Húsz

Felülről nézve a rohanó Titus igen aprónak tűnhetett. Felülről nézve az is látszott, hogy az aréna fényes felszínével és kristályos épületeivel mennyire elszigetelt a nagyvilágban: mennyire bizarr és eredeti, ugyanakkor mennyire nincs köze a csontfehér, barlangoktól lyuggatott, kopár hegyekhez, a déli maláriás mocsarakhoz és dzsungelekhez, a farkasok és a számkivetettek járta szomjas földekhez, az éhes városokhoz és a rajtuk túl elnyúló tájakhoz.

Titus már száz méternél közelebb járt az olívazöld palotához, és a fő karbantartók éppen megfordultak, vagy letették a munkát, hogy megbámulják a rongyos ifjút, amikor ágyúlövés dörrent, és néhány percre minden elnémult, mert mindenki elhallgatott, és minden járműben kikapcsolták a motort.

A lövés éppen időben dördült el, mert ha csak egy pillanatig is késlekedik, Titust biztosan elfogják és kivallatják. Két férfi, aki a dörrenésre megtorpant, most elvicsorodott, arcuk elkomorult, és kezük megállt a levegőben.

Titust mindenfelől arcok vették körül; a legtöbb felé fordult. Mindenféle arcok: rosszindulatúak, számítók, üresek, becsületesek. Nyilvánvaló volt, hogy nem jut át észrevétlenül. Az imént még elveszett volt, és ismeretlen, most hirtelen a figyelem középpontjába került. Most, hogy az emberek teste különböző szögekben megmerevedett, mint a madárijesztőké, akiket elkaptak az élet elől való menekülés közben, félig befejezett, fagyott mozdulatokba dermedve – elérkezett az idő, hogy meneküljön.

Sejtelme sem volt, milyen jelentőséget tulajdonítanak az ágyúlövésnek. Így hát jótékony tudatlanságban, lüktető szívvel rohant, mint egy szarvas, jobbra-balra kerülgetve a tömeget, amíg el nem érkezett a legfenségesebb palotához. Végigrohant a vékony üvegjárdán, majd berontott a hatalmas csarnokok különös, sugárzó félhomályába, és eközben elmaradtak mögötte a szokások béklyóiban vergődők. Igaz, rengetegen álldogáltak elszórva az épületben is, akik Titusra meredtek, amikor a látóterükbe ért. A fejüket nem tudták elfordítani, még tekintetükkel sem tudták követni, mivel eldördült az ágyúlövés, de amikor elhaladt előttük, azonnal tudták, hogy nem közülük való, és hogy nem volt joga belépni az olívazöld palotába. Ahogy rohant tovább, az ágyú ismét eldördült, és Titus tudta, hogy az egész sokaság a nyomába eredt, mert kiáltások és válaszkiáltások hasítottak a levegőbe, majd hirtelen négy férfi fordult be a hosszú üvegfolyosó sarkán, tükörképük az üvegpadlón olyan részletes és eleven volt, mint ők maguk.

– Ott van! – kiáltotta egy hang. – Ott fut a rongyos! – Ám mire odaértek, ahol Titus egy pillanatra megtorpant, csak a hűlt helyét találták, és bámulhatták egy liftakna csukott ajtaját.

Titus, amikor rájött, hogy sarokba szorították, a hatalmas, zümmögő, topázokkal kirakott lift felé fordult, amiről nem tudta pontosan, mi lehet. Elegáns állkapcsa nyitva állt, ez jelentette a menekvést. Beugrott, és a két liftajtó simán, egy hang nélkül összezárult.

A lift belseje olyan volt, mint egy víz alatti barlang, melyet tompa fények töltenek meg. Mintha valami ködös és érzéki lebegett volna a levegőben. Titusnak azonban nem volt kedve az efféle finomságokhoz. Szökevény volt. És ekkor meglátta, hogy e víz alatti világban elefántcsont gombok sorai derengenek, és minden gombot virág, arc vagy koponya formájúra faragtak.

Az ajtó előtt rohanó léptek zaja és dühös hangok hallatszottak, ezért találomra rácsapott pár gombra, és abban a pillanatban a lift acélörvényben, saját sebességétől megrészegülve szárnyalni kezdett felfelé, egyik emeletről a másikra, majd az ajtó magától kinyílt.

Milyen csendes és hűvös volt minden. Nem voltak bútorok, csupán egyetlen pálmafa, amely a padlóból sarjadt ki. Az egyik felső ágon egy kis, piros papagáj ült, és tollászkodott. Amikor megpillantotta Titust, félrebillentette a fejét, és sebesen hajtogatni kezdte: – Az ördöngös fickó mondta! – A mondatot legalább tízszer elismételte egymás után, mielőtt folytatta volna a tollászkodást.

Ebből a hűs, felső csarnokból négy ajtó nyílt. Közülük három folyosókra vezetett, a negyedikből azonban, amikor Titus kinyitotta, az égboltot pillantotta meg. Titus előtt és kissé alatta a tető nyújtózott.