12.

Bana fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a tiszt je­len­té­sét. Az el­fo­gott fér­fi tud ma­gya­rul, ez rö­vid időn be­lül ki­de­rült. Nem is na­gyon tit­kol­ta. Új­vi­dé­ken szü­le­tett. Ennyit tud­tak be­lő­le ki­szed­ni, ezt is csak nagy fur­fang­gal. Sem­mi­lyen lé­nye­ges kér­dés­re nem vá­la­szol. Va­la­mi pró­fé­tát em­le­get. Majd a pró­fé­ta meg­mond­ja, majd a pró­fé­ta ki­sza­ba­dít­ja, majd a pró­fé­ta el­in­téz min­dent.

– Va­la­mi­lyen szek­ta tag­ja le­het.

Bana ala­po­san ta­nul­má­nyoz­ta a mag­nó­ra fel­vett ki­hall­ga­tást. Arra a rész­re több­ször is vissza­kap­csolt, amely­ben a tiszt a pisz­toly­ról ér­dek­lő­dik. „Kié ez a fegy­ver? – A pró­fé­táé. – Ki az a pró­fé­ta? – A pró­fé­ta. – Más neve nin­csen? – Nin­csen. – Ő adta ön­nek ezt a re­vol­vert? – Igen. – És mi­lyen cél­ból? – Azt ő tud­ja. – Ki­cso­da? – A pró­fé­ta. – Ön nem is sej­ti? – Nem. – Egy fegy­ver arra való, hogy lő­je­nek vele, nem? – De igen. – Ön kire akart lőni? – Ezt is a pró­fé­ta tud­ja. Én nem. – Az­zal a fegy­ver­rel, ami ön­nél van, a pró­fé­ta nem lő­het, csak ön. Igaz? – A pró­fé­ta min­dent tud. – Ezek sze­rint a pró­fé­ta azt is tud­ja, hogy itt ven­dé­ges­ke­dik ná­lunk? – Igen. Azt is. – Hon­nan tud­ja? – Ez az ő dol­ga. – Ha ezt a fegy­vert meg­vizs­gál­juk, meg­ta­lál­juk raj­ta a pró­fé­ta ujj­le­nyo­ma­tát? – Nem hi­szem. – Az előbb azt mond­ta, hogy ezt a pró­fé­ta adta ön­nek. Ak­kor ta­lán meg­fog­ta, nem? – Nem hi­szem. – Lé­te­zik egy­ál­ta­lán ez a pró­fé­ta? – Igen. És ki fog in­nen sza­ba­dí­ta­ni.”

– El­me­szak­ér­tő? – kér­dez­te Bana a ki­hall­ga­tó tisz­tet.

– Meg­vizs­gál­ja.

– Ön sze­rint ter­helt ez az em­ber?

A tiszt a fe­jét ráz­ta.

– Nem. Sze­rin­tem nem. Le­het­sé­ges, hogy az or­vos mást ál­la­pít meg, de nem hi­szem.

– Ak­kor mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó ez a pró­fé­ta­ság?

– Me­ne­kü­lés. A kér­dé­sek elől. Ami­re nem akar vá­la­szol­ni, azt rá­bíz­za a pró­fé­tá­ra.

– Ön sze­rint a pró­fé­ta nem lé­te­zik. Igaz?

– Így van.

Bana to­vább per­get­te a mag­ne­to­fon­sza­la­got. Egy új rész­nél las­sí­tott.

„– Járt már Split­ben? – Én? – Igen, ön. – Nem. – Tud­ja, hol van? – Va­la­hol a ten­ger part­ján. – Ott is­mer­ke­dett meg a pró­fé­tá­val? – A pró­fé­ta lát­ha­tat­lan. – Mo­ha­med? – A pró­fé­ta nem Mo­ha­med. – Hát ki? – Pró­fé­ta. – Ez a neve? – Ő a pró­fé­ta.”

Az ez­re­des ki­csit vissza­pör­get­te a sza­la­got.

„Hát ki? – Pró­fé­ta. – Ez a neve? – Ő a pró­fé­ta.”

– Ez a neve? – kér­dez­te Bana is.

A tiszt a fe­jét in­gat­ta.

– Nem hi­szem. Ilyen név nin­csen. – Ak­kor mi­ért kér­dez­te?

– Így volt lo­gi­kus.

– He­lyes – bó­lin­tott Bana. – Így volt lo­gi­kus.

Pin­tér al­ez­re­des, aki ed­dig nem szólt bele a tár­sal­gás­ba, fel­állt a fo­tel­ból, s csak ennyit mon­dott.

– Be­hí­va­tom Gá­bort.

Az ez­re­des jó­vá­ha­gyó­an bó­lin­tott. A ki­hall­ga­tó­tisz­tet ci­ga­ret­tá­val kí­nál­ta, s ő is rá­gyúj­tott.

A tiszt fi­a­tal­em­ber volt, de már ko­pa­szo­dott, mint­ha kö­zé­pen be­le­vág­tak vol­na a ha­já­ba. Je­len­tés köz­ben is min­dig le­kap­ta a szem­üve­gét, a zseb­ken­dő­jé­vel tö­rül­get­te az üve­get. Ki­csit fe­szeng­ve ült. Hol hát­ra­dőlt a fo­tel­ban, hol egé­szen az ülő­ke szé­lé­re csú­szott. A tár­sai okos, fur­fan­gos em­ber­nek tar­tot­ták, de az volt a vé­le­mé­nyük: nem tud vi­sel­ked­ni. Vi­szont ami­kor a ki­hall­ga­tást ve­ze­ti, meg­vál­to­zik. Az izgő-moz­gó em­ber­ből árad a nyu­ga­lom, a tü­re­lem.

Be­lez­nay szo­ká­sa sze­rint meg­állt az aj­tó­ban, ka­to­ná­san vár­ta a be­lé­pés­re az en­ge­délyt. Bana jó­for­mán rá sem né­zett, csak a ke­zé­vel in­tett.

– Ül­jön le! Mit szól eh­hez a pró­fé­tás­hoz? In­téz­ke­dett már va­la­mi­ben?

Be­lez­nay le­ült a tiszt mel­lé, az asz­tal má­sik vé­gé­re tol­ta a ha­mu­tál­cát.

– Igen.

– A ru­tin­ügyek, sze­mély­azo­nos­ság meg­ál­la­pí­tá­sa meg ezek, nem ér­de­ke­i­nek. Csak az, ami ezen túl tör­tént. Ha egy­ál­ta­lán szük­sé­ges­nek lá­tott va­la­mit.

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Ér­tet­tem. Több dol­got is el­ren­del­tem. A leg­el­ső az volt, hogy kö­röz­te­tem a pró­fé­tát.

Bana meg­le­pet­ten néz­te az őr­na­gyot.

– Pon­to­san erre sze­ret­tük vol­na kér­ni… Te­hát?

– Meg­tör­tént. Az a vé­le­mé­nyem, hogy a pró­fé­ta él, és ha nincs egy is­ten még fe­let­te – ne­ve­tett –, ak­kor ő a ban­da­fő­nök. Ab­ban egé­szen bi­zo­nyos va­gyok, hogy a ven­dé­günk nem ta­lál­ta ki… Ő va­ló­ban ben­ne bí­zik.

– Vagy­is ab­ban, hogy in­nen ő ki­sza­ba­dít­ja.

– Pon­to­san. Ez a ki­hall­ga­tá­son több­ször is el­hang­zik. Egy­szer le­het ilyet mon­da­ni, de hogy az egész vé­de­ke­zés erre épül­jön… Ez el­gon­dol­kod­ta­tó. Ezért azt ja­va­so­lom – foly­tat­ta az őr­nagy –, csi­nál­junk új ki­hall­ga­tá­si ter­vet. Csak a pró­fé­tá­ra kon­cent­rál­junk. Egyéb­ként is min­den­re ő a vá­lasz, te­hát hasz­nál­juk ki ezt…

Bana a ki­hall­ga­tó­tiszt­re né­zett.

– Nos?

– Egyet­ér­tek. Meg­csi­ná­lom a ter­vet. – Fel­állt, mint aki már­is kez­de­ni akar­ja.

Az ez­re­des in­tett, hogy ül­jön vissza.

– Ha ezt el­fo­gad­juk, amit Gá­bor mond – ha­jolt elő­re az al­ez­re­des –, ak­kor eb­ből sok min­den kö­vet­ke­zik.

– Pél­dá­ul? – kér­dez­te Bana.

– Pél­dá­ul… Gon­dol­juk vé­gig… Ha ez a pró­fé­ta ilyen ki­sza­ba­dí­tós em­ber, ak­kor in­nen, ho­gyan tud va­la­kit ki­vin­ni? Be­tör a cel­lá­ba? Le­fegy­ver­zi az őr­sé­get? Ne­tán ügyes ügy­vé­det fo­gad? Nem. Úgy, aho­gyan már so­kan pró­bál­koz­tak más­hol és más ér­de­ké­ben. Vagy­is el­té­rít egy re­pü­lő­gé­pet, túszt szed. Igaz?

– Igaz. Kö­szö­nöm, ed­dig na­gyon jó – mo­soly­gott Bana a ba­rát­já­ra.

– Van to­vább is – foly­tat­ta Pin­tér. – Ez a pa­sas ké­tel­ke­dés nél­kül bí­zik ab­ban, hogy a pró­fé­ta ki­sza­ba­dít­ja, hisz jó­for­mán már ha­tár­időt is mon­dott. Em­lé­kez­ze­tek, két­szer is elő­for­dul, hogy há­rom nap múl­tán már nem lesz itt… Ha pe­dig ő ennyi­re biz­tos a dol­gá­ban, ak­kor erre már va­la­hol volt pél­da. És ha ez igaz, ak­kor nem moz­gunk lég­üres tér­ben. A pró­fé­tá­nak van elő­éle­te. Ez is lo­gi­kus, nem? – for­dult az al­ez­re­des a fi­a­tal tiszt felé. – Per­sze – tet­te hoz­zá –, le­het, hogy ez csak pusz­ta okos­ko­dás, de aján­lom a fi­gyel­mük­be.

– He­lyes – bó­lo­ga­tott az ez­re­des.

– Arra is van el­gon­do­lá­som, ki le­het a túsz?

Az ez­re­des azon­nal rá­vág­ta.

– Nem árt neki!

Az őr­nagy ar­cán el­mé­lyül­tek a rán­cok.

– Fi­gyel­mez­tet­ni fo­gom.

– Igen, jó len­ne – mond­ta csen­de­sen az al­ez­re­des. – öt fi­gyel­te ez a pró­fé­ta­nö­ven­dék, te­hát… Az egyik hi­bát, ne te­tézzük a má­sik­kal. Már ki kel­lett vol­na kap­csol­ni eb­ből az ügy­ből.

Az ez­re­des Be­lez­nay­hoz for­dult.

– Mi van Sop­ron­ban?

– Sem­mi. Egye­lő­re min­den­ki él­ve­zi a vá­rost. Két ba­rá­tunk is úgy tett, mint­ha el­hagy­ná a vá­rost, de csak egy má­sik szál­lo­dá­ba köl­töz­tek. S az­óta nem ta­lál­koz­tak a pik­tor­ral.

– Le­het­sé­ges az, hogy az egyi­kük a pró­fé­ta?

– Jó len­ne – só­haj­tott az őr­nagy. – De nem hi­szem. Leg­fel­jebb ta­nít­vá­nyok.

– Mi­kor uta­zik Sop­ron­ba?

– Hol­nap­ra ter­vez­tem, de ha úgy szük­sé­ges… Akár most is.

– Nem szük­sé­ges. De az igen, hogy gon­do­san fi­gyel­jék azo­kat az ura­kat. Mert ha fü­lük­be jut, hogy mi itt ven­dé­gel­jük az egyik mun­ka­tár­su­kat, ak­kor cse­le­ked­ni fog­nak.

– Tő­lük kel­le­ne meg­tud­ni, ki az a pró­fé­ta – je­gyez­te meg az al­ez­re­des.

– Majd – mond­ta Bana. – Egye­lő­re nem le­het. Csak egy fé­lig med­dig ha­mis út­le­vél­ről van tu­do­má­sunk… Nyu­ga­lom. Azt is mond­hat­nák, sem­mi kö­zük eh­hez a pró­fé­tás­hoz. Te tu­dod bi­zo­nyí­ta­ni az el­len­ke­ző­jét? Ne félj, le­száll még a pró­fé­ta az ég­ből…

– Hód?

– Hód vé­gez­ze azt, ami­vel meg­bíz­tuk. – Az ez­re­des Be­lez­nay­ra mu­ta­tott. – A hol­na­pi ran­de­vú­ról rész­le­tes be­szá­mo­lót vá­rok.

– Írás­ban?

– Nem! Csak szó­ban. De ha meg­ér­ke­zik, azon­nal.

– Sop­ron… Sop­ron – mé­lá­zott az al­ez­re­des. – Ha ed­dig akár­hány­szor ab­ban a vá­ros­ban volt dol­gunk, min­dig sze­re­pelt Auszt­ria te­rü­le­te is… Azon gon­dol­ko­dom, mi­ért ép­pen Sop­ron, hisz ilyen gőz­zel le­het­ne Szom­bat­hely is… Na­gyon nép­sze­rű ezek­ben a kö­rök­ben Sop­ron.

Az ez­re­des vé­gig­hall­gat­ta Pin­tért, az­tán meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Ez­zel most mit akar­tál? Min­den­ki tud­ja, mi­ért Sop­ron. Van va­la­mi kü­lön­le­ges?

Az al­ez­re­des mo­soly­gott.

– Sem­mi. Csak me­di­tál­tam egy ki­csit. Mert az is eszem­be ju­tott, hogy az ed­di­gi mun­kánk so­rán min­dig se­gí­tett, ha fi­gye­lem­be vet­tük azt, hogy mi­ért ép­pen ez a vá­ros és mi­ért nem Szom­bat­hely?

Be­lez­nay bó­lin­tott.

– Kö­szö­nöm a fi­gyel­mez­te­tést, Béla. Tu­dom, mire cél­zol Most ügyel­ni fo­gunk.

Az ez­re­des úgy tett, mint­ha meg­sér­tet­ték vol­na. A fi­a­tal tiszt­nek mond­ta.

– Lát­ja, ők egy kü­lön köz­tár­sa­ság… Azt sem tu­dom, mi­ről be­szél­nek…

A ki­hall­ga­tó­tiszt elő­re­csú­szott a fo­tel­ban. Za­var­tan vá­la­szol­ta.

– Én sem… – Az­tán rá­döb­bent, hogy ez csak amo­lyan Ba­na­fé­le éle volt, krá­kog­va mond­ta. – Per­sze, ne­kem nem is kell…

– Mi azért csak tart­sunk össze – ne­ve­tett Bana, majd ko­mo­lyan hoz­zá­tet­te. – Leg­alább­is eb­ben az ügy­ben… Be­szél­je meg a to­váb­bi ki­hall­ga­tást a fő­nö­ké­vel. Ügye­sen. Vi­szont­lá­tás­ra.

Ke­zét nyúj­tot­ta a tiszt­nek.

– Igye­kez­ni fo­gok.

– Az igye­ke­zet­ből tele van a pad­lás – bo­csáj­tot­ta el az ez­re­des. Le­ült a má­sik két tiszt mel­lé az asz­tal­hoz. – Nem bu­kunk meg Hód­dal? – kér­dez­te.

– Nem – erős­get­te Be­lez­nay. – Ed­dig min­den jól megy.

– Ak­kor rend­ben.

Pin­tér a te­nye­ré­be haj­tot­ta a fe­jét. Uj­ja­i­val a ha­lán­té­kát dör­zsöl­get­te.

– Va­la­mi ba­jod van? – kér­dez­te az ez­re­des.

– Nem… Csak… Rém­lik ne­kem… De mon­dom, hogy csak rém­lik, és le­het, hogy csa­ló­dom… Mint­ha né­hány év­vel ez­előtt…

– Mi volt né­hány éve?

– Ez az, nem tu­dom pon­to­san…

– És nem pon­to­san?

– Mint­ha előt­tem len­ne egy írás… Va­la­hol lát­tam… És azon egy szö­veg, hogy a pró­fé­ta rá­di­ón tár­gyal a rend­őr­fő­nök­kel… Va­la­mi ilyes­mi… Na­gyon ré­gen volt már…

– Gon­dol­kozz!

– Azt te­szem… De az is le­het, hogy en­nél több nem jut az eszem­be… Ak­kor va­la­ho­gyan rá­cso­dál­koz­hat­tam a mon­dat­ra. A pró­fé­ta mi­att per­sze.

– Hol lát­hat­tad?

– Le­het, hogy új­ság­ban… Egy azon­ban bi­zo­nyos, hogy lát­tam. Te­hát a pró­fé­ta él.

– Elég baj az ne­künk – mond­ta csen­de­sen az ez­re­des.