„A tetők felett”

Sötétség ereszkedett a Várra, a Görbeerdőre és Gormenghast egész hegyére. A Viskólakók hosszú asztalait csillagtalan, sűrű éj borította. A kaktusz- és akácfák, melyek közt Dadus lépkedett korábban, a szolgálók udvarának tövisei mind egyformán álltak leplükbe burkolva. Sötétség Gormenghast négy szárnya felett. Sötétség szállt a Keresztelőszoba üvegajtajára, sötétség nyomakodott áthatolhatatlan testével a Lady Groan ablakát fojtogató repkénylevelek közé. A falakhoz simult, elrejtette őket – csak tapintás útján lehetett rájuk találni; elrejtette a falakat és minden egyebet; telhetetlenül, mindenütt jelen lévőn kebelezett be mindent. Sötétség az égi kőmező felett, ahol láthatatlanul jártak a felhők. Sötétség Steerpike felett, aki elaludt, felébredt, újra álomba zuhant, és megint csak felébredt – csupán lenge öltözetében, mely sokkal inkább megfelelt a konyha fojtogató hőségében, mint csupaszon kitéve az éji levegőnek. Vacogva meredt az éjszaka falába, melynek sötétjét egyetlen csillag gyenge fénye sem oldotta fel. Azután eszébe jutott a pipája. A csípőjén lévő zsebben, bádogdobozában maradt még egy kis dohánya.

A sötétben megtömte a pipát; vékony, szurtos mutatóujjával megnyomkodta, és nagy nehezen begyújtotta az erős, durvára aprított dohányt. A pipa fejéből és saját szájából lengedező füstöt nem láthatta, de a levelek izzása és a pipafej erősödő hője megnyugtatta. Két vékony kezével átkulcsolta, és állát felhúzott térdére támasztva ízlelgette nyelvén a forró dohányt, ahogy ballagtak a percek. Mikor a pipa végül kialudt, már túl éber volt ahhoz, hogy aludjon, túlságosan fázott is, úgyhogy eszébe jutott, hogy egyik kezével az alacsony falon tapogatózva vaktában körüljárja a kőmezőt, míg vissza nem ér oda, ahol most áll. Levette sipkáját, a mellvédre tette, és jobbra kezdett tapogatózni, keze vállmagasság alatt nem sokkal tapintotta ki a durva kőfelületet. Először számolta a lépteit, hogy visszatérvén azzal is elüthesse valamelyest az időt, hogy kiszámítja a négyszög területét, de lassú haladásának fáradalmai közepette hamar elvétette a számolást.

Amennyire emlékezett, nem kellett akadályokra számítania, a fal sem tört meg, de a mászás és a palamező első látványának emlékei összekeveredtek benne, és a sűrű sötétben nem hagyatkozhatott rájuk. Ezért aztán minden egyes lépést kitapogatott, olykor biztos volt benne, hogy mindjárt egy fal vagy a mellvéd törése állja útját, ilyenkor megállt, és ujjnyi lépésekkel haladt előre, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy megérzései csaltak, s az egyhangú, végtelen, egyenletes, sötét útvonal üresen húzódik előtte. Jóval azelőtt, hogy a négy oldal közül az elsőnek a feléig elért volna, már a sapkájáért tapogatózott a párkányon, mire eszébe jutott, hogy még az első sarkot sem érte el.

Úgy tűnt, már órák óta megy, mikor keze, mintha rácsaptak volna, elakadt a mellvéd éles, derékszögű kanyarjában. Még háromszor kell érzékelnie a hirtelen irányváltást, mielőtt kitapogathatja sapkáját.

Egészen elkeserítette, hogy mennyi idő telt el, mióta nekivágott világtalan útjának, úgy gondolta, egyenesen vakmerőség volt reszketeg lépteivel nekiindulni a sötétben. A második fal mentén egyszer-kétszer megállt, és megtámaszkodott. Kezdett feltámadni a szél, úgyhogy összehúzta magát.

Ahogy tudtán kívül a harmadik sarokhoz közeledett, mintha valami nagy súly emelkedett volna fel a levegőben, s bár látni semmit sem láthatott, áttetszőbbnek érezte maga körül a levegőt, és megtorpant, mintha szeméről egy réteg kötést emeltek volna le. Megállt, a falnak dőlt, és felnézett. Fekete volt minden, de nem az az átlátszatlan feketeség, mint annak előtte.

Azután inkább érezte, mint látta, hogy a feje fölött valami nagy tömeg vonul el. Semmit sem lehetett kivenni, de kétségkívül erők mozogtak a sötétben; majd hirtelen, mintha újabb fojtogató rétegnyi anyagot húznának le a szeme elől, megpillantotta a hatalmas, formátlan felhőket, melyek szigorú rendben, sorra követték egymást, mintha rendkívüli küldetésre vonulnának.

Nem a hajnal első jele volt, ahogy Steerpike vélte. Bár hosszú időnek tűnt, míg végigbukdácsolt a mellvéd mentén, még mindig volt egy óra az új nap virradatáig. Néhány pillanaton belül maga is belátta, hogy alaptalanul reménykedett, mivel ahogy figyelte őket, a halovány felhők vékonyodni kezdtek fölötte, s köztük újabbak bukkantak fel a még távolabbi régiókban. A három felhőtömeg továbbhaladt, a legközelebbi – és legfeketébb – volt a leggyorsabb. A palamező még mindig láthatatlan volt, de Steerpike már ki tudta venni a szeme elé emelt kezét.

Ezután egy szürke fátyol szétporladt az éjszaka arca előtt, és a teraszos felhők legtávolabbi rétege mögül egyszeriben lángoló kristályok raja tört elő, köztük pedig egy íves tűzdarabka lebegett.

A hold állása alapján nagy bosszúságára arra a következtetésre jutott, hogy órákkal korábban van még, mint remélte. Steerpike felpillantott, és akaratlanul is észrevette, hogy mintha a felhők megszűntek volna mozogni, s helyettük a csillaghalmaz és a keskeny hold lendült mozgásba, oldalvást siklottak az égen.

Sebesen száguldottak ezek a fényes csodák, a felhőkhöz hasonlóan sürgető céllal. A széles, szétrongyolt égi világban itt is, ott is apró tűzpettyek szabadultak ki és iramodtak meg, míg el nem tűnt az utolsó felhőfoszlány is az égboltról, majd egyszerre megszűnt a szépséges, lebegő napok fürge vibrálása, és a kísérteties kőmezőre állócsillagok éjszakája ragyogott le.

Most, hogy az eget sárga kövek tették elevenné, Steerpike félelem nélkül folytathatta sétáját, és tovább botorkált, ragaszkodva a kerülőúthoz ahelyett, hogy átvágott volna a palamezőn a sipkájáig. Mikor visszaért a kiindulási pontra, fejébe csapta, mivel az éjnek abban az órájában minden becses volt, ami csillapíthatta a reszketést. Mostanra már elviselhetetlenül kimerült.

Az elmúlt tizenkét-tizenöt óra megpróbáltatásai megcsapolták erejét. Swelter részeg tartományának fullasztó pokla, a folyosó borzalmai, ahol elájult, és ahol Flay rátalált, majd a fal és a palatető megmászásának rémálma, s onnan kevésbé veszedelmes, ám semmiképp sem könnyű útja a nagy kőmezőre, ahol most állott, s ahol érkeztekor a nap folyamán másodszor is elalélt: mindez megtette a maga hatását. Most már a hideg sem tudta ébren tartani, úgyhogy fejét behajlított karján nyugtatva addig aludt, míg a gyomrában dörömbölő éhség és a reggeli égboltról erősen tűző nap fel nem ébresztette.

Ám sajgó tagjai dacára, melyek fájdalmas bizonyságául szolgáltak az elviseltek valóságára, az előző nap megpróbáltatásai álomba illően valószerűtlennek tűntek. Ahogy feltápászkodott a reggeli napfényben, mintha új napba csöppent volna, szinte új életbe, egy új világba. Csak éhsége akadályozta meg abban, hogy elégedetten támaszkodjon a melegedő mellvédre, maga alatt tornyok százaival, s hihetetlen jövőt agyaljon ki önmaga számára.

Az előtte álló órák nem sok nyugalmat ígértek. A tegnapi nap kimerítette, de az előtte álló, melybe csak most lépett be, ugyanolyan zordnak ígérkezett, és bár a velejáró mászás nem lehet olyan elkeserítő, mint a tegnapi kaland legrosszabb része, éhsége és gyengesége az elkövetkező órákat napfényes rémálomnak jövendölték.

Miután felébredt, és kilenclábnyit ugrott a mellvédről, egy óra alatt aláereszkedett egy hosszú, lejtős tetőn, majd egy kicsi, kanyargó kőlépcsősorhoz ért, mely két magas fal közti résen át egy csomó kúp alakú toronyhoz vezetett, amik hosszú, kockázatos kerülő megtételére kényszerítették. Végül, mikor a kimerültségtől, az éhségtől és a nap egyre erősödő hevétől elgyengülve és szédelegve a toronycsoport túloldalára ért, hegymagas homlokzatokból álló, omlatag panoráma tárult a szeme elé: Gormenghast névtelen ablakok himlőhelyeivel tarkított ormai, sivár sziklafalai. Steerpike egy pillanatra elcsüggedt, hogy ilyen kopár helyen találta magát, akárha a holdon, gyengeségében egyszeriben kétségbe esett, térdre hullott, és öklendezni kezdett.

Gyér, kócszínű haja, melyet mintha ragasztóval tapasztották volna magas homlokára, szépiaszínre sötétült. Szájszöglete kissé lebiggyedt. Maszkszerű vonásainak legkisebb változása is rögtön meglátszott. Térdepelve ringatózott. Aztán nagyon lassan a tomporára ült, ragacsos haját hátrasöpörte a szemöldökéről, úgyhogy egy hajtincs nedvesen meredezett a fején, állát összefont karjára hajtotta, és azután igen-igen lassan végigpásztázta az előtte elterülő, egyenetlen látképet, ugyanolyan módszeres alapossággal, ahogyan tömlöce ablakából vette szemügyre a felette magasodó falat.

Bárhogy ki volt is éhezve, egy pillanatra sem hagyott föl a tüzetes fürkészéssel, bár egy óra is eltelt, mire minden zugot, minden felületet megvizsgált, és megpihenve levehette szemét a látképről, behunyhatta, majd mikor újra kinyitotta, ismét egy bizonyos ablakra szegezte a tekintetét, melyet jó néhány perccel azelőtt fedezett fel a szürke kövek egyik távoli hasadékában.