12.

Kraus ép­pen a mos­dó­ból lé­pett ki, ami­kor be­le­üt­kö­zött Freddy­be. A sváj­ci fi­a­tal­em­be­rén most a vál­to­za­tos­ság ked­vé­ért lila ing volt és fe­hér far­mer­nad­rág. A ke­zé­ben köny­vet tar­tott.

– Csak nem a reg­ge­li mi­sé­re ké­szül? – mo­so­lyo­dott el Kraus.

– Pont ne­kem ta­lál­ták ki…

– Akad egy ke­vés bűne.

– Mint min­den­ki­nek, de most csu­pán könnyű pi­he­nés lesz a kert­ben a nyug­ágy­ban.

Kraus sze­mé­vel a fi­a­tal­em­ber szo­bá­ja felé in­tett. – Ma szal­ma? – kér­dez­te.

– Sza­bad­na­pot tar­tok. Maga ké­szül va­la­ho­vá?

– Van dol­gom még a szo­bám­ban, az­tán el­me­gyek új­sá­got ven­ni. Itt a sar­kon áru­sí­ta­nak né­met nyel­vű la­pot is, igaz, it­te­ni, de azért ta­lán van ben­ne va­la­mi… Az­tán aka­rok még egy-két fel­vé­telt ké­szí­te­ni. Cso­dá­la­tos ez a Ba­la­ton, és ma megint me­leg na­punk lesz.

Kraus ké­sőbb fel­öl­tö­zött, és azon töp­ren­gett, mi­vel is kí­sé­rel­je meg meg­ja­ví­ta­ni bő­rönd­jé­nek zá­rát, amely el­rom­lott. Eszé­be ju­tott Hart Bec­cel. A so­vány em­ber­nél a mi­nap lá­tott zseb­kést, igaz, ki­csit or­mót­lan volt, de ha köl­csön­ad­ja, ak­kor ta­lán si­ke­rül rend­be hoz­nia a zá­rat.

Ki­ment a fo­lyo­só­ra, és meg­ko­cog­tat­ta a né­met aj­ta­ját. Hart Bec­cel még a szo­bá­já­ban volt. Kész­sé­ge­sen át­nyúj­tot­ta a bics­ká­ját.

– Amint vé­gez­tem, nyom­ban vissza­adom – mond­ta Kraus.

– Nyu­godt le­het, nincs sür­gős szük­sé­gem rá.

– Elő­re is kö­szö­nöm…

– Majd ha össze­fu­tunk, vissza­ad­ja, kü­lön ne fá­rad­jon ezért.

Kraus nem tud­ta, hogy csu­pán ud­va­ri­as­ság­ból mond­ja-e ezt a so­vány né­met, vagy pe­dig fi­no­man a tud­tá­ra adja, hogy ne za­var­ja a vissza­adás ürü­gyén pi­he­né­sét. Vál­lat vont és vissza­tért a szo­bá­já­ba. So­ká­ig ve­sző­dött a bő­rönd zá­rá­val, míg azt va­la­mennyi­re rend­be hoz­ta. Köz­ben hal­lot­ta, hogy a né­met­hez tar­to­zó fi­a­tal lány ko­pog­tat an­nak aj­ta­ján.

– Ké­szül­jön, tíz óra­kor fel­ug­runk a sző­lő­be a gond­nok úr prés­há­zá­ba, ahol a múlt­kor vol­tunk – mond­ta a lány.

– De én nem tu­dok inni, kis­asszony.

– Egy kis ape­ri­ti­fre, csak ennyi­ről van szó… Ké­szül­jön. Kraus hal­lot­ta, hogy a fér­fi el­há­rí­ta­ni igyek­szik a meg­hí­vást, de a lány le­tor­kol­ja. Vé­gül az­tán be­le­egye­zett.

A sváj­ci a vil­la előtt egy nyug­ágy­ban he­vert a nap­vé­dő gom­ba ár­nyé­ká­ban, és el­me­rül­ten ol­va­sott. Kraus lé­pé­se­i­re fel­emel­te a fe­jét és mo­soly­gott.

Kraus meg­állt mel­let­te.

– Maga nem megy a par­ty­ra? – kér­dez­te.

– Mi­lyen par­ty­ra?

– Fel a prés­ház­ba…

A fi­a­tal­em­ber ci­ga­ret­tát vett elő, Kraust is kí­nál­ta, de az meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ilyen me­leg­ben bo­roz­ni kész őrült­ség – mond­ta. – Ki­től tud­ja, hogy par­ty lesz? Sas úr?

Kraus el­mond­ta az aka­rat­la­nul is hal­lott be­szél­ge­tést. Amaz le­gyin­tett:

– Cso­dál­ko­zom, de mind­egy… A gond­nok ugyan­is itt van, nem ment se­ho­vá, és más­kü­lön­ben is min­ket nem ha­gyott vol­na ki a bu­li­ból… A múlt­kor azért az egy li­te­rért, amit ki­csal­tam a lo­pó­já­ból tíz sváj­ci fran­kot kért! Tí­zet! Maga mennyit fi­ze­tett?

– Csak két po­hár­ral it­tam…

– Mennyi­ért?

– Negy­ven schil­lin­get fi­zet­tem. Freddy el­húz­ta a szá­ját.

– Azt hi­szi, hogy ez a smu­cig Sas csak úgy oda­ad­ja ezek­nek a prés­ház kul­csát? – kér­dez­te.

– Ezt én sem tu­dom el­kép­zel­ni.

– Na, lát­ja… Ugyan­is a fe­ke­te tün­dér az előbb vág­ta­tott el hó­fe­hér sport-mer­ci­jén az idős kram­pu­szá­val.

Kraus­nak ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– És a gond­nok nem ment ve­lük? – kér­dez­te.

– Mond­tam már, hogy itt van… Be­bújt a la­kás­ba.

– Ak­kor más­ho­vá men­tek – vont vál­lat Kraus. – Pe­dig a lány na­gyon erős­kö­dött.

– Az a gö­rög pofa ment ve­lük, hár­mas­ban haj­tot­tak el.

– Ejha, de össze­ba­rát­koz­tak az utol­só pil­la­nat­ban. Freddy a köny­vet néz­te.

– Mi­ért az utol­só pil­la­nat­ban? – kér­dez­te kö­zöm­bö­sen.

– Mert mi­kor ide­ad­ta a bics­ká­ját, az aj­tó­nyí­lás­ból lát­tam, hogy cso­ma­gol. Biz­tos hol­nap el­utaz­nak már… Jó ol­va­sást.

A fi­a­tal­em­ber fura pil­lan­tást ve­tett a tá­vo­zó Kraus után. Lát­ta, hogy az a móló felé tart, ahol a né­met nyel­vű új­sá­got re­mél­te. Kis­vár­tat­va fel­állt és ki­ment az ut­cá­ra. Be­ült két­sze­mé­lyes sport­ko­csi­já­ba, és el­vi­har­zott az el­len­ke­ző irány­ba.

Kraus ép­pen vissza­tért a mó­ló­tól, ami­kor a vil­la előtt fé­ke­zett a sváj­ci ko­csi­ja. Amaz egy pil­lan­tást ve­tett az oszt­rák ar­cá­ra, és el­ké­ped­ten meg­szó­lalt:

– Mi tör­tént ma­gá­val? – Egé­szen fel van dúl­va. Kraus a fe­jét in­gat­ta.

– Még most sem té­rek ma­gam­hoz – mond­ta. – Ügy lát­szik, az erős nap meg­ár­tott ne­kem.

Sas Imre jött ki a vil­lá­ból, egye­ne­sen hoz­zá­juk. Ar­cán za­var tük­rö­ző­dött.

– Ö, Kraus úr – mond­ta. – Bec­cel úr bo­csá­na­tát kéri az ud­va­ri­at­lan­sá­gért. Sze­gény­nek ki­újult a mig­rén­je, és olyan fáj­dal­mai van­nak, hogy majd eszét vesz­tet­te – Ha meg­en­ge­di, majd én át­adom neki a ké­sét.

Az oszt­rák a zse­bé­be nyúlt és oda­ad­ta a zseb­ké­sét a gond­nok­nak. Sas el­kö­szönt, az­tán vissza­ment a ház­ba.

– Mi az, el­küld­te ma­gát a fe­né­be a né­met? – kér­dez­te Freddy.

– De­hogy­is, csak ott­ha­gyott.

– En­gem so­kan ott­hagy­nak, még­sem hi­szem, hogy nap­szú­rást kap­tam vol­ta.

– Az más, és ez is más volt – mond­ta Kraus. – Ép­pen meg­vet­tem az új­sá­got, bal­la­gok vissza, ami­kor ész­re­ve­szem, hogy el­ment mel­let­tem ez a Bec­cel. Cso­dál­koz­tam, hogy egye­dül van, hi­szen nem olyan ré­gen me­het­tek el a kis­asszonnyal együtt. Arra gon­dol­tam, még­sem ment fel a prés­ház­ba, ki­szállt út­köz­ben. Fel­gyor­sí­tot­tam a lép­te­i­met, és mel­lé érve meg­szó­lí­tot­tam. Tud­ja, mit csi­nált? El­for­dí­tot­ta a fe­jét, mint­ha rám sem akar­na néz­ni. Nem túl­zók, szin­te el­fu­tott elő­lem. Most meg bo­csá­na­tot kér Sas út­ján. Egye meg a fene ott ahol van, a lé­nyeg az, hogy vissza­jut­tat­tam a bics­ká­ját. El­fe­lej­tet­tem mon­da­ni a gond­nok úr­nak, hogy tu­das­sa vele, még kö­szön­ni sem fo­gok neki a jö­vő­ben.

– Ne ve­gye a szí­vé­re…

– Lá­tom, siet, az ol­va­sást be­fe­jez­te? Freddy már a kor­mány­nál ült.

– Meg­un­tam – mond­ta, az­tán in­dí­tott.

A kis sport­ko­csi se­bes iram­ban ha­ladt vé­gig .Ba­la­ton­al­mád­in, és ne­ki­fu­tott-a sző­lő­hegy­re ve­ze­tő út­nak. Ve­ze­tő­je ámok­fu­tó­ként vi­sel­ke­dett. A ko­csi gyor­san pör­gő ke­re­kei apró ka­vi­cso­kat dob­tak hát­ra a fel­ka­vart por­fel­hő­be, a ka­nya­rok­ban éle­sen csi­ko­rog­tak! a fé­kek.

Rö­vid szá­gul­dás után a sváj­ci rend­szá­mú ko­csit ve­ze­tő fi­a­tal­em­ber, csök­ken­tet­te a se­bes­sé­get.

Göd­rös föld­út kö­vet­ke­zett, a dom­bo­kon sző­lők zöl­dell­tek. A kö­ze­li hegy­ol­da­lon egy vesz­teg­lő fe­hér ko­csit le­he­tett lát­ni a dús lom­bú hárs­fák­kal kö­rül­vett prés­ház előtt.

A kis sport­ko­csi ke­rü­lőt írt le, és a prés­ház mö­gött hú­zó­dó úton fé­ke­zett. Itt sűrű, bok­ros rész ta­kar­ta el a ki­lá­tást. A fi­a­tal­em­ber ki­ug­rott a ko­csi­já­ból, át­ve­tet­te ma­gát a ke­rí­té­sen. Gör­nyed­tem fut­va kö­ze­lí­tet­te mag a sző­lő­ka­rók kö­zött a prés­há­zat. A rés­nyi­re nyi­tott aj­tó­nál a fal­hoz ta­pad­va fü­lelt. Bent­ről be­széd­fosz­lá­nyok hal­lat­szot­tak. Erre óva­to­san be­le­sett a ház­ba. A pin­cé­be ve­ze­tő ajtó nyit­va volt, lent égett a vil­lany. On­nan szű­rő­dött ki a be­széd.

A fi­a­tal­em­ber be­sur­rant a prés­ház­ba. Csak annyi ide­je ma­radt, hogy a ki­tárt pin­ce­aj­tó szár­nya mögé lép­jen, föl­buk­kant a lép­csőn a csi­nos, fe­ke­te hajú lány, Ma­ri­an­ne Gi­e­sel.

– Majd si­e­tek vissza – szólt le a lép­cső­ről.

A lány ki­ment a prés­ház­ból, és kis­vár­tat­va felzú­gott a ko­csi erős mo­tor­ja.

A Freddy nevű fi­a­tal fér­fi uj­já­val le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról a sze­mé­be csur­gó ve­rej­té­ket, és be­le­sett a pin­cé­be. Ket­ten áll­tak lent. Egyi­kük Hart Bec­cel volt, ép­pen szem­ben a lép­cső­vel, a má­sik hát­tal állt, de tar­kó­ján gön­dö­rö­dő ha­já­ról fel le­he­tett is­mer­ni a Sas-vil­la szom­széd­sá­gá­ban lakó gö­rög fér­fit.

A so­vány né­met fér­fi ke­rek­re tá­gult sze­mé­ben ré­mü­let csil­lo­gott.

– Maga meg­őrült! – mo­tyog­ta. – Mit akar tő­lem?

A má­sik­nak meg­gör­bült a háta, ke­zé­ben nyi­tott pen­gé­jű kés vil­lant.

– Egy szót sem! – szi­szeg­te.

Fent a ma­gas­ban egy meg­nyúlt ár­nyék vált el a lép­cső­től. A fi­a­tal­em­ber sú­lyos tes­te átzú­gott a le­ve­gőn, ne­ki­csa­pó­dott a vé­kony don­gá­jú gö­rög­nek, le­dön­töt­te lá­bá­ról a né­me­tet is. A kés el­re­pült, és egy hor­dó­nak pat­tan­va a föld­re esett.

Hart Bec­cel a föl­dön ült, és esze­lős te­kin­tet­tel néz­te, amint sváj­ci la­kó­tár­sa el­bá­nik a gön­dör hajú fér­fi­val. Egy pil­la­nat­nyi időt sem ha­gyott a má­sik­nak, hogy az ma­gá­hoz tér­jen meg­le­pe­té­sé­ből és fel­tá­pász­kod­jon. ökle pö­röly­ként csa­pott le gyors egy­más­után­ban a gö­rög fe­jé­re. Az szét­vág­ta a kar­ját, és moz­du­lat­la­nul nyúlt el a pin­ce kö­vén.

A so­vány né­met tor­ka­sza­kad­tá­ból or­dí­tott se­gít­ség után. A fi­a­tal­em­ber hoz­zá lé­pett, és meg­ráz­ta a vál­lá­nál fog­va:

– Hagy­ja abba, már nem fe­nye­ge­ti sem­mi­fé­le ve­szély.

– Meg akart ölni…

– Csönd!

Hart Bec­cel össze­csuk­ta a szá­ját és bam­bán né­zett. Re­me­gett mint a nyár­fa­le­vél.

– Búj­jon oda hát­ra, a hor­dók mögé – mond­ta a fi­a­tal fér­fi, – Gye­rünk, de gyor­san – És ma­rad­jon csönd­ben. Na­gyon fon­tos, hogy csönd­ben ma­rad­jon.

A né­met négy­kéz­láb be­má­szott a hor­dók közé.

A le­ütött fér­fi las­san éle­de­zett, fel­nyö­gött, az­tán ol­dalt for­dult. A li­la­in­ges meg­ra­gad­ta és egy hor­dó­nak tá­maszt­va fel­ül­tet­te, az­tán, ke­zé­ben a hosszú pen­gé­jű kés­sel, le­tér­delt mel­lé.

A gö­rög­nek meg­reb­bent a szem­hé­ja, nyel­vé­vel meg­ned­ve­sí­tet­te szét­re­pedt aj­kát, az­tán fel­né­zett. Tu­da­ta las­san vissza­tért, te­kin­te­tét az arca előtt fel­me­re­dő kés­pen­gé­re sze­gez­te, ame­lyen meg­csil­lant a pin­ce ho­má­lyos vil­lany­égő­jé­nek fé­nye.

– Mit akar? – nyög­te. – Tré­fa volt az egész.

– Min­dent tud­ni aka­rok.

– Sem­mit sem tu­dok. – sut­tog­ta. – Eresszen.

Moz­dult vol­na, de a kés he­gye a tor­ká­nak sze­ge­ző­dött, a bő­rét szúr­ta. Feje a hor­dó­nak ütő­dött, de a kés­pen­ge kö­vet­te.

– Gon­dol­koz­zon…

– Csak vic­cel­tem.

A kés he­gye előbb­re nyo­mult.

– Gyor­san, mert nincs időm – mond­ta a má­sik.

A gö­rög a ke­zét moz­dí­tot­ta, de olyan ütés érte, hogy sze­me szik­rát hányt.

– Le kel­lett vol­na vet­kez­tet­nem – ta­gol­ta a sza­va­kat. – A pin­ce sar­ká­ban van egy zsák és kö­tél… Azt mond­ták, abba cso­ma­gol­jam, és hagy­jam itt a pin­cé­ben. A ru­há­ját kü­lön te­gyem a lép­cső­re. Min­den ru­há­ját, meg ami nála van.

– Ki­nek kell érte jön­nie?

– Ar­túr­nak…

– Mi­kor?

– Va­la­mi­kor éj­jel.

– Ő tün­te­ti el?

A gö­rög bó­lin­tott:

– Igén. En­ged­jen fut­ni…

Amaz hely­ben­ha­gyó­lag in­tett a sze­mé­vel.

– Mit kel­lett vol­na még ten­nie? – kér­dez­te a li­la­in­ges. A gön­dör hajú a fe­jét ráz­ta.

– Sem­mit – mond­ta. – Két nap múl­va ta­lál­ko­zom Bécs­ben a lánnyal, nála a töb­bi pénz… A fe­lét már oda­ad­ta még oda­kint. En­ged­jen fut­ni.

A má­sik erre mor­mo­gott va­la­mit, de a gö­rög ezt már nem hal­lot­ta, mert egy ütés érte és el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét.

A fi­a­tal fér­fi fel­emel­ke­dett, és az el­bújt so­vány né­me­tet szó­lí­tot­ta, de nem ka­pott vá­laszt. Az ijedt Hart Bec­cel a hor­dók mö­gött la­pult a föl­dön, és muk­kan­ni sem volt mer­sze. Amaz ki­rán­gat­ta rej­tek­he­lyé­ről.

– Ne öl­jön meg – sírt Bec­cel, és a fe­jét moz­gat­ta, mint­ha dró­ton rán­gat­ták vol­na.

– Gyor­san vet­kőz­zön le…

– Ne bánt­son – kö­nyö­rög­te. – Min­de­ne­met oda­ad­nám, de nincs sem­mim, egy föl­dön­fu­tó va­gyok.

– Élni fog, csak azt csi­nál­ja, amit mon­dok, Bec­cel úr. Gyor­san! Nincs vesz­te­get­ni­va­ló időm.

A sváj­ci le­vet­kőz­tet­te az esz­mé­let­len gö­rö­göt, ru­há­ját rá­ad­ta a so­vány né­met­re. Elő­ke­rült a zsák és a kö­tél is. A fi­a­tal fér­fi ügyes moz­du­la­tok­kal össze­kö­töz­te a fé­lig mez­te­len em­bert, a szá­já­ba zseb­ken­dőt gyö­mö­szölt, ne­hogy szól­ni bír­jon, ha ma­gá­hoz tér, az­tán a nagy zsák­ba dug­ta és szo­ro­san át­kö­töz­te.

– így ni – egye­ne­se­dett fel, és a né­met ru­há­ját a lép­cső­re he­lyez­te.

Hart Bec­cel föld­be­gyö­ke­re­zett láb­bal állt a gö­rög fér­fi ru­há­já­ban, és ri­adt te­kin­tet­tel me­redt a lát­vány­ra.

– Ve­lem mit akar ten­ni? – kér­dez­te re­me­gő han­gon.

– Biz­ton­ság­ba he­lye­zem.

– Ki­cso­da maga?

– Ez­zel most ne tö­rőd­jön… Gye­rünk.

Kint va­kí­tó­an sü­tött a nap, lent a köz­ség temp­lo­má­ban de­let ha­ran­goz­tak. Mi­után a sváj­ci fi­a­tal­em­ber ala­po­san kö­rül­né­zett, ki­lo­pa­kod­tak a prés­ház­ból. A hát­só föld­úton, a sűrű bok­rok­tól ta­kar­va, ott állt a két­sze­mé­lyes sport­ko­csi.

– A Sas-vil­lá­ba nem me­het vissza – for­dult a még min­dig re­me­gő em­ber­hez.

– Gon­dol­ja, azok ott.

– Azok bi­zony – ve­tet­te köz­be –, min­dent ne­kik kö­szön­het.

– Maga is ott la­kik.

– Ve­lem ne tö­rőd­jön, min­den­eset­re biz­ton­sá­gos hely­re jut, ahol meg­fe­le­lő­en gon­dos­kod­nak majd ma­gá­ról.

Hart Bec­cel té­to­ván hu­nyor­gott a nap­fény­ben.

– Én haza aka­rok utaz­ni – mond­ta bi­zony­ta­la­nul.

– Haza fog men­ni, de most nem le­het… Hol az út­le­ve­le?

– Sas úr­nál…

A li­la­in­ges fel­emel­te a kar­ját, és a tá­vo­li domb­ol­da­lon levő há­zat mu­tat­ta. An­nak ép­pen csak pi­ros cse­rép­fe­de­le lát­szott a zöld lom­bú fák­tól.

– Lát­ja ott azt a vil­lát? – kér­dez­te.

– Igen…

– Ha ezen az úton elő­re­megy, az­tán a má­so­dik dű­lő­úton jobb­ra for­dul, pon­to­san oda­ér –ma­gya­ráz­ta. – Most azon­nal men­jen oda; ott már vár­ni fog­nak ma­gá­ra, és biz­ton­ság­ban lesz az éle­te… In­dul­jon.

– Ki­cso­da maga?

– Mond­tam már, hogy ne tö­rőd­jön vele… Majd min­dent meg­tud ott a ház­ban. Gye­rünk, in­dul­jon.

Mi­kor már a so­vány né­met a messze tá­vol­ban bók­lá­szott, a fi­a­tal fér­fi be­ült a ko­csi­já­ba, le­haj­tot­ta a hát­só ülés tám­lá­ját. Egy rej­tett rá­dió­ké­szü­lék buk­kant elő. El­for­dí­tot­ta a gomb­ját, majd egy pil­lan­tást ve­tett a ko­csi ki­hú­zott an­ten­ná­já­ra, és meg­szó­lalt:

– Itt Hód… Hód je­lent­ke­zik…