15.

A kór­ház har­ma­dik eme­le­tén, az in­ten­zív szo­ba mel­lett volt egy két­ágyas kór­te­rem. Itt az igaz­ga­tó fő­or­vos ki­je­lölt be­te­gei kap­tak he­lyet. A szo­bá­ban Ro­mán Már­ton egy na­pig ma­gá­ban la­kott. Tá­ma­dói csú­nyán el­bán­tak vele. A fe­jén levő kö­tés­től csu­pán a füle és az arca lát­szott, a nya­kán és a jobb vál­la kö­rül a mell­ka­si rész volt be­fás­liz­va. Lá­to­ga­tá­sa ti­los volt. Sen­kit sem en­ged­tek a kö­ze­lé­be. Időn­ként be­né­zett az aj­tón egy fe­hér kö­pe­nyes ci­vil fér­fi.

Más­nap szo­ba­tár­sat ka­pott. Kö­tö­zé­se és a be­gip­sze­lés mu­tat­ta, hogy az új be­teg ál­la­po­ta rosszabb, mint az övé. Na­pon­ta több­ször is be­ment hoz­zá egy nő­vér, és meg­itat­ta vagy meg­iga­zí­tot­ta az ágyát. Az új sé­rült­nek a kö­tö­zés alól csak a sze­me volt lát­ha­tó. Sín­hez rög­zí­tett bal kar­ját, be­gip­szelt bal lá­bát vé­kony ta­ka­ró fed­te. A ta­ka­ró nél­kü­li kar­já­val és lá­bá­val eny­hí­tet­te a hő­sé­get. Szem­hé­ja­in gyön­gyö­zött a ve­rí­ték.

A rend­őr­ség le­fény­ké­pez­te a szo­bát és a be­te­ge­ket. Ami­kor Ba­ná­nak meg­mu­tat­ták a fény­ké­pe­ket, csak­nem ne­ve­tő­görcs foj­to­gat­ta. Pe­dig el tud­ta kép­zel­ni, hogy a kö­té­sek, min­den­fé­le gip­szek me­rev­sé­ge mi­lyen ké­nyel­met­len le­het.

– Sze­gény Hód! Azt már hal­lot­tam, hogy egy sze­ren­csét­lent ilyen cso­ma­go­lás­ban gyó­gyí­tot­tak meg, most hal­lom azon­ban elő­ször, hogy egy egész­sé­ges em­ber ilyen cso­ma­go­lás­ban nyo­mo­ro­dott el.

A fő­had­nagy öt­le­tét Bana ered­mény­re ve­zet­he­tő meg­ol­dás­nak ta­lál­ta. A kér­dés csak az volt: bír­ja-e Hód na­po­kig, amíg az eset­le­ges lá­to­ga­tók ré­vén va­la­mit meg­tud­hat­nak.

Hód mel­lé össze­kö­tőt adott, akit a te­le­fon­köz­pont­ban he­lyez­tek el. Ide sze­rel­ték a be­szél­ge­té­sek fel­ve­vő­ké­szü­lé­két is, a mik­ro­fon Hód kö­tö­zé­sé­ben volt. Egyéb­ként kö­té­sei úgy ké­szül­tek, hogy szük­ség ese­tén ki­ugor­has­son az ágy­ból, és sín­be tett kar­ral, be­gip­szelt láb­bal is cse­lek­vő­ké­pes le­gyen.

A nő­vér­ke, aki ese­ten­ként be­ment hoz­zá, vi­zes ru­há­val tö­röl­get­te ve­rej­té­ke­ző szem­hé­ját, és hű­sí­tet­te tes­té­nek sza­ba­don ha­gyott fe­lü­le­tét.

Ro­mán Már­ton saj­nál­ko­zás­sal cso­dál­ta. Mond­ta is a nő­vér­nek:

– Sze­gény fic­kó. Olyan moz­du­lat­lan, mint egy ha­lott. Sze­ren­cse, hogy etet­he­tő és itat­ha­tó.

A fő­or­vos fi­gyel­mez­tet­te Ro­mán Már­tont, hogy az ő en­ge­dé­lye nél­kül lá­to­ga­tók, ide­ge­nek a szo­bá­ba nem jö­het­nek. A má­sik be­te­get, akit a fény is za­vart, sö­tét szem­üveg­gel lát­ták el.

Ro­mán Már­ton első lá­to­ga­tó­ját a fő­or­vos­hoz irá­nyí­tot­ták. Ele­gáns, szem­üve­ges úri­em­ber volt.

– Dá­vid Blumens­tock pro­fesszor va­gyok Auszt­ri­á­ból. Ro­mán Már­ton a fél­test­vé­rem.

– Kol­lé­ga? – tu­da­kol­ta a fő­or­vos.

– El­né­zést, fél­re­ért­he­tő volt a be­mu­tat­ko­zá­som. Ideg­spe­ci­a­lis­ta va­gyok.

– Üd­vöz­löm. Dok­tor Cset­ne­ki igaz­ga­tó fő­or­vos. Báty­já­nak csú­nyán ron­cso­ló­dott a ko­po­nyá­ja. A ha­lán­té­ka mel­lett is erős ütést ka­pott. A fej­sé­rü­lés egy­ma­gá­ban ha­lá­los le­he­tett vol­na. Bal mell­ka­sá­ban négy bor­dá­ja tö­rött. Igen erős fáj­da­lom­csil­la­pí­tó­kat kap. Agyi sé­rü­lést nem le­he­tett meg­ál­la­pí­ta­ni… Tud ön ar­ról, hogy a báty­ját a kö­zel­múlt­ban rö­vid ide­ig ideg­sza­na­tó­ri­um­ban ke­zel­ték?

– Igen… Az or­vos vé­le­mé­nye sze­rint bá­tyám ép­el­mé­jű, és csak az ál­ta­la rend­el­le­nes­nek ítélt dol­gok­ra re­a­gál za­va­ro­dot­tan.

– Az itt ta­nú­sí­tott ma­ga­tar­tá­sa alap­ján nem ta­pasz­tal­tam, hogy szel­le­mi­leg ne len­ne egész­sé­ges.

– Mit ja­va­sol, fő­or­vos úr, mi­kor lá­to­gas­sam meg? Ő még nem tud­ja, hogy itt va­gyok.

– Ha van ide­je Bu­da­pes­ten ma­rad­ni, in­kább vár­jon még.

– Ké­rem – Blumens­tock bú­csúz­ni ké­szült… – Sze­ret­ném azon­ban önt fel­kér­ni, vál­lal­ja el bá­tyá­mat sa­ját be­te­gé­nek. Er­ről nem szük­sé­ges, hogy ő tud­jon. Itt a név­je­gyem és a ho­tel te­le­fon­szá­ma, ame­lyen ér­te­sí­te­ni le­het.

Zárt bo­rí­té­kot tett az igaz­ga­tó fő­or­vos asz­ta­lá­ra. Lát­szott, hogy a név­je­gyen kí­vül mást is tar­tal­maz.

Ami­kor a gond­nok a fáj­da­lom­csil­la­pí­tók­tól el­aludt, Hód meg­kér­te a nő­vért, hogy sé­tál­tas­sa meg a fo­lyó­son. Ide­ge­sí­tő volt a moz­du­lat­lan­ság, bőre a kö­té­sek alatt csú­nyán visz­ke­tett. Pe­dig tü­re­lem­mel vi­sel­te a kény­sze­rí­tő ké­nyel­met­len­sé­get.

Ro­mán Már­ton má­so­dik lá­to­ga­tó­ja a rend­őr­ség­től jött. A tá­ma­dás kö­rül­mé­nye­i­ről kér­dez­get­te.

A be­teg mell­ka­si fáj­dal­ma­kat, fe­jé­ben for­ró zsi­bon­gást ér­zett. Eze­ket már meg­szok­ta, de ha moz­dult, fe­szí­tő és lük­te­tő fá­jás kí­noz­ta. Agyát azon­ban tisz­tá­nak vél­te.

Hód is úgy ta­lál­ta, hogy Mar­ci esze sok­kal job­ban vág, mint az utób­bi idő­ben. Be­hunyt szem­mel hall­gat­ta a pár­be­szé­det.

– Te­hát hogy tör­tént?

– Mo­zi­ba akar­tam men­ni… De nem kap­tam je­gyet. Sé­tál­gat­tam a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var előtt, az­u­tán haza tar­tot­tam.

– Hány óra le­he­tett?

– Nem tu­dom. A mozi nyolc­kor kez­dő­dött vol­na.

– Foly­tas­sa, Ro­mán úr. De ha érzi, hogy fáj a be­széd, pi­hen­jünk.

– A Jó­kai ut­cai ka­put ki­nyi­tot­tam, ké­szül­tem be­men­ni, ami­kor meg­szó­lí­tott egy fér­fi.

– Hogy né­zett ki?

– Nem fi­gyel­tem. Fe­lé­je for­dul­tam ugyan, de nem tö­rőd­tem vele, a kér­dé­sét sem akar­tam meg­hal­la­ni.

– Ma­gas volt? Mi­lyen idős­nek íté­li? Ho­gyan öl­töz­kö­dött?

– Soha nem fi­gyel­tem sen­ki­nek a ru­há­za­tát. Vár­jon… Olyan ma­gas le­he­tett mint én, har­minc-negy­ven éves. A ka­bát alól kap­ta ki, ami­vel meg­ütött. Fáj­dal­mat érez­tem a hom­lo­ko­mon.

– Be­szélt előt­te vagy köz­ben va­la­mit?

– Ami­kor meg­szó­lí­tott, már be­lép­tem a ka­pun, úgy for­dul­tam hát­ra. Egy pil­la­nat­ra szem­ben vol­tam vele, de sod­ró erő­vel mell­be vá­gott, így tán­to­rog­tam be a sö­tét ka­pu­alj­ba… Pró­bál­tam vé­de­kez­ni… Hir­te­len ha­ra­gom­ban meg is tud­tam vol­na ölni. Egyik üté­sem­mel ki­csit el­lök­tem, de ak­kor egy má­sik, egy ki­sebb em­ber is meg­je­lent a kapu nyí­lá­sá­ban. Ez há­tul­ról tor­kon ra­ga­dott, el­ve­szí­tet­tem az erő­met. Vil­lám­lá­so­kat lát­tam, és szik­ra­zu­ha­tag hul­lott a sze­mem­be. Az­u­tán már nem lát­tam, és nem érez­tem sem­mit… Itt tér­tem ma­gam­hoz.

A nyo­mo­zó kér­dé­se­i­vel igye­ke­zett könnyí­te­ni a be­teg val­lo­má­sán. Teszt­sze­rű­en fo­gal­ma­zott, hogy Ro­mán ki­vá­laszt­has­sa a he­lyes vá­laszt.

– A má­so­dik em­ber­ről meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ki­sebb volt, mint maga. És az első?

– A ki­seb­bik na­gyon für­ge volt. Keze, lába, tes­te úgy moz­gott, mint­ha rán­gat­ták vol­na. Bi­zo­nyo­san tu­dott ka­ra­téz­ni.

– És az első? – tért vissza a meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dés­re a rend­őr. – Mi­lyen frizu­rát vi­selt? Va­la­mi­lyen jel­leg­ze­tes­sé­get nem vett ész­re raj­ta?

– Ke­rek, fe­ke­te sap­ká­ja volt. A haja kör­ben ki­lát­szott.

– Hon­nan kö­ze­lí­tet­te meg ma­gát?

– Aki meg­szó­lí­tott, hogy vár­jak egy ki­csit, már ott állt a ka­pu­hoz kö­zel. Ami­kor be­lép­tem, vá­rat­la­nul ug­rott ne­kem.

Amennyit a be­teg el­mon­dott, ab­ból a nyo­mo­zó meg­ér­tet­te, hogy meg­le­pe­tés­sze­rű tá­ma­dás­sal, a ki­nyi­tott kapu mö­gött akar­tak el­bán­ni vele. A tá­ma­dók jól szá­mí­tot­tak. Az ak­ció után a ka­put be­zár­va, a gyil­kos­sá­got csak az épü­let­ben tar­tóz­ko­dók fe­dez­ték vol­na föl.

– Ha ta­lál­koz­na ve­lük, meg­is­mer­né őket?

– Ugyan­olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ugyan­ott, hogy­ha moz­za­na­ta­i­ban is meg­ele­ve­ned­het­ne előt­tem, ta­lán igen. De így el­kép­zel­ve, na­gyon bi­zony­ta­lan.

– Ha­ra­go­sa van?

Ro­mán­nak a te­le­fon­fe­nye­ge­té­sek ju­tot­tak eszé­be. Azok­nak ak­kor sem tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got. Nagy va­ló­szí­nű­ség­gel hal­lu­ci­ná­ci­ó­nak hit­te. Meg volt győ­ződ­ve ar­ról, hogy azok­nak nem le­het kap­cso­la­ta a tá­ma­dás­sal. Aki meg­fe­nye­get­te, csak az épü­let­ben tar­tóz­kod­ha­tott. Most is be­jut­ha­tott vol­na a szék­ház­ba, ér­tel­met­len do­log lett vol­na őt a kapu előtt vár­ni.

– Azt hi­szem, össze­té­vesz­tet­tek va­la­ki­vel.

A nyo­mo­zó ha­tá­ro­zot­tan vé­le­ke­dett, hogy ma­ga­biz­tos hi­e­del­mé­ből Ro­mánt ki­áb­rán­dít­sa és gon­dol­kod­jék a tá­ma­dás oká­hoz kap­cso­lód­ha­tó sze­mé­lyek­ről.

– Ne higgye, hogy össze­té­vesz­tet­ték. A ka­pun más nem jár be. Ma­gát a ka­pu­nál vár­ta, aki meg­szó­lí­tot­ta. Az ud­var­ban más nem la­kik.

– De igen. Bó­tá­é­kon kí­vül Mat­kó Si­mon, a fűtő.

– Kép­ze­let­ben áll­jon vele a tü­kör elé. Össze­té­veszt­he­tők ma­guk ket­ten?

– Hát ba­jo­san…

Ha a be­teg­társ Hód nem is­mer­te vol­na jól a fő­nö­két, cso­dál­ko­zott vol­na, mi­ért en­ged­te Ro­mán Már­ton kö­ze­lé­be Emil Stei­nert, aki­nek le­bu­ká­sát Pin­tér al­ez­re­des me­sél­te el. A fő­or­vos maga ve­zet­te be, majd meg­néz­te a má­sik sé­rül­tet, iga­zí­tott sö­tét szem­üve­gén és ki­ment.

Stei­ner az­zal kezd­te:

– Ki ez a sze­ren­csét­len?

– A fő­or­vos be­te­ge. Va­la­mi gaz­dag muki. Úgy mond­ják, ka­ram­bo­lo­zott.

Stei­ner hal­kan sut­tog­ta:

– Vár­junk egy ki­csit, míg el­al­szik.

Hód egy­re las­súb­bo­dó lé­leg­zet után moz­du­lat­lan­ság­gal és az alvó szu­szo­gá­sá­val ér­zé­kel­tet­te, hogy ha­mar el­aludt. Ak­kor Stei­ner kö­zel ha­jolt a gond­nok­hoz.

– Néz­ze, Ro­mán úr. Higgyen ne­kem, kö­zös az ér­de­künk.

– Ha nem megy el – szi­szeg­te dü­hö­sen Ro­mán –, ide hí­vom a fő­or­vost… hogy te­gye ki és soha ne en­ged­je be hoz­zám. Hagy­jon bé­kén! Te­le­fo­non is meg­mond­tam, hogy nem is­me­rem ma­gát, nem is aka­rom is­mer­ni. Nem ér­de­kel, ki küld­te. Maga kö­zön­sé­ges szél­há­mos, vagy fel­bé­relt pro­vo­ká­tor.

Mar­ci egy­re in­ge­rül­tebb lett. Sut­tog­va be­szélt, és az nem arra val­lott, hogy má­sok­kal is kö­zöl­ni szán­dé­koz­na mon­da­ni­va­ló­ját. Stei­ner azon­ban nem tá­gí­tott.

– Mond­ja meg, hol ta­lá­lom Sütő urat, és már itt sem va­gyok.

– Nem is­me­rek sem­mi­fé­le Sütő urat!

– Kun­der­mann úr­ról sem hal­lott?

– Nem.

– Ri­e­se urat sem is­mer­te? – ma­kacs­ko­dott Stei­ner.

– Őt sem is­me­rem. Men­jen a fe­né­be!

– Én nem az kér­dez­tem, hogy is­me­ri-e, ha­nem, hogy is­mer­te-e. Mert hogy ha­lott.

A gond­no­kot ez sem lep­te meg. Ez­zel már elég­gé bi­zo­nyít­hat­ta vol­na Stei­ner­nek, hogy va­ló­ban nem is­mer­te. De Stei­ner nem adta fel a küz­del­met. Min­den­áron meg akar­ta tud­ni, hogy ki az a Sütő. A rend­őr­ség­ről azért en­ged­ték ki, hogy ezt ki­szi­ma­tol­ja. En­nek el­le­né­ben ígé­re­tet ka­pott arra, hogy ha vég­re­hajt­ja a meg­bí­zást, el­en­ge­dik. És me­het haza. Utol­já­ra meg­pró­bált rá­ijesz­te­ni Ro­mán Már­ton­ra. Azt re­mél­te a tá­ma­dást kö­ve­tő­en ez ta­lán ered­mény­re ve­zet.

– Oké, hogy fél és sen­ki­ről nem akar tud­ni. De az ta­lán ér­dek­li, hogy a tá­ma­dók­nak mi le­he­tett a cél­ja? Néz­zen ma­gá­ra. Nem akar­ja ész­re­ven­ni, hogy út­ban van va­la­ki­nek?

– Eh­hez sem­mi köze – mor­mog­ta Ro­mán.

– Stim­mel. Le­het, hogy maga egyi­ket sem is­me­ri azok kö­zül, aki­ket kér­dez­tem, Sütő ki­vé­te­lé­vel. És le­het, hogy Kun­der­mann is is­me­rős, ha más­hogy nem: hal­lo­más­ból. Ő az, aki meg­vá­sá­rol­ja Ma­gyar­or­szág­ról azt a szert, ami­ről maga is tud, és amit maga is hasz­nál. Le­het, hogy fo­gal­ma sincs, ki csi­nál­ja, de azt biz­to­san sej­ti vagy tud­ja, hogy ki­től kap­ja. Ne­kem elég ennyi is. Az­zal az em­ber­rel aka­rok be­szél­ni. Sütő úr­nak sem mind­egy, ma­gá­nak sem. Ha tud­tam vol­na előbb is ta­lál­koz­ni vele, ta­lán el­ke­rül­het­te vol­na ezt a tá­ma­dást. Én az­zal a meg­bí­za­tás­sal jöt­tem, hogy fi­gyel­mez­tes­sem Sütő urat. Előt­tem ez­zel a cél­lal jött vol­na Ri­e­se is, akit meg­öl­tek, még mi­előtt ta­lál­koz­ha­tott vol­na vele. De ki­nyír­tak egy má­sik em­bert is.

– Ma­gát mi­ért nem öl­ték meg? – kér­dez­te Mar­ci, hogy kont­rol­lál­has­sa lá­to­ga­tó­ja igaz­mon­dá­sát.

– Mert még nem tud­nak ró­lam. Ha meg­ta­lál­tam Sütő urat és fi­gyel­mez­tet­tem, már­is me­ne­kü­lök.

– Job­ban ten­né, ha már most isz­kol­na.

– Csak­hogy en­gem jól meg­fi­zet­nek, ha fi­gyel­mez­te­tem Sütő urat. Érti már?

Mar­ci­ban össze­állt va­la­mi fel­te­vés­fé­le. Két em­ber azért halt meg, mert Sü­tőt is­mer­te. És Edit?… Le­het, hogy őt is azért öl­ték meg, mert is­mer­te Sü­tőt? És most őt is azért akar­ták ki­nyír­ni, mert azt hi­szik, hogy neki is is­me­rős Sütő? És a te­le­fon­fi­gyel­mez­te­té­sek? Le­het, hogy azért hagy­ták hely­ben ilyen csú­nyán, mert a fi­gyel­mez­te­té­se­ket nem vet­te ko­mo­lyan? Egy­ál­ta­lán, ki a fene le­het az a Sütő, akit ilyen ve­szé­lyes is­mer­ni?

– Ide hall­gas­son, jó­em­ber – mond­ta. – Meg kell ér­te­nie: nem is­me­rem Sütő urat. Nem is­me­rem, pe­dig a tör­tén­tek után én is sze­ret­ném meg­is­mer­ni.

– Le­het, hogy ál­név. Gon­dol­koz­zon… Nem sej­ti?

Mar­ci gon­dol­ko­dott. Stei­nert ki­küld­te, szív­jon el egy ci­ga­ret­tát, és néz­zen jól kö­rül.

Az ügy­nök a fo­lyó­son el­ha­ladt a nő­vér­szo­ba előtt, azon­nal rá­kö­szön­tek.

– Nem me­gyek még el… Csak el­szí­vok egy ci­ga­ret­tát.

Hód, aho­gyan ed­dig is, ez­u­tán is egyen­le­tes, las­sú lé­leg­zet­vé­tel­lel tet­tet­te az alvó be­te­get. A sö­tét szem­üveg alatt csak néha-néha nyi­tot­ta fel szem­pil­lá­ját, annyi­ra, hogy lás­sa: mi tör­té­nik kö­rü­löt­te. Mar­ci hosszan fi­gyel­te őt. Stei­ner nem­so­ká­ra vissza­tért.

– Erre a kör­nyék­re sen­ki nem jö­het. Örül­het neki, hogy ide ke­rült. A be­teg még min­dig az össze­füg­gé­se­ken és Sütő sze­mé­lyén gon­dol­ko­dott.

– Bár­hogy is tö­röm a fe­jem – kö­zöl­te –, nem tu­dok se­gí­te­ni ma­gá­nak. Higgye el, en­gem is ér­de­kel­ne Sütő sze­mé­lye. Meg­pró­bá­lom ki­ku­tat­ni. Ke­res­sen maga is va­la­mi meg­ol­dást. Ha meg­tud­ta, szól­jon ne­kem. El­szá­mol­ni va­lóm len­ne vele.

Stei­ner hit­te, amit Ro­mán mon­dott. De va­jon a rend­őr­ség is el­hi­szi a ku­dar­cot? Meg tud-e így is sza­ba­dul­ni a zsa­ruk­tól? Nagy kár, hogy nem ta­lál­ta meg Sü­tő­höz a kap­cso­la­tot, két le­gyet üt­he­tett vol­na egy­szer­re: el­bú­csúz­hat­na a nyo­mo­zók­tól és meg­bí­zó­ja, Hör­gen úr is fi­zet­ne.

Hó­dot meg­nyug­tat­ta Mar­ci és Stei­ner be­szél­ge­té­se. Az ered­mény is hí­zel­gett neki. Meg­erő­sí­tet­te Ro­mán­ról ki­ala­kí­tott vé­le­mé­nyét és azt, hogy el­ső­sor­ban Sütő sze­mé­lyé­nek fel­de­rí­té­se a lé­nye­ges. Stei­ner lá­to­ga­tá­sa után meg­kér­te a nő­vér­két, sé­tál­tas­sa meg egy ki­csit. Már egé­szen jól ment a jár­ká­lás. Hó­dot a fo­lyo­sói sé­ták al­kal­má­val tá­jé­koz­tat­ták az ese­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos nyo­mo­zás fej­le­mé­nye­i­ről. Ilyen tá­jé­koz­ta­tás so­rán tud­ta meg, hogy Mar­cit rö­vi­de­sen meg­lá­to­gat­ja egy kül­föl­dön élő test­vé­re. A test­vér, ami­óta Bu­da­pes­ten tar­tóz­ko­dik, csak Ro­mán Már­ton fő­or­vo­sá­val ta­lál­ko­zott, de an­nál több­ször meg­for­dult a Váci utca ele­gáns szó­ra­ko­zó­he­lye­in és az Át­ri­um Hyatt Ho­tel­ben, ahol is­mer­ke­dő szép­sé­gek tár­sa­sá­gá­ban szo­kott va­cso­ráz­ni. Köl­te­ke­zé­se a kül­föl­di­ek­től meg­szo­kot­tak­hoz ké­pest szo­lid, de sem­mi­ben nem kor­lá­toz­za ma­gát.

A pon­tos le­írás­ból Hód rá­is­mert a pro­fesszor­ra. Szin­tén a fő­or­vos kí­sér­te be, Ro­mán gyó­gyu­lá­sá­ról a leg­jobb vé­le­ménnyel volt.

– A ta­lál­ko­zó­ju­kat úgy idő­zí­tet­tem – súg­ta a fő­or­vos –, hogy Ro­mán úr be­teg­tár­sa a nyug­ta­tó ha­tá­sa alatt jól alud­jék.

Blumens­tock úgy vél­te, hogy ez az elő­zé­keny­ség nem csak sze­mé­lyé­nek szól, ha­nem an­nak a bo­rí­ték­nak is, amely­ben a név­je­gyet sváj­ci frank fém­je­lez­te.

– Örü­lök, hogy jól vagy, Már­ton – kezd­te, és mint­ha va­ló­ban örült vol­na. – Már vol­tam itt, de az ál­la­po­tod­ra te­kin­tet­tel nem za­var­ta­lak. Jobb­nak lát­tam azt is, ha elő­ké­szí­tem a lá­to­ga­tá­so­mat. Hogy ér­zed ma­gad?

A gond­nok is örült a messzi­ről jött ro­kon­nak.

– Kö­szö­nöm, test­vér, jól. Sem­mi­re sem le­het pa­na­szom. Ebbe a kü­lön­szo­bá­ba tet­tek. Biz­tos tar­tot­tak at­tól, hogy itt a kór­ház­ban fe­je­zik be a tet­te­sek a mun­ká­ju­kat. Egyéb­ként már vár­ta­lak… Mos­ta­ná­ban na­gyon sok csa­ló­dás ért. Ta­lán leg­jobb vol­na már nem is élni.

– Ne bu­tás­kodj, Már­ton! Köpj min­den­re, ami nem jó, és ami ne­ked nem kell. Meg­te­he­ted – Blumens­tock hang­ja foj­tot­tá vált. – Gye­re ki hoz­zám. Ha csak rö­vid idő­re is. Köz­ben el­csen­de­sül­nek kö­rü­löt­ted a bo­nyo­dal­mak… Úgy lát­szik, ér­de­ke­ket ve­szé­lyez­tet­tél, hogy ezt csi­nál­ták ve­led.

– Te tu­dod, mi­ért tet­ték? – le­pő­dött meg Ro­mán.

– Csak sej­tem. De sej­tel­mem rit­kán csal – mond­ta a ven­dég na­gyon elő­vi­gyá­za­to­san. Nem akar­ta, hogy ez téma le­gyen ket­tő­jük kö­zött.

A be­te­get azon­ban nem le­he­tett ennyi­vel ki­elé­gí­te­ni. Ép­pen Stei­ner lá­to­ga­tá­sa volt az, ami el­in­dí­tot­ta gon­dol­ko­dá­sá­ban az ör­dög­mo­tol­lát.

– Járt ná­lam egy Emil Stei­ner nevű egyén, nem is­me­red vé­let­le­nül?

– Emil Stei­ner? Nem is­me­rem… Mit ke­re­sett ná­lad?

A kér­dés azon­ban el­árul­ta Mar­ci­nak, hogy ezt a Stei­ner-féle lá­to­ga­tást a test­vé­re kü­lö­nös­nek tart­ja. Gya­ní­tot­ta, hogy a pro­fesszor is­me­ri Stei­nert, de elő­vi­gyá­za­tos­ság­ból nem szól róla. Kü­lön­ben mi­ért kér­dez­te vol­na, hogy mit ke­re­sett nála? Arra gon­dolt, hogy fel­fe­di a be­szél­ge­tés té­má­ját, és a test­vé­re re­a­gá­lá­sá­ból, eset­leg a ta­ná­csok­ból fog­ja meg­tud­ni az iga­zat.

– Va­la­mi­lyen Sütő úr fe­lől ér­dek­lő­dött. Blumens­tock hir­te­len kér­dez­te:

– És te?

– Én sem­mi­fé­le Sütő urat nem is­me­rek. Pe­dig nem ár­ta­na is­mer­nem. Stei­ner sze­rint neki köze van ah­hoz, hogy en­gem meg­tá­mad­tak.

Blumens­tock so­kat tu­dó­an vé­le­ke­dett.

– Mar­ha­ság. Ki­nek mi ér­de­ke vol­na, hogy té­ged bánt­sa­nak? Ár­tot­tál va­la­ki­nek? Út­já­ban vagy va­la­ki­nek? Gon­dol­kozz!… Ezt csak azért mon­dom, ne­hogy tév­út­ra ke­rülj. Ne­hogy olya­nok kö­zött ke­resd a rossz­aka­ró­dat, akik kö­zött nem ta­lál­ha­tod meg.

– Mi­ért mond­tad, hogy ér­de­ke­ket sér­tet­tem? Ez­zel te is azt mond­tad, hogy út­já­ban va­gyok va­la­ki­nek. Akit te is­mer­hetsz. Ak­kor tudj ar­ról is, hogy két al­ka­lom­mal már fe­nye­get­tek. Azt is mond­ta a te­le­fo­ná­ló, hogy kí­mé­let­re nem szá­mít­ha­tok. El­ta­pos­nak, mint egy po­los­kát.

A test­vér két­ség­be­esett.

– De hát mit csi­nál­tál?

– Sem­mit. Oda­ha­za vol­tam, és it­tam az ital­ból, amit te kül­desz ne­kem.

– Be­szél­tél ezek­ről va­la­ki­vel?

– Nem.

– Jól tet­ted.

Hód alig bírt nyug­ton ma­rad­ni az ágy­ban. Te­hát Ro­mán Már­tont a tá­ma­dás előtt két­szer is élet­ve­szé­lye­sen meg­fe­nye­get­ték. És a szer, amely a Cave Gold ha­tó­anya­ga, ezek sze­rint et­től az auszt­ri­ai pro­fesszor­tól szár­ma­zik. Ro­mán mel­lett te­hát ez a má­so­dik kulcs­em­ber. Nem be­szél­ve az in­kog­ni­tó­ban rej­tőz­kö­dő Sütő úr­ról. Iz­ga­tot­tan fi­gyelt to­vább, mi­kor Blumens­tock úgy mel­lé­kes­nek tű­nő­én meg­je­gyez­te.

– Kü­lön­ben Git­ta üd­vö­zöl. So­kat gon­dol rád, és sze­ret­ne ve­led ta­lál­koz­ni.

Mar­ci­ra jól ha­tott a hír. Mo­so­lya bol­dog­sá­got árult el.

– Mi­kor jár­tál Ham­burg­ban?

– Mi­előtt el­jöt­tem. Lát­tam a film­jét is.

– Sok­kal szebb volt sző­kén. És mondd meg neki, ha ta­lál­ko­zol vele, hogy le­het ő a lá­ba­kon járó őrü­let, én csak ak­kor fo­gok őrül­ni utá­na, ha is­mét sző­ke lesz.

– Pe­dig most ő pri­ma­don­na a szak­má­ban.

Hód az utol­só mon­dat­nál ér­tet­te meg, hogy mi­ről be­szél­nek. Eszé­be ju­tott Bana be­szá­mo­ló­ja a hor­gász­ta­nyán, a ha­lász­lé ké­szí­té­se köz­ben. Bá­nyász Aliz, Cso­mós Gi­zel­la és a har­ma­dik. Ez lesz Git­ta. En­nek Bana nem em­lí­tet­te a ne­vét. Arra vi­szont em­lé­ke­zett, hogy er­ről mon­dott a leg­töb­bet. Fe­ke­te sze­mű szép­ség, kre­ol bőr­rel. Ma­gyar­or­szá­gon még sző­ke volt, és üz­le­ti ér­dek­ből fes­tet­te a ha­ját fe­ke­té­re. Mar­ci va­ló­szí­nű­leg kö­ze­li kap­cso­lat­ban volt vele, ha most üzent neki. És va­jon mi­fé­le film­ben sze­re­pel­he­tett a nő, ha Ro­mán Már­ton tud­ja, hogy sző­kén szebb volt?

– Nem le­het­tél rossz nála – foly­tat­ta Blumens­tock –, ha gon­dol rád és üzen. Ne­kem még egyi­kük sem üzent ilyet, hogy sze­ret­ne ve­lem ta­lál­koz­ni. Irigy­lem az adott­sá­ga­i­dat, Már­ton… Van most nőd?

– Nincs és nem is lesz.

– Hü­lye­ség.

– Igen, hü­lye­ség. De ha te egy­szer meg­tu­dod, hogy mi­lyen a nő iga­zi íze, ha sze­re­ted, ak­kor te is vá­lo­gat­ni fogsz.

A test­vér ér­tet­te, mi­ről be­szél Mar­ci. De ő más vé­le­mé­nyen volt. Ő csak ke­zel­te az ilyen ügye­ket.

– Szó­val Git­ta nem fe­lej­tett el. És mi­lyen gyö­nyö­rű len­ne a ta­lál­ko­zá­so­tok!

– Én már nem aka­rom.

– Mi­ért nem?

– Még kér­ded?… Itt ha­gyott, és el­ha­gyott.

– Hon­nan tu­dod, hogy el­ha­gyott? Te ma­rad­tál itt­hon! Sze­rin­tem vár té­ged. Én a he­lyed­ben ta­lál­koz­nék vele. Fe­led­tet­né azt a la­bo­ráns­lányt, és ki­ke­rül­nél eb­ből a ká­osz­ból, ami kö­rül­vesz.

– Na­gyon jól tu­dod, hogy mi­ért ma­ra­dok. A pro­fesszor is­mét be­fo­lyá­sol­ni pró­bál­ta:

– Kint­ről ép­pen úgy ha­za­lá­to­gat­hat­nál édes­anyád sír­já­hoz. És egé­szen más éle­tet él­het­nél. A ke­ze­lé­sed is könnyebb len­ne. Ha na­gyon akar­nád, ve­het­nél egy kis há­zat az itt­ho­ni lá­to­ga­tá­sa­id ide­jé­re. És ami­kor ha­za­jössz, te len­nél a nagy­me­nő. Hoz­nád a va­lu­tát… De nem akar­lak ezek­kel fá­rasz­ta­ni.

– Nem fá­rasz­tasz, sze­re­tek ve­led be­szél­get­ni. Iga­zán csak te vagy, aki­vel őszin­tén be­szél­get­he­tek.

– Na lá­tod. Ha meg­jön­ne az eszed, gyak­rab­ban le­het­nénk együtt is.

A test­vér a tá­ma­dás rész­le­te­i­ről, a rend­őr­sé­gi ki­hall­ga­tás­ról, a kór­há­zi el­lá­tás­ról, a fő­or­vos­ról ér­dek­lő­dött még. Hó­dot ez hi­de­gen hagy­ta. A hal­lot­ta­kat fon­tol­gat­ta. Mi oka le­het­ne Blumens­tock­nak, hogy Ro­mán el­hagy­ja az or­szá­got, mert a nap­nál is vi­lá­go­sabb, hogy a pro­fesszor a csá­bí­tás apró trükk­je­it al­kal­maz­za.

Az­tán egy­szer csak Blumens­tock meg­kér­dez­te:

– Va­ló­ban sze­ret­nél ta­lál­koz­ni Sütő úr­ral?

– Mi­nél előbb, hogy meg­kér­dez­hes­sem: mit ár­tok én neki…

A test­vér nyo­ma­ték­kal vá­la­szolt:

– Le­het, hogy ha­ma­ro­san mó­dod lesz rá, Már­ton.

Oda­kint is­me­rős női hang a nő­vér­től ér­dek­lő­dött Ro­mán fe­lől. Kis­vár­tat­va Kati lé­pett a kór­te­rem­be. A be­teg feluj­jon­gott örö­mé­ben.

– Kati! Hát maga is meg­lá­to­gat? Úgy örü­lök… Gon­dol­ni sem mer­tem vol­na rá.

Kati, mint­ha nem is lát­ná a ven­dé­get, oda­ment Ro­mán­hoz, és fi­nom pu­szit le­helt az ar­cá­ra.

– Ugyan, Mar­ci – kor­hol­ta –, maga ezt fur­csá­nak ve­szi? Már ré­gen be­jöt­tem vol­na, de nem en­ged­tek. Min­den­nap ér­dek­lőd­tünk Teri né­ni­vel. Te­le­fo­non min­dent el­mond­tak ma­gá­ról. Na­gyon örü­lünk, hogy jól van.

– Is­mer­je meg a test­vé­re­met – jel­zett Mar­ci az ágy vé­gé­nél áll­do­gá­ló fér­fi­ra.

Kati rá­cso­dál­ko­zott:

– Ma­gá­nak test­vé­re is van? Még soha nem be­szélt róla.

– Blumens­tock pro­fesszor va­gyok – mu­tat­ko­zott be a fér­fi. – Nem élek Ma­gyar­or­szá­gon, rit­kán ta­lál­kozunk és rit­kán jut­ha­tok Már­ton­nak eszé­be, hogy még nem be­szélt ró­lam.

– Blumens­tock?

– Igen. Már­ton fél­test­vé­re.

Hód a sö­tét szem­üve­ge alól is jól lát­ta, hogy a pro­fesszor amúgy fér­fi mód­ra, ta­lán kis­sé szem­te­len és vet­kőz­te­tő pil­lan­tás­sal né­ze­ge­ti a lányt, aki két­ség­te­len: re­me­kül mu­ta­tott fe­szü­lő nad­rág­já­ban, blú­za pe­dig igen elő­nyö­sen hang­sú­lyoz­ta női mi­vol­tát.

Az­tán ud­va­ri­a­san bú­csú­zott:

– Én már ké­szül­tem és me­gyek is, kis­asszony. Nem za­va­rom ma­gu­kat, be­szél­ges­se­nek. Már­ton­nak, lá­tom, jól­esik ez a lá­to­ga­tás, és el sem tud­ja tit­kol­ni hogy örül. Szer­vusz, Már­ton.

A pro­fesszor vár­ta, hogy Kati nyújt­sa a ke­zét. De a lány nem moz­dult.

– Vi­szont­lá­tás­ra, Kati. Ne ha­ra­gud­jék, hogy így mon­dom, de nem tu­dom más­ként szó­lí­ta­ni – mond­ta, és már in­dult vol­na.

Kati most nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Mó­nus Ka­ta­lin va­gyok. Vi­szont­lá­tás­ra.

Hód úgy vet­te ész­re, hogy a lány mint­ha pil­la­na­tok­ra ben­ne fe­lej­tet­te vol­na ke­zét az ele­gáns fér­fi te­nye­ré­ben…