A könyvtár
Gormenghast könyvtára a Vár Keleti Szárnyában helyezkedett el, mely aránytalan módon, keskeny félszigetként türemkedett elő a szürke épületek alkotta hátországból. A Kovatorony körülbelül félúton magasodott ki az elvékonyodó Keleti Szárnyból, forradásokkal tele, fenségesen uralva Gormenghast összes többi tornyát.
Valaha ez a torony zárta le a Keleti Szárnyat, de a következő generációk megtoldották. Túlsó oldalán hagyománnyá vált ez a toldozás, s Kísérletezésre teremtett precedenst, mivelhogy Lord Groan több elődje is utat engedett az építészeti hóbortnak, és oda nem illő toldalékokkal látta el az épületet. Némelyikük még csak nem is tartotta magát az eredeti szárny keleti irányához: az épületek több ponton is szeszélyesen kanyarogni kezdtek, vagy elfordultak derékszögben, mielőtt csatlakoztak volna a kövek elsődleges irányvonalához.
A legtöbbjüket ugyanaz az elnagyolt, nyomasztó súlyú kőmunka jellemezte, mely Gormenghast nagy részét, bár minden másban jelentősen eltértek tőle; az egyiknek a csúcsán például hatalmas, kőből faragott oroszlánfej díszelgett, mely egy élettelen emberi tetemet tartott fogai között, s a testre ezt vésték: „A Groanok ellensége volt”; az építmény mellett pedig egy négyszögletű terület állt, melynek egy részét olyan szorosan rakták tele oszlopokkal, hogy az ember alig tudta átpréselni magát közöttük. Fölöttük, úgy negyven láb magasságban tökéletesen sík, repkénnyel borított, kőlapos tető húzódott. Ez a szerkezet sosem szolgálhatott praktikus célt, a sűrű oszloperdő legfeljebb fantasztikus bújócskajáték kitűnő helyszíne lehetett.
Számos példát lehetett találni az építészet nyelvére fordított különcségekből a súlyos tűlevelű-falakkal övezett, egyenetlen talaj fölött keletre terpeszkedő épületek sorában, de legtöbbjük valamiféle meghatározott céllal épült: mulatságokhoz, obszervatóriumnak vagy múzeumnak. Némelyik termet, melynek három falát egy-egy karzat övezte, koncert- vagy táncteremnek szánták. Az egyik nyilván madárház lehetett, mely elhagyatottá vált ugyan, de az ágak, melyeket rozsdás láncok segítségével egykor az építmény magas, központi csarnokában függesztettek föl, még mindig ott lógtak, a padlója pedig tele volt a madarak itatóedényeinek törött maradványaival; rozsdától vöröslő dróthálók hevertek a talajt visszahódító gizgazok között is.
A könyvtár kivételével a Keleti Szárny a Kovatoronytól kezdve az elfeledett, elhagyatott relikviák kiállítóterévé vált, a kőművesmunka letűnt dicsőségének a hirdetőjévé, s némán álldogált a zord fenyvessoron, amelynek tűlevelei elrejtették az eget.
A könyvtár egy szürke kupola és egy valaha bevakolt homlokzatú épület között állt. A vakolat nagy része lepotyogott, de egyes darabjai még mindig ott díszelegtek a falakon a kövekhez tapadva. Kifakult színfoltok jelezték, hogy egykor freskó borította az egész homlokzatot. Sem ablak, sem ajtó nem törte meg a kőfelületet. Az egyik nagyobb darabon, mely viharok százait állhatta ki, kivehető volt egy arc alsó része, ám ezen kívül semmit sem lehetett felismerni a töredékekben.
Bár a könyvtár alacsonyabb volt, mint a két szomszédos épület, mindkettőnél sokkal hosszabban terült el. A Keleti Szárny mentén végigfutó ösvény, mely most az erdőben haladt, néhány lábnyira az örökzöldek árnyékolta, kaleidoszkópszerű falaktól, a faragott ajtó elé kanyarodva ért hirtelen véget. Ott szakadt meg a csalán közt, a három lefelé vezető lépcsőfoknál, melyek a könyvtár két kapuja közül a kevésbé impozánshoz vittek, mindazonáltal Lord Sepulchrave mindig ezen keresztül lépett be birodalmába. Nem látogathatta olyan gyakran a könyvtárat, ahogy szerette volna, mert az állandó, végtelen ceremóniák sora, melyeket kötelessége volt végrehajtani, számos értékes órát rabolt el egyetlen örömétől – a könyvektől.
Kötelmei ellenére az volt a szokása, hogy minden este ide vonul vissza, bármilyen későre jár is, és itt is marad kora hajnalig.
Aznap, mikor elküldte Flayt Titusért, este hétkor már szabad volt, és ott üldögélt könyvtára sarkában, mély révületbe esve.
A teremben egy karos csillár függött, melynek fénye nem tudta bevilágítani teljes széltében a helyiséget, úgyhogy csak a hosszú falak középső polcain álló kötetek gerincére szórta fényét. Úgy tizenöt láb magasságban kőkarzat futott végig a könyvtáron, s a lenti főcsarnok falait borító könyvek sora a galéria magas polcain folytatódott.
A terem közepén, közvetlenül a fényforrás alatt, hosszú asztal állt. A legfeketébb márvány egyetlen tömbjéből faragták, s felülete Őméltósága gyűjteményének három igen értékes darabját tükrözte vissza.
Összezárt térdén nagyapja esszékötetét egyensúlyozta, de nem nyitotta fel. Karjai bénán csüngtek az oldalán, feje a szék támlájának bársonyán nyugodott. Szürke köntösét viselte, mint mindig, amikor a könyvtárban tartózkodott. Hosszú ujjából kinyúló, finom keze olyan opálosan áttetsző volt, akár az alabástrom. Egy órán át ült ebben a helyzetben: teste minden vonalában a legmélyebb melankólia testesült meg.
Úgy tűnt, ő a könyvtár maga, belőle terebélyesedik ki az épület. Búskomorsága megfertőzte a levegőt, levertsége mindent zugot áthatott. A hosszú teremben minden az ő komorságát visszhangozta. Az árnyas galériák csüggedten merengtek; az egymásra tornyozott könyvek a mély sarkokba húzódtak, különálló, tragikus hangjegyekként a könyvtár monumentális fúgájában.
Mostanában már csak akkor látta a Grófnőt, ha Gormenghast rítusai úgy diktálták. Sosem találtak egymásban a test vagy a lélek összhangjára, házasságuk az utódlás szempontjából szükséges volt, de egy pillanatig sem boldog. Annak ellenére, hogy tudta, az intellektusa messze meghaladja az asszonyét, mindig gyanakodva figyelte felesége vaskos, erőteljes vitalitását – nem annyira testi erő volt ez, inkább egyfajta vak szenvedély az élet olyan aspektusai iránt, melyek őt magát hidegen hagyták. Szerelmük híján volt a szenvedélynek, s ha nem tudják, hogy mindenképp fiúutódról kell gondoskodniuk a Groan-ház számára, szívesen lemondtak volna kellemetlen, ám termékeny egyesülésükről. A nőt várandóssága alatt is ritkán látta. A ki nem elégítő házasság kétségkívül hozzájárult veleszületett mélabújához, de alapvető búskomorságához képest olyan volt csupán, akár az idegen földről származó fa, melyet átültettek, és gyökeret vert.
Sosem ez az elhidegülés gyötörte, vagy bármi más kézzelfogható dolog, csak állandó, veleszületett bánata.
Nemigen akadt társasága, mellyel saját szellemi színvonalán válthatott volna szót, s csak egyetlen személlyel volt közülük elégedett, a Poétával. Olykor meglátogatta a hosszú, csúcsos fejű férfit, s az elvont nyelvben, melyen megsejtéseik kavargó rétegeit felszínre hozták, egy időre némi örömét lelte. Ám volt a Poétában valami az idealistából, volt benne bizonyosféle lelkesültség, mely bosszantotta Lord Sepulchrave-et, úgyhogy csak ritkán kereste fel.
A számos kötelesség, mely mások szemében bosszantó, értelmetlen nyűgnek tűnhetett, Őméltósága számára megkönnyebbülést jelentett, mert ilyenkor kissé megszökhetett önmaga elől. Tudta, hogy a krónikus melankólia áldozataként túl van már minden reményen, s ha napjait egymaga tengethetné, állandóan azokhoz az orvosságokhoz fordulna, melyek máris aláásták állapotát.
Ezen az estén bársonyos támlájú székében üldögélve elméje számos tárgy felé elkalandozott, akár egy fekete bárka, amely bármennyi vizet szel is át, alatta mindig ott tükröződik a halálos kép a hullámok között. Filozófusok és a Halál költészete – a csillagok értelmének és az álmok természetének a kérdései kísértették a hajnal kilúgozott óráiban, mikor koponyájában a laudánum építette föl viaszszínű, borzongató szépségű világát.
Hosszan elmerengett, és éppen az asztalra készített gyertyák egyikét akarta felvenni a könyöke mellől, hogy a térdén fekvő esszékötetnél a hangulatához jobban illő könyvet keressen, mikor újabb gondolat bukkant föl benne, mely mindeddig meghúzódott elmélkedései hátterében, de most nagy bátran előállt. Először meglátásai tisztaságára árnyat vetve éreztette jelenlétét, mikor épp a hagyomány és az ősiség céljain és jelentőségén töprengett, s most, hogy maga a gondolat levált a tudós eszmefuttatásról, épp oly pőre valójában jelent meg az agyában, mint amikor először látta elsőszülött fiát, Titust.
Mélabúja nem oszlott el; csupán egy kicsit félreállt. Talpra emelkedett, és hangtalan mozdulattal helyére tette a könyvét az esszék polcán. Ugyanilyen némán tért vissza az asztalhoz.
– Hol van? – kérdezte.
Az egyik sötét sarokból Flay lépett elő.
– Hány óra?
Flay előhúzta súlyos óráját.
– Nyolc, Méltóságod.
Lord Sepulchrave néhány percig mellkasára ejtett fejjel sétálgatott fel-alá a könyvtárban. Flay mindvégig figyelte, míg ura meg nem állt vele szemben.
– Azt óhajtom, hogy a dajkája hozza elém a fiamat. Kilencre várom őket. Maga vezeti őket át az erdőn. Elmehet.
Flay sarkon fordult, és térde recsegésétől kísérve eltűnt a terem árnyaiban. A túloldalon álló ajtó előtt elhúzta a függönyt, kinyitotta a súlyos tölgyajtót, s megmászta az éjszakába vezető három lépcsőfokot. Az ég borús volt, s ha nem tette volna meg ugyanezt az utat ezerszer is a sötétben, bizonyára eltéved az éjszakában. Jobbján érezte a Nyugati Szárny vonulatát, bár látni nem látta. Ahogy baktatott, ezen tanakodott magában:
– Miért pont most? Egész nyáron láthatta volna a fiát. Azt hittem, el is felejtette. Rég meg kellett volna néznie. Mi folyik itt? Gormenghast örököse hideg éjszaka jöjjön az erdőn keresztül. Nem jó. Veszélyes. Megfázik. De Őméltósága csak tudja. Ő tudja, én csak a szolgája vagyok. Első szolgája. Nem más. Engem választott, ENGEM, Flayt, mert bennem bízik. Bennem megbízhat. Hahaha! És miért, kérdik? Haha! Hallgatok, mint a sír. Ezért.
A Kovatorony felé közeledve megritkultak a fák, s néhány csillag tűnt fel a fekete égen. Mire Flay a Vár főépületéhez ért, csak az égbolt felét borították az éjszakai felhők, s a sötétben halvány alakokat is kivehetett. Egyszer csak megtorpant, szíve a bordái között dörömbölt, de aztán rájött, hogy a néhány lépésnyire álló, homályos, kövér, fekete folt csak egy megnyesett puszpángcserje, s nem az a gonosz alak, akinek a megszállottja lett.
Továbblépkedett, míg végül a boltíves bejárathoz ért. Hogy miért nem lépett be azonnal, és miért nem mászott föl a lépcsőkön Slagg dadusért, maga sem tudta. Abban még nem volt semmi szokatlan, hogy a boltíven túl, a sötét személyzeti udvar túlsó oldalán, az egyik konyhaépület magas ablakában halvány fényt lát. Általában világítottak valahol a konyharészen, hiába vonult már vissza ilyenkor a személyzet nagy része föld alatti hálóhelyiségeibe. Egy inas, aki fárasztó feladatot kapott a szokásos munkaideje lejártával, sikálja a padlót, vagy egy másnapi különleges fogás miatt néhány szakácsnak késő éjjelig kell dolgoznia.
Aznap este azonban a kis ablakból áradó tompa, zöldes fény megragadta Flay tekintetét, és mielőtt egyáltalán felfogta volna, hogy megigézte, lába megelőzte az agyát, és már vitte is keresztül az udvaron.
Útközben kétszer is megállt, megállapítva, hogy fölösleges kirándulást tesz, és hogy egyébként is nagyon fázik; de logikátlan, kíváncsi ösztöne legyőzte józan eszét, és mégis ment tovább.
Nem tudta, melyik szobából szüremlik az udvarra a zöldes fény. Beteges színben játszott. Senki sem járt a téren; csak a saját lépéseit hallhatta. Az ablak még neki is magasan volt ahhoz, hogy belessen rajta, bár a kezével könnyűszerrel elérhette. Újra megszólalt magában:
– Mit keresel itt? Időpocsékolás! Őméltósága megmondta, hogy vidd hozzá Slagg dadust és a gyereket! Mit akarsz itt? Mire készülsz?
De ösztövér teste ismét megelőzte, a falak mellől elgörgetett egy üres hordót.
A sötétben nem lehetett egykönnyen kormányozni a hordót, hogy görbe peremén egyensúlyozva a fénynégyszög felé guruljon; de végül sikerült nagyon kevés zajt keltve közvetlenül az ablak alá juttatnia.
Felegyenesedett, és arcát a gázszerűen szivárgó fény felé fordította, mely ott lebegett az ablak előtt az őszi éjszakában.
Jobb lábát a hordóra emelte, de aztán rájött, hogy ha felhúzza magát az ablak közepéig, a fény egyenesen az arcára vetül. Maga sem tudta, miért, de az alacsony boltív alatt érzett izgalma annyira felerősödött, hogy miután a hordót félrehúzta a kis ablaktól jobbra, olyan sietve kapaszkodott fel rá, hogy maga is megrémült. Karját kétoldalt kitárta a fedezéket nyújtó fal mentén, s csontlegyezőként kitárt ujjai izzadni kezdtek, ahogy fejét fokozatosan balra nyújtotta. Már be is láthatott az ablakon (dacára a régi pókhálóknak, melyek úgy festettek, akár egy legyekkel teli függőágy); látta maga alatt a sima kőfalat, de még helyezkednie kellett, hogy a padlóra is rálátást nyerhessen.
Az ablakból tompa ködként szivárgó fény Flay fejének csontos képződményét fekete posztóba burkolta, úgyhogy szemgödre, haja, az orra és az alsó ajka közti rész s mindaz, ami az álla alatt húzódott, az éjszaka része maradt. Sötétben lógó maszkká vált.
Flay araszról araszra nyújtózkodott, míg végül meglátta azt, amiről prófétai sejtelemmel mindvégig tudta, hogy látnia kell. Az alatta elterülő szoba levegője a kísérteties, zöld fénnyel telt meg, melyet már az udvarról észrevett. A szoba közepén láncon függő lámpást opálzöld búra vette körül. Hátborzongató fényt okádott, mely a helyiség minden tárgyának színpadias jelleget kölcsönzött.
De Flay tudomást sem vett az alanti lidércálom szétszórt tárgyairól, csak a hatalmas, baljóslatú lényt látta, s a látványa rosszulléttel töltötte el; megingott a hordón, elhúzta fejét az ablaktól, és a hideg fal kövein hűtötte le homlokát.