26.

Tal nyu­gal­mat eről­te­tett ma­gá­ra. De ez annyi­ra nem si­ke­rült, hogy meg­áll­jon egy ut­ca­sar­kon, s úgy vár­ja, jöj­jön egy taxi. Az egyik ut­cán vil­la­most lá­tott, arra si­e­tett. De pár lé­pés után egy ta­xi­ra lelt, a hát­só ülés­re te­le­pe­dett, s a Déli pá­lya­ud­var­ra vi­tet­te ma­gát. A ta­xis na­gyon ud­va­ri­as volt, kül­föl­dit szál­lí­tott, s nem cso­dál­ko­zott, hogy már­ká­ban kap­ja meg a vi­tel­dí­jat. Tal fel­ment a vá­ró­csar­nok­ba, a ki­füg­gesz­tett me­net­ren­det bön­gész­te, majd hir­te­len öt­let­tel je­gyet vál­tott Pécs­re. Ta­lán azért, mert en­nek az ál­lo­más­nak volt a leg­rö­vi­debb neve. Meg­néz­te, me­lyik vá­gány­ról in­dul a vo­nat, de a sze­rel­vényt még csak ak­kor tol­ták be. Meg­mu­tat­ta az egyik vas­utas­nak a je­gyét, aki nagy han­gon, s ki­csit ta­gol­tan meg­ma­gya­ráz­ta neki, hogy vár­ni kell. A vo­nat még csak egy óra múl­tán in­dul.

Tal ki­sé­tált a pá­lya­ud­var­ról. Fel­szállt egy vil­la­mos­ra, el­uta­zott vele a Kör­té­rig, ott új­ból ta­xit bé­relt. Ter­ve el­le­né­re a tör­pe la­ká­sá­nak cí­mét mond­ta be. A pán­cél­szek­rény iz­gat­ta. Azt kell rend­be ten­ni, nem azért, mert elég sok ara­nyat lá­tott ben­ne, ha­nem mert eset­leg rejt­je­lek, tit­kos do­ku­men­tu­mok, név­so­rok ta­lál­ha­tók ott… S ha ezt nem sem­mi­sí­ti meg, a köz­pont őt íté­li ha­lál­ra, hi­á­ba me­ne­kül­ne meg in­nen. Per­sze az arany is jó, de most első a szol­gá­lat.

Jó­val az al­bert­fal­vai ház előtt szállt ki a ta­xi­ból. Azon­nal le­tért a fő­út­ról, az egyik mel­lék­ut­cá­ban kö­ze­lí­tet­te meg a vil­lát, mely­nek a hát­só szom­széd­ja egy kis ima­ház volt, nagy kert kö­ze­pén ál­lott. Tal úgy tett, mint­ha az ima­ház­ba men­ne, an­nak az aj­ta­ja azon­ban zár­va volt. Egé­szen a ke­rí­té­sig lo­pa­ko­dott, s hall­ga­tó­zott, fi­gyelt. Min­den moz­du­lat­lan­nak, el­ha­gyott­nak lát­szott. Se­hol sem vi­lá­gí­tott fény, a ker­ti lám­pa sem égett.

Tal át­má­szott a ke­rí­té­sen. A kis tás­ká­já­ból elő­ka­par­ta Favo kul­csa­it, a hát­só ajtó zár­já­ba pró­bál­gat­ta őket, vé­gül az egyik jó­nak bi­zo­nyult. Ki­nyi­tot­ta, s be­sur­rant a ház­ba. De alig lé­pett hár­mat, be­le­üt­kö­zött va­la­mi­be. Egy ki­csi­ke, Favo mé­re­te­i­hez iga­zo­dó szék volt. Tal a re­vol­ve­ré­hez ka­pott. Ki­vet­te a zse­bé­ből, cső­re töl­töt­te, moz­du­lat­la­nul állt né­hány pil­la­na­tig, az­tán in­dult to­vább, be a szo­bák­ba.

Jól em­lé­ke­zett, mer­re kell men­nie. S már a sze­me is hoz­zá­szo­kott a sö­tét­ség­hez. Va­ló­ban na­gyon ha­mar meg­ta­lál­ta a pán­cél­szek­rényt. Le­emel­te a ké­pet a fal­ról, le­gug­golt, hogy ki­nyis­sa. Arra gon­dolt, va­la­mi vi­lá­gos­ság kel­le­ne, mert így nem tud vá­lo­gat­ni. Vé­gül úgy dön­tött, nem kap­csol­ja be a vil­lanyt, min­dent ki­rá­mol a széf­ből, majd ké­sőbb vá­lo­gat­hat. Az egyik kis­asz­tal­ról le­húz­ta a te­rí­tőt, maga mel­lé tet­te, eb­ből csi­nál majd ba­tyut. Le­ült a pad­ló­ra, a pán­cél­szek­rény fo­gan­tyú­já­ba ka­pasz­ko­dott, meg­pró­bál­ta, nyí­lik-e, ter­mé­sze­te­sen nem en­ge­dett. A kul­cso­kért nyúlt. De va­la­mi zö­rejt hal­lott. Mint­ha va­la­ki lép­ked­ne az eny­hén csi­kor­gó par­ket­tán a szom­széd szo­bá­ban. A lé­pé­sek egy­re kö­ze­led­tek. Tal az ajtó felé for­dult, fel­emel­te a pisz­to­lyát.

De mint­ha két ajtó is nyí­lott vol­na. Vagy az ab­lak?

Egy pil­lan­tást ve­tett az ab­lak­ra, de a ne­héz bár­sony­füg­göny moz­du­lat­la­nul csün­gött. A szom­széd szo­ba aj­ta­ja las­san ki­nyílt.

Egy kéz gyors moz­du­lat­tal a vil­lany­kap­cso­ló­hoz ka­pott, s a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban va­kí­tó fény ön­töt­te el a szo­bát. Tal azon­nal lőtt. De más is.

Sőt egy har­ma­dik lö­vés is csat­tant. Szin­te egy­szer­re mind a há­rom.

Tal ütést ér­zett a mel­lén. Az­tán va­la­hon­nan va­la­ki va­la­mit ki­ál­tott. Töb­ben is ro­han­tak a szo­bá­ba. A lö­vé­sek, lé­pé­sek egy­re hal­kul­tak. Az­tán sem­mi.

Be­lez­nay ke­se­rű­en néz­te Talt.

– Ez meg­halt.

Az­tán a fal­nál ku­por­gó, vér­ző te­nye­rét bá­mu­ló So­mo­di­hoz for­dult.

– Kár volt le­lő­ni…

So­mo­dit ci­vil ru­hás nyo­mo­zók őriz­ték. A re­vol­ve­re leg­alább két mé­ter­re he­vert tőle a pad­lón. El­torzult arc­cal né­zett az őr­nagy­ra.

– Azt hit­tem, a tör­pe.