4.

A kony­há­já­ról hí­res kis­ven­dég­lő­ben há­rom­ta­gú ci­gány­ze­ne­kar ját­szott. A pin­cé­rek jól is­mer­ték Gár­dos Fe­ren­cet, így a tár­sa­ság a leg­jobb asz­talt kap­ta. Kö­zel vol­tak a ze­né­szek­hez, de a halk mu­zsi­ka nem za­var­ta be­szél­ge­té­sü­ket. A bő­sé­ges va­cso­ra után vö­rös bort it­tak. Gár­dos szün­te­len tol­má­cso­lá­sá­val emel­ke­det­tebb han­gu­lat­ban folyt kö­zöt­tük a be­szél­ge­tés. Lé­vai za­var­ta­la­nul érez­te ma­gát Ri­chel tár­sa­sá­gá­ban.

Gár­dos oly­kor meg­tö­rül­te ve­rej­ték­től ned­ves hom­lo­kát, és fá­rad­ha­tat­la­nul be­szélt, for­dí­tot­ta a mo­soly­gó arcú né­met sza­va­it.

Ri­chel a po­ha­rá­hoz nyúlt.

– Pro­sit – mond­ta.

– Egész­sé­gé­re – vi­szo­noz­ták.

A ze­né­szek idő­köz­ben szü­ne­tet tart­va ész­re­vet­ték a kül­föl­di ven­dég moz­du­la­tát, mert úgy­szin­tén meg­emel­ték po­ha­ra­i­kat és fe­lé­jük kö­szön­tek. A né­met még a va­cso­ra ide­je alatt két üveg bort ho­za­tott a ze­né­szek­nek.

Ri­chel, mi­után ki­it­ta bo­rát, Gár­dos­hoz for­dult.

– Saj­ná­lom, hogy a kol­lé­gám nem tart­ha­tott ve­lünk… Biz­to­san bán­ni fog­ja, hogy ki­hagy­ta ezt a kel­le­mes es­tét.

Gár­dos em­lé­ke­zett, mi­kor Ri­chel az ér­ke­zé­sét kö­ve­tő­en em­lí­tet­te, hogy ket­ten jöt­tek, és tár­sa út­köz­ben el­ron­tot­ta a gyom­rát, így kény­te­len volt a szál­ló­ban ma­rad­ni.

– Mit mond? – kér­dez­te Lé­vai. Gár­dos le­for­dí­tot­ta a né­met sza­va­it.

– Nem is tud­tam ezt… Te tud­tad? – cso­dál­ko­zott a mű­ve­ze­tő.

– Dél­után már be­szélt róla. A pa­sas ál­lan­dó jel­leg­gel kop­tat­ja a sző­nye­get a szo­bá­ja és a mos­dó kö­zött.

– Was ist? – szólt köz­be Ri­chel.

– Saj­nál­juk a kol­lé­gát – mond­ta meg­nyúlt ké­pet vág­va Gár­dos.

– Sze­ret­tük vol­na meg­is­mer­ni – tet­te hoz­zá Lé­vai.

– Ja, ja… Ren­des em­ber, ren­det­len gyo­mor­ral – ne­ve­tett Ri­chel. – Még sok ta­pasz­ta­lat­ra van szük­sé­ge, mert fi­a­tal­em­ber. Nem a nők­kel szem­ben, ha­nem az üz­let­tel kap­cso­la­to­san. Ta­lán hol­nap reg­gel­re rend­be­jön. Vett gyógy­sze­re­ket.

Ké­sőbb a ze­né­szek az asz­tal­hoz lép­tek, né­hány nó­tát húz­tak, hogy meg­há­lál­ják a kül­föl­di ven­dég fi­gyel­mét. Ri­chel to­váb­bi két üveg bort ren­delt ne­kik.

Éj­fél­tájt a né­met kar­órá­já­ra né­zett.

– Nem tu­dom, jól jár-e…

– Dél van, mind­járt dél – rik­kan­tot­ta Gár­dos.

– Hogy gon­dol­ják az urak a to­váb­bi­a­kat?

Lé­vai sze­mé­vel in­tett Gár­dos­nak.

– Ön a ven­dég, Ri­chel úr – mond­ta a ko­pasz fér­fi. – Azt hi­szem, va­ló­ban ké­ső­re jár.

– Ha meg­en­ge­dik, a ren­de­zés az én fel­ada­tom.

Vas­kos bor­ra­va­ló ütöt­te a pin­cé­rek mar­kát, akik tá­vo­zá­suk­kor kis­hí­ján fel­so­ra­koz­tak.

– Le­gyen sze­ren­csénk más­kor is – mond­ta az üz­let­ve­ze­tő. Gár­dos le­eresz­ke­dő­en in­tett a ke­zé­vel.

– Szá­mít­hat rám.

Vi­dám han­gu­lat­ban sé­tál­tak vissza a szál­ló­hoz. Kel­le­me­sen hű­vös volt az éj­sza­ka. Az eget sö­tét fel­hő­go­mo­lya­gok ta­kar­ták. A szál­ló előtt ott állt a né­met ko­csi­ja. Ri­chel szí­vé­lyes bú­csút vett tő­lük és is­mé­tel­ten kö­szön­te szí­ves­sé­gü­ket, hogy el­fo­gad­ták meg­hí­vá­sát, az­tán el­tűnt a be­já­ra­ti ajtó mö­gött.

– Na, jól érez­ted ma­gad? – kér­dez­te Gár­dos.

Lé­vai vál­lat vont.

– Kel­le­mes em­ber – foly­tat­ta a ko­pasz fér­fi –, igen kel­le­mes, rá­adá­sul úri­em­ber. Az a mo­soly az ar­cán, szin­te utá­noz­ha­tat­lan. Ere­de­ti.

Va­ló­szí­nű mind­ket­ten ala­po­san meg­le­pőd­tek vol­na, ha a szál­ló­ban lát­ják Ri­chelt. A né­met ar­cá­ról ugyan­is már a hall­ban el­tűnt a mo­soly, mint­ha le­tö­röl­ték vol­na. Fe­jét bic­cent­ve vi­szo­noz­ta a por­tás kö­szö­né­sét, fel­si­e­tett a lép­csőn, a szo­bá­já­ba.

Jöt­té­re egy ma­gas, szé­les vál­lú fér­fi állt fel a fo­tel­ból. A társ pon­to­san el­len­té­te volt Ri­chelnek. Kö­zön­sé­ges, szin­te dur­va arc­vo­ná­sa az első pil­la­nat­ban sen­ki­ben sem kel­tett vol­na bi­zal­mat. Dús haja ren­det­le­nül ló­gott a hom­lo­ká­ba. Mé­lyen ülő sze­mé­ben ke­mény te­kin­tet égett. In­kább azt le­he­tett hin­ni, hogy egy pro­fi kocs­mai ve­re­ke­dőt búj­tat­tak ele­gáns ru­há­ba, mint egy biz­to­sí­tó tár­sa­ság tiszt­vi­se­lő­jét.

– Vég­re lá­tom önt – só­haj­tot­ta. – Na­gyon las­san múlt az idő.

– Azt hi­szi, ne­kem ez szó­ra­ko­zás volt?

– Tu­dom…

Ri­chel le­vet­te a za­kó­ját és az ágy­ra dob­ta. Ott már két bő­rönd he­vert elő­ké­szít­ve.

– Be­tar­tot­ta az uta­sí­tá­so­mat? – kér­dez­te.

– Igen… Min­den úgy ment, aho­gyan meg­be­szél­tük. Pa­nasz­kod­tam a por­tás­nak. Ér­dek­lőd­tem gyógy­szer­tár után. A por­tás előbb egy fiút akart kül­de­ni, de az­zal ráz­tam le, hogy ma­gam me­gyek, hát­ha a friss le­ve­gő va­la­mit hasz­nál. A gyógy­szer­tár­ban alig tud­tam meg­ér­tet­ni ma­gam, vég­re akadt va­la­ki, aki se­gí­tett. Meg­vet­tem a gyógy­szert, és a meg­be­szélt idő­pont­ban in­dul­tam.

– Min­den si­ke­rült? – ér­dek­lő­dött Ri­chel.

Az ágy szé­lé­re ült és ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Amaz töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Ta­lán csak nem…

– Meg­ta­lál­tam, per­sze, hogy meg­ta­lál­tam – ve­tet­te köz­be a ma­gas fér­fi, mint­ha et­től füg­gött vol­na az éle­te. – Már be­tet­tem a he­lyé­re a ko­csi­ba.

Ri­chel ar­cá­nak vissza­tért a szí­ne. Né­há­nyat szip­pan­tott a ci­ga­ret­tá­já­ból és meg­könnyeb­bült só­haj­jal hosszan maga elé fúj­ta a füs­töt. Tud­ta, mit je­lent az a bi­zo­nyos „hely”. Biz­ton­sá­got a vám­tiszt­vi­se­lők­kel szem­ben.

– Si­ke­rült te­hát. Hol­nap reg­gel in­du­lunk haza. Ér­de­mes volt si­et­nünk, mi­kor hí­rét vet­tük a bal­eset­nek – mond­ta.

A má­sik a tor­kát kö­szö­rül­te. Kü­lö­nö­sebb öröm nem lát­szott raj­ta. Olyan ké­pet vá­gott, mint­ha bo­csá­nat­ért ese­dez­ne. Ri­chelnek rossz ér­zé­se tá­madt. Is­mer­te em­be­rét, tud­ta, va­la­mi nem úgy tör­tént, aho­gyan azt el­ter­vez­ték.

– Mi baj van? Ki vele! – för­medt vissza­foj­tott han­gon a má­sik­ra.

– Sze­ren­csém volt… Ép­pen az utol­só pil­la­nat­ban ér­kez­tem. Ha tíz per­cet ké­sek, hűlt he­lyét ta­lá­lom.

Ri­chelnek le­esett az álla. Né­mán bá­mult. Hir­te­len nem tud­ta el­kép­zel­ni, mi­lyen utol­só pil­la­nat­ról be­szél a má­sik, és mi­ért a sze­ren­cse men­tet­te meg őket.

– Be­szélj vi­lá­go­san – mond­ta re­ked­ten.

– Már bent la­pul­tam a ke­rí­tés mö­gött, hosszú ide­ig fi­gyel­tem, hogy tisz­ta-e a le­ve­gő. Ez volt egyik sze­ren­csém. A má­si­kat is en­nek kö­szön­he­tem, mert én vet­tem ész­re előbb a ba­le­kot, és nem ő en­gem. Nem is tu­dom, mi lett vol­na, ha ez for­dít­va tör­té­nik…

Ri­chelnek ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– Mi­lyen ba­lek­ról be­szélsz te? Va­la­mi őr? – kér­dez­te. A ma­gas fér­fi meg­ráz­ta fe­jét.

– Az nem őr volt.

– Hát ak­kor?

– Ugyan­úgy ér­ke­zett, aho­gyan én. A ke­rí­té­sen át. Egy­szer csak lá­tom, hogy va­la­mi mo­co­rog oda­kint. Én csak me­resz­tet­tem a sze­mem egy ócs­ka gép­ko­csi mö­gül. Lá­tom, hogy egy alak át­dob­ja ma­gát a ke­rí­té­sen, egye­ne­sen a roncs­hoz sur­ran, és már­is se­rény­ked­ni kezd.

– A roncs­hoz? – ámult el Ri­chel.

– Nos, ak­kor…

Ri­chel el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját.

– Hal­kab­ban – fi­gyel­mez­te­tett.

A ma­gas fér­fi sut­to­gó­ra fog­ta hang­ját.

– Egy­szó­val ott mo­cor­gott. Óva­to­san kö­ze­lebb hú­zód­tam hoz­zá. Nem volt más vá­lasz­tá­som. Ku­pán vág­tam, és kész. Si­ke­rült a pénzt ki­szed­nem a ko­csi­ból, s el­pu­col­nom a te­lep­ről.

Ri­chel szél­ütött­ként né­zett a sem­mi­be. A tör­tén­tek meg­bé­ní­tot­ták min­den por­ci­ká­ját. Csak a gon­do­la­ta szá­gul­dott se­be­sen a le­he­tő­sé­ge­ket ku­tat­va. Ki le­he­tett a jö­ve­vény? Egy­ál­ta­lán hon­nan tud­ta, hogy mi rej­tő­zik a roncs­ban? Ah­hoz nem fért két­ség, hogy nem hi­va­ta­lo­san tény­ke­dett, hi­szen tol­vaj­ként cse­le­ke­dett. Ez volt a ki­seb­bik baj. Az a tény ag­gasz­tot­ta, hogy a pénz­ről va­la­ki vagy va­la­kik tu­do­mást sze­rez­tek. De mi­lyen mó­don?

A má­sik hosszan mor­fon­dí­ro­zott, az­tán bi­zony­ta­la­nul meg­szó­lalt:

– Erre nincs más do­bá­sunk, csak az, hogy az üz­let­tár­sunk, az a bi­zo­nyos…

– Egy szót sem – csat­tant fel Ri­chel és fel­ug­rott az ágy­ról, mint­ha bol­ha csíp­te vol­na meg. – Ki ne mondd a ne­vét. Ezt fel­té­te­lez­ni is os­to­ba­ság.

– Pe­dig más­ra nem gon­dol­ha­tunk. Ezek itt nem jöt­tek rá. mert ak­kor már les­het­tük vol­na a pénzt. Csak tő­lünk…

– Az a fic­kó meg­lá­tott té­ged?

A ma­gas fér­fi csú­nyán vi­gyor­gott.

– Szá­mít va­la­mit, hogy rám pil­lan­tott? – kér­dez­te. Ri­chel ar­cá­ból is­mét ki­fu­tott a vér.

– Te mar­ha! – szi­szeg­te. – Meg­öl­ted.

– Oda­sóz­tam…

– Mi­vel?

– Egy tég­lá­val vág­tam ku­pán. A sö­tét­ben csak az akadt a ke­zem­be. Nem volt időm ke­res­gé­lés­re, cse­le­ked­nem kel­lett. Ta­lán hagy­tam vol­na, hogy az or­rom előtt vi­gye el a pénzt? – tár­ta szét kar­ját.

– El­al­tat­hat­tad vol­na.

Amaz a vál­lát rán­dí­tot­ta. Ar­cán nyo­ma sem volt a bűn­tu­dat­nak. Olyan ké­pet vá­gott, mint aki el­fe­lej­tett ven­dé­gé­nek a ká­vé­já­ba cuk­rot ten­ni, és csu­pán ezért kap kor­ho­lást.

– Dé­del­get­tem vol­na? – vé­de­ke­zett. – Kezd­jem a fe­jét si­mo­gat­ni kis apró üté­sek­kel? Vár­jam meg, míg ki­a­bá­lá­sá­val oda­cső­dít va­la­kit? Mit tud­tam én, kik van­nak éj­jel azon a te­le­pen. Itt nem le­he­tett ta­lál­gat­ni, fon­tol­gat­ni. Oda kel­lett sóz­nom.

Ri­chel is­mer­te tár­sa ere­jét. Két­ség nem fért ah­hoz, hogy ez mi­lyen kö­vet­kez­ménnyel járt. Ag­gasz­tot­ta, hogy sima tá­vo­zá­su­kat ez az új kö­rül­mény eset­leg ve­szé­lyez­tet­he­ti. El­vég­re egy gyil­kos­ság más vo­nat­ko­zás­ban is gya­nút kelt­het. Ab­ban biz­tos volt, hogy a le­ütött em­bert vagy an­nak csu­pán a te­te­mét igen ha­mar meg­ta­lál­ják. Tud­ta, hogy a te­le­pen éj­je­li­őr van, aki időn­ként sé­tá­ra in­dul. Gár­dos tá­jé­koz­tat­ta. Így akár­me­lyik pil­la­nat­ban rá­akad­hat­nak. Leg­ké­sőbb haj­nal­ban, ami­kor vi­lá­go­sod­ni kezd.

– Ott­hagy­tad?

– Mi­ért, mit kel­lett vol­na csi­nál­nom vele?

– Húz­tad vol­na fél­re, va­la­ho­vá a ke­rí­tés­hez. Per­sze, az lett vol­na a leg­jobb, ha át­do­bod a ke­rí­té­sen és be­hú­zod ab­ban a ku­ko­ri­cás­ba… Vagy a te­le­pen be­ra­kod va­la­me­lyik ko­csi­ba. Bár­ho­vá, csak a roncs mel­lett ne hagy­tad vol­na.

– Si­et­tem a pénz­zel.

Ri­chel ké­sőbb va­la­mennyi­re le­csil­la­po­dott. Be­lát­ta, hogy tár­sa az adott hely­zet­ben nem so­kat te­he­tett, így nem ér­de­mel szem­re­há­nyást. Ilyen vá­rat­lan hely­zet­tel egyéb­ként sem szá­mol­tak. Ál­muk­ban sem gon­dol­tak arra, hogy va­la­ki is­mer­he­ti a roncs tit­kát, és ugyan­úgy, mint ők, el­in­dul majd azon az éj­sza­kán meg­sze­rez­ni a pénzt.

A szek­rény­hez lé­pett, in­ge­ket, fe­hér­ne­mű­ket do­bált az ágy­ra.

– Gye­rünk – mor­dult a fo­tel­ben el­nyú­ló tár­sá­ra. – Mo­zogj, szed­jünk össze min­dent.

– Rá­é­rünk reg­gel.

– Hol le­szünk már ak­kor…

A ma­gas fér­fi fel­állt és meg­le­pet­ten néz­te a se­rény­ke­dést.

– Nem reg­gel uta­zunk? – kér­dez­te. Ri­chel a bő­rönd­jé­be do­bál­ta a hol­mi­kat.

– Meg­őrül­tél – mond­ta. – Itt akarsz ma­rad­ni reg­ge­lig?

– Hi­szen ezt be­szél­tük meg.

– De gyil­kos­ság nem sze­re­pelt a szá­mí­tá­sunk­ban. Ez fel­bo­rí­tot­ta ter­vün­ket. A leg­oko­sabb, ha azon­nal el­pu­co­lunk. Mi­nél előbb, an­nál jobb.

Haj­na­li há­rom óra volt. Oda­kint még tel­jes volt a sö­tét­ség, csak az ut­cai lám­pák fé­nye ve­tő­dött a szo­ba szé­les ab­la­ka­i­ra.

Né­hány perc alatt össze­szed­ték hol­mi­ju­kat, és be­do­bál­ták a bő­rön­dök­be. Ri­chel ala­po­san szét­né­zett, nem fe­lej­tet­tek-e va­la­mit kint.

– Le­me­gyek, ren­de­zem a szám­lát. Te ma­radj itt, és le­he­tő­leg meg­gyö­tört ar­cot vág­jál. A cso­ma­go­kat le­hor­da­tom – mond­ta.

Amaz bó­lin­tott, és az arca már­is olyan volt, mint­ha fát vág­ná­nak a há­tán.

A por­tás a sze­mét me­resz­tet­te, ami­kor Ri­chel a szám­lát kér­te. A né­met­ből öm­lött a szó. Saj­nál­ko­zott, hogy tár­sá­nak nem ja­vult az ál­la­po­ta és emi­att most el kell utaz­ni­uk. Ké­se­de­lem nél­kül Bécs­ben akar­nak len­ni, hogy meg­fe­le­lő or­vos vizs­gál­ja meg a gyo­mor­bán­tal­mak­ban szen­ve­dő tár­sát. Bor­ra­va­lót csúsz­ta­tott a pult­ra és in­téz­ke­dett, hogy cso­mag­ja­i­kat hoz­zák le.

A sö­tét­ség már osz­la­doz­ni kez­dett, ami­kor ki­ér­tek a vá­ros­ból. Ri­chel egyen­le­tes tem­pót dik­tált a gyors ko­csi­nak.

– Re­mé­lem a ha­tár­nál nem lesz baj – je­gyez­te meg a má­sik. Ri­chel tud­ta, hogy az el­rej­tett pénz­re gon­dol. Neki azon­ban más járt a fe­jé­ben. Arra a fér­fi­re gon­dolt, akit a tár­sa le­ütött. Ab­ban re­mény­ke­dett, hogy rég túl lesz­nek a ha­tá­ron, ami­kor azt meg­ta­lál­ják.

– És mi lett vol­na, ha ez a sok pénz ki­esik a ko­csi­ból, mi­kor fej­re­állt? – kér­dez­te a tár­sa.

Ri­chel ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– Ak­kor el­ma­radt vol­na az uta­zá­sunk – mond­ta.

– Te tu­dod mennyi ez a pénz?

– Há­rom­száz­ezer… Amaz rö­vi­det füttyen­tett.

– Szép sum­ma, ha fi­gye­lem­be ve­szem azt is, hogy aki hoz­ta, oda­lett.

– Két em­ber ké­szült ki.

– Igen… Ket­tő – mond­ta a ma­gas fér­fi és aka­rat­la­nul is meg­dör­zsöl­te ököl­be szo­rí­tott jobb­ke­zét.