23.

– Meg­bo­lon­dul­tál? – kér­dez­te Tal, meg­döb­ben­ve néz­te a re­vol­vert.

– Nem Al­ber­to, nem… Áll­ja­tok a fal­hoz! Mit gon­dolsz, így le­lép­hetsz in­nen? Ku­darc… Favo men­jen haza, és ti szé­pen el­sze­lel­tek… So­mo­di el­vi­szi a csi­pe­ket, jó pénzt kap­tok érte, én meg, aki az egé­szet ki­ta­lál­tam… Nem Al­ber­to, ez nem jó já­ték.

– Te va­ló­ban meg­bo­lon­dul­tál – mond­ta még min­dig cso­dál­koz­va Tal. – Ha más a vé­le­mé­nyed, be­szél­jük meg.

A tör­pe a fe­jé­vel in­tett ne­met.

– Mit be­szél­jünk ezen? Vi­lá­gos, hogy mit csi­nál­tál!

– Én? – kér­dez­te Tal.

– Te, Al­ber­to… En­gem hi­te­getsz a csip­terv­vel, hogy majd ez az olasz, meg az az olasz… és el­kül­död So­mo­dit… De el­szá­mí­tot­tad ma­gad!

Be­ni­to is meg­szó­lalt.

– Ve­lem mi baja? Azt sem tu­dom, hogy ki­cso­da… A tör­pe bó­lin­tott.

– Le­het, min­den le­het. De azért csak ma­rad­jon ott.

Tal össze­szed­te ma­gát, na­gyo­kat szusszan­tott, s las­san a zse­be felé nyúlt.

– Na, elég volt már a já­ték­ból! Mi­vel vá­dolsz te en­gem? Az­zal, hogy be­csap­ta­lak?

A pi­ci­ke em­ber rez­dü­lés nél­kül tar­tot­ta a re­vol­vert a két fér­fi felé.

– Az­zal… S ami még rosszabb, nem csak en­gem… Ha­tá­ro­zot­tan kér­tem, hogy mondd el ba­rá­ta­ink­nak az ügyet, és csak ak­kor csi­nál­juk, ha ők is egyet­ér­te­nek vele. Meg­tet­ted?

Tal fel­ne­ve­tett.

– Hát ez a ba­jod?

– Ez, Al­ber­to. És kér­lek, ne ne­vess, mert én most nem vic­ce­lek.

– Jó. Te­hát ko­mo­lyan. – Tal mint­ha zseb­ken­dőt akart vol­na elő­ven­ni, a zse­bé­be nyúlt. A keze még nem érte el a re­vol­vert, ami­kor Favo rá­ki­ál­tott. – Vedd ki a ke­zed, mert lö­vök! Hal­lod?!

– Igen! – ki­ál­tot­ta Tal, és ő már tü­zelt is.

A tör­pe kar­ját ta­lál­ta el. Be­ni­to azon­nal elő­kap­ta a fegy­ve­rét. A tör­pe felé tar­tot­ta, de nem lőtt.

A pi­ci­ke em­ber le­ült a sző­nyeg­re, nem bír­ta fog­ni a re­vol­vert, hi­á­ba eről­kö­dött, ki­csú­szott a ke­zé­ből.

– Pé­ter, Pé­ter – mon­do­gat­ta Tal. – Mi a fene ütött be­léd? Meg kel­lett, hogy lő­je­lek… Be­ni­to – for­dult az olasz­hoz –, nézd meg a se­bet… Kö­tözzük be. Pé­ter, Pé­ter… Kel­lett ez ne­ked, ked­ves ba­rá­tom…

A tör­pe a vér­ző kar­ját néz­te. Sá­padt volt. A sze­mét be­huny­ta.

– Én, meg­öl­te­lek vol­na – sut­tog­ta.

Tal nem árul­ta el, hogy nem a cél­zó­mű­vé­sze­té­nek kö­szön­he­tő a ka­ron ütött seb. Egy­ál­ta­lán nem. Ő csak lőtt. És a go­lyó ér­het­te vol­na a tör­pe fe­jét is.

– Jó, jó – mond­ta. Azt akar­ta érez­tet­ni, hogy ez most már nem fon­tos.

Be­ni­to egy tö­rül­kö­zőt ho­zott ki a für­dő­szo­bá­ból, ez­zel kö­töt­ték be a se­bet. De a vér­zést nem tud­ták el­ál­lí­ta­ni. Las­san pi­ros­sá vál­to­zott a fe­hér frot­tír. Az olasz fiú újabb tö­rül­kö­ző­ért sza­ladt.

– Csa­vard rá – uta­sí­tot­ta Be­ni­tót Tal. Egy vas­ta­gabb tűt lá­tott ki­áll­ni az egyik vi­rág­cse­rép­ből. Oda­ug­rott, hogy ki­ránt­sa, s az­zal össze­tűz­ze a tö­rül­kö­zőt. Ki­húz­ta, de keze meg­állt a le­ve­gő­ben. Az­tán las­san a sze­me elé emel­te a tűt. Arca el­torzult, össze­gör­nyed­ve ő is a sző­nyeg­re ro­gyott, Favo mel­lé.

Be­ni­to me­red­ten néz­te.

– Mi baj? – kér­dez­te. – Nem bír­ja a vért?

Tal az olasz fiú felé nyúj­tot­ta á tűt, s az uj­já­val csen­det in­tett. Be­ni­to is majd­nem rosszul lett. Na­gyot nyö­gött, s csak ennyit mon­dott.

– Ne! Ne… – Úgy hang­zott, aho­gyan a hó­hér­nak szól az el­ítélt, ami­kor a nya­ká­ra te­szi a kö­te­let.

A tör­pe nem ér­tet­te, mi tör­tént. Már sok vért vesz­tett, kel­le­mes bó­du­lat száll­ta meg. Csak azt érez­te, hogy nem sür­gö­lőd­nek kö­rü­löt­te.

Meg akar­ta ta­pin­ta­ni a kö­té­sét, de le­csú­szott a kar­já­ról, s a foly­do­gá­ló vér­be mar­kolt. Tal fel­tér­delt, a tűt vissza­szúr­ta a cse­rép­be.

– Na, ez nagy­sze­rű pró­ba volt – mond­ta han­go­san. – Ha az elő­adá­son is így csi­nál­já­tok, ak­kor dü­bö­rög­ni fog a taps…

Be­ni­to bó­lin­tott. Tal in­tett neki, mond­jon va­la­mit.

– Re­mél­jük, si­ke­rül­ni fog – nyög­te ki.

– Pró­bál­junk egy má­sik je­le­ne­tet?

– Le­het… Csak előbb…

Újra ki­ment a für­dő­szo­bá­ba, most már a frot­tír­le­pe­dőt hoz­ta be, mu­tat­ta, hogy más nin­csen, s azt is, hogy ket­té­té­pi. Tal sá­pad­tan bó­lin­tott, ráz­kó­dott ide­ges­sé­gé­ben. In­nen azon­nal el kell men­ni. De ho­gyan? A tör­pét nem le­het itt hagy­ni, s úgy nem is me­ne­kül­het­nek, hogy Favo pán­cél­szek­ré­nyét ne ürít­sék ki, Be­ni­to is ta­nács­ta­la­nul áll­do­gált. A tör­pe már job­ban erő­re ka­pott, hisz a sebe nem volt na­gyon mély, csak a vér­vesz­te­ség gyen­gí­tet­te el. Fog­ta a kö­té­sét a kar­ján, s vá­ra­ko­zón néz­te Talt.

Be­ni­to hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott. Zseb­re dug­ta a re­vol­ve­rét, az aj­tó­hoz ug­rott, ki­rán­tot­ta és el­ro­hant. Lép­te­i­nek za­ját el­nyel­te a fo­lyo­só puha sző­nyeg­pad­ló­ja.

– Na, ez meg­szö­kött! De még meg­kap­ja érte a ma­gá­ét – há­bor­gott Tal.

– Tudsz jár­ni? – kér­dez­te súg­va a tör­pét.

Favo fel­tá­pász­ko­dott, né­hány lé­pést tett, az­tán vissza­ült a pad­ló­ra.

– Szé­dü­lök…

Tal a vér­tó­csát néz­te, a vö­rös­re szí­ne­ző­dött tö­rül­kö­ző­ket. Sze­me újra a vi­rág­cse­rép­be du­gott tűre me­redt. In­tett a tör­pé­nek.

– Mik­ro­fon…

Favo csak most ér­tet­te meg, mi tör­tént. Össze­szed­te az ere­jét, fel­állt.

– Ak­kor – nyög­te –, itt nem ma­rad­ha­tunk…

– Csend!

Tal még ki­sebb da­ra­bot sza­kí­tott a tö­rül­kö­ző­ből. Gyor­san ki­cse­rél­te a tör­pén a kö­tést, rá­húz­ta a sa­ját pu­ló­ve­rét, a vé­res tö­rül­kö­ző­ket az ágy alá dob­ta, a pad­ló folt­já­ra rá­iga­zí­tot­ta a fo­telt. Fel­kap­ta a kis tás­ká­ját, a re­vol­ve­rét kéz­be fog­ta, s in­tett, hogy in­dul­ja­nak.

A fo­lyo­són nem járt sen­ki. Tal fe­jé­ben egy pil­la­nat­ra meg­for­dult, ho­gyan le­het­sé­ges az, hogy sen­ki sem hal­lot­ta a lö­vést? És ha ezt a va­cak mik­ro­font fi­gyel­ték, ak­kor mi­ért nem ro­han­tak fel már ide azok, akik el­he­lyez­ték nála a ké­szü­lé­ket? Há­bo­rít­ha­tat­la­nul jut­hat­tak ki a szo­bá­ból. Fa­vót a lift­hez tá­mo­gat­ta, a tör­pe úgy ka­pasz­ko­dott belé, mint egy gye­rek. A hall­ba ép­pen ak­kor ér­ke­zett egy tu­ris­ta­cso­port, nagy volt a sür­gö­lő­dés, be­töl­töt­te a ter­met a han­gos be­széd, a ne­vet­gé­lés, bő­rön­dö­ket ci­pel­tek, min­den fo­tel­ban ült már va­la­ki. Tal úgy gon­dol­ta, a me­ne­kü­lés­hez ez ide­á­lis ál­la­pot. Vagy­is ak­kor len­ne az, ha egye­dül in­dul­hat­na át a ha­li­on. De ez a tör­pe… Erre fel­fi­gyel­nek. Nem is szól­va ar­ról, hogy alig áll a lá­bán, s las­san vér­fol­tos már a pu­ló­ver is. Koc­káz­tat­ni kell. A re­vol­vert el­tet­te a zse­bé­be. Mo­so­lyog­va mond­ta Fa­vó­nak.

– Tarts ki, Pé­ter! Át­me­gyünk ezen a tö­me­gen… Fon­tos, hogy az au­tó­hoz jus­sunk… És ne­vet­gélj, mint­ha va­la­mi jó vic­cet mond­tam vol­na… Raj­ta!

Úgy tűnt, sen­ki sem fi­gyelt rá­juk. A por­tás elő­zé­ke­nyen nyi­tot­ta ki előt­tük a nagy üveg­aj­tót. Meg­könnyeb­bül­ten lép­tek ki. Tal au­tó­ja a ho­tel mel­lett állt, a nagy ívű fe­lül­já­ró alatt.

– Si­es­sünk! Még pár lé­pés, Pé­ter!

El­ér­ték az au­tót, Tal a tör­pét a hát­só ülés­re lök­te, ő pe­dig azon­nal in­dí­tott. Zak­la­tott­sá­gá­ban elő­ször Mis­kolc felé irá­nyí­tot­ta a ko­csit, va­la­hol a nagy sta­di­on tá­jé­kán döb­bent rá, hogy rossz felé vág­tat. Előbb el kell vin­ni a la­ká­sá­ra Fa­vót, ki kell ürí­te­ni a pán­cél­szek­rényt, te­le­fo­nál­nia kell Hel­de­rék­nek, ve­gyék gon­do­zás­ba ezt a sze­ren­csét­len hü­lyét, az­tán gyor­san in­du­lás Ro­má­nia felé… – Mi­lyen okos volt, hogy oda is kért vízu­mot! Őt a nyu­ga­ti ha­tár­szé­le­ken vár­ják…

Egy vas­úti fe­lül­já­ró elé ér­ke­zett. Be­állt a bal ol­da­li útra térő ko­csi­sor­ba, utol­só­nak. Ha kí­sé­rik, ak­kor an­nak az au­tó­nak is abba a sáv­ba kell ka­nya­rod­nia. De nem. Át­ju­tott a lám­pán, nem jött utá­na sen­ki. Csak­hogy erre még so­ha­sem járt, azt sem tud­ta, hová ve­zet ez az út, s ho­gyan le­het in­nen vissza­for­dul­ni. Újabb lám­pa vil­lo­gott előt­te, meg kel­lett áll­nia, de még ek­kor sem so­rolt mögé autó. A kö­vet­ke­ző ut­cán be­for­dult jobb­ra, cuk­rász­da, élel­mi­szer­bolt, hen­tes, tra­fik… Jó len­ne rá­gyúj­ta­ni! S meg kel­le­ne vizs­gál­ni a tör­pét is. Meg­állt. Hosszabb ide­ig néz­te a vissza­pil­lan­tó tük­röt, hát­ha fel­fe­dez va­la­mi gya­nú­sat. Sem­mi.

– Hogy ér­zed ma­gad? – for­dult hát­ra. – Nem akarsz egy ci­ga­ret­tát?

Favo vé­gig­fe­küdt az ülé­sen, alig pis­lo­gott.

– Ne állj meg… – nyög­te.

– Nem kö­vet­nek – ma­gya­ráz­ta Tal és rá­gyúj­tott. A tör­pe hal­kan, szin­te sut­tog­va mond­ta.

– El­lát­ták az au­tó­dat… va­la­mi­vel… Hur­col­juk ma­gunk­kal…

Tal mér­ge­sen szusszan­tott. Iga­za le­het a tör­pé­nek, már ré­gen át kel­lett vol­na száll­ni egy má­sik au­tó­ba… Ez régi sza­bály… De hát… Se­be­sült­tel? Kö­rül­né­zett. Egy te­le­fon­fül­ke szin­te kí­nál­ta ma­gát. Ki­szállt, s fel­hív­ta Hel­der la­ká­sát. Elő­ször fog­lal­tat jel­zett a ké­szü­lék, az­tán hosszan csen­gett, de nem vet­te fel sen­ki. Tal újra s újra pró­bál­ko­zott. Ered­mény nél­kül. Mér­ge­sen vág­ta le a te­le­fon­kagy­lót. Úgy ha­tá­ro­zott, hogy Fa­vót itt hagy­ja az au­tó­ban, ő pe­dig ta­xi­val el­megy a tör­pe la­ká­sá­ra, on­nan új­ból hív­ja Hel­dert, s ami­lyen gyor­san csak le­het, sze­rez egy au­tót, leg­jobb len­ne a Hel­de­ré… De a sor­ren­den is for­dí­ta­ni kel­le­ne… Az autó a leg­fon­to­sabb…

– Na­gyon vér­zik? – kér­dez­te, ami­kor vissza­tért a tör­pé­hez.

– Ta­lán már nem…

– El­me­gyek. Szer­zek egy má­sik au­tót. Vissza­jö­vök ér­ted, el­visz­lek haza, s hí­vunk or­vost is.

Az au­tót be­irá­nyí­tot­ta a fák­kal, bok­rok­kal sze­gé­lye­zett ut­cá­ba. Az in­dí­tó­kul­csot a zse­bé­be csúsz­tat­ta, hát­ra­in­tett Fa­vó­nak.

– Jö­vök mind­járt…

A tör­pe bá­gyad­tan, le­mon­dó­an mo­soly­gott.

– Tu­dom. Soha.