Tizenegy

Amikor felébredt, a szobát betöltötte a fény. Az álláig be volt takarva. Mellette egy hordó tetején egyetlen tulajdona, egy tojás alakú kovakő feküdt Gormenghast tornyából.

A csorba fülű férfi lépett a szobába.

– Jó reggelt, te haramia! – üdvözölte. – Felébredtél?

Titus bólintott.

– Még nem láttam madárijesztőt, aki ilyen sokáig aludt volna.

– Milyen sokáig? – kérdezte Titus félkönyékre emelkedve.

– Tizenkilenc órán át – felelte az ember. – Tessék, a reggelid. – Azzal letett a dívány mellé egy jól megrakott tálcát, majd elindult kifelé, de az ajtónál megállt.

– Mi a neved, fiú?

– Titus Groan.

– És honnan jöttél?

– Gormenghastból.

– Ez volt az a szó. Bizony, hogy ez volt. „Gormenghast”. Ha nem mondtad hússzor, akkor egyszer sem.

– Hogyan? Álmomban?

– Álmodban. Újra és újra. Hol van, fiú? Hol van ez a hely? Ez a Gormenghast?

– Nem tudom – mondta Titus.

– Á – felelte az ember, akinek hiányzott egy darabka a füléből, és a szemöldöke alól Titusra sandított. – Nem tudod, mi? Ez aztán igazán különös. De edd meg a reggelidet. Olyan üres lehet a gyomrod, mint a kemence.

Titus felült, és nekilátott, és evés közben odanyúlt a kovakőért, végigsimított ismerős alakján. Ez volt az egyetlen kapaszkodója. Az otthont jelentette számára, ez volt otthona mikrokozmosza.

Miközben a markában szorította a követ – no nem gyengeségében, vagy mert elöntötték volna az érzelmek, hanem a tömörsége miatt, meg hogy bizonyságot szerezzen a létezéséről, és a déli nap szűrt fénye bejárta a szobát, egyszer csak rémisztő hang csapott fel az udvaron, szobájának nyitott ajtaja pedig hirtelen elsötétült, de nem a csorba fülű emberke állta el a fényt, hanem – nála sokkal eredményesebben – egy hatalmas öszvér hátsó fertálya.