­ver­ral – mond­ta csen­de­sen.

– Ha­ve­rok vol­tak?

A fi­a­tal­em­ber fel­emel­te két ke­zét, uj­ja­it szo­ro­san össze­fon­ta.

– Mi ket­ten ilye­nek vol­tunk – mond­ta.

– Soha nem lát­tam együtt ma­gu­kat. Ho­gyan le­het­tek ak­kor ha­ve­rok?

– A für­dő­he­lyen éve­kig együtt vol­tunk.

– Für­dő­he­lyen?

A fi­a­tal­em­ber el­vi­gyo­ro­dott. – Úgy van – mond­ta.

– Maga hü­lyít en­gem – ál­la­pí­tot­ta meg a fiú. – Az öreg nem volt sem­mi­fé­le für­dő­he­lyen. Ha akart, sem le­he­tett vol­na, mert le volt csuk­va. Bör­tön­ben ült.

– Hát ez az, te idi­ó­ta… Évek­kel ez­előtt ala­po­san be­fü­röd­tem, és egy ka­bin­ba ke­rül­tem az öreg­gel – ma­gya­ráz­ta a fi­a­tal­em­ber. – A vé­del­me alá vett, mert jóba volt a ka­bi­nos­sal… Így hív­tuk a fegy­őrt.

– Mi­ért nem ez­zel kezd­te?

A fi­a­tal­em­ber se­ré­nyen meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Öcs­kös, hü­lye vagy! – mond­ta tö­mö­ren. – Azt hi­szed, azért ül­tem annyit, hogy ne tud­jak vi­gyáz­ni a po­fám­ra? Csak a hü­lye hú­zat­ja a ci­gánnyal, hogy. „Most jöt­tem én Vác­ról, ké­rem…”

– Így már ér­tem.

– Na­gyon ne­he­zen kap­csolsz. Új cross­bart kel­le­ne a fe­jed­be ül­tet­ni. Saj­ná­lom az öre­get. Pe­dig azért jöt­tem, hogy a do­há­nyát vissza­ad­jam.

A fiú fel­élén­kült.

– Mi­lyen do­hányt? – kér­dez­te.

– Tar­toz­tam neki a sit­ten egy le­pe­dő­vel.

– Le­pe­dő­vel? – tá­tot­ta a szá­ját amaz.

– Egy ez­res­sel, ha így job­ban tet­szik. A gu­mi­ar­cú adott do­hányt, hogy spej­zol­has­sak ma­gam­nak. Meg­ígér­tem, amint sza­ba­du­lok, rög­tön meg­adom. Most meg­ma­radt a do­há­nyom. Szí­vem­ből mon­dom, nem örü­lök neki.

Fent az eme­le­ten fény vá­gott ki az ud­va­ri fo­lyo­só­ra, és fel­csat­tant egy nő hang­ja.

– Laci! Hol a franc­ba vagy?

A fiú fél­re­bil­lent fej­jel állt, mint akit nya­kon ütöt­tek. A nő is­mét ki­ál­tott egyet, majd hát­ra­szólt va­la­ki­nek a la­kás­ba.

– Ez a ro­hadt stri­ci már megint el­csa­var­gott. Ajtó csa­pó­dott, a fény el­tűnt. Csend lett.

– Az anyám – je­gyez­te meg a fiú.

– Na, én me­gyek – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. Moz­dult vol­na, de amaz meg­ra­gad­ta a kar­ját. Gör­csös szo­rí­tá­sa volt, akár a ful­dok­ló­nak.

– Ne­künk be­szél­nünk kell egy­más­sal – ha­dar­ta a fiú. – Maga a ha­ver­ja volt.

– Mit te­he­tek már? Meg­halt. Vége a ha­ver­ság­nak.

– Nem le­het vége…

Meg­in­dult a kül­ső ud­var felé, de a fiú lé­pést tar­tott vele.

– Mon­dom, hogy be­szél­nünk kell – is­mé­tel­te ko­no­kul.

– Nem tu­dom, mit be­szél­het­nénk mi ket­ten egy le­zárt do­log­ról? A fi­ú­ból két­ség­be­eset­ten öm­lött a szó.

– Ha őszin­te ha­ver­ja volt az öreg­nek, ak­kor nem le­het kö­zöm­bös a ha­lá­la. So­kat te­het­ne, hogy a gyil­kos el­nyer­je mél­tó bün­te­té­sét.

A kapu alatt meg­tor­pan­tak.

– Fi­gyelj rám, öcs­kös – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. – Én sem­mit sem te­he­tek. Ez a fa­ka­bá­tok­ra tar­to­zik. Ha va­la­ki ki­de­rít­he­ti a gyil­kost, csak­is ők le­het­nek. Mi a fe­nét te­het­nék én?

– Le­szá­mol­hat­na vele.

– Csap­jak fel fa­ka­bát­nak?

– Azt nem mond­tam.

– Hát ak­kor?

A fiú ök­lé­vel a le­ve­gő­be súj­tott, so­vány ar­cát el­tor­zí­tot­ta az in­du­lat.

– A ha­ver­ja gyil­ko­sá­ról van szó – szi­szeg­te. – Kap­ja el és fi­zes­sen neki.

A fi­a­tal­em­ber a fe­jét csó­vál­ta.

– Te meg­hib­ban­tál, öcs­kös – mond­ta.

– Azt aka­rom, hogy a gyil­kos meg­ér­de­melt árat fi­zes­sen, ami­ért így el­bánt az öreg­gel.

– Tudsz va­la­mit?

A fiú arca el­tö­kélt szán­dé­kot árult el.

– Se­gí­tek – mond­ta.

– Kint va­gyok vele a víz­ből. Mit érek a se­gít­sé­ged­del?

– Azt, hogy meg­ta­lál­ja.

– A leg­job­ban ten­néd, ha szól­nál a fa­ka­bá­tok­nak. Eset­leg a ház­fel­ügye­lő­nek, így az utat is meg­spó­rol­nád. Azok ér­tik a dol­gu­kat. Ve­lük be­szélj.

A fiú. va­dul meg­ráz­ta a fe­jét.

– Azt már nem – mond­ta. – A fa­ka­bá­tok­nak egy szót se. In­kább sa­ját ma­gam cse­lek­szem. Csak at­tól fé­lek, hogy nem fo­gok tud­ni el­bán­ni vele. Maga vi­szont szét­ap­rít­hat­ná.

A fi­a­tal­em­ber újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Ezek sze­rint, te tu­dod, ki vág­ta haza az öre­get? – kér­dez­te.

– Igen, tu­dom. De meg kell ke­res­nem. Ez nem lesz ne­héz. Pár nap alatt rá­buk­ka­nok.

– És az­u­tán mit akarsz ten­ni?

– Fo­gat fo­gért… Ezért ha­gyom ki a fa­ka­bá­to­kat a bu­li­ból.

A fi­a­tal­em­ber me­rő­en néz­te a fiút. An­nak arca el­tö­kélt volt. Min­den rez­ze­né­se, moz­du­la­ta el­árul­ta bel­se­jé­ben dúló fe­szült­sé­get.

– Most már tu­dom, mit akarsz tő­lem – mond­ta csen­de­sen. -. Azt aka­rod, hogy ha­za­vág­jam az ür­gét, ami­ért ezt tet­te a gu­mi­ar­cú­val…

– A ha­ver­já­val – egé­szí­tet­te ki a fiú.

El­gon­dol­koz­va bá­mul­ta a ka­maszt, mi­köz­ben ap­ró­kat szí­vott ci­ga­ret­tá­já­ból. Afe­lől nem volt két­sé­ge, hogy amaz iga­zat be­szél, és szán­dé­ka ko­moly.

– És te fel­haj­ta­nád ne­kem? – kér­dez­te. – Pon­tos név, cím, meg a töb­bi…

– Ab­ban biz­tos le­het. Ha vál­lal­ja, min­dent meg­be­szél­he­tünk. Kész ter­vem van min­den­re.

– Mi­kor érsz rá? – kér­dez­te a fi­a­tal­em­ber, és vi­gyá­zott, hogy hang­ja kö­zöm­bö­sen cseng­jen.

– Ne­kem mind­egy, hol­nap dél­utá­nos va­gyok az üz­let­ben, ahol dol­go­zom.

– Reg­gel ki­lenc. Jó lesz? A fiú se­be­sen bó­lo­ga­tott.

– Na­gyon jó – mond­ta. – Ugye el­vál­lal­ja a dol­got?

– Csak las­san a test­tel.

– Vál­lal­nia kell…

– Majd min­dent szé­pen meg­be­szé­lünk. Az­tán még gon­dol­ko­zom. El­vég­re nem hol­mi be­vá­sár­lás­ról van szó, ha­nem na­gyon ko­moly do­log­ról.

– Így igaz… Hol vár­jam?

– A leg­jobb lesz va­la­hol a kö­zel­ben… Mond­juk a Jó­kai té­ren. Va­la­me­lyik pa­don el­tár­sal­gunk. Ott nem hall­gat­hat ki sen­ki min­ket. Egy presszó­ban bár­ki le­te­le­ped­het a kö­ze­lünk­be.

A fiú arca cso­dá­la­tot tük­rö­zött.

– Lát­szik, hogy maga pro­fi. Idő­ben ott le­szek – ígér­te.

Ki­lép­tek a ka­pu­alj sö­tét­jé­ből. Az ut­cai lám­pa fé­nye meg­vi­lá­gí­tot­ta őket. A fiú la­pos pil­lan­tást ve­tett kör­be, sze­me ki­ke­re­ke­dett. Hir­te­len ol­dalt lé­pett a tes­te meg­me­re­ve­dett.

– Ma­gát is­me­rem-da­dog­ta döb­ben­ten.

– En­gem?

– Úgy van, is­me­rem.

A fi­a­tal­em­ber el­pöc­köl­te a kör­mé­re égett ci­ga­ret­tát.

– Va­la­ki­vel össze­té­vesz­tesz – mond­ta.

– Le­he­tet­len. Nem va­gyok vak – vág­ta rá, és für­ké­sző­en né­zett.

– Hi­szen soha nem lát­ta­lak még.

– De én igen…

– Hol? Ta­lán együtt vol­tunk a fer­tőt­le­ní­tő­ben?

– Fűzi az új­ság­árus csajt az Ok­to­go­non.

– Ezt meg hon­nan tu­dod?

– Lát­tam már, hogy a csaj­jal vi­hán­colt – ha­dar­ta egy szusz­ra a fiú. Vé­kony aj­kát össze­szo­rí­tot­ta, te­kin­te­te gya­nak­vó lett. – Ezek sze­rint maga tud­ta, mi az ábra, és még­is meg­ját­szot­ta előt­tem a hü­lyét.

Gyors moz­du­lat­tal el­kap­ta a pu­ló­vert a fiú mel­lén, egyet csa­vart raj­ta, és kö­zel rán­tot­ta ma­gá­hoz. Sze­mé vil­lá­mo­kat szórt.

– Ilyet még egy­szer ne mondj, öcs­kös – szűr­te fo­gai kö­zött a sza­va­kat. – Meg­bá­nod, ha sér­te­getsz. – El­eresz­tet­te a pu­ló­vert, és hagy­ta, hogy a fiú ma­gá­hoz tér­jen ijedt­sé­gé­ből.

– Nem va­gyok hü­lye – foly­tat­ta ke­mény te­kin­tet­tel. – Nem tu­dom mi az ábra. Egyet tu­dok. A csajt már na­pok óta fű­zöm. Ta­lán ne­ked is tet­szik?… Ha igen, kopj le róla, de mi­nél előbb, és tartsd a szád. Ne­hogy el­po­fázd neki, hogy le­nyom­tam né­hány má­zsát, mert ki­nyúj­tóz­tat­lak. A csaj nem tud sem­mit ró­lam. Ha va­la­ha meg­tud va­la­mit, jobb, ha le­futsz a tér­kép­ről.

– A csaj nem du­mált ma­gá­nak? – kér­dez­te a fiú.

– Mit kel­lett vol­na du­mál­nia?

– Hát a bal­hét… Hogy az öre­get ha­za­vág­ták. A fi­a­tal­em­ber el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Mit tud er­ről a csaj? – kér­dez­te. – Ta­lán el­po­fáz­tad neki? A fiú ar­cán meg­könnyeb­bü­lés lát­szott.

– Nem er­ről van szó – le­gyin­tett.– Az ábra az, hogy az új­ság­árus csaj fe­dez­te fel a bal­hét a kapu alatt.

– Ez új ne­kem.

– Pe­dig így van… ö ta­lál­ta meg az öre­get. A fi­a­tal­em­ber a fe­jét ráz­ta.

– Még nem ju­tot­tam vele odá­ig, hogy min­den­fé­lé­ről be­szél­ges­sünk – ma­gya­ráz­ta. – Jó csaj, ki­kezd­tem vele, hát­ha kö­tél­nek áll. Be­szél­get­tünk er­ről-ar­ról, de nem em­lí­tett sem­mi ilyes­mit.

– Jó, ha ezt is tud­ja vele kap­cso­lat­ban.

– Ta­lán va­la­mi köze van a do­log­hoz?

– Konk­ré­tan nem mond­ha­tom, hogy köze van.

– Ak­kor mi­ért szív­tad fel ilyen hir­te­len a vi­zet? He? Ki vele! A fiú le­gyin­tett.

– Nem ér­de­kes – mond­ta.

– De ne­kem ér­de­kes – csat­tant fel a fi­a­tal­em­ber –, ha már ben­ne va­gyok a bu­li­ban.

– Okom volt rá, hogy néha az Ok­to­go­non te­ke­reg­jek. A csajt lá­tás­ból is­me­rem. Tu­dom, hogy ő fe­dez­te fél az ese­tet. Ennyi az egész.

– Biz­tos, hogy csak ennyi?

– Lé­nye­gé­ben igen… Majd hol­nap min­dent meg­be­szé­lünk. A fi­a­tal­em­ber fe­nye­ge­tő­en emel­te uj­ját a ma­gas­ba.

– Még egy­szer ne for­dul­jon elő ilyen – mond­ta. – Nincs sem­mi di­li­zés. Ért­jük egy­mást?

– Igen.

Meg­for­dult, és nyúj­tott lép­tek­kel meg­in­dult a sö­tét ut­cán a leg­kö­ze­leb­bi sa­rok­hoz, ahol a mo­tor­ját hagy­ta. Si­e­tett, mert pon­tos akart len­ni a Ker­tész ut­cai ga­rázs­ban meg­be­szélt idő­re. Óva­ko­dott, hogy még vé­let­le­nül se te­kint­sen hát­ra. Tud­ta, a so­vány ka­masz ott áll a ház előtt, és ad­dig néz utá­na, míg el nem tű­nik.