4.
A konyhájáról híres kisvendéglőben háromtagú cigányzenekar játszott. A pincérek jól ismerték Gárdos Ferencet, így a társaság a legjobb asztalt kapta. Közel voltak a zenészekhez, de a halk muzsika nem zavarta beszélgetésüket. A bőséges vacsora után vörös bort ittak. Gárdos szüntelen tolmácsolásával emelkedettebb hangulatban folyt közöttük a beszélgetés. Lévai zavartalanul érezte magát Richel társaságában.
Gárdos olykor megtörülte verejtéktől nedves homlokát, és fáradhatatlanul beszélt, fordította a mosolygó arcú német szavait.
Richel a poharához nyúlt.
– Prosit – mondta.
– Egészségére – viszonozták.
A zenészek időközben szünetet tartva észrevették a külföldi vendég mozdulatát, mert úgyszintén megemelték poharaikat és feléjük köszöntek. A német még a vacsora ideje alatt két üveg bort hozatott a zenészeknek.
Richel, miután kiitta borát, Gárdoshoz fordult.
– Sajnálom, hogy a kollégám nem tarthatott velünk… Biztosan bánni fogja, hogy kihagyta ezt a kellemes estét.
Gárdos emlékezett, mikor Richel az érkezését követően említette, hogy ketten jöttek, és társa útközben elrontotta a gyomrát, így kénytelen volt a szállóban maradni.
– Mit mond? – kérdezte Lévai. Gárdos lefordította a német szavait.
– Nem is tudtam ezt… Te tudtad? – csodálkozott a művezető.
– Délután már beszélt róla. A pasas állandó jelleggel koptatja a szőnyeget a szobája és a mosdó között.
– Was ist? – szólt közbe Richel.
– Sajnáljuk a kollégát – mondta megnyúlt képet vágva Gárdos.
– Szerettük volna megismerni – tette hozzá Lévai.
– Ja, ja… Rendes ember, rendetlen gyomorral – nevetett Richel. – Még sok tapasztalatra van szüksége, mert fiatalember. Nem a nőkkel szemben, hanem az üzlettel kapcsolatosan. Talán holnap reggelre rendbejön. Vett gyógyszereket.
Később a zenészek az asztalhoz léptek, néhány nótát húztak, hogy meghálálják a külföldi vendég figyelmét. Richel további két üveg bort rendelt nekik.
Éjféltájt a német karórájára nézett.
– Nem tudom, jól jár-e…
– Dél van, mindjárt dél – rikkantotta Gárdos.
– Hogy gondolják az urak a továbbiakat?
Lévai szemével intett Gárdosnak.
– Ön a vendég, Richel úr – mondta a kopasz férfi. – Azt hiszem, valóban későre jár.
– Ha megengedik, a rendezés az én feladatom.
Vaskos borravaló ütötte a pincérek markát, akik távozásukkor kishíján felsorakoztak.
– Legyen szerencsénk máskor is – mondta az üzletvezető. Gárdos leereszkedően intett a kezével.
– Számíthat rám.
Vidám hangulatban sétáltak vissza a szállóhoz. Kellemesen hűvös volt az éjszaka. Az eget sötét felhőgomolyagok takarták. A szálló előtt ott állt a német kocsija. Richel szívélyes búcsút vett tőlük és ismételten köszönte szívességüket, hogy elfogadták meghívását, aztán eltűnt a bejárati ajtó mögött.
– Na, jól érezted magad? – kérdezte Gárdos.
Lévai vállat vont.
– Kellemes ember – folytatta a kopasz férfi –, igen kellemes, ráadásul úriember. Az a mosoly az arcán, szinte utánozhatatlan. Eredeti.
Valószínű mindketten alaposan meglepődtek volna, ha a szállóban látják Richelt. A német arcáról ugyanis már a hallban eltűnt a mosoly, mintha letörölték volna. Fejét biccentve viszonozta a portás köszönését, felsietett a lépcsőn, a szobájába.
Jöttére egy magas, széles vállú férfi állt fel a fotelból. A társ pontosan ellentéte volt Richelnek. Közönséges, szinte durva arcvonása az első pillanatban senkiben sem keltett volna bizalmat. Dús haja rendetlenül lógott a homlokába. Mélyen ülő szemében kemény tekintet égett. Inkább azt lehetett hinni, hogy egy profi kocsmai verekedőt bújtattak elegáns ruhába, mint egy biztosító társaság tisztviselőjét.
– Végre látom önt – sóhajtotta. – Nagyon lassan múlt az idő.
– Azt hiszi, nekem ez szórakozás volt?
– Tudom…
Richel levette a zakóját és az ágyra dobta. Ott már két bőrönd hevert előkészítve.
– Betartotta az utasításomat? – kérdezte.
– Igen… Minden úgy ment, ahogyan megbeszéltük. Panaszkodtam a portásnak. Érdeklődtem gyógyszertár után. A portás előbb egy fiút akart küldeni, de azzal ráztam le, hogy magam megyek, hátha a friss levegő valamit használ. A gyógyszertárban alig tudtam megértetni magam, végre akadt valaki, aki segített. Megvettem a gyógyszert, és a megbeszélt időpontban indultam.
– Minden sikerült? – érdeklődött Richel.
Az ágy szélére ült és cigarettára gyújtott. Amaz töprengeni látszott.
– Talán csak nem…
– Megtaláltam, persze, hogy megtaláltam – vetette közbe a magas férfi, mintha ettől függött volna az élete. – Már betettem a helyére a kocsiba.
Richel arcának visszatért a színe. Néhányat szippantott a cigarettájából és megkönnyebbült sóhajjal hosszan maga elé fújta a füstöt. Tudta, mit jelent az a bizonyos „hely”. Biztonságot a vámtisztviselőkkel szemben.
– Sikerült tehát. Holnap reggel indulunk haza. Érdemes volt sietnünk, mikor hírét vettük a balesetnek – mondta.
A másik a torkát köszörülte. Különösebb öröm nem látszott rajta. Olyan képet vágott, mintha bocsánatért esedezne. Richelnek rossz érzése támadt. Ismerte emberét, tudta, valami nem úgy történt, ahogyan azt eltervezték.
– Mi baj van? Ki vele! – förmedt visszafojtott hangon a másikra.
– Szerencsém volt… Éppen az utolsó pillanatban érkeztem. Ha tíz percet kések, hűlt helyét találom.
Richelnek leesett az álla. Némán bámult. Hirtelen nem tudta elképzelni, milyen utolsó pillanatról beszél a másik, és miért a szerencse mentette meg őket.
– Beszélj világosan – mondta rekedten.
– Már bent lapultam a kerítés mögött, hosszú ideig figyeltem, hogy tiszta-e a levegő. Ez volt egyik szerencsém. A másikat is ennek köszönhetem, mert én vettem észre előbb a balekot, és nem ő engem. Nem is tudom, mi lett volna, ha ez fordítva történik…
Richelnek kikerekedett a szeme.
– Milyen balekról beszélsz te? Valami őr? – kérdezte. A magas férfi megrázta fejét.
– Az nem őr volt.
– Hát akkor?
– Ugyanúgy érkezett, ahogyan én. A kerítésen át. Egyszer csak látom, hogy valami mocorog odakint. Én csak meresztettem a szemem egy ócska gépkocsi mögül. Látom, hogy egy alak átdobja magát a kerítésen, egyenesen a roncshoz surran, és máris serénykedni kezd.
– A roncshoz? – ámult el Richel.
– Nos, akkor…
Richel elnyomta cigarettáját.
– Halkabban – figyelmeztetett.
A magas férfi suttogóra fogta hangját.
– Egyszóval ott mocorgott. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá. Nem volt más választásom. Kupán vágtam, és kész. Sikerült a pénzt kiszednem a kocsiból, s elpucolnom a telepről.
Richel szélütöttként nézett a semmibe. A történtek megbénították minden porcikáját. Csak a gondolata száguldott sebesen a lehetőségeket kutatva. Ki lehetett a jövevény? Egyáltalán honnan tudta, hogy mi rejtőzik a roncsban? Ahhoz nem fért kétség, hogy nem hivatalosan ténykedett, hiszen tolvajként cselekedett. Ez volt a kisebbik baj. Az a tény aggasztotta, hogy a pénzről valaki vagy valakik tudomást szereztek. De milyen módon?
A másik hosszan morfondírozott, aztán bizonytalanul megszólalt:
– Erre nincs más dobásunk, csak az, hogy az üzlettársunk, az a bizonyos…
– Egy szót sem – csattant fel Richel és felugrott az ágyról, mintha bolha csípte volna meg. – Ki ne mondd a nevét. Ezt feltételezni is ostobaság.
– Pedig másra nem gondolhatunk. Ezek itt nem jöttek rá. mert akkor már leshettük volna a pénzt. Csak tőlünk…
– Az a fickó meglátott téged?
A magas férfi csúnyán vigyorgott.
– Számít valamit, hogy rám pillantott? – kérdezte. Richel arcából ismét kifutott a vér.
– Te marha! – sziszegte. – Megölted.
– Odasóztam…
– Mivel?
– Egy téglával vágtam kupán. A sötétben csak az akadt a kezembe. Nem volt időm keresgélésre, cselekednem kellett. Talán hagytam volna, hogy az orrom előtt vigye el a pénzt? – tárta szét karját.
– Elaltathattad volna.
Amaz a vállát rándította. Arcán nyoma sem volt a bűntudatnak. Olyan képet vágott, mint aki elfelejtett vendégének a kávéjába cukrot tenni, és csupán ezért kap korholást.
– Dédelgettem volna? – védekezett. – Kezdjem a fejét simogatni kis apró ütésekkel? Várjam meg, míg kiabálásával odacsődít valakit? Mit tudtam én, kik vannak éjjel azon a telepen. Itt nem lehetett találgatni, fontolgatni. Oda kellett sóznom.
Richel ismerte társa erejét. Kétség nem fért ahhoz, hogy ez milyen következménnyel járt. Aggasztotta, hogy sima távozásukat ez az új körülmény esetleg veszélyeztetheti. Elvégre egy gyilkosság más vonatkozásban is gyanút kelthet. Abban biztos volt, hogy a leütött embert vagy annak csupán a tetemét igen hamar megtalálják. Tudta, hogy a telepen éjjeliőr van, aki időnként sétára indul. Gárdos tájékoztatta. Így akármelyik pillanatban ráakadhatnak. Legkésőbb hajnalban, amikor világosodni kezd.
– Otthagytad?
– Miért, mit kellett volna csinálnom vele?
– Húztad volna félre, valahová a kerítéshez. Persze, az lett volna a legjobb, ha átdobod a kerítésen és behúzod abban a kukoricásba… Vagy a telepen berakod valamelyik kocsiba. Bárhová, csak a roncs mellett ne hagytad volna.
– Siettem a pénzzel.
Richel később valamennyire lecsillapodott. Belátta, hogy társa az adott helyzetben nem sokat tehetett, így nem érdemel szemrehányást. Ilyen váratlan helyzettel egyébként sem számoltak. Álmukban sem gondoltak arra, hogy valaki ismerheti a roncs titkát, és ugyanúgy, mint ők, elindul majd azon az éjszakán megszerezni a pénzt.
A szekrényhez lépett, ingeket, fehérneműket dobált az ágyra.
– Gyerünk – mordult a fotelben elnyúló társára. – Mozogj, szedjünk össze mindent.
– Ráérünk reggel.
– Hol leszünk már akkor…
A magas férfi felállt és meglepetten nézte a serénykedést.
– Nem reggel utazunk? – kérdezte. Richel a bőröndjébe dobálta a holmikat.
– Megőrültél – mondta. – Itt akarsz maradni reggelig?
– Hiszen ezt beszéltük meg.
– De gyilkosság nem szerepelt a számításunkban. Ez felborította tervünket. A legokosabb, ha azonnal elpucolunk. Minél előbb, annál jobb.
Hajnali három óra volt. Odakint még teljes volt a sötétség, csak az utcai lámpák fénye vetődött a szoba széles ablakaira.
Néhány perc alatt összeszedték holmijukat, és bedobálták a bőröndökbe. Richel alaposan szétnézett, nem felejtettek-e valamit kint.
– Lemegyek, rendezem a számlát. Te maradj itt, és lehetőleg meggyötört arcot vágjál. A csomagokat lehordatom – mondta.
Amaz bólintott, és az arca máris olyan volt, mintha fát vágnának a hátán.
A portás a szemét meresztette, amikor Richel a számlát kérte. A németből ömlött a szó. Sajnálkozott, hogy társának nem javult az állapota és emiatt most el kell utazniuk. Késedelem nélkül Bécsben akarnak lenni, hogy megfelelő orvos vizsgálja meg a gyomorbántalmakban szenvedő társát. Borravalót csúsztatott a pultra és intézkedett, hogy csomagjaikat hozzák le.
A sötétség már oszladozni kezdett, amikor kiértek a városból. Richel egyenletes tempót diktált a gyors kocsinak.
– Remélem a határnál nem lesz baj – jegyezte meg a másik. Richel tudta, hogy az elrejtett pénzre gondol. Neki azonban más járt a fejében. Arra a férfire gondolt, akit a társa leütött. Abban reménykedett, hogy rég túl lesznek a határon, amikor azt megtalálják.
– És mi lett volna, ha ez a sok pénz kiesik a kocsiból, mikor fejreállt? – kérdezte a társa.
Richel cigarettára gyújtott.
– Akkor elmaradt volna az utazásunk – mondta.
– Te tudod mennyi ez a pénz?
– Háromszázezer… Amaz rövidet füttyentett.
– Szép summa, ha figyelembe veszem azt is, hogy aki hozta, odalett.
– Két ember készült ki.
– Igen… Kettő – mondta a magas férfi és akaratlanul is megdörzsölte ökölbe szorított jobbkezét.