Kilencvenhárom
Cheeta minden ügyessége és fürgesége dacára is eljött az az idő, amikor képtelen volt egyszerre mindenütt jelen lenni (pedig erről a vonásáról volt híres), és néhány perccel azután, hogy kiszállt a helikopterből, már a „Készítőműhely” felé tartott, újabb pár perc múlva pedig már gyors megbeszélést folytatott a „készítők” csapatának felelősebb tagjaival.
Lehetetlen volt úgy tovább folytatni, hogy ne adta volna ki a feladatokat, mivel az idő igencsak szorította őket. A titkolózást bizonyos mértékben muszáj volt feloldani, hacsak a lepel fellebbentése nem vezetett volna káoszhoz. De ezzel szinte már elkésett. Hiába összpontosult annyi erő Cheeta apró, íjhúrhoz hasonlóan feszült testében, a Műhelyekben elégedetlen moraj kezdődött, és minden nappal egyre hangosabb lett.
Még a nemesek között is zúgolódás támadt, így Cheeta kénytelen volt egyeseket a bizalmába avatni.
Ezeken kívül pedig ott volt az apja is. Őt legalábbis részben sikerült megnyernie.
– Nem tart sokáig, apám.
– Nem tetszik – felelte az üres emberke.
– Azt kell tenned, amit mondtam, rendben? Készen áll a jelmezed? És a maszkod?
Egy légy telepedett a szörnyű, tojás alakú fejre. Ekkor fejbőre kisebb földindulást keltve megrándult, és a rovar elröppent, de mire válaszolni tudott volna, a lányának hűlt helye volt. Cheetának nem volt vesztegetni való ideje.