7.

A ke­res­ke­del­mi iro­da be­já­ra­ta, va­la­mint ki­ra­kat­nak is be­il­lő szé­les ab­la­kai az ut­cá­ra nyíl­tak. Kö­zel egy tu­cat tiszt­vi­se­lő, zö­mé­ben nő dol­go­zott itt össze­zsú­fol­va. Az iro­da az elő­te­ret kö­ve­tő­en egy na­gyobb he­lyi­ség­ből és az osz­tály­ve­ze­tő szo­bá­já­ból állt, a mel­lék­he­lyi­sé­ge­ket le­szá­mít­va. Az író­asz­ta­lok szin­te egy­más­ba ér­tek, s ha két em­ber ta­lál­ko­zott, az egyik­nek fél­re kel­lett áll­nia, hogy a má­sik el­me­hes­sen. Vi­szony­lag Li­ge­ti Ká­roly volt a leg­jobb hely­zet­ben, mert szo­bá­já­ba hú­zód­va biz­ton­sá­gos vár­ban érez­het­te ma­gát.

Azon a dél­utá­non Bé­ké­si Gá­bor egy mű­sza­ki for­dí­tá­son nyűg­lő­dött, szó­tá­rok­kal kö­rül­bás­tyáz­va. Elő­ző­leg há­rom né­met nyel­vű le­ve­let for­dí­tott, majd an­go­lul le­dik­tált egyet. Néha ug­rál­ni kezd­tek a be­tűk a sze­me előtt, ilyen­kor fél­re­tol­ta a for­dí­tást, és a ki­ra­ka­ton át hosszan ki­bá­mult az ut­cá­ra.

Ép­pen egy ilyen pi­he­nőt tar­tott, ami­kor az előt­te dol­go­zó Bor­dás Ju­li­an­na meg­per­dült a szé­kén, és azt mond­ta:

– Gá­bor! Meg­kér­né­lek egy szí­ves­ség­re. Tu­dom diszk­rét vagy, ezért meg­bí­zom ben­ned.

Bé­ké­si vissza­hoz­ta te­kin­te­tét az ut­cá­ról.

– Pa­ran­csolj ve­lem – mond­ta ud­va­ri­a­san.

– Má­tól nem ve­szem fel a te­le­font – mu­ta­tott az asz­ta­lon levő ké­szü­lék­re a lány. – Te vagy hoz­zá a leg­kö­ze­lebb, vedd fel, ha csö­rög. Bár­ki is ke­res­ne, nem va­gyok bent, be­teg let­tem, s a töb­bi. Min­den­eset­re va­la­mi el­fo­gad­ha­tót mondj. Egye­dül Zoli a ki­vé­tel, az ő hang­ját kü­lön­ben úgy­is meg­is­me­red.

A he­lyi­ség­ben há­rom te­le­fon volt, egyik a gép­írói asz­ta­lon. Li­ge­ti osz­tály­ve­ze­tő­nek kü­lön vo­nal szol­gált.

Bé­ké­si bó­lin­tott. Min­den­ki tu­dott az iro­dá­ban a ma­szek mo­so­dás­ról, aki két­szer annyi idős volt, mint a lány. Jel­leg­ze­tes hang­ja volt, mert raccsolt. Évek óta som­for­dált Bor­dás Ju­li­an­na kö­rül, és azt be­szél­ték, min­den hé­ten leg­alább egy­szer meg­kér­te a ke­zét. Ál­lí­tó­lag a lány a kor­kü­lönb­ség mi­att hú­zó­do­zott, így kap­cso­la­tuk csu­pán ba­rá­ti volt. A mo­so­dás egy fur­gon­nal sza­lad­gált, és oly­kor meg­állt az iro­da előtt is. A ko­csi fe­ke­te volt és erős hy­pó­sza­got árasz­tott.

– Mi­ért ez a fo­ga­da­lom? – ér­dek­lő­dött a fi­a­tal­em­ber. – Már megint szó­ra­koz­nak ve­lem.

– Ki­cso­da? Juli a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom – mond­ta.

Sus­tor­gá­suk­ra fel­fi­gyelt Sze­be­ni Géza, és a nya­kát nyúj­to­gat­ta fe­lé­jük. A köz­gaz­dász egy­idős volt a lánnyal. Min­dig pisz­kál­ta, és tré­fál­ko­zott vele. Az „or­lé­ans-i” el­ne­ve­zést is ő ta­lál­ta ki, mert a lány egy­szer nyíl­tan kér­ke­dett érin­tet­len­sé­gé­vel. Töb­ben ál­lí­tot­ták, hogy Bor­dás Ju­li­an­ná­nak tet­szik Sze­be­ni, csak­hogy a fi­ú­nak esze ágá­ban sincs nő­sül­ni.

Bé­ké­si Gá­bort ér­de­kel­te vol­na, hogy ez a szó­ra­ko­zás mi­ben nyil­vá­nul meg, de a lány el­pi­rult.

– Sejt­he­ted mi­vel szó­ra­koz­nak.

– Szö­ve­gel­nek?

A lány bó­lin­tott, és ül­té­ben elő­re­ha­jolt. Köz­tu­dott volt, hogy nem vi­sel mell­tar­tót. A mé­lyen ki­vá­gott blúz egy pil­la­nat­ra lát­ni en­ged­te for­más mel­lét.

– Va­ze­lint és kré­me­ket ajánl­gat­nak – mond­ta le­hal­kít­va a hang­ját. – Zo­lit meg a kis­ku­tyám­nak csú­fol­ják. Itt köz­tünk va­la­ki­nek a ha­ver­jai le­het­nek.

Bé­ké­si el­sik­lat­ta te­kin­te­tét a blúz ki­vá­gá­sá­ról: A maga ré­szé­ről a köz­gaz­dász­ra tip­pelt, il­let­ve a ba­rá­ti kö­ré­re, de böl­csen hall­ga­tott. Egyet­ér­tett azok­kal, akik fel­rót­ták a lány­nak, hogy nem vi­sel­ke­dik ter­mé­sze­te­sen, meg­játssza ma­gát. A kér­ke­dés­nek sem hitt, de ré­szé­ről ez­zel a téma be is fe­je­ző­dött. Azt vi­szont tud­ta, hogy a nők mennyi­re irigy­ked­nek a lány­ra, a fér­fi­kol­lé­gák pe­dig a há­rom lé­pés tá­vol­ság és a hű­vös ma­ga­tar­tás mi­att, ami sér­tet­te hi­ú­sá­gu­kat.

– A leg­jobb, ha mi­nél gyor­sab­ban túl­te­szed ma­gad a dol­go­kon, és bár­mennyi­re is rosszul esik, nem mu­ta­tod – ma­gya­ráz­ta.

– Ha tud­nád mennyi­re ne­héz.

– Bé­ké­si el­húz­ta a szá­ját.

– Ez van! – mond­ta – Mást nem te­hetsz.

– Vedd majd fel a te­le­font.

– Fel­ve­szem és le­ta­gad­lak. Juli ujj­be­gye­it ta­po­gat­ta.

– Az osz­tály­ve­ze­tő kar­társ ala­po­san meg­dol­goz­ta­tott – pa­nasz­ko­dott. – Majd az egész dél­előt­töt vé­gig­dik­tál­ta. Nem ér­zem az uj­ja­i­mat.

Bor­dás Ju­li­an­na egyi­ke volt a há­rom gép­író­nak. Ke­vés hi­bát ej­tett, de az is igaz, hogy a töb­bi­ek­hez ké­pest na­gyon las­san írt. Még­is, majd min­den­ki csak neki akart dik­tál­ni. Bé­ké­si elő­vet­te ci­ga­ret­tá­ját, és a lányt is meg­kí­nál­ta.

– Mi volt az a fon­tos gé­pe­lés? – kér­dez­te.

– Le­ír­tam is­mét a má­so­dik fél­évi mun­ka­ter­vet.

– Mi a fe­né­nek? Vál­to­zott vol­na va­la­mi?

Juli elő­vet­te tük­rét, ki­iga­zí­tot­ta aj­kán a fes­té­ket.

– Hon­nan tud­jam? – kér­dez­te. – A fő­nök kar­társ így lát­ta jó­nak. Biz­tos va­la­mi mó­do­sí­tás tör­tént. Sze­be­ni Géza jött hoz­zá­juk. A szá­já­ban ci­ga­ret­ta ló­gott. El­vet­te az író­asz­tal­ról az ön­gyúj­tót, de mi­előtt meg­gyúj­tot­ta, a lány fölé ha­jolt, és be­le­sza­golt a ha­já­ba.

– Ez igen! – mond­ta. – Ezt ne­ve­zem il­lat­nak.

– Ne hü­lyés­kedj! – sza­bad­ko­zott a lány.

Sze­be­ni rá­gyúj­tott, és ti­tok­ban rá­ka­csin­tott Bé­kés­ire.

– Biz­to­san Er­gót hasz­nálsz – mond­ta ko­mo­lyan. – Mos­ta­ná­ban ez a di­vat.

Ju­li­nak fo­gal­ma sem volt róla, hogy ez a szer az egyik, leg­ha­tá­so­sabb te­tű­ir­tó, ezért azt mond­ta:

– Fi­xír vagy sam­po­nos?

Töb­ben vi­hog­tak. Sze­be­ni hosszan ki­fúj­ta a füs­töt, és Bé­ké­si­hez for­dult.

– Ma­gya­rázd meg neki – mond­ta, és vissza­ment az asz­ta­lá­hoz. Juli szik­rá­zó szem­mel né­zett kör­be.

– Most mit vi­ho­rász­tok? – szi­szeg­te. Bé­ké­si hal­kan meg­ma­gya­ráz­ta neki, mi az Ergó. Hosszú per­cek tel­tek el, míg Bor­dás Ju­li­an­na meg­nyu­go­dott és tu­do­má­sul vet­te, hogy is­mét ő volt a cél­pont. – Az­tán fog­ta ma­gát és be­ment Li­ge­ti­hez. Bé­ké­si azt hit­te, hogy pa­nasz­kod­ni fog, de a lány ha­mar vissza­jött. Ék­kor már túl volt a for­dí­tá­son és a fi­ók­já­ban ren­dez­get­te a szó­tá­ra­kat. Juli az író­asz­tal­ra kö­nyö­költ, és el­mond­ta, hogy pár perc­re el­ké­redz­ke­dett az­zal az ürüggyel, hogy va­la­mi ap­ró­sá­got vá­sá­rol a kö­zel­ben.

– Ne­ked be­val­lom, hogy eszem ágá­ban sincs ven­nem va­la­mit – mond­ta. – Csu­pán a ha­jam aka­rom be­fé­sül­tet­ni, és ez egy ki­csit to­vább tart. Mun­ka után köz­vet­le­nül je­le­né­sem van, ko­moly a do­log. Arra kér­lek, ha a fő­nök ke­res­ne, mondd azt, hogy csak most men­tem el, de a töb­bi­ek le­he­tő­leg ne hall­ják. Eset­leg, ha Zoli ke­res­ne, ne­hogy el­szóld ma­gad a ran­dim­ről. Bé­ké­si bó­lin­tott.

– Med­dig ma­radsz oda? – kér­dez­te.

– Egy órán be­lül itt va­gyok, reg­gel már be­üte­mez­tet­tem ma­gam. Csak sen­ki ne sejt­sen sem­mit!

– Bízd ide.

– Nem vi­szem a tás­ká­mat sem, ne­hogy fel­tűn­jön, csak a pénz­tár­cá­mat ve­szem ki – mond­ta a lány; a gép­író­asz­tal alsó fi­ók­já­ban tar­tot­ta tás­ká­ját. – Majd meg­há­lá­lom, ha nagy le­szek.

Bé­ké­si a mennye­zet­re né­zett.

– Bár már ott tar­ta­nék!

– Gabi! Már te is?

– Hi­á­ba, én is csak fér­fi va­gyok. Leg­alább­is azt hi­szem. Juli el­ne­vet­te ma­gát.

– Leg­alább ko­mo­lyan mond­tad vol­na azt a „bár már ott tar­ta­né­kot” – mond­ta, és in­dult.

Bé­ké­si hosszan né­zett utá­na az üve­gen ke­resz­tül. Aka­rat­la­nul is azt la­tol­gat­ta, hogy aki­ért a be­fé­sü­lés tör­té­nik, sze­ren­csés fic­kó vagy pe­dig egy újabb ba­lek. Mi­köz­ben el­me­rült a rend­csi­ná­lás­ban, arra fi­gyelt fel, hogy az elő­tér­hez leg­kö­ze­lebb lévő kol­lé­ga­nő­je va­la­ki­vel vi­tat­ko­zik.

Az ide­gen egy nyú­lánk ter­me­tű, fi­a­tal, csi­nos nő volt, ra­kott szok­nyá­ban és di­va­tos kö­tött ka­bát­ban. A fi­a­tal nő va­la­kit ke­re­sett, akit sen­ki sem is­mert.

– Dol­go­zott itt va­la­ha is egy Bicó Dé­nes nevű fér­fi? – kér­dez­te a tiszt­vi­se­lő­nő a töb­bi­ek­től.

Min­den­ki a fe­jét ráz­ta: nem is­mer­tek ilyen nevű kol­lé­gát. A nő azon­ban kar­dos­ko­dott, hogy az is­me­rő­sé­nek itt kell dol­goz­nia. Sze­be­ni tele száj­jal rö­hö­gött.

– Biz­to­san va­la­mi gye­rek­tar­tás­ügy – mond­ta. – A pa­sas meg­szé­dí­tet­te a nőt. Egye­sek azt ta­ná­csol­tak, meg kell kér­dez­ni a fő­nö­köt, hát­ha is­me­rős előt­te Bicó név. Sze­be­ni azon­nal in­dult, de vissza­csuk­ta az osz­tály­ve­ze­tő szo­bá­já­nak aj­ta­ját.

– Be­szél te­le­fo­non – mond­ta. – Kis­vár­tat­va nyílt az ajtó, és meg­je­lent Li­ge­ti, ő sem is­mer­te a Bicó ne­vet. Rá­né­zett a fi­a­tal nőre, és egy szem­vil­la­nás alatt meg­vál­to­zott: a fe­jét elő­re­sze­gez­te, mint­ha rosszul lát­na, az arca pi­ros lett. Sar­kon for­dult, és el­tűnt a szo­bá­já­ban.

A nyú­lánk nő úgy bá­mult a be­csu­kott aj­tó­ra, mint cir­ku­szi néző a kard­nye­lő­re, a lába szin­te gyö­ke­ret vert. Hir­te­len kap­ta ma­gát, és szó nél­kül ki­vi­har­zott a he­lyi­ség­ből, még az aj­tót is el­fe­lej­tet­te maga után be­húz­ni.

Sze­be­ni nye­rít­ve ne­ve­tett.

– Nem lett meg az apa – mond­ta.

oOo

Ha va­la­ki­nek iga­zán lett vol­na oka meg­le­pőd­nie az is­me­ret­len nő meg­je­le­né­sén, az Bé­ké­si Gá­bor volt. De ő ural­ko­dott ma­gán. Az első pil­lan­tás­ra rá­is­mert a fi­a­tal nő­ben arra az ide­gen­ve­ze­tő­re, akit már ré­geb­ben lá­tott egy bu­dai szó­ra­ko­zó­he­lyen, amint ép­pen kül­föl­di cso­por­tot ka­la­u­zolt; a gu­lyás­par­tin, ame­lyet a te­rasz­ra nyí­ló kü­lön­te­rem­ben tar­tot­tak, mű­sor­ral egy­be­köt­ve. A nő nem néz­te a népi tán­co­so­kat, ki­jött a te­rem­ből ci­ga­ret­táz­ni. Bé­ké­si min­den szán­dék nél­kül ud­va­ri­a­san tü­zet adott így, kez­dő­dött a be­szél­ge­té­sük. A nő csak a mű­sor vé­gez­té­vel ment vissza a cso­port­hoz. Előbb azon­ban el­ko­tyog­ta: hol ér­he­tő utol, és je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tás­sal bú­csú­zott.

Bé­ké­si azon gon­dol­ko­zott: va­jon mi cél­ból top­pant be az ide­gen­ve­ze­tő nő, pont hoz­zá­juk? Es­küd­ni mert vol­na, hogy az elő­adott trükk leg­alább annyi­ra át­lát­szó volt, amennyi­re a nő szán­dé­ka. Elég volt lát­ni a kol­lé­gák ar­cát. Ki hit­te, hogy itt va­la­ha lé­te­zett egy Bicó Dé­nes nevű fér­fi? Sen­ki! Li­ge­ti Ká­roly sem hit­te el, mert nyom­ban sar­kon for­dult, je­lez­ve, hogy nem kí­ván több szót fűz­ni a tör­tén­tek­hez. Hogy a nő­nek va­la­mi cél­ja volt, arra es­küd­ni mert vol­na.

Hal­vány re­mény­su­gár kez­dett ben­ne éle­dez­ni. Csu­pán egy kis szik­ra, de al­kal­mas arra, hogy vá­rat­la­nul el­kezd­jen lo­bog­ni. Arra gon­dolt: hát­ha még­sem töl­töt­te itt hi­á­ba az ide­jét. Az előb­bi pil­la­nat­tal va­la­mi el­kez­dő­dött. Olyan volt, akár a nagy hal­ra ki­do­bott csa­li, amely kö­rül hó­na­po­kig nem tör­té­nik sem­mi, de most hir­te­len meg­je­lent egy ra­ga­do­zó, s meg­moz­dult az úszó. Más erre le­gyin­te­ne, még csak je­len­tő­sé­get sem tu­laj­do­ní­ta­na neki, a ta­pasz­talt hor­gász­nak azon­ban a leg­ki­sebb jel is mond va­la­mit: ahol ka­pás van, ott hal­nak is kell len­nie. Tet­szett neki a sa­ját ha­son­la­ta.

Bé­ké­si tud­ta, a leg­na­gyobb hi­bát kö­vet­né el, ha az ide­gen­ve­ze­tő nő mos­ta­ni meg­je­le­né­sét a vé­let­len­nek tu­laj­do­ní­ta­ná, eset­leg el­hin­né egy Bicó Dé­nes utá­ni lá­zas ku­ta­tá­sát. Va­jon ho­gyan re­a­gált vol­na a nő, ha fel­áll, és azt mond­ja: igen, is­me­rem Bicó Dé­nest, hoz­zá­ve­ze­tem. Va­ló­szí­nű, hogy szó nél­kül el­si­e­tett vol­na.

Fel­állt az asz­tal­tól, és a le­for­dí­tott mű­sza­ki anya­got el­zár­ta a szek­ré­nyé­be. Köz­ben csu­pán meg­szo­kás­ból az ab­la­kon át ki­bá­mult az ut­cá­ra. A szem­ben levő jár­dán egy fi­a­tal pár ha­ladt el, kéz a kéz­ben. A fel­is­me­rés vil­lám­ként érte. Ugyan­ez a pár az előbb már el­sé­tált itt! Va­jon sem­mit­te­vés­ből teng­nek-leng­nek vagy pe­dig ha­tá­ro­zott cél­lal? Kö­ze­lebb lé­pett az üveg­hez. A fi­a­ta­lok le­hor­go­nyoz­tak a ki­ra­kat előtt. Ko­pott far­mer­ban vol­tak, moz­gá­suk még­is me­rev­nek tűnt, fő­ként, ahogy egy­más ke­zét fog­ták. Már haj­lott arra, hogy sem­mi­fé­le je­len­tő­sé­get ne tu­laj­do­nít­son a pár fel­buk­ka­ná­sá­nak, ami­kor ész­re­vet­te a kö­ze­li sar­kon a te­le­fon­sze­re­lők sát­rát, a jár­dán.

– Gi­zi­ke! – szólt oda egy tes­tes hölgy­nek, aki gyak­ran kor­el­nök­ként he­lyet­te­sí­tet­te az osz­tály­ve­ze­tőt. – Ki­sza­la­dok ci­ga­ret­tá­ért.

– Nyu­god­tan, Gá­bor. Sze­be­ni át­nyúj­tott egy öt­ve­nest.

– Légy szí­ves hozz egy He­li­kont! – mond­ta.

– És egy do­boz gyu­fát. Amaz el­húz­ta a szá­ját.

– Jó, le­gyen a gyu­fa is – mond­ta. – De a ma­szek­hoz menj, in­nen a har­ma­dik utca.

– Tu­dom hol van, de mi a kü­lönb­ség?

– Szá­ra­zabb a do­há­nya.

oOo

Bé­ké­si Gá­bor ki­lé­pett az ut­cá­ra, és nyom­ban rá­gyúj­tott mi­köz­ben meg­szív­ta ci­ga­ret­tá­ját la­pos pil­lan­tás­sal né­zett kör­be. Még volt ben­ne egy szik­ra re­mény, hát­ha té­ve­dett és nem a fel­de­rí­tő osz­tály be­osz­tot­tai lép­tek va­la­mi­ért ak­ci­ó­ba. Amint el­ha­ladt a jár­dán pú­po­so­dó sá­tor mel­lett, ez a re­mé­nye tel­je­sen szer­te­fosz­lott. Az ott sür­gö­lő­dők min­den­ki má­sok le­het­tek, csak ép­pen te­le­fon­sze­re­lők nem. A leg­kö­ze­leb­bi mel­lék­ut­cá­ban ész­re­vett egy vá­ra­ko­zó Vol­gát. Há­tul ket­ten ül­tek ben­ne, az ab­lak le­te­ker­ve és a jár­dán áll­do­gá­ló far­mer­nad­rá­gos pár­ral be­szél­get­tek. Egy má­sik ut­cá­ban a ko­pott zöld szí­nű Bar­kas mik­ro­busz vá­ra­ko­zott. A zárt ko­csi te­te­jén ál­lan­dó­an for­gott a szel­lő­ző­dob, ami a gya­kor­lott szem­nek nyom­ban el­árul­ta, hogy oda­bent em­be­rek tar­tóz­kod­nak.

Bé­ké­si át­ko­zó­dott egy ke­ve­set, és nyil­vá­nos te­le­fon után né­zett. Biz­tos volt ab­ban, hogy az el­há­rí­tó­fő­nök fi­gyel­mét el­ke­rül­te a fel­de­rí­tők ak­ci­ó­ja. Más­kü­lön­ben nem en­ge­dé­lyez­te vol­na, hogy a ke­res­ke­del­mi iro­da kö­ze­lé­ben ilyen fel­for­du­lást csi­nál­ja­nak. Fenn­áll­hat ugyan­is an­nak a ve­szé­lye, hogy az is­me­ret­len ügy­nök ész­re­ve­szi ezt a lep­le­zett nyüzs­gést, bár­mily óva­to­san jár­nak is el.

Bé­ké­si há­rom nyil­vá­nos te­le­fon­fül­két is vé­gig­pró­bált, köz­ben a kri­mi­fil­mek­re gon­dolt, ame­lyek­ben min­dig mű­köd­nek a te­le­fon­ké­szü­lé­kek. Vég­re ta­lált egyet, amely adott vo­na­lat. Csak azért szur­kolt, hogy az ez­re­dest a hi­va­ta­lá­ban ta­lál­ja. Sze­ren­csé­je volt, mert fel­vet­ték a kagy­lót, és meg­szó­lalt a jól is­mert hang.

– Hal­ló!

– Je­lent­ke­zem.

– Bana Dé­nes a tor­kát kö­szö­rül­te.

– Va­la­mi tör­tént?

– De még… mennyi­re.

– Nyil­vá­nos fül­ké­ből be­szél?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Mi tör­tént?

Bé­ké­si Gá­bor va­la­mi­fé­le kun­co­gást vélt fel­fe­dez­ni fő­nö­ke hang­já­ban, min­den­eset­re mé­lyet lé­leg­zett, az­tán ki­fa­kadt:

– Mi­nek kö­szön­he­tő ez a dísz­fel­vo­nu­lás? Rá­adá­sul a cél­pon­tunk kö­rül. Ágyú­val aka­runk ve­réb­re lőni? – Bana ne­ve­tett.

– Nem lö­vünk, ha­nem fo­gunk. Ga­ran­tá­lom, hogy meg is fog­juk.

– De ép­pen, itt az iro­da.

– Pon­to­san ott – sza­kí­tot­ta fél­be, az ez­re­des. – Ugyan­is a maga de­lik­ven­sét kap­csol­juk le. Egy­sze­rű­en tet­ten ér­jük a bi­zo­nyí­té­kok­kal együtt. – Bé­ké­si azt hit­te rosszul hall.

– Hal­ló! – szólt a kagy­ló­ba az ez­re­des. – Ott van még? – Le­he­tet­len, hogy az én em­be­rem len­ne.

– De bi­zony az! Rá­adá­sul a cor­pus de­lic­ti­vel.

– Hogy ke­rül­nek ide a tár­gyi bi­zo­nyí­té­kok? Bana hang­ja ma­ga­biz­to­san csen­gett:

– Majd meg­lát­ja.

Bé­ké­si las­san kez­dett ma­gá­hoz tér­ni meg­le­pe­té­sé­ből.

– Hát erre kí­ván­csi va­gyok.

– Kí­ván­csi is le­het. Dél­után pon­to­san öt­kor le­kap­csol­juk, amint az iro­dát el­hagy­ta, per­sze at­tól kis­sé tá­vo­labb.

– Bi­zo­nyí­té­kok­kal! Mond­tam már.

– Ki volt az az ügyes, aki ki­ka­par­ta? Bana kö­hin­tett né­há­nyat. – Egy lát­ha­tat­lan ve­réb csi­ri­pel­te – mond­ta. – De meg­mon­dom őszin­tén, ha nem ke­cseg­tet bi­zo­nyí­té­kok­kal, a sze­mét­ko­sár­ba vá­gom Bé­ké­si most kap­csolt, hogy név­te­len be­je­len­tés ér­ke­zett.

– Te­hát azért vet­tük kész­pénz­nek, mert a bi­zo­nyí­té­ko­kat is be­ígér­te – je­gyez­te meg.

– Pon­to­san.

– Hát ez szép.

– Nem is sej­ti, ki ez a sze­ren­csét­len?

– Nem sej­tem, de a sze­ren­csét­len jel­ző­vel ez­re­des elv­társ he­lyé­ben még vár­nék. Le­het, hogy nem az lesz a sze­ren­csét­len, akit most an­nak hi­szünk.

Bana egy pil­la­na­tig el­gon­dol­ko­dott, majd azt mond­ta:

– Kü­lön­ben na­gyon jó, hogy hí­vott nem tud­tam el­ér­ni, ne­künk pe­dig még ma köz­be kell lép­nünk. Őszin­tén mon­dom, nem hit­tem, hogy fel­fe­dez ben­nün­ket. Ennyi­re rosszul ál­cáz­tuk ma­gun­kat?

– Nem, ez­re­des elv­társ, csak az én sze­mem jó. Ép­pen ki­te­kin­tet­tem az ab­la­kon, és min­dent meg­ér­tet­tem.

Bana ne­ve­tett.

– Leg­kö­ze­lebb ud­va­ri szo­bá­ban fog dol­goz­ni, erre mér­get ve­het – mond­ta. – Most azon­ban, annyit se­gít­sen, hogy tart­sa jól nyit­va a sze­mét, ne­hogy va­la­mi köz­be­jöj­jön! Bar két­lem, hogy bár­mi aka­dály fel­me­rül­ne.

– Ki a pa­sasunk?

– Még hogy pa­sasunk!

Bé­ké­si Gá­bor­nak igen rossz elő­ér­ze­te tá­madt. Le­het, hogy az ide­gen­ve­ze­tő nő a dél­után fo­lya­mán még vissza­jön?

Erre a pil­la­nat­ra vár­nak Be­lez­nay őr­nagy em­be­rei? Ak­kor vi­szont cin­kos­nak kell len­nie az iro­dá­ban. Bana Dé­nes meg­un­ta a csen­det.

– Hal­ló! Mi­ért hall­gat, mint­ha meg­né­mult vol­na?

– Kit kell szem előtt tar­ta­nom?

– Hát a szex­bom­bá­ját! – Pa­pír­zi­ze­gés hal­lat­szott – Úgy hív­ják: Bor­dás Ju­li­an­na. Nos, mit szól? .

Bé­kés­ivel né­hány­szor meg­for­dult a te­le­fon­fül­ke.

– Ko­losszá­lis! – nyög­te. – Még hogy Juli?

– Az bi­zony – vág­ta rá az ez­re­des. – Kí­ván­csi­an vá­rom, mit fog majd mon­da­ni.

– Bu­ta­sá­got! – vág­ta rá Bé­ké­si. – Csak bu­ta­sá­got. Mert ren­des, na­gyon ren­des, csak hát bu­tus­ka sze­gény. Úgy lát­szik, ilyen adott­sá­gok­kal min­den­ki le­het még pro­fesszor is. Nem kell hoz­zá más, csak egy név­te­len be­je­len­tés, hogy az il­le­tő pro­fesszor, erre nyom­ban ka­ted­rát to­lunk alá.

Bana Dé­nes fel­csat­tant:

– Hód!

Ber­ke­si Gá­bor ma­gá­hoz tért, de a kagy­lót úgy szo­rí­tot­ta, hogy uj­jai el­fe­hé­red­tek.

– Pa­rancs, ez­re­des elv­társ! – mond­ta csen­de­sen.

– Egye­lő­re én di­ri­gá­lok.

– Ér­tet­tem. – Bana vissza­fog­ta a hang­ját.

– Két do­log­ról ne fe­led­kez­zen el fi­gyel­mez­tet­te. – Egyik, hogy a bi­zo­nyí­ték a nő tás­ká­já­ban van, a má­sik: a be­je­len­tő a vizs­gá­lat so­rán fel­fe­di ma­gát, mert ju­tal­mat akar. Ezek után be­lát­hat­ja, hogy ez nem olyan név­té­len le­vél, amely lég­ből ka­pott dol­gok­kal vá­das­ko­dik.

Ne­hogy va­la­mi óri­á­si ba­kot lő­jünk, mert jog­ál­lam­ban élünk, ez­re­des elv­társ. – Tör­vény­sér­tés­ről, ön­ha­tal­mú in­téz­ke­dés­ről szó sincs – foly­tat­ta az ez­re­des. – Amíg nincs bi­zo­nyít­va az ala­pos gya­nú; ad­dig nincs le­tar­tóz­ta­tás és sem­mi egyéb. Re­mé­lem, az­zal egyet­ért, hogy a gya­nú fenn­áll. Tu­dom, hogy ez a gya­nú érint­het bár­kit a ke­res­ke­del­mi iro­dá­ból, de ki kell vizs­gál­nunk a be­je­len­tést, mert is­mét­lem, konk­ré­tu­mo­kat tar­tal­maz. Azt is tu­dom, hogy a je­len­le­gi gya­núnk­kal nem ért egyet. Bé­ké­si ak­ko­rát bó­lin­tott, hogy a hom­lo­kát majd­nem be­ver­te a ké­szü­lék­be.

– Va­ló­ban el­té­rő vé­le­mé­nyem van az ügy­ről.

– Majd le­he­tő­sé­get adok, hogy ki­fejt­se. Az ak­ció után le­gyen a szo­kott he­lyen. Pon­to­san tá­jé­koz­tat­ni fo­gom min­den­ről.

– Ér­tet­tem.

– Most pe­dig men­jen vissza az iro­dá­ba, és fi­gyel­je a lányt! Meg kell majd tud­nunk min­den kap­cso­la­tát.

– Elég nagy mun­kát vál­la­lunk ma­gunk­ra.

– Na, lát­ja – mond­ta az ez­re­des. – Eze­ket mind meg kell majd néz­nünk, hogy ki­cso­dák, mi­cso­dák. Bé­kés­i­nek nem tet­szett ez a nagy si­et­ség.

– Mi­ért nem vá­runk ez­zel a fe­le­lős­ség­re vo­nás­sal? – kér­dez­te.

– Csu­pán fi­gyel­nénk, hogy ki­nek adja át azt a ter­he­lő bi­zo­nyí­té­kot, amely nála van. Mert az biz­tos, hogy nem ma­gá­nak tar­to­gat­ja. így fe­le­lős­ség­re von­hat­nánk a kap­cso­la­tát is. Két le­gyet üt­nénk egy csa­pás­ra.

– Majd el­mond­ja a ki­hall­ga­tá­sán, hogy ki­nek akar­ta át­ad­ni.

– Biz­to­sabb len­ne, ha vár­nánk.

Bana nem lát­ta ér­tel­mét a ha­lo­ga­tás­nak.

– Be­szél­ni fog, mert a nyel­vét meg­old­ja a ter­he­lő bi­zo­nyí­ték – vé­le­ke­dett.

– Az­tán rá­é­rünk majd csap­dát ál­lí­ta­ni an­nak, aki az anya­gért jön. Ma­rad­junk ennyi­ben.

Bé­ké­si Gá­bor be­vá­sá­rolt a tra­fik­ban, de nem ott ahol a köz­gaz­dász mond­ta. Mi­kor vissza­ért, Sze­be­ni meg­ta­po­gat­ta a ci­ga­ret­tás­do­bozt.

– Ez ro­pog – mond­ta elé­ge­det­ten. – Jó szá­raz do­hány. Ezért kell a ma­szek­nál vá­sá­rol­ni. Gon­do­sán meg­szá­mol­ta a vissza­já­ró pénzt.

Késő dél­után a tiszt­vi­se­lők sor­ra la­zí­tot­tak a mun­ka­tem­pón. Né­hány asz­tal­nál össze­ve­rőd­tek, és a hét­vé­gi prog­ra­mo­kat vi­tat­ták meg. Pén­tek lé­vén már le­ír­ták az el­múlt he­tet, és les­tek az óra mu­ta­tó­ját, hogy mi­kor in­dul­hat­nak vég­re.

Bé­ké­si az asz­tal­ra kö­nyö­köl­ve üres te­kin­tet­tel bá­mult maga elé. Gon­do­la­tai se­hogy sem akar­ták be­fo­gad­ni azt a tényt, hogy Bor­dás Ju­li­an­na fo­lya­ma­to­san szi­go­rú­an bi­zal­mas tit­ko­kat szol­gál­ta­tott ki. Ha az el­há­rí­tó­fő­nök csak fél­annyi­ra is­mer­né is a lány ké­pes­sé­ge­it, mint ahogy ő, hoz­zá ha­son­ló­an til­ta­ko­zott vol­na. Mert Juli még cin­kos­nak is túl naiv és os­to­ba, min­den tit­kát ki­pa­kol­ja öreg mo­so­dás ba­rát­já­nak és ta­lán min­den­ki­nek, aki­ben egy csepp jó szán­dé­kot fe­dez fel.

A kér­dé­ses bi­zo­nyí­té­ko­kat la­tol­gat­ta, amely­hez az ez­re­des oly nagy re­mé­nye­ket fű­zött. Mi­fé­le do­ku­men­tu­mok le­het­nek? Egy­ál­ta­lán mi­lyen úton ke­rül­tek a lány­hoz? Le­he­tet­len­nek tar­tot­ta, hogy egy ké­pes­sé­gek nél­kü­li em­ber meg­sze­rez­zen és fo­lya­ma­to­san to­váb­bít­son olyan do­ku­men­tá­ci­ót, ame­lyek­hez kom­bi­ná­ci­ós kész­ség, ér­té­ke­lő és elem­ző gon­dol­ko­dá­si mód, te­hát al­kal­mas­ság szük­sé­gel­te­tik.

Hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal a lány gép­író­asz­ta­lá­hoz lé­pett, ki­húz­ta az alsó fi­ó­kot. Ott he­vert a tás­ka nyi­tott cip­zár­ral.

A szo­ká­sos női hol­mi­kat ta­lál­ta ben­ne, majd az al­já­ról elő­hú­zott egy bo­rí­té­kot, amely nem volt le­ra­gaszt­va. Gon­do­san össze­hajt­va négy da­rab, mind­össze egy­szer hasz­nált író­gé­pin­di­gót tar­tal­ma­zott. He­lyé­re tol­ta a fi­ó­kot a tás­ká­val, és a bo­rí­ték­kal együtt vissza­ült asz­ta­lá­hoz. A tiszt­vi­se­lők egy­más­sal vol­tak el­fog­lal­va, be­szél­get­tek, és sen­ki sem fi­gyelt rá. Az in­di­gó­kon jól lát­ha­tók vol­tak a le­ütött be­tűk. A má­so­lat tel­jes szö­ve­gét le le­he­tett ol­vas­ni. Pil­la­na­to­kon be­lül rá­jött, hogy a má­so­dik fél­évi mun­ka­terv in­di­gó­it tart­ja a ke­zé­ben, ame­lyet osz­tály­ve­ze­tő­je dél­előtt gé­pel­te­tett.

Bé­ké­si Gá­bor tud­ta, hogy amit most ten­ni fog, az tel­je­sen ki­rí­vó és ön­ha­tal­mú dön­tés, ta­lán még a meg­tör­tént ese­tek pél­da­tá­rá­ban sincs ha­son­ló. De el­szán­ta ma­gát erre a lé­pés­re. Ki­ment a mel­lék­he­lyi­ség­be, az in­di­gó­kat apró da­ra­bok­ra tép­te és le­húz­ta a kagy­ló­ba. Úgy érez­te, tet­té­re majd el­fo­gad­ha­tó in­do­kot tud fel­hoz­ni. Mi­kor rend­be szed­te gon­do­la­ta­it; re­mél­te, hogy az el­há­rí­tó­fő­nök utó­lag majd egyet­ért a cse­le­ke­de­té­vel; de ha nem, ak­kor en­nek reá néz­ve be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyéi lesz­nek.

Bor­dás Ju­li­an­na olyan tar­tás­sal jött vissza, akár egy her­ceg­nő. Nem is jött, in­kább vo­nult: ki­húz­ta ma­gát, a fe­jét fel­szeg­te, for­más mel­lei min­den lé­pés­nél meg­re­meg­tek. Csak a vak nem lát­hat­ta, hogy fod­rász­szék­ben töl­töt­te az el­múlt órát.

– Gá­bor! Ke­re­sett va­la­ki?

Bé­ké­si a fe­jét ráz­ta, és meg­cso­dál­ta a lány haj­köl­te­mé­nyét.

– Nem – mond­ta.

– Fé­sü­lés köz­ben meg­gon­dol­tam ma­gam, és az ju­tott eszem­be, mi­ért ne csi­nál­tas­sak egy frizu­rát, ha már ki­jöt­tem.

– Mi­ért ne csi­nál­tat­tál vol­na!

– Ugyan­ezt kér­dez­tem én is, és dön­töt­tem. Jól áll?

– Tu­ta­jos – vá­la­szolt Bé­ké­si he­lyett Sze­be­ni, a töb­bi­ek han­go­san rö­hög­tek.

Bor­dás Ju­li­an­na elő­kap­ta tük­rét, és meg­pró­bál­ta be­fog­ni vele egész fe­jét. Mi­után ez nem si­ke­rült, nem kí­sér­le­te­zett to­vább, ki­vo­nult a mos­dó­ba. Nyom­ban meg­in­dult a sut­to­gás, hogy egye­sek­nek mit sza­bad, majd azt ta­lál­gat­ták: ki­nek ké­szül­he­tett Juli. A mo­so­dás el­ső­nek me­rült fel, de nyom­ban ki­lőt­ték a tip­pek kö­zül. Egye­dül Bé­ké­si tud­ta, hogy a haj­köl­te­mény­ben leg­fel­jebb a ki­hall­ga­tó tisz­tek fog­nak gyö­nyör­köd­ni, az elő­ál­lí­tás után.

Li­ge­ti Ká­roly is elő­bújt szo­bá­já­ból. Ma­gas, szi­kár ter­me­tű fér­fi volt, kö­zel a negy­ven­hez. A nők ked­vel­ték, mert min­dig ud­va­ri­as volt ve­lük, soha nem ki­a­bált, nem ve­sze­ke­dett. Az osz­tály­ve­ze­tő Bor­dás Ju­li­an­nát ke­res­te, va­la­mit le akart írat­ni. Mi­kor kö­zöl­ték vele, hogy a lány hol van, a jövő hét­re ha­lasz­tot­ta a dol­got, és vissza­ment a szo­bá­já­ba.

Sze­be­ni Géza lé­pett az asz­tal­hoz. Bé­ké­si szó­ra­ko­zot­tan nyúj­tot­ta ön­gyúj­tó­ját, mert meg­szok­ta már, hogy a má­sik­nak rend­sze­rint nem volt tüze, de amaz most a fe­jét ráz­ta.

– Most dob­tam el – cél­zott a ci­ga­ret­tá­ra, az­tán le­fog­ta a hang­ját és rá­tá­masz­ko­dott az asz­tal­ra. – Mi a vé­le­mé­nyed ar­ról, hogy az a spi­né, aki a Bi­cót ke­res­te, nem volt flú­gos.

Bé­ké­si meg­lep­ve né­zett kol­lé­gá­já­ra.

– Ha­nem mi volt? – kér­dez­te. A köz­gaz­dász meg­von­ta a vál­lát.

– Le­he­tett bár­mi, csak ép­pen hü­lye nem – mond­ta. – Leg­alább­is ne­kem ez a vé­le­mé­nyem.

– Mi­ből gon­do­lod, hogy nor­má­lis volt? Itt sen­ki sem is­mer­te azt a: Bi­cót.

– Ha mi nem is, de a fő­nök.

– Hi­szen vi­lá­go­san meg­mond­ta, hogy nem is­mer ilyen nevű urat. Sze­be­ni gú­nyo­san mo­soly­gott.

– Min­den­ki azt mond, amit akar – szö­gez­te le. – Nos, a fő­nök ki­je­len­tet­te: nem is­me­ri. Punk­tum! De ez még nem je­len­ti azt, hogy iga­zat is mon­dott. Tel­je­sen ki­zárt, hogy is­mer­te ezt a Bi­cót?

– Ta­lál­gat­ni sok min­dent le­het.

– Te nem lát­tad a szitut. Ha lá­tod, most más­ként vé­le­ked­nél. Bé­ké­si ér­tet­le­nül né­zett Sze­be­ni­re. Nem tud­ta, mi­lyen szi­tu­á­ci­ót kel­lett vol­na lát­nia ah­hoz, hogy ne higgyen Li­ge­ti Ká­roly­nak. Per­sze, egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy ugyan­ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott vol­na, ami­re Sze­be­ni.

Amaz rá­gyúj­tott, a hang­ját vissza­fog­ta, ami­kor meg­szó­lalt:

– A fő­nök rá­né­zett a nőre, és ab­ban a pil­la­nat­ban el­kap­ta a har­ci ide­ges­ség. A szá­ja tát­va ma­radt, a sze­me majd ki­ug­rott, a képe meg olyan vö­rös lett, mint a cék­la.

– Me­rész kö­vet­kez­te­tés, nem gon­do­lod!?

– Va­la­hon­nét te­hát is­mer­te a nőt – foly­tat­ta Sze­be­ni. – Ezért vo­nult vissza olyan gyor­san a szo­bá­já­ba. Öre­gem, én lát­tam a nő ké­pét. Ugyan­úgy meg­le­pő­dött, mint a fő­nők. Rá­is­mert ő is. Meg kel­lett vol­na kér­dez­ni a spi­nét, hogy van-e gye­re­ke.

– Mi­ért?

Sze­be­ni szin­te rá­fe­küdt az író­asz­tal­ra, annyi­ra kö­zel ha­jolt Bé­ké­si­hez.

– Le­het, hogy a fő­nök csi­nál­ta Bicó Dé­nes né­ven – mond­ta sut­tog­va.

– A gye­re­ket?

– Vég­re, csak­hogy le­pottyant. – Bé­ké­si Gá­bor egy pil­la­na­tig csak bá­mult, az­tán ma­gá­hoz tért, és han­go­san fel­ne­ve­tett. Töb­ben fe­lé­jük for­dul­tak és a fü­lü­ket he­gyez­ték, hát­ha si­ke­rül va­la­mit meg­tud­ni­uk a po­én­ból. Sze­be­ni le­ká­szá­ló­dott az író­asz­tal­ról, az ar­cá­ról le­rítt a sér­tő­dés.

Bé­ké­si fel­állt, és bé­kí­tő­en meg­ve­re­get­te a vál­lát.

– Ne ha­ra­gudj, de ez egy ab­szurd öt­let – mond­ta res­tel­ked­ve.

– Ne­ked ab­szurd, mert nem gon­dol­ko­zol – vág­ta rá a köz­gaz­dász.

– Úgy te­szel, mint­ha nem is­mer­néd a fő­nö­köt.

Szó­be­széd volt, hogy Li­ge­ti túl­zott ud­va­ri­as­sá­ga a nők­kel szem­ben gát­lá­sos fél­szeg­sé­gé­nek lep­le­zé­sét szol­gál­ja. Sze­be­ni Géza tisz­tá­ban volt ez­zel, de ne­he­zen adta fel el­kép­ze­lé­sét.

– Va­la­mi pe­dig nem stim­mel itt – töp­ren­gett. – An­nak a spi­né­nek ugyan­az a meg­döb­be­nés ült az ar­cán, mint a fő­nök­nek, ami­kor a sze­mük össze­vil­lant.

– Egy biz­tos: a nő úgy vi­sel­ke­dett, akár egy fél­eszű. Ez, ami nem stim­melt. Egy ilyen ér­dek­lő­dés bár­mi­kor elő­for­dul­hat, de aho­gyan ez a nő ezt tet­te, és a ki­ro­ha­nás.

A köz­gaz­dász el­bi­zony­ta­la­no­dott.

– Le­het – mond­ta. – De ar­ról ne fe­lejt­kezz el, hogy lát­tam ket­tő­jük ar­cát. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy for­dí­tott eset­ben ugyan­ez len­ne a te vé­le­mé­nyed is.

A mun­ka­idő be­fe­jez­té­vel min­den­ki si­e­tett. Bé­ké­si Gá­bor is­mét szám­ba vett min­dent, ami­kor ki­lé­pett az iro­dá­ból. A te­le­fon­sze­re­lők sát­ra vál­to­zat­la­nul a he­lyén állt, a far­mer­nad­rá­gos fi­a­tal pár a szem­ben levő jár­dán an­dal­gott. Az ak­ció te­hát ér­vény­ben volt, sem­mi olyan cso­da nem tör­tént, mely­nek alap­ján vál­to­zott vol­na a terv.

Tá­vol­ról kö­vet­te a lányt. Tud­ta, nem ő az egye­dü­li. Kí­ván­csi volt, hogy mi­kor te­szik rá a ke­zü­ket. Tit­kon va­la­hogy ab­ban re­mény­ke­dett, hogy még­sem ke­rül sor erre az el­ha­mar­ko­dott in­téz­ke­dés­re.

De sor ke­rült!

Két ut­cá­val tá­vo­labb vol­tak már az iro­dá­tól, ami­kor meg­je­lent az is­me­rős Vol­ga, Bor­dás Ju­li­an­na mel­lé haj­tott, két fér­fi ki­szállt. Va­la­mit mond­tak a lány­nak, de az vo­na­kod­ni lát­szott mire be­le­ka­rol­tak, és mind­hár­man be­ül­tek a ko­csi­ba.

Bé­ké­si vissza­for­dult. A far­mer­nad­rá­gos fi­a­tal pár el­tűnt az ut­cá­ról, a te­le­fon­sze­re­lők szét­szed­ték a sát­ru­kat. A ko­pott szí­nű zöld Bar­kas vé­gig­haj­tott az ut­cán, és be­for­dult a leg­kö­ze­leb­bi sar­kon.

Az el­há­rí­tó­tiszt tud­ta, hogy ez­zel va­la­mi kez­de­tét vet­te, va­la­mi meg­moz­dult, és fel­ka­var­ta az ál­ló­vi­zet. De azt nem tud­ta, hogy ez va­jon ki­nek lesz jó.