16. Hód és a fura ötlet
(Hód és a nyugati kapcsolat)

1.

A vá­ros­né­ző au­tó­busz késő este ér­ke­zett vissza ál­lo­más­he­lyé­re. A dél­utá­ni csúcs­for­ga­lom­nak már nyo­ma sem volt, így a so­főr­nek nem oko­zott gon­dot, hogy pon­to­san az uta­zá­si iro­da előtt fé­kez­zen. A kül­föl­di tu­ris­ták a fris­sen le­zaj­lott gu­lyás­par­ti han­gu­la­tát árasz­tot­ták: ne­vet­gél­tek, han­gos­kod­tak és ne­héz­ke­sen sze­de­lőz­köd­tek. Az ajtó mel­let­ti ülé­sen, mint­ha csak vé­let­le­nül ke­rült vol­na oda, a so­főr sil­des sap­ká­ja he­vert, bel­se­jét mu­tat­va. Eb­ből töb­ben is ér­tet­tek, s az ülés előtt el­ha­lad­va fém­pénzt do­bál­tak a sap­ká­ba.

Az ide­gen­ve­ze­tő, fi­a­tal nő, az aj­tó­nál állt és leg­csá­bo­sabb mo­so­lyá­val kö­szön­ge­tett a tá­vo­zók­nak. Nem le­he­tett tud­ni, hogy a csen­gő ap­rók­nak vagy a prog­ram vé­gé­nek örült-e job­ban. Csi­nos ar­cá­nak egy vo­ná­sa sem árul­ta el, hogy az új, ma­gas sar­kú ci­pő­je sa­tu­ként szo­rít­ja. A mel­let­te lévő so­főr vi­gyor­gá­sa már egy­ér­tel­műbb volt. Rep­de­ső te­kin­te­te azt ta­nú­sí­tot­ta, hogy csak a sap­ka tar­tal­má­ra kon­cent­rál, tőle min­den más egyéb me­he­tett egye­ne­sen a po­kol­ra.

Utol­só­nak egy ter­me­tes nő tá­vo­zott. Amint a lába el­ér­te a jár­da asz­falt­ját, az ide­gen­ve­ze­tő ar­cá­ról le­tör­lő­dött a mo­soly. Fá­jós lá­bá­val óva­to­san moz­dult vol­na az utas nyo­má­ba, de meg­tor­pant, mert ész­re­vet­te a ko­csi­ban fe­lejt­ke­zett utast.

A fér­fi az utol­só sor­ban ült, köz­vet­le­nül az ab­lak­nál. Lát­szó­lag nem vett tu­do­mást ar­ról, hogy az uta­zá­si iro­da ál­tal szer­ve­zett szó­ra­ko­zás vé­get ért. Úgy tűnt, fittyet hányt a töb­bi­ek tá­vo­zá­sá­ra, és mit sem tö­rő­dött az­zal, hogy ma­gá­ra hagy­ták. Vál­lá­val a ko­csi ol­da­lá­nak dőlt, hom­lo­kát az üveg­nek szo­rí­tot­ta, és ma­kacs ha­tá­ro­zott­ság­gal az út­tes­tet bá­mul­ta, mint­ha egy el­ej­tett pénz­tár­ca to­váb­bi sor­sá­ra vol­na kí­ván­csi.

A fi­a­tal nő ér­tet­le­nül né­zett rá: hát ez meg mi­ért nem moz­dul?

– Hé, uram!

Sza­vai vá­lasz nél­kül ma­rad­tak. A so­főr ép­pen se nem lá­tott, se nem hal­lott: vil­lám­gyor­san ki­ürí­tet­te az al­kal­mi per­selyt; s csak mi­után a fe­jé­be csap­ta a sap­kát, ve­tett für­ké­sző pil­lan­tást a ko­csi há­tul­já­ba.

– Biz­to­san kok­szos – mond­ta.

– Mit je­lent az, hogy kok­szos?

– Be­rú­gott, ha úgy tet­szik.

– Min­den­ki ke­ve­set ivott.

– Ez még an­nál is ke­ve­sebb­re volt hi­te­le­sít­ve. A nő meg­emel­te a hang­ját.

– Mein Herr!

Amaz a füle bot­ját sem moz­dí­tot­ta.

– Ezt ugyan szó­lon­gat­hat­ja – szö­gez­te le a so­főr, s köz­ben a zse­bé­ben csör­gő ap­rót mar­ko­lász­ta. Ta­lál­gat­ta, mennyi­re szá­mít­hat, ha fe­lez majd az ide­gen­ve­ze­tő­vel. Min­dig így tett. El­vég­re, ha bor­ra­va­lót ka­pott, azt az ide­gen­ve­ze­tő nő­nek is kö­szön­het­te. Az ve­tet­te fel a gyűj­tés öt­le­tét fi­no­man, ta­pin­tat­tal, hang­sú­lyoz­va az ön­kén­tes­sé­get. Vi­gyáz­ni kel­lett, mert emi­att már jó né­há­nyan kap­tak fe­gyel­mit.

A nő han­go­san meg­szó­lalt:

– Das prog­ram ist zu ende! A so­főr le­gyin­tett.

– En­nek ma­gya­ráz­hat – mond­ta.

– Bit­té, auss­te­i­gen!

Amaz még csak a fe­jét sem emel­te fel.

– Előbb fel kell éb­resz­te­ni – ja­va­sol­ta a so­főr. A nő mér­ges lett.

– Éb­ren van – ál­la­pí­tot­ta meg. – In­nen lá­tom, hogy nyit­va van a sze­me.

A so­főr ol­dalt ha­jolt és vé­kony nya­kát nyúj­to­gat­ta. So­vány fér­fi volt, alig túl a har­min­con. A ma­gas­sá­gá­val sem di­cse­ked­he­tett. Ré­gen, egy­szer vi­tá­ba ke­ve­re­dett egy ré­szeg­gel, az úgy hely­ben­hagy­ta, hogy kór­há­zi ápo­lás­ra szo­rult. Az­óta óva­ko­dott az it­tas em­be­rek­től.

– Le­het nyi­tott szem­mel is alud­ni – je­gyez­te meg.

– Maga tud?

– Még nem pró­bál­tam, de hal­lot­tam, hogy le­het.

A nő el­húz­ta a szá­ját, majd vi­gyáz­va meg­moz­gat­ta fá­jós láb­fe­jét.

– Men­jen, éb­ressze fel – mond­ta.

– Mi­ért én?

– Nem vár­ha­tunk, míg ki­alussza ma­gát.

– Maga job­ban szót ért vele.

– Eh­hez nem kell nyelv­tu­dás. Kü­lön­ben is a maga dol­ga, hogy az au­tó­busz üres le­gyen.

A so­főr kel­let­le­nül moz­dult, és las­san a ko­csi vé­gé­be ment. Kö­zel ha­jolt az utas­hoz és meg­érin­tet­te a vál­lát. Hir­te­len vá­rat­lan do­log tör­tént. A so­vány fér­fi, mint­ha kí­gyó­ra lé­pett vol­na, ha­tal­ma­sat ug­rott hát­ra­fe­lé és meg­per­dült a sar­kán. Olyan len­dü­let­tel ér­ke­zett vissza, hogy majd le­dön­töt­te lá­bá­ról az ide­gen­ve­ze­tő nőt.

A fi­a­tal nő ijed­ten ka­pasz­ko­dott a leg­kö­ze­leb­bi ülés tám­lá­já­ba.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te.

A so­főr a sze­mét for­gat­ta és kap­kod­ta a le­ve­gőt, mint akit meg­ker­get­tek. Az ajka moz­gott, de hang nem jött a tor­ká­ra.

– Mi a fész­kes fe­né­nek csi­nál­ta ezt az ak­ro­ba­ti­kus mu­tat­ványt? Kis hí­ján le­sö­pört a ko­csi­ról.

Amaz hát­ra­fe­lé in­tett.

– Kész! – nyög­te.

– Hogy­hogy?

– Ha­lott!

A nő azt hit­te, rosszul hall.

– Mit mond? – kér­dez­te.

– Kam­pec – mond­ta a so­főr – vagy ha úgy tet­szik, be­ad­ta a kul­csot. A nő gyors pil­lan­tást ve­tett a moz­du­lat­lan fér­fi­ra, és el­sá­padt.

– Hon­nan ve­szi?

– Lát­tam.

– Meg sem fog­ta a pul­zu­sát.

– Szük­ség­te­len, ha egy­szer az ar­cá­ra van írva. Elég kö­zel­ről a sze­mé­be néz­ni.

– Rá­né­zés­sel ezt nem le­het biz­tos­ra ven­ni. A so­főrt bosszan­tot­ta az ok­ve­tet­len­ke­dés.

– Akar­ja tud­ni mi­lyen a sze­me? – kér­dez­te.

– Mi­lyen?

– Üve­ges, akár egy ki­ra­kat – szö­gez­te le a so­főr.

Éle­té­ben már két al­ka­lom­mal ta­lál­ko­zott ha­lot­tal. Egy mo­to­ros pont előt­te bu­kott fel. A má­sik egy öreg­em­ber volt, a szom­széd­ja, akit a be­teg szí­ve vitt el. A fo­lyo­són még szót vál­tot­tak egy­más­sal, az­tán az öreg egy pil­la­nat múl­va össze­esett és meg­halt. Mind­két ha­lott sze­mét ké­sőbb a men­tő­or­vos fog­ta le. Pont ilyen me­rev és át­tet­sző volt a te­kin­te­tük, mint most en­nek a fér­fi­nak.

A nő té­to­ván né­zett maga elé. Nem tud­ta, mi­té­vő le­gyen. Hosszú pil­la­na­tok tel­tek el. A két­ség, hogy hát­ha té­ved a so­főr, ott mo­tosz­kált ben­ne, hol hal­vá­nyan, hol erő­seb­ben. Le­het, hogy nem is halt meg, ta­lán csak az esz­mé­le­tét vesz­tet­te el. Ha pe­dig így áll a do­log, a gyors or­vo­si be­avat­ko­zás még se­gít­het.

– Hí­vom a men­tő­ket – szólt oda a so­főr­nek. El­fe­lejt­kez­ve fá­jós lá­bá­ról, für­gén le­szállt, és el­tűnt az uta­zá­si iro­da üveg­aj­ta­ja mö­gött.

A so­főr egy da­ra­bon kö­vet­te, de nem ment be a hi­va­tal­ba, az ut­cán ma­radt; ci­ga­ret­tát vett elő és ide­ge­sen rá­gyúj­tott. Kí­ván­csis­ko­dók­tól ugyan nem kel­lett tar­ta­nia, csak ket­ten tud­ták, mi tör­tént. A jár­dá­ról pe­dig nem le­he­tett be­lát­ni az au­tó­busz­ba, rá­adá­sul a moz­du­lat­lan fér­fi az út­test felé eső ülé­sen volt.

Hű­vös volt az este, a le­ve­gő szá­raz­nak ér­zett. Az ara­nyat érő má­ju­si eső már he­tek óta vá­ra­tott ma­gá­ra. A Duna fe­lől víz­sza­got ho­zott a gyen­ge szél. A kö­zel­ben ma­ga­so­dó szál­lo­da sö­tét üveg­tömb­jé­ben az ut­cai lám­pák fé­nyei vil­lódz­tak.

A so­főr el­ta­pos­ta ci­ga­ret­tá­ját, és a ki­ra­ka­ton át be­le­sett az iro­dá­ba. Az ide­gen­ve­ze­tő nő te­le­fon­kagy­ló­val a fü­lén ott állt a tiszt­vi­se­lő­nők gyű­rű­jé­ben.

Va­la­ki re­sze­lős han­gon jó es­tét kö­szönt.

A so­főr fi­gyel­mét egy fi­lig­rán lány kö­töt­te le, aki szűk nad­rág­ban for­go­ló­dott a töb­bi­ek kö­zött. Lá­tás­ból is­mer­te, min­dig a pénz­tár­ban szo­kott ülni. Tet­szett neki, leg­utóbb is sze­me­zett vele, több­re nem volt ide­je. Úgy vél­te, ér­dek­lő­dé­se nem ma­radt egy­ol­da­lú. Most már bán­ta, hogy az előbb nem ment be az iro­dá­ba.

Mö­göt­te fel­csat­tant a re­sze­lős hang: – Bá­mu­lunk, bá­mul­ga­tunk, a ko­csi meg csak áll, áll­do­gál?! Meg­per­dült a sar­kán, te­kin­te­te egy rend­őr vil­lám­ló sze­mé­vel ta­lál­ko­zott.

– Na­gyon jól tud­ja, hogy itt csak ad­dig tar­tóz­kod­hat, míg az uta­sok el nem hagy­ják a ko­csit – ma­gya­ráz­ta a rend­őr. Túl volt már a negy­ve­nen, a vál­lán törzs­őr­mes­te­ri rang­jel­zés csil­lo­gott. – Az uta­sok ré­gen fel­szí­vód­tak, maga pe­dig jó ide­je tét­len­ke­dik itt. Ha dol­ga van, mi­ért nem áll be a mel­lék­ut­cá­ba? A kol­lé­gái min­dig ezt te­szik. De sej­tem én, mi a lé­nyeg ma­gá­nál!

A so­főr a szá­ját nyi­tot­ta vol­na, hogy meg­szó­lal­jon, de a törzs­őr­mes­ter meg­előz­te.

– Az a lé­nyeg, hogy fittyet hány a sza­bá­lyok­ra – csat­tant fel el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon. – Rá se ránt a vá­ra­ko­zást til­tó táb­lá­ra. Le­ál­lít­ja a ko­csit és ví­gan füs­töl. És mi­ért? Mert alap­já­ban véve ha­nyag. Nos, az ilyen nem­tö­rő­döm em­be­re­ket meg szok­tuk egy ki­csit „ha­rap­ni”. Ezt nem ma­gam ta­lál­tam ki, ha­nem a tör­vény ren­del­te el. Csu­pán szót fo­ga­dok. Szé­pen oda­só­zom a bír­sá­got az ilye­nek­nek, úgy, ahogy azt most ma­gá­val is te­szem. Ne is pró­bál­jon ma­gya­ráz­kod­ni. Tu­dom…

A so­főr gyor­san köz­be­szólt:

– Nem tud maga sem­mit, de el fog ámul­ni, ha…

A törzs­őr­mes­tert meg­lep­te ez a bá­tor­ság. A vissza­be­szé­lés­hez nem volt hoz­zá­szok­va.

– Ne vág­jon a sza­vam­ba! – mond­ta, hogy időt nyer­jen a gon­dol­ko­dás­hoz.

– Még­is, mit gon­dol, ta­lán jó­ked­vem­ben szob­ro­zok itt?

– Mű­sza­ki hiba?

– Ad­dig ne ítél­jen, míg a dol­gok­kal nincs tisz­tá­ban. Előbb tud­ja meg, mi az ábra!

A törzs­őr­mes­ter mind­két hü­velyk­uj­ját a de­rék­szíj­ba akasz­tot­ta. Olyan ké­pet vá­gott, mint a je­len­tést fo­ga­dó tá­bor­nok a dísz­szem­lén.

– Ki vele! – vak­kan­tot­ta.

A so­főr­nek el­bo­rult a te­kin­te­te.

– He? – kér­dez­te.

– Mit bá­mul?

– Meg­is­mé­tel­né, amit az előbb mon­dott?

A törzs­őr­mes­ter össze­húz­ta a sze­mét. Re­mél­te, nem ug­ra­tás­ból adta az ér­tet­lent a má­sik.

– Azt mond­tam, hogy „ki vele!” – ta­gol­ta a sza­va­kat. – Vá­rom, hogy el­ámul­jak. Mi te­hát az ábra?

– Egy­sze­rű az ábra: ha­lott van a ko­csim­ban.

A törzs­őr­mes­ter még job­ban össze­húz­ta a sze­mét, az­tán ki­ke­re­kí­tet­te, és te­kin­te­te ku­ta­tó­an mé­lyedt a so­vány fér­fi ar­cá­ba. Kis­sé elő­re­ha­jolt, né­hány­szor be­le­szi­ma­tolt a le­ve­gő­be. Nem érez­te, hogy a má­sik ivott vol­na. El­en­ged­te a de­rék­szí­ját és az au­tó­busz felé moz­dult, de a so­főr hang­ja meg­ál­lí­tot­ta.

– Az út­test­ről pon­to­san a ké­pé­be néz­het – ja­va­sol­ta.

Le­lép­tek a jár­dá­ról, a ko­csi ol­da­lá­hoz ke­rül­tek, és fel­néz­tek az utol­só ab­lak­ra. A fér­fi arc­cal az üveg­nek dől­ve, rés­nyi­re szű­kült szem­mel, mint­ha ép­pen őket bá­mul­ná. Szé­les, cson­tos arca volt, hú­sos orra. Szem­öl­dö­ke, akár az agyon­hasz­nált fog­ke­fe, egye­net­len volt és rit­ka. Bal sze­me alatt gyu­fa­fej nagy­sá­gú sze­mölcs ék­te­len­ke­dett. A so­főr most vet­te ész­re, hogy a fér­fi szá­ja kis­sé nyit­va van.

Meg­bor­zon­gott.

A törzs­őr­mes­ter láb­ujj­hegy­re ágas­ko­dott, majd vissza­hup­pant a sar­ká­ra.

– Ez kész – mond­ta je­len­tő­ség­tel­je­sen. – To­tál.

– Nem fog­tam meg a pul­zu­sát – szólt a so­főr. – Ta­lán el­len­őriz­nem kel­lett vol­na?

– Szük­ség­te­len.

– Azt mond­ják, hogy min­dig a pul­zus a dön­tő. Ver, vagy nem ver, ez a lé­nyeg. Nem pe­dig, ahogy a pofa ki­néz.

A törzs­őr­mes­ter fel­fe­le bá­mult.

– Jól lát­ha­tó, hogy to­tál kész – mond­ta.

– Mi­ből?

– Az üveg el­árul­ja.

A so­főr hosszan me­resz­tet­te a sze­mét, az­tán csa­ló­dot­tan meg­szó­lalt:

– Mit lát az üve­gen? Mert én sem­mit nem lá­tok.

– Hát ép­pen ez az, hogy sem­mit sem lát!

– Mit kel­le­ne lát­nom?

A törzs­őr­mes­ter nye­rít­ve fel­ne­ve­tett, mint éhes ló az ab­ra­kos ta­risz­nya lát­tán.

– Néz­ze! – mu­ta­tott az ab­lak­ra. – A pa­sas ajka majd­nem az üve­get éri. Lát ott ho­má­lyos fol­tot? Nem lát! És mi­ért nincs ott ho­má­lyos folt?

– Tény­leg nincs.

– Na, mi­ért nincs?

A so­főr pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után hát­ra­lök­te fe­jén a sap­kát, és a hom­lo­ká­ra csa­pott.

– Mert nem lé­leg­zik – vág­ta rá. – Nincs le­he­let, nincs pára.

A törzs­őr­mes­ter hang­ja re­zig­nál­tan csen­gett, ami­kor meg­szó­lalt:

– Ne­he­zen kö­vet­kez­tet, de jól.

– Maga vi­szont azon­nal be­ta­lált. Akár a bo­rot­va, úgy vá­gott az agya. A törzs­őr­mes­ter­ről le­rítt, hogy jó­les­nek az el­is­me­rő sza­vak.

– Aki egyen­ru­hát hord és ki­jön az ut­cá­ra, an­nak ész­nél kell len­nie – mond­ta.

– Kel­le­ne!

– Ezt hogy érti?

– Ta­lál­koz­tam olyan­nal, aki­nek se­ho­gyan sem vá­gott az agya.

– Az ilyen ma­nap­ság mind rit­kább. Fel­vé­tel­nél már in­tel­li­gen­cia­tesz­ten kell át­es­ni.

– Az any­ját! – ámult el a so­főr.

– A teszt meg­mu­tat­ja, mi az ábra.

– Hogy­hogy?

A törzs­őr­mes­ter uj­já­val a hom­lo­ká­ra bö­kött.

– Meg­mu­tat­ja, mi van itt – mond­ta. – A teszt árul­ko­dik, és eb­ből kö­vet­kez­tet­nek. Itt dől el a de­lik­vens sor­sa.

Vissza­men­tek a jár­dá­ra. A törzs­őr­mes­ter az ut­cai lám­pa fény­kö­ré­ben elő­vet­te jegy­zet­tömb­jét. Pon­to­san rög­zí­tet­te a tör­tén­te­ket, ki­kér­dez­te a so­főrt az előz­mé­nyek­ről, az ész­le­lés kö­rül­mé­nye­i­ről.

– A men­tők min­den perc­ben itt le­het­nek – je­gyez­te meg a so­főr.

– Nem sok ér­tel­me volt fel­ver­ni őket.

– Mi­ért?

– Itt már csak a ha­lál be­áll­tát kons­ta­tál­ják. A so­főr fel­kap­ta a fe­jét.

– Mit csi­nál­nak? – kér­dez­te.

– Kons­ta­tál­ják a ha­lál be­áll­tát. Nem érti?

– Hát per­sze – mond­ta a so­főr. – Kis­sé rosszul hal­lok ma, úgy lát­szik, hu­za­tot kap­tam.

– A törzs­őr­mes­ter el­tet­te jegy­zet­fü­ze­tét.

– Meg­te­szem a szük­sé­ges lé­pé­se­ket – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.

A so­főr na­gyot bó­lin­tott, és igye­ke­zett olyan ar­cot vág­ni, mint­ha tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban len­ne a rend­őr ál­tal szük­sé­ges­nek tar­tott in­téz­ke­dé­sek­kel.

– Ér­te­sí­te­ni kel­le­ne a ha­lott­szál­lí­tó­kat – vé­le­ke­dett.

– Előbb a rend­őri bi­zott­ság – mond­ta fi­gyel­mez­te­tő­en a törzs­őr­mes­ter.

– Mi­lyen iga­za van!

– Itt hir­te­len ha­lál­eset tör­tént, nem? A so­főr rá­bó­lin­tott.

– De még mi­lyen – mond­ta. – Én tu­dom a leg­job­ban. Az uta­sok le­száll­tak, ez meg csak úgy ott ma­radt, hir­te­len.

A törzs­őr­mes­ter la­pos pil­lan­tást ve­tett a má­sik­ra. Ép­pen szól­ni akart, ami­kor az uta­zá­si iro­da aj­ta­ja ki­csa­pó­dott. Sö­tét­kék öl­tö­nyös fér­fi lé­pett ki, mö­göt­te az ide­gen­ve­ze­tő nő. Egye­ne­sen az au­tó­busz­hoz tar­tot­tak. Né­hány tiszt­vi­se­lő­nő a bát­rab­bak kö­zül a nyo­muk­ban tör­te­tett. A tár­sa­sá­got a rend­őr fel­csat­ta­nó hang­ja ál­lí­tot­ta meg.

– Hová, hová ké­rem?! Ti­los az au­tó­busz­ba lép­ni, a kí­ván­csis­ko­dás­nak sem­mi ér­tel­me.

Az öl­tö­nyös fér­fi fon­tos­ko­dó ar­cot vá­gott.

– Ne­kem, mint az iro­da ve­ze­tő­jé­nek kö­te­les­sé­gem meg­győ­ződ­ni a tör­tén­tek­ről – mond­ta.

A törzs­őr­mes­ter iga­zí­tott egyet a de­rék­szí­ján.

– En­nek sem­mi aka­dá­lya – je­len­tet­te ki. – Be­szél­jen a so­főr­rel, tőle min­dent meg­tud­hat. De úgy tu­dom, már tá­jé­koz­tat­ták.

– Az ide­gen­ve­ze­tőnk be­szélt róla.

A fi­a­tal nő a fe­jét bic­cen­tet­te a rend­őr felé.

– Ak­kor tud­ja mi az áb… – a törzs­őr­mes­ter el­ha­rap­ta a szót, az­tán he­lyes­bí­tett –, il­let­ve mi a hely­zet. Az a fér­fi, ott fent, ha­lott.

Az öl­tö­nyös­nek vö­rös lett a feje. Hú­szas éve­i­nek a de­re­kán jár­ha­tott. Vé­kony ce­ru­za­ba­juszt vi­selt, dús ha­ját gon­do­san el­vá­lasz­tot­ta. Az öl­tö­zé­kén lát­szott, hogy so­kat ad ma­gá­ra. Ész­re­ve­he­tő­en pó­zolt a tiszt­vi­se­lő­nők előtt.

– Tu­dom, hogy mi tör­tént, de ne­kem kö­te­les­sé­gem sze­mé­lye­sen meg­győ­ződ­ni er­ről – kezd­te.

A törzs­őr­mes­ter le­in­tet­te.

– Maga or­vos? – kér­dez­te.

– Köz­gaz­da­sá­gi egye­te­met vé­gez­tem.

– Na, lát­ja.

– Mit lás­sak? – kér­dez­te az iro­da­ve­ze­tő kö­te­ke­dő han­gon.

A törzs­őr­mes­ter úgy tett, mint­ha a bán­tó hang­súly el­ke­rül­te vol­na a fi­gyel­mét.

– Azt lás­sa be, hogy maga nem or­vos – mond­ta. – Nem ál­la­pít­hat meg di­ag­nó­zist. Csu­pán kí­ván­csis­kod­hat. Erre pe­dig itt már sem­mi szük­ség. Ne­kem vi­szont a to­váb­bi­a­kat il­le­tő­en in­téz­ked­nem kell. Me­gyek te­le­fo­nál­ni. Erre a pár perc­re meg­bí­zom a so­főr elv­tár­sat, hogy biz­to­sít­sa a hely­színt. Ért­he­tő?

A so­főr a tor­kát kö­szö­rül­te, és hal­kan meg­szó­lalt:

– Hogy biz­to­sít­sam?

– Az au­tó­busz kö­ze­lé­be egy lel­ket se en­ged­jen – mond­ta han­go­san a törzs­őr­mes­ter, a töb­bi­ek mi­att. Sar­kon for­dult és el­in­dult. Nem az uta­zá­si iro­dá­ba ment, ha­nem egy tra­fi­kot vá­lasz­tott a szem­ben lévő ol­da­lon.

Né­hány já­ró­ke­lő, aki már elő­ző­en fül­ta­nú­ja volt a szó­vál­tás­nak, meg­pró­bált be­les­ni az au­tó­busz ab­la­kán, de a so­főr hát­rább pa­ran­csol­ta őket. Pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott az iro­da­ve­ze­tő te­kin­te­té­vel, saj­nál­ko­zó ar­cot vá­gott.

– Mit in­téz­ke­dik ez az okos, hi­szen a men­tők bár­me­lyik perc­ben itt le­het­nek – je­gyez­te meg az iro­da­ve­ze­tő.

– Meg­te­szi a szük­sé­ges lé­pé­se­ket.

– Mit tesz meg?

A so­főr meg­va­kar­ta a füle tö­vét.

– Hát a szük­sé­ges lé­pé­se­ket – is­mé­tel­te. – Ér­te­sí­ti a rend­őri bi­zott­sá­got, mert hir­te­len ha­lál­eset tör­tént. A men­tők nem ér­de­ke­sek.

Az iro­da­ve­ze­tő­nek le­esett az álla, csak bá­mult.

– Mi­ért nem ér­de­ke­sek? – kér­dez­te.

– Hát, nem…

– Mi­ért nincs a men­tők­re szük­ség? A so­főr fel­emel­te a mu­ta­tó­uj­ját.

– Azt nem mond­tam, hogy nincs rá­juk szük­ség.

– Azt mond­ta, nem ér­de­ke­sek. Ez ugyan­az tök­ben.

– Hát nincs is – bök­te ki a so­főr –, mi­vel csak a ha­lál be­áll­tát kons­ta­tál­hat­ják. – Mé­lyen só­haj­tott, mint­ha ne­héz aka­dá­lyon ju­tott vol­na túl.

Az iro­da­ve­ze­tő fura pil­lan­tást ve­tett rá, az­tán el­ment. A tiszt­vi­se­lő­nők is vissza­men­tek az iro­dá­ba, és el­fog­lal­ták he­lyü­ket. Egye­dül az ide­gen­ve­ze­tő nő ma­radt az ut­cán. A so­főr­höz lé­pett, és kí­ván­csi­an kér­dez­te:

– Mit mon­dott a fő­nök­nek?

– Ezt meg azt.

– Konk­ré­tan.

– Azt, hogy majd rend­őri bi­zott­ság ér­ke­zik, mi­vel hir­te­len ha­lál­eset tör­tént.

– Hon­nan tud­ja, hogy jön egy bi­zott­ság?

– A rend­őr­től.

– Ér­tem.

– Fő­nö­ké­nek a po­fá­ja el­árul­ta, nem na­gyon örült a jól ér­te­sült­sé­gem­nek. Egy biz­tos, fél na­pot sem dol­goz­nék ez­zel a pök­hen­di báj­gú­nár­ral.

A fi­a­tal nő ne­ve­tett.

– Kap­na maga, ha ezt meg­hal­la­ná – mond­ta.

– Ér­de­kel is en­gem.

– Tő­lem nem tud­ja meg. Meg­jegy­zem, a ki­fe­je­zés na­gyon helyt­ál­ló. Gra­tu­lá­lok!

A so­főr sze­ré­nyen mo­soly­gott. Az ér­dem nem őt il­let­te. Még az el­múlt év vé­gén egy vita fül­ta­nú­ja volt. Az iro­da­ve­ze­tő szó­vál­tás­ba ke­ve­re­dett egy ügy­fél­lel. Ala­po­san oda­mon­do­gat­tak egy­más­nak. Mi­kor az iro­da­ve­ze­tő fel­dúl­va tá­vo­zott, az ügy­fél ezt a meg­jegy­zést tet­te rá. A so­főr csu­pán a pök­hen­di je­len­té­sé­vel volt tisz­tá­ban, a báj­gú­nárt nem tud­ta, mi­ként ér­tel­mez­ze. De tet­szett neki és meg­je­gyez­te, s most nem mu­lasz­tot­ta el, hogy rá ne biggyessze az iro­da­ve­ze­tő­re. A so­főr meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, az­tán meg­szó­lalt:

– Kér­dez­he­tek ma­gá­tól va­la­mit?

– Tes­sék.

– Mi az, hogy kons­ta­tál?

A nő csi­nos ar­cá­ra meg­le­pe­tés ült ki.

– Hát ezt meg hol hal­lot­ta? – kér­dez­te.

– Csak úgy fel­me­rült ben­nem.

– Hogy ma­gá­ban mik me­rül­nek fel! Ki hit­te vol­na?

– Mit je­lent?

A fi­a­tal nő gyors pil­lan­tást ve­tett az órá­já­ra, és a kö­ze­li sa­rok felé kém­lelt.

– Kons­ta­tál, sze­rin­tem annyit je­lent: meg­ál­la­pít – mond­ta. – Eset­leg: va­la­mi tényt rög­zít. Ne­tán azt is je­lent­he­ti: hely­ze­tet ma­gya­ráz.

– Ér­tem.

– Per­sze, ez a ma­gam vé­le­mé­nye. Ha tel­je­sen bi­zo­nyo­sat akar, meg­nyug­ta­tá­sul néz­ze meg egy ér­tel­me­ző szó­tár­ban. Ott meg­ta­lál­ja. Le­het még más je­len­té­se is, az ör­dög tud­ja. Eset­leg hív­ja fel a kü­lön­le­ges tu­da­ko­zót.

A so­főr a fe­jét ráz­ta.

– Ennyi­re azért nem tö­röm ma­gam. Ne­kem ép­pen elég, amit maga mon­dott.

– Ha ez meg­nyug­tat­ja.

– Tö­ké­le­te­sen. Egyéb­ként va­ló­ban ezt je­lent­he­ti. Hogy mi­lyen okos ez a fa­ka­bát!

A fi­a­tal nő für­ké­sző­en né­zett a sa­rok irá­nyá­ba. Tú­lon­túl kar­csú ter­me­tű volt, de még rossz­in­du­lat­tal sem le­he­tett so­vány­nak ne­vez­ni. So­kat ron­tott raj­ta az egyen­ru­há­nak is be­il­lő sö­tét­kék kosz­tüm, amely el­rej­tet­te kí­vá­na­tos for­má­ját. Hosszú arca és he­gyes orra volt. Ez­zel el­len­tét­ben állt fel­tű­nő nagy sze­me és ér­zé­ki szá­ja, ame­lyek meg­bon­tot­ták ar­cá­nak egy­han­gú­sá­gát, és ér­de­kes­sé tet­ték a fér­fi­sze­mek­nek. Rö­vid, bar­na haja föl volt bo­do­rít­va és nem ta­kar­ta ma­gas hom­lo­kát. Nem hasz­nált fes­té­ket, csu­pán a sze­mét húz­ta ki. Még húsz­éves­nek sem lát­szott, pe­dig jó né­hány éve túl­lé­pett már raj­ta. Nem­rég ke­rült az uta­zá­si iro­dá­hoz ide­gen­ve­ze­tő­nek. Előt­te tol­mács volt, né­met és orosz nyel­ven.

A so­főr tud­ta, hogy a nő a fény­ké­pészt vár­ja. A gu­lyás­par­tin min­dig részt vett az egyik fény­ké­pész-szö­vet­ke­zet mun­ka­tár­sa. Meg­örö­kí­tet­te a kül­föl­di­ek szó­ra­ko­zá­sát, és kü­lön kí­ván­sá­gok­nak is ele­get tett. Már a prog­ra­mok vége előtt el­ro­hant a szö­vet­ke­zet mű­ter­mé­be, elő­hív­ta a fil­met és el­ké­szí­tet­te a ké­pe­ket. Ez­u­tán be­hoz­ta az iro­dá­ba és át­ad­ta az ide­gen­ve­ze­tő nő­nek. A ké­pek a ren­de­lő kí­ván­sá­ga sze­rint vagy az iro­dá­ban ma­rad­tak, ahol ké­sőbb át­vet­ték, vagy pe­dig útra kel­tek a szál­lo­dák­ba. A fu­va­ro­zást rend­sze­rint a fo­tós vé­gez­te sa­ját ko­csi­ján, az ide­gen­ve­ze­tő nő tár­sa­sá­gá­ban.

A so­főr ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és a fi­a­tal nő­höz for­dult.

– Mit csi­nál­jak a do­hánnyal? – kér­dez­te csen­de­sen. A sok apró ki­nyom­ta nad­rág­zse­bét.

– Itt nem szá­mol­ha­tom meg, hogy el­fe­lez­zem.

– Er­ről egy szót sem – szi­szeg­te amaz.

A so­főr né­hány­szor meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Mit csi­nál­jak? – kér­dez­te az­tán.

– Most sem­mit.

– Azt sem tu­dom, mennyi.

– Leg­kö­ze­lebb el­in­tézzük. A so­főr ki­fúj­ta a füs­töt.

– Ki tud­ja, mi­kor lesz az a leg­kö­ze­lebb – mond­ta. – Le­het, hogy nem en­gem kül­de­nek a ga­rázs­ból. El­múl­hat két hét is, mire új­ból össze­fu­tunk, és egy par­ti­ba ke­rü­lök ma­gá­val.

– Az sem lesz baj.

– Nem őriz­ge­tem – ma­kacs­ko­dott a so­főr. Zse­bé­be nyúlt, és ta­lá­lom­ra meg­mar­kol­ta a fele ap­rót. – Nyis­sa ki a re­ti­kül­jét, gyor­san!

A nő nagy sze­me még job­ban ki­ke­re­ke­dett.

– Most nem! – mond­ta, és ma­gá­hoz szo­rí­tot­ta tás­ká­ját, mint­ha va­la­ki ki akar­ná sza­kí­ta­ni a ke­zé­ből. – Ez az egész nem oly sür­gős.

– Így lá­tat­lan­ban meg­van a fele.

– Ész­re­ve­he­tik.

A so­főr utol­sót szí­vott a ci­ga­ret­tá­ján, és a csik­ket el­dob­ta. A kö­ze­lük­ben nem volt sen­ki. Nem akart to­váb­bi vi­tát. Azért sem, mert a túl­ol­da­lon levő tra­fik­ból ép­pen ki­lé­pett a rend­őr, és már ké­szült át­vág­ni az út­tes­ten. Tud­ta, hogy az ide­gen­ve­ze­tők az így ka­pott va­lu­tát, még ha ap­ró­ban is, de be­vált­ják a szál­lo­dák­ban, ahol a fény­ké­pe­ket a ven­dé­gek ré­szé­re le­ad­ják. Nem akar­ta, hogy a nő ezt a le­he­tő­sé­get el­sza­lajt­sa. Kö­ze­lebb lé­pett, és az ök­lé­ben szo­ron­ga­tott ap­rót egy moz­du­lat­tal be­ej­tet­te a kosz­tüm­ka­bát zse­bé­be.

– Így ni! – mond­ta elé­ge­det­ten. – Per­sze, az össze­get ne bízzuk a vé­let­len­re. Ott­hon majd meg­szá­mol­juk, és leg­kö­ze­lebb el­dönt­jük, ki­nek kell a má­si­kat ki­egé­szí­te­nie, ha pon­to­sak aka­runk len­ni. Rend­ben?

A nő bó­lin­tott. Lát­szott, elé­ge­dett a meg­ol­dás­sal. A jár­da szé­lé­re ment, és a nya­kát nyúj­to­gat­ta a sa­rok irá­nyá­ba. A fény­ké­pész azon­ban csak nem akart fel­buk­kan­ni. Pe­dig min­dig ab­ból az irány­ból ér­ke­zett, mi­vel egy arra lévő mel­lék­ut­cá­ban szok­ta a ko­csi­ját le­ál­lí­ta­ni. Vi­har­vert Tra­bant­ja volt, de min­dig üzem­ké­pes.

A so­főr jól is­mer­te a fény­ké­pészt; nem ked­vel­te. A negy­ven év kö­rü­li fér­fi vele szem­ben min­dig nyeg­le mo­do­rú volt és le­ke­ze­lő­en vi­sel­ke­dett. Ál­lan­dó­an érez­tet­te, hogy fél­váll­ról ve­szi, le­ve­gő­nek nézi. Pe­dig ti­tok­ban iri­gyel­te a vá­lasz­té­kos mo­do­rú és min­dig di­va­to­san öl­töz­kö­dő fér­fit. Fő­ként, aho­gyan a nők­kel bánt. Ál­lan­dó­an csap­ta a sze­let az iro­dá­ban a tiszt­vi­se­lő­nők­nek, és soha nem fo­gyott ki a szó­ból. Bi­zo­nyo­san nem le­he­tett tud­ni, hogy me­lyik hó­dí­tá­son volt már túl és ki­nek az ost­rom­lá­sá­ra ké­szült. Azt sut­tog­ták, hogy a fi­a­tal ide­gen­ve­ze­tő nő­vel is fu­tott, sőt össze­köl­töz­tek, de az­u­tán ha­mar szét­ug­rot­tak.

Hogy mi­ért? Sen­ki sem tud­ta, ta­lán a nagy kor­kü­lönb­ség ját­szott köz­re. De az sem volt bi­zo­nyí­tott, hogy va­la­ha is együtt él­tek.

A so­főr min­den plety­kát össze­sze­dett, ami a fény­ké­pésszel állt kap­cso­lat­ban. Ha va­la­hol a neve fel­me­rült, úgy fü­lelt, hogy a feje be­le­fáj­dult. Re­mél­te, egy­szer majd va­la­ki­nek szük­sé­ge le­het min­dent ki­me­rí­tő fel­vi­lá­go­sí­tás­ra, és ak­kor ki­pa­kol, bi­zo­nyít, ízek­re sze­di ezt a be­kép­zelt maj­mot. Hit­te, hogy a se­gít­ség­re szo­ru­ló csi­nos nő lesz, ta­lán a kis fi­lig­rán ter­me­tű pénz­tá­ros­nő az iro­dá­ból, akit majd meg­ment a nő­csá­bász kar­ja­i­ból.

A törzs­őr­mes­ter köz­ben vissza­ér­ke­zett.

– Nem tör­tént sem­mi? – kér­dez­te.

– Sem­mi.

– Hol kés­het­nek a men­tők?

Vég­szó­ra fel­buk­kant a fe­hér ko­csi az utca vé­gé­ben.

Mi­köz­ben a rend­őr be­szá­molt a men­tő­or­vos­nak, a so­főr ki­nyi­tot­ta az au­tó­busz aj­ta­ját. Az or­vos a men­tő­sök­kel fel­ment, és meg­néz­te a moz­du­lat­lan fér­fit. Ké­sőbb le­gyin­tett a hát­rább álló rend­őr felé. Kis­vár­tat­va már száll­tak is le­fe­le. A törzs­őr­mes­ter újabb ada­to­kat írt fel no­te­szá­ba, az­tán ke­zet rá­zott a men­tő­sök­kel. Azok be­száll­tak a ko­csi­juk­ba és már in­dul­tak is. A ce­ru­za­ba­ju­szos iro­da­ve­ze­tő jött ki az ut­cá­ra, kí­ván­csi­an és csa­ló­dot­tan bá­mult az el­haj­tó men­tő után. Nem a rend­őrt kér­dez­te, ha­nem az ide­gen­ve­ze­tő nőt fag­gat­ta a hely­zet­ről. Per­cek­kel ké­sőbb vissza­som­for­dált az iro­dá­ba.

A törzs­őr­mes­ter fon­tos­kod­va ma­gya­ráz­ta a so­főr­nek, hogy mi­ért van szük­ség a rend­őri bi­zott­ság­ra a gya­nús vagy hir­te­len be­kö­vet­ke­zett ha­lál­ese­tek­nél:

– Azt soha nem le­het tud­ni, hogy mi hú­zó­dik meg iga­zá­ból a dol­gok mö­gött. Le­het va­la­mi erő­sza­kos tény­ke­dés is, ugye­bár. Ezt sem le­het ki­zár­ni a le­he­tő­sé­gek kö­ré­ből.

A so­főr ci­ga­ret­tát kí­nált a törzs­őr­mes­ter­nek.

– Gon­dol­ja, hogy itt is az tör­tén­he­tett? – kér­dez­te.

A törzs­őr­mes­ter rá­gyúj­tott, a füs­töt hosszan ki­fúj­ta, az­tán meg­szó­lalt:

– Ezt meg hon­nan ve­szi?

– Se­hon­nan sem ve­szem, csak ép­pen gon­dol­tam.

– Mi­ért ép­pen erre gon­dolt?

A so­főr tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett.

– Hát nem maga mond­ta, hagy ilyen ese­tek­nél elő­for­dul­hat ilyes­mi is? – mél­tat­lan­ko­dott.

– Én a rend­őri bi­zott­ság ál­ta­lá­nos mun­ká­já­ról szól­tam.

– És?

– Maga vi­szont konk­ré­tan erre az eset­re gon­dolt. Ez pe­dig óri­á­si kü­lönb­ség. Ta­lán tud va­la­mit?

A so­főr úgy meg­ráz­ta a fe­jét, hogy a fo­gai össze­koc­can­tak. Még csak az hi­á­nyoz­na, hogy azt higgyék, el­hall­gat va­la­mit. Ijed­té­ben hosszú per­ce­kig meg sem mert szó­lal­ni. A kí­ván­csi­ság vé­gül is fe­lül­ke­re­ke­dett ben­ne.

– Az or­vos mit mon­dott? – kér­dez­te, és el­dob­ta tö­vig szí­vott ci­ga­ret­tá­ját.

– Ha­lott!

– Mi­ért halt meg?

– Erre biz­tos vá­laszt csak a bon­co­lás ad­hat.

– Va­la­mi el­gon­do­lá­sa csak le­he­tett.

A törzs­őr­mes­ter gon­do­san el­ta­pos­ta a csik­ket az asz­fal­ton.

– Ki­nyif­fan­ha­tott a pum­pa – mond­ta, és je­len­tő­ség­tel­je­sen a szí­vé­re bö­kött. – Egy­sze­rű­en meg­állt. Van ilyen. Le­het, tönk­re­za­bál­ta ma­gát ezen a gu­lyás­va­cso­rán vagy par­tin, ahogy ma­guk hív­ják. A telt gyo­mor az­tán meg­nyom­ta a szí­vet. Könnyen elő­for­dul­hat, fő­ként ülő hely­zet­ben.

A so­főr ne­ve­tett, hogy a könnye is ki­csor­dult.

– Még hogy tönk­re­za­bál­ta vol­na ma­gát – hü­le­de­zett.

– Ta­lán olyan hi­he­tet­len?

– Ne­kem igen.

A törzs­őr­mes­ter gyors pil­lan­tás­sal vé­gig­mér­te a so­vány fér­fit.

– A maga gyom­rá­nak mi a baja? – kér­dez­te.

A so­főr ne­ve­té­se meg­sza­kadt, mint­ha el­vág­ták vol­na.

– Hon­nan ve­szi, hogy baj van a gyom­rom­nak? – kér­dez­te.

– Va­la­mi baja kell le­gyen, ha még soha nem la­kott jól, és nem érez­te, hogy va­la­mi fe­szí­ti. A szív­csúcs ugyan­is kö­zel van a gyo­mor­hoz.

A so­főr el­ked­vet­le­ne­dett.

– Nincs sem­mi ba­jom – mond­ta re­zig­nál­tan.

– Ak­kor mi­ért hi­he­tet­len az, hogy uta­sa ne­tán tönk­re­za­bál­ta ma­gát?

– Mert lát­tam, hogy mit és mek­ko­ra ada­got kap­tak.

– Van, aki­nek a nor­má­lis por­ció is sok.

A so­főr le­gyin­tett, majd kör­be­le­sett. Nem akar­ta, hogy má­sok meg­hall­ják. Az ide­gen­ve­ze­tő nő kel­lő tá­vol­ság­ra volt, így is le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, ami­kor meg­szó­lalt:

– Amit eze­ken a par­ti­kon a tá­nyér­ba tesz­nek, még nor­má­lis adag­nak sem ne­vez­he­tő – mond­ta. – Há­rom szem hús és pár da­rab­ka főtt krump­li az egész, hoz­zá egy kis fonnyadt sa­va­nyú­ság. Et­től az­tán a fal­nak me­het­nek. Ez nem nyom szí­vet. A pa­sas csak annyit érez, hogy va­la­mit be­ka­pott. Ezt is csak azért, mert a pénz­tár­cá­ja könnyebb lett. Az ital is nul­la. Hogy egye­sek még­is fel­ön­te­nek a ga­rat­ra? A leg­töb­ben por­ci­ón felül ren­del­nek sa­ját zseb­re. Ilyen van. De azt nem lát­tam, hogy va­la­ki az étel­ből re­pe­tá­zott vol­na kü­lön­pén­zért. Te­hát nem nyom­hat­ja sem­mi a szí­vet, nincs mit za­bál­ni szo­ru­lá­sig.

Ma­gas, ősz hajú fér­fi ér­ke­zett fe­ke­te bőr lem­ber­dzsek­ben, far­mer­ban. Ke­zé­ben szeg­le­tes dip­lo­ma­ta­tás­kát ló­bált. Az ide­gen­ve­ze­tő nő öröm­mel üd­vö­zöl­te, majd kor­hol­ni kezd­te a ké­sé­sért.

A so­főr­nek olyan lett az arca, mint­ha egy ma­rék ku­ka­cot tol­tak vol­na elé­je. A törzs­őr­mes­ter la­pos pil­lan­tást ve­tett az ér­ke­ző­re.

– Ez meg ki­cso­da? – kér­dez­te.

– A fo­tós.

– Az is van?

– A gu­lyás­par­ti­kon dol­go­zik. Hogy a fene es­sen belé.

– Mi­ért a jó­kí­ván­ság?

A so­főr a fo­gát csi­kor­gat­ta.

– Mi­ért, mi­ért? – mél­tat­lan­ko­dott. – Mert csak át­kot ér­de­mel ez a nagy­ké­pű szar­jan­csi. Rá­adá­sul min­den szok­nyát mo­lesz­tál, alig bír­nak meg­sza­ba­dul­ni tőle.

A fi­a­tal nő ép­pen le­se­pert va­la­mit a fér­fi vál­lá­ról. A moz­du­lat ki­rí­vó­an gyen­géd volt és fi­gyel­mes. A törzs­őr­mes­ter a so­vány fér­fi­ra né­zett.

– Spe­ci­el ez a szok­nya nem is akar sza­ba­dul­ni – je­gyez­te meg.

– Le­járt le­mez.

– Ne mond­ja.

– Már ré­gen sza­kí­tot­tak.

– Kép­ze­lem, mi­lye­nek le­het­tek, ami­kor együtt vol­tak.

– Bez­zeg, ha nő len­nék, meg­ta­ní­ta­nám kesz­tyű­be du­dál­ni a nagy­okost.

A törzs­őr­mes­ter ful­do­kol­va fel­ne­ve­tett. Nagy erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült, hogy vissza­fog­ja a hang­ját és ne kelt­sen fel­tű­nést. Te­kin­te­te ta­lál­ko­zott a so­főr két­ke­dő pil­lan­tá­sá­val.

– Min mu­lat? – tu­da­kol­ta amaz.

A törzs­őr­mes­ter ki­kö­hög­te ma­gát, krá­ko­gott né­há­nyat, az­tán szé­les vi­gyor öm­lött el az ar­cán.

– El­kép­zel­tem ma­gát, mint nőt – kezd­te. – Ha meg­je­len­ne, egy sta­di­ont ki le­het­ne ürí­te­ni. Még egy va­kot sem tud­na meg­ta­ní­ta­ni kesz­tyű­be du­dál­ni, mert an­nak is vol­na annyi esze, hogy ki­ta­po­gas­sa a vo­ná­sa­it. – Te­nye­ré­vel meg­csap­kod­ta a comb­ját, az­tán el­ko­mo­lyo­dott. – Jár ló­ver­seny­re?

– Nem úgy gon­dol­tam, hogy ez­zel a fér­fi­as kül­sőm­mel len­nék nő, ha­nem…

– Azt kér­dez­tem: jár-e ló­ver­seny­re? – sza­kí­tot­ta fél­be a törzs­őr­mes­ter.

A so­főr in­ge­rül­ten fel­kap­ta a fe­jét.

– Hogy jön ide a ló­ver­seny? – kér­dez­te. – Kü­lön­ben, ha tud­ni akar­ja, nem já­rok. Ne­kem nincs pén­zem zab­ra, mint má­sok­nak.

– Jól sej­tet­tem, hogy nem is­me­ri a lo­va­kat.

– Mert ak­kor mi len­ne, ha is­mer­ném?

– Ha csak egy ki­csit is­mer­né, tud­ná, hogy nő­ként ma­gá­nak annyi esé­lye sem len­ne a fér­fi­ak­nál, mint a tró­jai fa­ló­nak az Ep­so­ni der­bin.

A so­főr las­sú moz­du­lat­tal ci­ga­ret­tát du­gott a szá­já­ba, az­tán el­tet­te a do­bozt anél­kül, hogy a rend­őrt meg­kí­nál­ta vol­na. Gáz­ön­gyúj­tó­ja azon­ban se­ho­gyan sem akart fel­lob­ban­ni. A törzs­őr­mes­ter rez­ze­nés­te­len arc­cal néz­te egy da­ra­big a ve­sző­dést, majd maga is rá­gyúj­tott. A gyu­fát gon­do­san vissza­tet­te a zub­bo­nya zse­bé­be.

– Nem ra­jon­gok a gáz­ön­gyúj­tó­kért – mond­ta. – Meg­fi­gyel­tem, hogy az utób­bi idő­ben sok baj van ve­lük.

A so­főr nem lá­tott, nem hal­lott. Ma­kacs el­szánt­ság­gal kat­tint­gat­ta ön­gyúj­tó­ját. Kis­vár­tat­va te­he­tet­le­nül le­ej­tet­te a ke­zét, és el­rak­ta a szer­ken­tyűt.

– A gyu­fa az sok­kal meg­bíz­ha­tóbb – foly­tat­ta a törzs­őr­mes­ter. -

Ezek­nek a di­va­tos ön­gyúj­tók­nak a több­sé­ge bóv­li, min­dig ak­kor dög­le­nek be, ami­kor a leg­na­gyobb szük­ség len­ne rá­juk.

– Adna egy kis tü­zet? – szó­lalt meg a so­főr so­ká­ra.

A törzs­őr­mes­ter oda­ad­ta neki a do­boz gyu­fát. Amaz meg­kö­szön­te, és mi­után rá­gyúj­tott, vissza­ad­ta. Idő­köz­ben a fény­ké­pész be­ment az uta­zá­si iro­dá­ba. Az üve­gen át lát­ni le­he­tett, hogy az ak­ta­tás­ká­ból tö­mött bo­rí­té­kot ad át az egyik nő­nek.

Az ide­gen­ve­ze­tő nőt az iz­gat­ta, hogy med­dig kell még vá­ra­koz­nia. A törzs­őr­mes­ter ud­va­ri­a­san kö­zöl­te, hogy a rend­őri bi­zott­ság, mint ta­nút fog­ja meg­hall­gat­ni. A so­főrt úgy­szin­tén. Erre bár­mely pil­la­nat­ban sor ke­rül­het, amint a bi­zott­ság meg­ér­ke­zik. A nő pa­nasz­ko­dott, hogy fáj a lába és be­megy az iro­dá­ba. Azt mond­ta: üzen­je­nek, ha szük­ség lesz rá. Eb­ben ma­rad­tak. A nő be­ment a he­lyi­ség­be, és el­fog­lalt egy fo­telt. Kis­vár­tat­va élénk vi­tá­ba me­rült az ősz hajú fér­fi­val.

oOo

A rend­őri bi­zott­ság két ko­csi­val jött: az egyik mik­ro­busz volt, a bűn­ügyi tech­ni­kust és a kü­lön­fé­le fel­sze­re­lést szál­lí­tot­ta, a má­sik Lada, amely­ben egy nyo­mo­zó, a bi­zott­ság ve­ze­tő­je és a rend­őr­or­vos ér­ke­zett.

Jö­ve­te­lük­re a so­főr meg­ko­cog­tat­ta az iro­da üveg­jét. A fo­tel­ban ülő nő nyom­ban sze­de­lődz­köd­ni kez­dett. Köz­ben a törzs­őr­mes­ter je­len­tet­te a tör­tén­te­ket a bi­zott­ság ve­ze­tő­jé­nek, és az egész tár­sa­ság meg­in­dult az au­tó­busz­hoz.

Né­hány já­ró­ke­lő kí­ván­csi­an meg­állt, má­sok to­vább­ha­lad­tak.

A fi­a­tal nő, amint ki­lé­pett az aj­tón, össze­üt­kö­zött egy meg­ter­mett alak­kal, majd­nem el­esett. Erős ka­rok ra­gad­ták meg, s a fér­fi a len­dü­let­től szo­ro­san ma­gá­hoz ölel­te. Orra át­ha­tó iz­zadt­ság­szag­gal lett tele. Mi­kor fel­né­zett, mé­lyen ülő, égő szem­párt lá­tott, kes­keny or­rot, he­gyes ál­lat.

Az egész csak egy pil­la­na­tig tar­tott. A fér­fi el­en­ged­te, va­la­mit mor­mo­gott, az­tán el­si­e­tett.

Az ősz hajú fény­ké­pész, aki mö­göt­te jött, meg­szó­lalt:

– Ki volt ez az őrült?

– Tu­dom én?

– Kis hí­ján le­ta­po­sott. Na­gyon sür­gős dol­ga le­he­tett, ha így ro­hant. A fi­a­tal nő hosszan né­zett a tá­vo­lo­dó alak után.

– Mit bá­mulsz? Ta­lán sze­rel­mes let­tél belé? – gú­nyo­ló­dott a fény­ké­pész.

– Gon­dol­ko­dom.

– Ha gon­dol­ko­dol, ak­kor nem lesz sem­mi baj. A fe­jed meg­ma­rad.

– Olyan is­me­rős.

– No­csak! Ta­valy nyá­ron biz­tos egy ka­bint kap­ta­tok a stran­don. A fi­a­tal nő vá­lasz nél­kül hagy­ta a meg­jegy­zést. A so­főr az au­tó­busz­nál állt, és kéz­zel-láb­bal in­te­ge­tett, hogy jöj­jön már.