6.

Ke­me­nes nem tud­ta el­dön­te­ni, ő a fő­nök eb­ben a két­sze­mé­lyes együt­tes­ben, vagy Clear úr. Ha va­la­mit in­téz­tet­ni akart az asszonnyal, ud­va­ri­a­san meg­kér­te, Clear úr úgy né­zett rá, mint­ha azt kér­dez­né: jó em­ber, ész­nél vagy te? Ilyen­kor Ke­me­nes ki­mért moz­du­la­tok­kal meg­csi­nál­ta azt, amit a nő­től kért. De Clear úr is ugyan­így járt. A fér­fi a füle bot­ját sem moz­dí­tot­ta, ha az asszony ja­va­solt va­la­mit.

Ke­me­nes vé­gül is csak a bu­da­pes­ti szál­lo­dá­ban tud­ta fel­ol­da­ni ezt a bi­zony­ta­lan­sá­got, fe­szült­sé­get. A re­cep­ci­ó­nál a be­je­lent­ke­zés adta az öt­le­tet. Ami­kor már le­rak­ták a cso­mag­ja­i­kat, Ke­me­nes le­ült az egyik fo­tel­ba, elő­vet­te az út­le­ve­lét, s el­kér­te Clear úrét is. La­poz­gat­ta, for­gat­ta a ke­zé­ben, az­tán fé­lig hu­mo­ro­san, fé­lig ko­mo­lyan mond­ta.

– Az egyik­ben az áll, hogy And­re­as Ho­fer… A má­sik­ban pe­dig azt ol­va­som, hogy Frau Ho­fer…

– Na és? – kér­dez­te az asszony.

– Csak meg akar­tam bi­zo­nyo­sod­ni ar­ról, hogy va­ló­ban Frau Ho­fer ne­vé­re szól ez a pa­pír.

Clear úr szú­rós szem­mel néz­te Ke­me­nest.

– Az sem­mit sem je­lent! – Az asszony azt hit­te, hogy Ke­me­nes eset­leg jo­got for­mál az ágy­hoz is. – Ez csak név­le­ges. Érti? Ne­hogy azt higgye, va­ló­ban a fér­jem.

Ke­me­nes kis elő­adást tar­tott az asszony­nak ar­ról, hogy ő már év­ti­ze­dek óta dol­go­zik eb­ben a szak­má­ban, s nem vé­let­le­nül tesz szó­vá né­hány dol­got. Clear úr­nak úgy kell vi­sel­ked­nie, hogy a kül­vi­lág va­ló­ban azt higgye ró­luk, hogy há­zas­tár­sak.

– Tu­dom – in­tett a te­nye­ré­vel –, er­ről be­szél­tünk a gróf­nál is. De maga még­is úgy vi­sel­ke­dik ve­lem, mint­ha ép­pen vál­ni ké­szül­nénk.

Clear úr el­ne­vet­te ma­gát.

– Ez jó, ez na­gyon jó! – Le­ült ő is az asz­tal­ka mel­lé, Ke­me­nes­hez for­dul­va ha­tá­ro­zot­tan mond­ta. – Néz­ze, uram, ha a vi­lá­gon egyet­len fér­fi vol­na, ne­kem ak­kor sem kel­le­ne. Jobb, ha ezt le­szö­gezzük.

Ke­me­nest nem sér­tet­te a nő vé­le­mé­nye.

– Tör­tént már olyas­mi a nagy­vi­lág­ban, hogy egy nő ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tott ilyes­mit, s más­nap még­is be­ko­po­gott a pa­sas aj­ta­ján. De ezt hagy­juk. Mert itt va­ló­ban csak ar­ról van szó, hogy ne vi­sel­ked­jék úgy, mint­ha ezt ko­mo­lyan gon­dol­ná.

– Ko­mo­lyan is gon­do­lom. Azt hi­szi, vic­ce­lek?

Ke­me­nes vissza­nyúj­tot­ta az asszony­nak az út­le­ve­lét.

– Tes­sék. Azt hi­szem, az a leg­jobb, ha szé­pen vissza­uta­zik Amsz­ter­dam­ba, vagy aho­vá akar.

Clear úr nem tud­ta lep­lez­ni meg­le­pe­té­sét.

– Tes­sék?

– Azt aján­lot­tam – mond­ta hal­kan, de ha­tá­ro­zot­tan Ke­me­nes –, hogy fog­ja szé­pen a kis bő­rönd­jét és tűn­jön el in­nen!

Az asszony be­le­túrt a ha­já­ba, a sze­me ide­ge­sen vib­rált. Ke­me­nes pe­dig elé­ge­det­ten ál­la­pí­tot­ta meg, hogy csa­tát nyert.

– Ne­kem sem üdü­lés ma­gá­val – ráz­ta a fe­jét Clear úr –, de nem me­he­tek el. Ez a fel­ada­tom. Mit szól­ná­nak ah­hoz, hogy egy­sze­ri­ben meg­je­len­nék Amsz­ter­dam­ban…

– Ak­kor pe­dig vál­toz­zék meg – szo­rí­tott a pré­sen Ke­me­nes. – Maga itt nem Clear úr, asszo­nyom, ha­nem Frau Ho­fer. Te­hát úgy vi­sel­ked­jék. Erre az ele­mi do­log­ra gon­do­lom, elég­gé ki­ok­tat­ták. Vagy nem?

– De, de – bó­lo­ga­tott az asszony. – Per­sze… De ne­kem maga annyi­ra un­szim­pa­ti­kus, hogy…

– Nem kell sze­rel­mes­nek len­nie be­lém.

Clear úr nagy lé­leg­ze­tet vett.

– Én alig tu­dom ma­gát el­vi­sel­ni!

Ke­me­nes szét­tár­ta a kar­ját.

– Előbb kel­lett vol­na meg­gon­dol­nia. Most már késő. Vagy azon­nal el­megy, vagy el­fo­gad­ja a já­ték­sza­bá­lyo­kat. – Ki­csit ké­sőbb hoz­zá­tet­te. – Egy per­cet adok, hogy vé­gig­gon­dol­ja. – A kar­órá­ját a sze­me elé emel­te. – Most in­dul!

Clear úr le­gyin­tett.

– Ne hü­lyés­ked­jen. Ma­ra­dok.

– Rend­ben – nyug­táz­ta Ke­me­nes. – Ak­kor most ho­zok egy-egy po­hár italt, és pon­to­san meg­be­szél­jük, hogy is mű­köd­jön a mi kis együt­te­sünk.

– Jó. De előbb rend­be te­szem ma­ga­mat.

Clear úr be­ment a für­dő­szo­bá­ba, Ke­me­nes hi­deg sört ön­tött a po­ha­rak­ba.

– Nem fogsz te az én fe­jem­re ülni – mo­rog­ta.

Az asszony mo­so­lyog­va fo­gad­ta a sört.

– Re­mé­lem, hi­deg? – Koc­cin­tás­ra nyúj­tot­ta a po­ha­rat. Ke­me­nes el­húz­ta a ma­gá­ét.

– Sör­rel ma­gyar em­ber nem koc­cint – mond­ta.

– Ko­mo­lyan ma­gyar­nak érzi ma­gát?

Ke­me­nes kor­tyolt az ital­ból.

– Jól mond­ta. Ha ko­mo­lyan vá­la­szo­lok, ak­kor, igen.

Clear úr rán­dí­tott a vál­lán.

– En­gem az ilyen nem­ze­ti dol­gok hi­de­gen hagy­nak. – De azért meg­kér­dez­te. – S a ma­gya­rok mi­ért nem koc­cin­ta­nak sör­rel?

– Ezt min­den kis­fiú tud­ja.

– De én nem va­gyok fiú.

– Azért nem, mert 1849-ben, az ara­di vér­ta­núk ki­vég­zé­se előtt az oszt­rá­kok nagy örö­mük­ben egész éj­sza­ka sö­röz­tek, s egy­más­hoz ver­ték a sö­rös­kan­csó­kat.

– Ezt még nem is hal­lot­tam. Meg azt sem, hogy maga ilyen nagy ma­gyar, And­re­as Ho­fer…

Ke­me­nes ki­it­ta a po­ha­rát, s mu­tat­ta az asszony­nak, ül­jön le.

– Még mi­előtt a ko­moly dol­go­kat meg­tár­gyal­nánk, len­ne egy in­diszk­rét kér­dé­sem. Per­sze, ha nem akar, nem vá­la­szol.

– Mi az?

– Mi­óta be­mu­tat­ták Amsz­ter­dam­ban, az­óta fur­dal a kí­ván­csi­ság: mi­ért úr maga? Mi­ért Clear úr?

Az asszony nem vá­la­szolt azon­nal. Mé­re­get­te Ke­me­nest, mint­ha nem tud­ná el­dön­te­ni, meg­ér­dem­li-e, hogy ő fel­fed­je ezt a tit­kot.

– Clear úr én va­gyok.

– Jó. Ezt tu­dom. De mi­ért?

– Nem sze­re­tek er­ről be­szél­ni. És nem is olyan ér­de­kes. Itt úgy­sem szó­lít­hat Clear úr­nak, hisz Frau Ho­fer va­gyok, ha jól tu­dom.

Ke­me­nes bosszú­san néz­te az asszonyt. De nem erő­sza­kos­ko­dott. Ha nem mond­ja, hát nem. Már bán­ta, hogy en­ge­dett a kí­ván­csi­sá­gá­nak. Ezt pe­dig úgy in­téz­te el ma­gá­ban, hogy az ő ér­dek­lő­dé­se ter­mé­sze­tes, hi­szen egy­más­sal kell dol­goz­ni­uk. S egyéb­ként is ad­dig iga­zi élet, amíg az em­ber kí­ván­csi.

Clear úr lát­ta a fér­fin a bosszú­sá­got, mo­soly­gott ma­gá­ban.

– Clear úr – mond­ta ké­sőbb – va­la­mi­kor nem én vol­tam. De most már az va­gyok. Elé­ged­jen meg ennyi­vel.

Ke­me­nes igye­ke­zett vissza­sze­rez­ni a fö­lé­nyét. Ezért gyor­san, szin­te ke­mény han­gon lök­te az asszony­hoz.

– Ne ma­gázz! Mos­tan­tól fog­va te­ge­ző­dünk. Mint férj és fe­le­ség. Ér­tet­ted?

Clear úr fel­állt, s hal­kan ennyit mon­dott, olyan hang­súllyal, mint­ha nem is vá­lasz len­ne, csak ép­pen, hogy ő is szól­jon va­la­mit.

– Le vagy szar­va. – Ami­kor ész­re­vet­te, hogy Ke­me­nes arca hir­te­len pi­ros­ra vál­tott, ki­csit hang­sú­lyo­zot­tab­ban tet­te hoz­zá. – Vas­ta­gon.

Ke­me­nes ke­zé­ben re­me­gett a po­hár, alig tud­ta fé­kez­ni az in­du­la­tát. Úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na, mit mon­dott az asszony. De a hang­ja re­ked­ten szólt.

– Tes­sék? Akar va­la­mit?

Clear úr gú­nyo­san ne­ve­tett. Ki­nyi­tot­ta a bő­rönd­jét, ki­sze­dett be­lő­le né­hány fém­ből ké­szült tár­gyat, ugyan­így a ké­zi­tás­ká­já­ból, s a bal­lon­ka­bát­ja zse­bé­ből is. Az asz­tal­ra hord­ta őket, s mun­ká­hoz lá­tott. Fi­gyel­me­sen dol­go­zott. Szó nél­kül rak­ta össze a kis re­vol­ve­rét.

Ke­me­nes néz­te. Csak ké­sőn esz­mélt. Ha en­nek fegy­ve­re lesz, s neki nem, bár­mi meg­tör­tén­het. A meg­be­szé­lés sze­rint vi­szont Ke­me­nes egy kis, iz­ra­e­li gép­pisz­tolyt kap majd. De csak ké­sőbb. Itt a szál­lo­dá­ban adja át majd va­la­ki. S ugyan­az Clear úr­nak is egy is­mét­lő re­vol­vert. Ki­fe­je­zet­ten meg­til­tot­ták Amsz­ter­dam­ban, hogy fegy­ver­rel lép­jék át a ha­tárt.

– Töl­tényt is hoz­tál? – kér­dez­te, hang­já­ból csö­pö­gött a bi­zal­mat­lan­ság.

– Per­sze.

– Azt is szét­szed­ve?

A nő ne­vet­ve ráz­ta a fe­jét.

– Nem, azok itt la­pul­nak a pi­pe­rém kö­zött.

– Ügyes – bó­lo­ga­tott Ke­me­nes.

– Az.

– De ha Amsz­ter­dam­ban meg­tud­ják, lesz ba­jod elég. Gran­de le­ha­rap­ja a fe­je­det.

– Gran­de tud­ja. – Az asszony lát­ta Ke­me­nes meg­le­pett­sé­gét. – Gran­de min­dent tud. És min­den­ről tud.

Ke­me­nes csak na­gyon kés­ve vá­la­szolt.

– Igen… De ez na­gyon jó… A ve­zér­nek min­dent kell tud­nia.

Amíg eze­ket a sza­va­kat da­dog­ta, arra gon­dolt: s ő ezt a nőt akar­ta vissza­kül­de­ni Amsz­ter­dam­ba. Le­het, hogy na­gyon rosszul mér­te fel az erő­vi­szo­nyo­kat?

Clear úr azon­ban nem foly­tat­ta a ha­da­ko­zást. Az össze­ra­kott pisz­to­lyát a kis ké­zi­tás­ká­já­ba tet­te, el­si­mít­gat­ta maga előtt a csip­ke asz­tal­te­rí­tőt, mint­ha az len­ne az egyet­len dol­ga. Ke­me­nes néz­te a moz­du­la­ta­it, érez­te, hogy neki kell új té­má­ra vál­ta­ni.

– Ha ab­ban meg­egye­zünk – mond­ta von­ta­tot­tan –, hogy ezen­túl a nyil­vá­nos­ság előtt úgy vi­sel­ke­dünk, aho­gyan egy há­zas­pár­tól el­vár­ják, ak­kor jó len­ne min­den erőn­ket arra össz­pon­to­sí­ta­ni, hogy…

Eb­ben a pil­la­nat­ban meg­szó­lalt a te­le­fon.

Kis­sé ri­ad­tan néz­tek mind a ket­ten a ké­szü­lék­re.

– Ki a fene le­het az? – kér­dez­te Ke­me­nes. – Fel­ve­gyem?

– Tud­ják, hogy itt va­gyunk…

Ke­me­nes fel­állt, las­san az éj­je­li­szek­rény­hez lép­delt. Fel­emel­te a kagy­lót.

– Was?

A re­cep­ci­ó­ról hív­ták fel. Kö­zöl­ték, hogy az au­tó­ju­kat be­ál­lí­tot­ták a ga­rázs­ba. S kér­dez­ték, hogy a kul­csot fel­vi­gyék-e vagy elég, ha be­te­szik a szo­ba fakk­já­ba.

Ke­me­nes ha­tá­ro­zot­tan fe­lel­te.

– Hoz­zák fel!

Csak Bé­csig re­pül­tek Amsz­ter­dam­ból. Ott au­tó­ba száll­tak, s úgy jöt­tek át a ha­tá­ron.

– Kell az autó Ma­gyar­or­szá­gon – mond­ta a gróf az el­iga­zí­tá­son. – S jobb, ha oszt­rák rend­szá­mú. Én itt, Amsz­ter­dam­ban bé­relt ko­csin já­rok… Vagy­is, nem mon­dok iga­zat – ne­ve­tett. – Mert a vá­ros­ban nem au­tó­zom, be­ál­lok az Eu­ro­par­king­ba, s csak dél­után jö­vök ki a par­ko­ló­ház­ból. S tud­ják, mi­ért jó ez? A par­ko­ló­ház a rend­őr­ség mel­lett van!

A gróf ami­lyen gyor­san el­tűnt Amsz­ter­dam­ban a ven­dég­lő­ből, a ri­zses­tál mel­lől, ép­pen olyan ész­re­vét­le­nül te­le­pe­dett vissza az asz­tal­hoz, ami­kor a nyo­mo­zók el­hagy­ták az ét­ter­met. Ke­me­ne­sék út­le­ve­lét meg­néz­ték, de jó­for­mán csak egy pil­lan­tást ve­tet­tek rá, s már­is vissza­ad­ták.

– Tot si­ens! Vi­szont­lá­tás­ra!

– Re­mél­jük, nem – mo­tyog­ta ma­gya­rul Ke­me­nes.

A gróf úgy tett, mint­ha nem tör­tént vol­na sem­mi. Mint­ha csak a WC-re tá­vo­zott vol­na. A be­szél­ge­tést pe­dig az­zal foly­tat­ta, hogy meg­ma­gya­ráz­ta, mi­lyen gróf is ő?

– Én a szár­ma­zá­so­mat vissza tu­dom ve­zet­ni IV. Vil­mos gró­fig. – Ivott egy kor­tyot, az­tán he­lyes­bí­tett. – Il­let­ve nem Vil­mo­sig, ha­nem a test­vé­ré­ig, Mar­ga­ret­há­ig. Ki­ku­tat­tam, hogy az ős­anyám­nak nem­csak egy fia szü­le­tett, ha­nem egy ud­va­ri ne­mes­től egy má­sik is, akit per­sze nem mu­to­gat­tak. Tőle szár­ma­zom én. Ben­nem a hol­land gró­fok vére fo­lyik. Ha tet­szik a mos­ta­ni kor­mány­nak, ak­kor is, s ha nem, ak­kor is. Fi­gyel­nek en­gem – tár­ta szét a kar­ját –, pe­dig nem aka­rok én ki­rály len­ni.

Ke­me­nes és Clear úr a tá­nyér­ju­kat néz­ték, s sze­le­tel­ték, vag­dos­ták a húst, vil­láz­ták mel­lé a rizst. Nem mer­ték a te­kin­te­tü­ket a gróf­ra emel­ni, ne­hogy el­árul­ják: nem ta­lál­ják tel­je­sen tisz­ta fe­jű­nek…

Ké­sőbb azon­ban meg­győ­ződ­tek ar­ról, hogy na­gyon is az. Há­rom na­pig fog­lal­ko­zott ve­lük. A fel­adat vég­re­haj­tá­sá­hoz annyi út­ba­iga­zí­tást adott, ami szin­te hi­he­tet­len­nek tűnt. Vi­deo­fel­vé­telt ve­tí­tett le pél­dá­ul Gu­i­bourg la­kó­há­zá­ról, au­tó­já­ról, sőt a volt rend­őr­tiszt öreg any­ját is lát­hat­ták. Fran­cia­or­szág­ban, Ne­ver­ben la­kott, az egyik uno­ká­ja lá­to­gat­ta meg min­den nap, vit­te neki az élel­met. Lát­ták men­ni, ta­ka­rí­ta­ni. Gróf kö­zöl­te ve­lük, hogy sze­mé­lye­sen járt Gu­i­bourg nyo­má­ban. Ő csi­nál­ta a fel­vé­te­le­ket is.

– Leg­szí­ve­seb­ben én lő­ném le – tet­te hoz­zá. – De ak­kor min­den kap­cso­la­tot ma­gá­val vin­ne.

Egy egész nap gyö­tör­te Ke­me­nest és az asszonyt az­zal, hogy mi­lyen kér­dé­sek­re vár­nak vá­laszt. És ha az egyik kér­dés­re ezt mon­da­ná Gu­i­bourg, ak­kor mit kell kér­dez­ni, vi­szont, ha mást vá­la­szol, ak­kor mi­lyen új kér­dés kö­vet­ke­zik. Ezen a na­pon Ke­me­nes na­gyon sok min­dent meg­tu­dott a maf­fia kap­cso­la­ta­i­ról. Szin­te vi­lá­gos­sá vált előt­te, mi­ért kel­lett meg­hal­nia Mr. Mapp­len­ak Bu­ha­rá­ban, mi­után meg­szer­vez­te az egész af­ga­nisz­tá­ni szál­lí­tást. Egy­sze­rű­en azért, mert a dél-ame­ri­ka­i­ak meg­tud­ták, fel­de­rí­tet­ték, hogy ő tart­ja ke­zé­ben a szá­la­kat… Az sem jó, ha so­kat tud az em­ber…

– A fel­adat – is­mé­tel­get­te a gróf – be­ül­ni a tran­zit­ál­lo­más­ra Gu­i­bourg he­lyé­re. Ez a leg­fon­to­sabb. A he­ro­int hoz­zák és vi­szik to­vább. Kik szál­lít­ják, kik­nek… Azt kell el­hi­tet­ni, hogy ma­guk Gu­i­bourg em­be­rei. Az len­ne a leg­sze­ren­csé­sebb, ha az első szál­lít­mányt az­zal a gaz­fic­kó­val együtt tud­nák fo­gad­ni… De hát ez csak álom! A ba­rá­tun­kat nem ej­tet­ték fej­re…

Ami­kor And­re­as Ho­fer és fe­le­sé­ge ki­uta­zott az amsz­ter­da­mi Schi­phol re­pü­lő­tér­re, a gróf is ott ül­dö­gélt az egyik ha­tal­mas bőr­fo­tel­ben. Azt hit­ték, akar még va­la­mit mon­da­ni. Ke­me­nes ép­pen ezért el­sé­tált az egyik aján­dék­bolt­ba, érez­te, hogy a gróf te­kin­te­te kí­sé­ri, vá­lo­ga­tott a kék-fe­hér por­ce­lá­nok kö­zött, né­ze­get­te az új­sá­go­kat, köny­ve­ket, a sá­la­kat, hogy al­kal­mat ad­jon a ta­lál­ko­zás­ra, de hi­á­ba pe­pe­cselt, a gróf nem kelt fel a fo­tel­ból. Csak ak­kor állt fel, ami­kor ők már át­ju­tot­tak az út­le­vél­vizs­gá­la­ton, nem in­tett ne­kik, meg­for­dult s ki­sé­tált a re­pü­lő­tér­ről.

– Csak meg akart bi­zo­nyo­sod­ni, hogy el­re­pü­lünk – je­gyez­te meg Clear úr.

Ke­me­nes­nek azon­ban már a re­pü­lő­gé­pen olyan ér­zé­se tá­madt, hogy fi­gye­lik. Vagy ta­lán nem is ez a leg­jobb ki­fe­je­zés, nem fi­gye­lik, ha­nem kí­sé­rik. Va­la­ki ül né­hány sor­ral hát­rább, aki mi­at­tuk uta­zik. Hát­ra­ment a gép to­a­lett­jé­be, út­köz­ben szem­ügy­re vet­te az uta­so­kat. Fér­fi­ak, nők, it­tak, fa­la­toz­tak, mind­egyik le­he­tett vol­na. A bé­csi re­pü­lő­té­ren ta­xi­ba száll­tak, Ke­me­nes elő­ször Ei­sens­tadt­ba ve­zé­nyel­te a ta­xit, hogy lás­sa, me­lyik ko­csi ka­nya­ro­dik utá­nuk, az­tán vissza­for­dul­tak a fő­vá­ros felé. Nem ta­lált sem­mi gya­nú­sat. Csak az ér­zé­se ma­radt vál­to­zat­lan.

Még az­nap dél­ben el­in­dul­tak Bu­da­pest­re, könnyen, min­den aka­dály nél­kül ju­tot­tak a vá­ros­ba. Szo­bát Bécs­ből ren­del­tek szá­muk­ra az egyik bu­dai szál­lo­dá­ban, nem messze a Fe­ne­ket­len tó­tól. Az elő­írás sze­rint há­rom na­pig jár­hat­ják a vá­rost, mint­ha tu­ris­ták len­né­nek. S a ne­gye­dik na­pon ér­dek­lőd­ni­ük kell a por­tás­tól, ho­gyan jut­nak el Eger­be. Mu­tat­koz­za­nak tá­jé­ko­zat­lan­nak, je­löl­tes­sék be az utat a tér­ké­pen, au­tóz­za­nak is át a Lánc­hí­don, az M3-as út előtt vi­szont ka­nya­rod­ja­nak vissza, s Szé­kes­fe­hér­vá­ron a szál­lo­da mö­göt­ti par­ko­ló­ban vá­ra­koz­za­nak az au­tó­ban mind­ad­dig, amíg va­la­ki meg nem kér­de­zi tő­lük: mer­re kell men­ni Eger­be? A re­mé­nyek sze­rint, itt Ke­me­nes már is­me­rő­sök­kel fog ta­lál­koz­ni, de azért vár­ja meg a kér­dést. Ha pe­dig még­sem is­me­rő­sök, ak­kor sem kell sem­mi rossz­ra gon­dol­ni. Ilyen eset­ben az tör­tén­he­tett, hogy nem si­ke­rült őket be­von­ni az üz­let­be, s ta­lál­tak he­lyet­tük má­so­kat, akik­ben szin­tén meg le­het bíz­ni. Ke­me­nes meg­kér­dez­te, hogy kik­re gon­dol­nak, kik lesz­nek azok a bi­zo­nyos is­me­rő­sök, de a gróf nem vá­la­szolt, csak ne­ve­tett.

– Ta­lál­ja ki!

– Ha ki­ta­lá­lom, meg­mond­ja?

– Nem – he­he­ré­szett a gróf.

Ke­me­nes arra gon­dolt, hogy maga a gróf lesz az a bi­zo­nyos is­me­rős. Nem tud­ta ma­gya­rá­za­tát adni, de szin­te biz­tos volt eb­ben. S ami­kor meg­szó­lalt a szo­bá­ban a te­le­fon, ak­kor is arra ké­szült, hogy a gróf kel­le­mes hang­ját hall­ja majd. Azt vi­szont már tud­ta, hogy a boy fog ko­pog­tat­ni, hoz­za a kul­csot, még­is azt vár­ta, hogy a gróf lép majd be az aj­tón. De va­ló­ban csak a boy volt. Kis, ezüs­tö­sen csil­lo­gó tál­cán nyúj­tot­ta át a kul­csot. Ar­cán kí­nai mo­soly, a bor­ra­va­lót an­go­lul kö­szön­te meg. Ke­me­nes előtt egy pil­la­nat­ra fel­buk­kant az amsz­ter­da­mi csi­nos­ka boy alak­ja, a sze­mé­ben bá­nat rez­dült, az­tán só­haj­tott és azt mond­ta:

– Meg­öre­ged­tem.

Clear úr nem tud­ta mire vél­ni ezt a be­je­len­tést.

– Mit csi­nál­tál?

Ke­me­nes le­gyin­tett.

– Sem­mi – s arra gon­dolt, né­hány év­vel ez­előtt nem uta­zott vol­na el Amsz­ter­dam­ból anél­kül, hogy nem hált vol­na az­zal a fi­ú­val. Most már a vá­gyai is meg­kop­tak. – Men­jünk va­cso­ráz­ni – mond­ta. – Sze­ret­nék enni egy jó pap­ri­kás­csir­két.

Clear úr a ru­há­it né­ze­get­te, ki­vá­lasz­tott egy nya­kig gom­bolt se­lyem­ru­hát, maga elé tar­tot­ta, köz­ben Ke­me­nes­re né­zett, va­jon he­lyes­li-e, hogy ezt ve­gye fel, de nem kér­dez­te meg.

– Egy ne­gyed­óra – kö­zöl­te, s be­ment a für­dő­szo­bá­ba.

Ami­kor be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót, Ke­me­nes las­sú moz­du­lat­tal az asz­ta­lon ha­gyott ké­zi­tás­ka után nyúlt. Ma­gá­hoz húz­ta, s be­le­ko­tort. Érez­te a zseb­ken­dő pu­ha­sá­gát, a kis pénz­tár­cát, a pisz­tolyt, tol­lat. A keze egy kis no­te­szen ál­la­po­dott meg. Ki­húz­ta. Be­le­pör­ge­tett, lát­ta a na­pok mel­lett a be­jegy­zé­se­ket. De csak je­le­ket. Be­tű­ket és szá­mo­kat. Ki­ke­res­te az az­na­pit. Egy nyi­lat raj­zolt ABB be­tűk közé az asszony. A kö­vet­ke­ző na­po­kon B volt a jel­zés. Ke­me­nes elé­ge­det­ten nyug­táz­ta, ez Bu­da­pest. Az A pe­dig Amsz­ter­dam le­het, a kö­zép­ső B pe­dig Bécs.

– Ez sem va­la­mi nagy ész…

For­dí­tott a la­pon. Meg­ta­lál­ta az Sz jel­zést is, Szé­kes­fe­hér­vár. A lap al­ján vi­szont egy ki­csi­ke ke­resz­tet lá­tott, a ha­lál je­lét. És mel­let­te egy K be­tűt.