Ötvenöt

– De hát nem ő tehet róla, hogy minden napra adnia kell neked valami rituálét, nem? – vitatkozott Fukszia. – És hogy utasítania kell. Nem tehet róla, ez a törvény. Apánknak is így kellett tennie, amikor még élt, és az ő apjának is – meg mindenkinek meg kellett tennie. Nem lehetséges másként cselekednie. Közölnie kell veled, ami a könyvekben áll, bármilyen megerőltető is számodra.

– Gyűlölöm – felelte Titus.

– De miért? Miért? – kiáltott fel Fukszia. – Mi haszna őt gyűlölni, csak mert azt teszi, amit tennie kell? Nem várhatod, hogy kivételezzenek veled több ezer év után, ugye? Felteszem, jobban örülnél Barquentine-nek. Nem látod, milyen bigott vagy? Szerintem csodálatosan végzi a munkáját.

– Gyűlölöm! – ismételte Titus.

– Kezdesz untatni – vágott vissza Fukszia. – Nem tudsz mást mondani, mint hogy „gyűlölöm”? Mi bajod vele? A külsejét hozod fel ellene? Igen? Mert ha igen, akkor aljas és hitvány vagy!

Hátravetette szeméből sűrű, fekete haját. Álla megremegett.

– Ó, istenem, istenem! Azt hiszed, veszekedni akarok veled, drága Titus? Tudod, mennyire szeretlek. De igazságtalan vagy. Igazságtalan. Semmit sem tudsz róla.

– Gyűlölöm – mondta Titus. – Gyűlölöm azt a közönséges, büdös irháját.