A Fényes Faragványok Csarnoka

Gormenghast, azaz az eredeti kőtömeg önmagában igen masszív, tömör jelenség lett volna, ha eltekinthetnénk a Külső Falai körül járványként burjánzó alantas tákolmányoktól. Lépcsőzetesen, egymást félig kitakarva követték egymást a lejtős talajon, míg a várfalak meg nem állították a legfelső kalyibákat, melyek úgy tapadtak rájuk, mint kagylók a sziklára. Ezeknek a lakhelyeknek ősi törvény biztosította a komor közelséget a föléjük tornyosuló erődítményhez. Az idők során szabálytalan tetőik fölé időrágta gyámfalak, töredezett, kongó fiatornyok és mind közül a leghatalmasabb, a Kovatorony árnyéka vetült. Ez a fekete repkényfoltokkal tarkázott torony csonka ujjként, káromlóan meredt a göcsörtös falazat ökléből az ég felé. Éjjelente baglyok változtatták visszhangzó torokká; nappal némán állt hosszú árnyéka felett.

A külső negyedek lakói és a falakon belül élők között nem sok összeköttetés volt, eltekintve minden év júniusának első reggelétől, amikor a vályogviskók teljes lakossága engedélyt kapott, hogy belépjen a Vár területére, és bemutassa fafaragványait, melyeken az év során munkálkodott. A különös színekben pompázó faragványok általában sajátosan stilizált állatokat vagy embereket ábrázoltak. Keserű, bőszült versengés folyt a legszebb tárgy bemutatásáért. Miután a mesterek szerelemmel teli napjai véget értek, egyedüli szenvedélyük a faszobrocskák megalkotására irányult, s a legtehetségesebb húsz az árnyak között is büszkén vert tanyát a Külső Falak lábánál sorakozó viskókban Főfaragóként.

Egy helyütt, a Külső Falakon belül, a falat magát is alkotó nagy kövek masszív polcként ugrottak előre a földtől néhány lábnyi magasságban, két-háromszáz lábnyira elnyúlva kelet–nyugati irányba. A kiugró kősort fehérre festették, és június első reggelén ide sorakoztatták fel a faragványokat, hogy Groan Earlje elbírálhassa őket. A legtetszetősebbeket – melyekből sosem választottak többet háromnál – azután a Fényes Faragványok Csarnokában helyezték el.

Ezekből az eleven tárgyakból, melyek mozdulatlanul álltak egész nap, miközben fantasztikus árnyékuk a nap járásával siklott és nyúlt óráról órára, színpompájuk ellenére egyfajta sötétség áradt. Gyanakvással és irigységgel töltötték meg maguk körül a teret. A mesteremberek koldusokként ácsorogtak, családjaik néma csoportokba verődtek. Vonásaik durvák voltak, idő előtt megöregedtek. Minden ragyogásuk odalett.

A ki nem választott faragványokat még aznap este elégették a Lord Groan nyugati erkélye alatti udvaron, miközben ő maga a szokásokhoz híven némán, fájdalmasan lehajtott fejjel állt, majd három, bentről érkező gongütésre előhozták a holdfénybe a három faragványt, mely megmenekült a lángoktól. Az erkély mellvédjére tették őket, hogy az alant összegyűlt tömeg jól láthassa, és Groan Earlje előszólította alkotóikat. Erre ők azonnal az erkély alá léptek, a Lord pedig ledobta nekik a hagyományos pergamentekercseket, melyek a rajtuk olvasható felirat tanúsága szerint felhatalmazták őket arra, hogy minden második hónapban telihold idején végigvonuljanak a lakhelyük fölötti oromzaton. Ezeken az éjszakákon a Gormenghast déli falának ablakaiból látni lehetett volna, amint fel-alá járkálnak a holdfényben fürdő, apró alakok, akiknek ügyessége meghozta számukra az áhított megtiszteltetést.

A faragványok napjától, illetve a legpáratlanabbak számára megadatott tisztességtől eltekintve a falakon belül élőknek nem nyílt lehetőségük a „külső” népség megismerésére, akik persze nem is tarthattak számot a Nagy Falak árnyékába burkolózó „belső” világ érdeklődésére.

Csaknem elfeledett emberek voltak: nemzetségük kezdeteire egy visszatérő álom valószerűtlenségével emlékeztek. Egyedül a faragványok napja csalta ki őket a fényre, és ébresztette fel az elmúlt idők emlékeit. Ameddig akár a rozsdaette fegyvertár fölötti toronyban lakó, nyolcvanéves Nettel vissza tudott emlékezni, a ceremóniát mindig megtartották. A törvény értelmében számtalan faragvány hamvadt el, ám a kiválasztottakat még mindig ott őrizték a Fényes Faragványok Csarnokában.

Az Északi Szárny legfelső szintjén húzódó csarnokot Rottcodd teremőr felügyelte, aki, mivel látogató sosem érkezett, élete nagy részét végigaludta az egyik hátsó sarokban felállított függőágyon. Örökös szendergése ellenére sosem ejtette ki kezéből a tollseprűt; azt a tollseprűt, mellyel a hosszú, csendes teremben szükségesnek tűnő két feladat egyikét végezte, mégpedig a Fényes Faragványok leporolását.

Szépségük okán ezek a tárgyak nem tarthattak túlzottan számot az érdeklődésére, ám ennek ellenére némelyikhez szinte sajátjaként kötődött. A Smaragdlovat például az alaposabbnál is alaposabban tisztogatta. A fekete-olajzöld Fejre, mely a deszkák résein keresztül a Lovat nézte, és a Foltos Cápára szintén különleges gondot fordított. Nem mintha hagyta volna, hogy bármelyiken is felgyűljön a por.

Év év után, télen-nyáron Rottcodd minden reggel hét órakor belépett, levette a kabátját, és belebújt hosszú, szürke munkaköpenyébe, mely formátlanul omlott alá egészen a bokájáig. Tollseprűjét hóna alá csapva nagy gonddal végigfürkészte a csarnokot az okuláréján át. Koponyája sötét és kicsi volt, akár egy rozsdás puskagolyó, a szemei pedig fejének miniatűr másai a csillogó üveg mögött. Mindhárom golyó állandó mozgásban volt, mintha csak be akarnák hozni az alvással töltött időt. Járás közben Rottcodd feje gépiesen ingott jobbra-balra, szemei pedig a nagy golyóbist utánozva kukkantottak ide-oda, mindenre és semmire sem figyelve. Miután a terembe lépve körbekémlelt, majd köpenyébe bebújva az Északi Szárny teljes hosszát végigvizslatta, az volt a szokása, hogy kiszabadította a tollseprűjét a bal karja alól, majd fegyverét felemelve minden további hűhó nélkül megindult jobbra az első faragvány felé. Az Északi Szárny tetején lévő terem nem is keltette csarnok benyomását, inkább padlásra hajazott. Az egyetlen ablak a túlsó végén volt, azzal az ajtóval szemközt, melyen át Rottcodd belépett az épületből. Nem sok fényt adott. A redőny mindig le volt eresztve. A Fényes Faragványok Csarnokát éjjel-nappal hét jókora, egymástól kilenc lábnyira felfüggesztett karos gyertyatartó világította meg a mennyezetről. A gyertyák sosem hunyhattak ki, még csak nem is kezdhettek csepegni, maga Rottcodd gondoskodott a pótlásukról, mielőtt este kilenckor visszavonult volna. A csarnok ajtaja előtti apró, sötét kamrában halomban álltak a fehér gyertyák, és itt várakozott Rottcodd köpönyege, egy óriási, portól fehérlő vendégkönyv és egy létra. Nem volt itt szék vagy asztal vagy semmilyen más bútor, kivéve a terem ablak felőli végében elhelyezett függőágyat, melyben Rottcodd aludt. A deszkapadlót világos por borította, mely, miután a faragványoktól olyan gondosan távol tartották, nem találhatott más helyet magának, s vastagon, hamuszerűen összegyűlt, különösen a terem négy sarkában.

Miután Rottcodd letörölte jobbra az első szobrocskát, gépiesen megindult a színes falanx mentén, s mindegyik faragvány előtt megállt egy pillanatra, fejét mindentudóan ingatva végigmérte, majd bevetette a tollseprűt. Rottcodd nőtlen volt. Első pillantásra meglátszott rajta távolságtartó és ideges természete, ami sajátos irtózást váltott ki a hölgyekből. Számára ideális volt ez az élet – éjjel-nappal egymagában a hosszú padlástérben. Alkalmasint azért ilyen-olyan okból kifolyólag váratlanul megjelent egy szolga vagy valaki a háznépből, hogy a szertartásra vonatkozó kérdéseikkel riogassák, majd a por ismét rátelepedett a csarnokra és Rottcodd úr lelkére.

Miről merenghetett, miközben sötét golyófejét karjára hajtotta a függőágyon? Miről álmodhatott óráról órára, évről évre? Nem könnyű azt hinni, hogy nagyszabású gondolatok kísértették volna az elméjét, vagy hogy – dacára a porban sorakozó színes szobroknak, melyek mintha egy császár útját szegélyezték volna – Rottcodd előnyt akart volna kovácsolni elszigeteltségéből; inkább magát a magányt élvezte, a lelke mélyén pedig rettegett a behatolóktól.

Egy párás délutánon valóban megzavarták az ágyában heverésző Rottcoddot, pihenését ugyanis az ajtógomb zörgetése szakította meg durván, amit az ajtótáblán dörömbölés bevált gyakorlata helyett alkalmazott valaki. A hang végigsöpört a hosszú csarnokon, majd elült a deszkapadló finom porában. A napfény átpréselte magát a redőny résein, ami még egy ilyen forró, fojtogató, egészségtelen délutánon is le volt eresztve. A gyertyák oda nem illő, furcsa fénnyel töltötték meg a termet. Az ajtógomb zajára Rottcodd hirtelen felült. A beszüremlő fénypászmák a külvilág ragyogásával csíkozták be sötét fejét. Mikor kikászálódott az ágyból, a fénysávok a vállán remegtek, a tekintete pedig izgatottan vándorolt a mozgó gomb és az ajtó szélei között. Tollseprűjét jobbjába kapva megindult a színpompás úton, lába minden egyes lépéssel kis porfelhőt kavart. Mikor végre az ajtóhoz ért, a gomb elcsendesült. Gyorsan térdre ereszkedett, jobb szemét a kulcslyukra tapasztotta, majd feje reszketésén és bal szeme elkalandozásain erőt véve (utóbbi egyfolytában tetejétől az aljáig pásztázta volna az ajtót) összeszedte magát, s így néhány ujjnyira a kulcslyukra tapasztott szemétől megpillanthatott egy másik szemet, mely nem az övé volt, nemcsak azért, mert más színű volt, mint az ő márványszürke szeme, hanem, ami még fontosabb, az ajtó túloldalán helyezkedett el. A harmadik szem, mely ugyanazt az előadást játszotta el, mint Rottcoddé, Flayhez tartozott, Gormenghast urának, Sepulchrave-nek hallgatag inasához. Meglehetősen ritka dolognak számított a Várban, hogy Flay négy szobával arrébb vagy egy szobával lejjebb tartózkodjon, mint a gazdája. Már az sem volt rendjén való, hogy egyáltalán elmozduljon az oldaláról, ám ezen a fojtogató nyári délutánon mégis Flay úr szeme volt a Fényes Faragványok Csarnokának kulcslyukának túloldalán, a többi része pedig feltehetőleg mögötte. A kölcsönös felismerés után a két szem egyszerre húzódott vissza, a sárgaréz ajtógomb pedig újra megzörrent a látogató kezében. Rottcodd elfordította a kulcsot, és az ajtó lassan kitárult.

Flay úr mintha eltorlaszolta volna az ajtót, ahogy ott állt összefont karral, kifejezéstelen arccal vizslatva az előtte álló kisebb alakot. Csontos arca mintha nem is lett volna alkalmas arra, hogy megszólaljon, mintha emberi hang helyett csupán recsegő, ősi, száraz zörejekre lett volna képes, valami olyasmire, amit egy kődarab hallatna. Ám a szigorú ajkak szólásra nyíltak.

– Én vagyok az – mondta, majd megreccsenő térddel a szobába lépett. A szobák során – s ami azt illeti, egész élete útján – megtett lépteit ugyanez a recsegés kísérte: minden egyes lépésével mintha száraz gallyak roppantak volna.

Rottcodd, látván, hogy valóban ő az, ingerült kézmozdulattal betessékelte, és becsukta mögötte az ajtót.

A társalgás sosem volt Flay úr erős oldala, egy ideig most is komoran meredt maga elé, majd Rottcodd számára egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével felemelte csontos kezét, és megvakarta a füle tövét. Ezután másodszor is megszólalt:

– Még mindig itt, he? – préselődött ki a hang az arcából.

Rottcodd úgy érezte, hogy a kérdés feltehetőleg nemigen vár választ, úgyhogy rántott egyet a vállán, miközben tekintetével a mennyezetet pásztázta.

Flay úr összeszedte magát, és folytatta:

– Azt mondtam, még mindig itt, he, Rottcodd? – Keserűen bámulta a Smaragdlovat. – Maga még mindig itt van, mi?

– Változatlanul itt vagyok – csúsztatta lejjebb csillogó okuláréját Rottcodd, miközben tekintete végigsiklott Flay arcán. – Nap nap után, egyre csak. Nagy ma a forróság. Különösen fullasztó. Akar valamit?

– Semmit – mondta Flay, majd Rottcodd felé fordult, és viselkedésében volt valami fenyegető. – Nem akarok semmit.

Tenyerét selymesen ragyogó, sötét ruhájába törölte az oldalán.

Rottcodd a tollseprűvel lepöccintette a hamut a cipőjéről, és lehajtotta golyófejét.

– Ah! – jelentette ki diplomatikusan.

– Azt mondja, „ah!” – fordult felé Flay, majd megindult a színes sorok között. – De én azt mondom, többről van itt szó egy „ah!”-nál.

– Persze – felelte Rottcodd. – Sokkal többről, minden bizonnyal. Csakhogy sajnos nem értem. Én egy Teremőr vagyok.

Azzal kihúzta magát, és lábujjhegyre állt a porban.

– Egy mi? – kérdezte Flay, időközben már ismét előtte járkálva. – Teremőr?

– Úgy van – bólogatott Rottcodd.

Flay megköszörülte a torkát. Rottcodd számára ez a tökéletes értetlenség jele volt, és ingerültté tette, hogy betolakodtak a birodalmába.

– Teremőr – szólalt meg Flay a kísérteties csendben. – Mondok magának valamit. Tudok valamit. He?

– Nos? – kérdezte Rottcodd.

– Megmondom – felelte Flay. – De először is, milyen nap van ma? Milyen hónap, és melyik év? Feleljen!

Rottcoddot meglepte a kérdés, ám kezdett kíváncsi lenni. A csontos alak nyilván készül valamire, úgyhogy így felelt:

– A nyolcadik hónap nyolcadik napja, az évben nem vagyok bizonyos. Miért?

Flay alig hallhatóan ismételte:

– A nyolcadik hónap nyolcadik napja. – A szeme szinte átlátszóvá vált, mint egy csúf dombságban a rideg sziklák közül hirtelen felbukkanó, eget tükröző tó. – Jöjjön ide – mondta –, jöjjön csak közelebb, Rottcodd, mindjárt megmondom. Nem érti Gormenghastot, hogy mi történik Gormenghastban, a dolgokat, amik itt történnek – nem, nem. Itt, maga alatt, az Északi Szárny alatt, itt van minden. Mik ezek itt fenn? Ezek a faragványok? Semmi hasznuk most. Őrizze csak őket, de semmi hasznuk. Minden mozgásban van. A Vár is mozgásban van. Évek óta először Őkegyelmessége ma egyedül maradt. Nincs a szemem előtt – Flay az öklébe harapott. – Őladysége hálótermében, ott. Az úr magánkívül van: nem akar engem, nem engedi, hogy lássam az Utódot. Az Utódot. Megérkezett. Odalent van. Még nem láttam.

Flay beleharapott a másik öklébe is, mintha egyensúlyba akarná hozni az érzést.

– Senki sem járt bent. Persze hogy nem. Én leszek a következő. A madarak ott ülnek az ágy szélén. Hollók, seregélyek, az összes mihaszna meg a fehér varjú. Van egy vércse is: a párnába vájja a karmát. Asszonyom morzsával eteti őket. Magvakkal és morzsával. Alig látta az újszülöttjét. Gormenghast örökösét. Rá se néz. De az uram egyfolytában bámulja. Láttam a rácsokon át. Szüksége van rám. Nem enged be. Figyel maga?

Rottcodd úr természetesen figyelt. Először is, még életében nem hallotta Flayt ennyit beszélni, másodszor pedig annak a híre, hogy a Groanok ősi, réges-régi házában végre fiú született, érdekes újságként szolgált az elhagyatott Északi Szárny legfelső emeletén magányosan élő Teremőr számára. Végre valami, amivel egy időre elfoglalhatja a gondolatait. Ahogy Flay úr is rámutatott, az ágyában fekve valószínűleg tényleg nem érezhette a Vár életének lüktetését, mivel eddig még csak azt sem sejtette, hogy útban van a trónörökös. Az élelmet a szolgák lakhelyéről, több emelet mélységből küldték fel neki, miniatűr fölvonón a sötétségen át, éjjelente pedig a kis fülkében aludt, következésképpen teljesen el volt vágva a világtól és annak minden történésétől. Flay nagy újságot hozott. Mindamellett nem volt elragadtatva attól, hogy megzavarják, még ha ekkora horderejű hírt hoznak is. A golyóbisforma fejet egyetlen kérdés foglalkoztatta Flay úr megjelenésével kapcsolatban. Flay – aki rendes körülmények között még egy szemöldökráncolással sem vett volna tudomást a jelenlétéről – vajon miért vette a fáradságot, hogy felmásszon a Várnak e számára oly idegen zugába? Miért kényszerít társalgásra egy magafajta zárkózott személyiséget? Különös, fürge pillantásával végigmérte Flayt, és magát is meglepve hirtelen megszólalt:

– Minek tulajdoníthatom jövetelét, Flay uram?

– Mi? – kérdezte Flay. – Mi az?

Üveges szemekkel bámult le Rottcoddra.

Igazság szerint Flay is meglepte önmagát. Valóban, gondolta, miért is fáradt azzal, hogy beszámoljon Rottcoddnak az újságról, mely oly sokat jelent a számára? Miért épp Rottcoddnak számol be róla? Egy darabig még bámulta a Teremőrt, és minél tovább ácsorgott és töprengett, annál inkább úgy érezte, hogy a kérdés zavarba ejtően fején találja a szöget.

Az előtte álló kis ember egyszerű, egyenes kérdést tett fel. Egy keresztkérdést. Néhány lépéssel közelebb csoszogott Rottcoddhoz, majd kezét nadrágzsebébe dugva lassan megfordult az egyik sarkán.

– Á! – mondta végül. – Értem, mit akar, Rottcodd: értem, mit akar.

Rottcodd visszakívánkozott a függőágyába, hogy újra élvezhesse a teljes magány fényűzését, ám pillantása még a szokásosnál is sebesebben ugrott látogatója arcára a megjegyzés hallatán. Flay úr azt mondta, érti, mit akar. Tényleg? Igazán érdekes. Apropó, mit is akart? Pontosan mit értett meg Flay? Lepöckölt egy láthatatlan porszemet egy nimfa aranyozott fejéről.

– Érdekli az odalenti születés? – tudakolta.

Flay egy ideig úgy állt, mintha meg sem hallotta volna, de néhány perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy megdöbbent.

– Hogy érdekel-e? – kiáltotta mély, érdes hangon. – Érdekel-e? A gyermek egy Groan. Egy igazi Groan fiú. Alkalom a Változásra! Nincs Változás, Rottcodd. Nincs Változás!

– Áhá – felelte Rottcodd. – Értem már, Flay uram. De Őlordsága nem haldoklott?

– Nem. Nem haldoklott, csak elhullatta már a csikófogait! – válaszolta Flay, azzal hosszú, lassú gázlómadárléptekkel az ablakhoz baktatott. Mikor a nyomában felszálló por elült, Rottcodd látta, hogy szögletes, pergamenszín fejét az ablakgerendának támasztja.

Flay nem volt teljesen elégedett a válasszal, melyet Rottcodd a csarnokban való megjelenését firtató kérdésére adott. Az ablaknál állva újra és újra elismételte magában a kérdést. Miért Rottcodd? Mi az ördögért pont Rottcodd? És mégis tudta, hogy amint értesült az utód születéséről, ami olyannyira felkavarta zord lelkét, hogy emésztő vágy fogta el, hogy kifejezhesse valakinek a lelkesedését – abban a pillanatban Rottcodd jutott az eszébe. Mivel sosem volt közvetlen vagy lelkes természetű, még a születés örömhírének hatása alatt sem találta könnyűnek, hogy tájékoztassa Rottcoddot az újságról. És mint már megjegyeztük, önmagát is meglepte, hogy nem csupán kiöntötte a szívét, de ilyen rövid idő alatt tette ezt meg.

Megfordult, és látta, hogy a Teremőr kókadtan ácsorog a Foltos Cápa mellett, apró, tar, kerek feje előre-hátra billen, mint egy madáré, összekulcsolt kezei között pedig a tollseprűt szorongatja. Láthatta, hogy Rottcodd udvariasan a távozására vár. Flay mindent összevetve különös állapotban volt. Meglepte, hogy Rottcoddra ennyire nem gyakorolt hatást a hír, és az is, hogy ő maga viszont egyáltalán meghozta azt. Hatalmas ezüstórát vett elő a zsebéből, és a tenyerére fektette.

– Mennem kell – mondta sután. – Hallja, Rottcodd, mennem kell!

– Jól tette, hogy benézett – felelte Rottcodd. – Kifelé menet beírná a nevét a látogatók könyvébe?

– Nem! Nem vagyok látogató – Flay a füléig rántotta fel vállát. – Harminchét éve vagyok őkegyelmessége mellett. Még hogy beírjam a nevem egy könyvbe… – tette hozzá megvetően, és a terem távolabbi sarka felé köpött.

– Ahogy óhajtja – mondta Rottcodd. – A vendégkönyvnek a személyzet számára fenntartott részére utaltam.

– Nem! – vágta rá Flay.

Mikor az ajtó felé haladva a Teremőr mellé ért, jól megnézte magának, és a kérdés újra csak nem hagyta nyugodni. Miért? Az egész Vár izgalommal telt meg a születés hírére. Mindenütt találgatások folytak. Nem lehetett gátat szabni nekik. A szóbeszéd végigsöpört az erődítményen. Mindenhol, a folyosókon, a kapuk alján, a kerengőben, a refektóriumban, a konyhában, a hálótermekben és a csarnokokban egyaránt. Miért épp a közönyös Rottcoddot választotta? És egyszerre csak ráébredt. Tudata mélyén tisztában kellett lennie vele, hogy a hír senki más számára nem lehet újdonság; hogy Rottcoddban szűz talajra talál a közlendője, hogy a Fényes Faragványok közt egymagában lakozó Rottcodd, a Teremőr az egyetlen, akinek anélkül továbbíthatja a hírt, hogy kockára tenné komor méltóságát, és akiben nem kelt ugyan nagy lelkesedést, de legalább újdonságot mond neki.

Miután Flay uram így megfelelt magában a kérdésre, és tompán érezte, hogy a válasz meglehetősen mondén és köznapi, és szó sincs arról, hogy lelke a folyosókon és a lépcsőkön át Rottcodd lelkéhez igyekezett volna, végigkacsázott az Északi Szárny folyosóin, majd le a kövezett belső udvarba vezető kőlépcső csigáin, s közben furcsa kiábrándulás fogta el, úgy érezte, veszített méltóságából, és hálát adott az égnek, hogy látogatására nem figyelt föl senki, s hogy maga Rottcodd pedig a világ szeme elől jól elrejtve él a Fényes Faragványok csarnokában.