A Fiú sétája
1956-ban a férjemet, Mervyn Peake-et azzal bízták meg, hogy írjon egy hosszú elbeszélést egy Sometime, Never munkacímű kötetbe. Két másik szerző is írt bele: William Golding a múltról szóló történetet A rendkívüli követ címmel és John Wyndham egy jövőről szólót, mely a Consider Her Ways címet viselte. Mervyn a Fiú a sötétbent adta oda, alcíme Az álom volt.
A kiadók, azon kívül, hogy megállapodtak velük a szövegek hozzávetőleges terjedelméről, abból a nyilvánvaló okból, hogy a könyv végül kiegyensúlyozott egész legyen, szabad kezet adtak mindegyik szerzőnek, hogy azt írjanak vagy alkossanak, amit csak akarnak. Így hát egy egész világból lehetett válogatni, és a képzelet világából, feldúsítva az általunk ismert világgal, megszületett a Fiú a sötétben.
Egyszer a férjemnek az az ötlete támadt, hogy epizódokat ír meg trilógiájának hőse, Titus életéből, melyek nem szerepelnek a Titus Groanban, a Gormenghastban és A magányos Titusban, hiszen semmilyen könyv, legyen bármilyen hosszú is, nem képes szereplői életének minden eseményét feljegyezni. Sok esemény, kaland, találkozás esik meg a könyvön kívül, mint ahogy mi is, bármilyen közel álljunk is a családunkhoz vagy a barátinkhoz, csak egy kis részét ismerhetjük annak, ami kiteszi mások életét.
Így hát a megírandó történet ürügyén a gyakorlatba ültette ezt az elképzelést, de bár a Fiú a sötétben Fiúja bizonyosan Titus Groan, nem nevezi őt teljes nevén.
A Fiú éppen betöltötte tizennegyedik évét. A Gormenghastban Titus serdülőkorba ér, ami egybeesik az elbeszélés idejével. Titust sürgeti a vágy, hogy kiszabaduljon szabályozott élete béklyóiból és a kastélyból, ahol olyan ceremóniák rabja volt, „melyeknek jelentése már réges-régen feledésbe merült”, és mint minden fiatal, kalandot keresett…
hogy egyedül legyen egy olyan földön, ahol semmit sem ismer, az egyszerre töltötte el félelemmel és vágyakozással. Hisz mi a felfedezés veszély nélkül?
…Ekkor ismét elárasztotta az érzés! Beleborzongott a menekülés gondolatába, és lázas töprengésbe merült. Meneküljön, de hová? És mikor? Mikor? „Hát most! Most! Most! – mondta a hang. Talpra, és indulj. Mire vársz?”
Így hát, anélkül hogy hátranézne vagy előre tervezne, elhagyja irdatlan otthonát a kaland reményében, egyedül.
Hogy társai lehessünk a Fiúnak ezen az úton, nem csupán az elménkkel, de a szemünkkel és a fülünkkel is olvasnunk kell, osztozva vele a látványokon és a hangokon, szinte mintha kamerával követnénk. Épp ezért igen élénken van leírva minden, és noha bizonyos olvasók talán nem láttak, hallottak vagy tapasztaltak ilyen eseményeket, ezek sok esetben valós élményeink továbbgondolásai.
A kutyák, melyek elég hamar felbukkannak, egy kísérteties sétából erednek, melyet a franciaországi Auvergne-ban tettünk a férjemmel. Sötét és fenyegetően nyugodt éjszaka volt, mi pedig egy elhagyatott úton mentünk, mikor egy nagyon magas, masszív kovácsoltvas kapuhoz értünk, mely egy igen elhagyatott château-hoz vezetett. Az út mentén egy még magasabb kőfal derengett, úgy tűnt, mérföldekre nyúlik el. Ahogy a kapuhoz értünk, a csendben és a derengésben érzékeltük a sok tolakodó alakot, akik megkísérelték átugrani, miközben dühösen ziháltak és csalódottan csaholtak. Ahogy a fal mentén haladtunk, a teremtmények a másik oldalon velünk haladtak, gonosz üldözésük nem szűnt. A félelem hangja és érzése, amit ez előidézett, sok éven át megmaradt, mígnem azokká a kutyákká változott, akik félkaréjban összegyűltek, és kelet felé, a nagy folyó partjára terelték a Fiút.
A kaland, melybe belevágott, rémisztő világba vezette a Fiút, ahol „meghatározhatatlan fájdalom vett rajta erőt, egy betegség, amely olyan átható, olyan szörnyűséges volt, hogy ha felkínálják neki a halált, elfogadta volna. Semmilyen hétköznapi érzés nem hatolhatott át lelke mindent elsöprő csömörén.” De találékony, és érzi, hogy képes túljárni a két groteszk lény, a Kecske és a Hiéna eszén, akik foglyul ejtették. Felfedezi a Báránytól való félelmüket és annak a Bárány kielégíthetetlen hataloméhségét, akiről megtudja, hogy nem csupán rajtuk, de számtalan ismeretlen élőlényen gyakorolta évszázadokon át a föld alatti bányákban. Tudja, a leleményességnél többre van szüksége, hogy megküzdjön a Világtalan Báránnyal, de hízelgéssel és meggyőzéssel megpróbálja a Kecskét és a Hiénát a maga oldalára állítani, hogy elpusztítsák a gonosz Bárányt.
A történet jó véget ér a Fiú számára, aki visszaszökik a széles folyó partjára, ahol várják a kutyák.
Vajon ez álom lenne? Rémálom? A valóság? Mit jelent?
Mesének íródott, meseként kell olvasni, de sokféleképpen értelmezték már. Néhányan pusztán önmagáért olvassák, és vagy élvezik, vagy nem a borzongató történet kibomlását. Mások vallásos jelentést tulajdonítottak neki, megint mások elpusztított világunk magányosságát látták benne, sőt akár az ember lelkének sötétjébe való alászállást, ahol legnagyobb félelmei rejteznek. Az olvasó számára jelentheti mindegyiket, egyiket sem vagy némelyiket.
A Sometime, Never Amerikában jelent meg 1957-ben, és elnyerte az Infinity Awardot. A Fiú a sötétben újra megjelent 1969-ben a The Inner Landscape című kötetben. 1971-ben Paul Alexander színpadra állította, és matinéelőadásként játszották az islingtoni Kins’s Headben. 1974-ben franciára fordították.
Maeve Gilmore, 1976
(Az utószókat fordította: Nádor Zsófia)
1 Itt a szerző valószínűleg a squalor (’szenny, mocsok’) és a prune (’szilva’) jelentésekre utal. (A ford.)