Hatvan
Bellgrove és neje nappalijukban üldögéltek egymással szemközt. Irma szokásához híven egyenes derékkal, háta akár egy méternyi, kútból zubogó vízsugár. Szükségtelen merevségében volt is valami idegesítő. Lehet, hogy úrihölgyhöz illő, de bizonyosan nem nőies. Azért bosszantotta Bellgrove-ot, mert úgy érezte, mintha az volna helytelen, ahogyan ő használja a fotelokat. Az ő szemében a karosszék arra való, hogy összegömbölyödjenek vagy elnyújtózzanak benne. Az ember élvezetére szolgál. Nem arra készült, hogy nyársat nyeljenek benne.
Így hát begömbölyítette vén gerincét, felhúzta öreg lábát és lehajtotta agg fejét, míg asszonya némán ülve meredt a férjére.
– …és honnan az ördögből veszed, hogy kockára tenné az életét, csak hogy téged megtámadjon? – kérdezte az öregember. – Áltatod magad, Irma. Bármilyen különös alak, semmi okod azt feltételezni, hogy oly mértékben hízelegjen neked, hogy megöljön. Igencsak kockázatos lenne bemásznia a szobád ablakán. Az egész Vár őt keresi. Tényleg azt képzeled, hogy többet számít neki, élsz-e vagy halsz, mint hogy én élek vagy halok-e, vagy az a légy a mennyezeten él-e, hal-e? Jószagú ég, Irma, térj magadhoz, ha lehet, már csak a szerelem kedvéért is, mellyel irántad viseltettem!
– Semmi szükség ezekre a szavakra! – csattant fel Irma olyan hangon, mint egy kasztanyetta. – A szerelmünknek semmi köze ahhoz, amiről beszéltünk. Nem is gúnyolódni való. Csak megváltozott, ennyi az egész. Már nem olyan éretlen.
– Mint ahogy én sem – mormogta Bellgrove.
– Milyen evidens! – felelte Irma erőltetett könnyedséggel. – És milyen banális – mondom, milyen banális!
– Hallottam, drágám.
– És most nem alkalmas az idő üres fecsegésre. Úgy fordultam hozzád, mint asszony a férjéhez. Útmutatásért. Igen, útmutatásért. Idős vagy már, tudom, de…
– Mi a fene köze van ehhez a koromnak? – emelte fel fenséges fejét morogva Bellgrove egy párnáról. Tejfehér fürtjei a vállára omlottak. – Sosem szoktál tanácsot kérni. Úgy érted, meg vagy rémülve.
– Így van – felelte Irma. Olyan egyszerűen és csendesen mondta, hogy rá sem ismert saját hangjára. Önkéntelenül szólalt meg. Bellgrove hirtelen felé fordította a fejét. Alig tudta elhinni, hogy csakugyan ő szólt. Felkelt a székből, és a csúf szőnyegen át odament az egyenes derékkal ülő asszonyhoz. Leguggolt előtte. Felkavarodott benne a szánalom. Kezébe vette a felesége hosszú kezét.
Irma először vissza akarta húzni, de a férfi szorosan fogta. Majd azt próbálta mondani, hogy „ne légy nevetséges”, de nem jött ki hang a torkán.
– Irma! – szólalt meg végül Bellgrove. – Próbáljuk meg újra. Mindketten megváltoztunk – de ennek talán így is kell lennie. Olyan oldalaidat mutattad meg, melyek létezéséről sosem tudtam. Honnan gondolhattam volna például, drágám, hogy azt hiszed, a tantestületem fele szerelmes beléd – vagy hogy úgy bosszant ártatlan kis szokásom, hogy elszunyókálok? Megvan a magunk különböző szelleme, a magunk igényei, a magunk külön élete. Egybekeltünk, Irma, így igaz; egységbe forrtunk – de annyira azért mégsem. Pihentesd a hátad, drágám. Pihentesd a gerincedet. Úgy könnyebben beszélek én is. Oly sokszor kértelek már – és mindig alázattal, tudván, hogy a gerinced a tiéd.
– Legdrágább férjem! – felelte Irma. – Túl sokat beszélsz. Ha meg tudnád hagyni mondataidat önmagukban, sokkal erőteljesebbek lennének.
Bellgrove felé hajtotta a fejét.
– De mondok neked valamit – folytatta. – Boldoggá tesz, hogy itt kuporogsz a lábam előtt. Újra fiatalnak érzem magam tőle – vagyis érezném, érezném, ha a kezükbe kaparintanák végre, és véget érne ez a feszültség. Ez már sok… túl sok… éjjelről éjjelre… éjjelről éjjelre… Ó, hát nem érted, hogy megvisel mindez egy nőt? Nem érted? Nem érted?
– Kis bátram! – mondta erre Bellgrove. – Kedvesem; szedd össze magad! Bármilyen sötét ügy is, nem kell magadra venned az egészet. Te semmit sem jelentesz a számára, Irma, mint már mondtam. Nem vagy az ellensége, drágám, nem igaz? Sem a cinkosa. Vagy igen?
– Ne légy nevetséges!
– Pontosan. Nevetséges vagyok. Férjed, Gormenghast Iskolamestere nevetségesen viselkedik. És miért? Mert elkaptam a vírust. Elkaptam a feleségemtől.
– De a sötétben… a sötétben… mintha látnám.
– Na igen. De ha valóban látnád, sokkal rosszabbul éreznéd magad. Hacsak, persze, igényt nem tarthatnánk a jutalomra, tudod!
Bellgrove-nak már megfájdult a lába, úgyhogy inkább talpra állt.
– Azt tanácsolom, Irma, hogy fektess némileg nagyobb bizalmat a férjedbe. Lehet, hogy nem tökéletes. Meglehet, vannak remekebb tulajdonságokkal bíró férjek is. Nemesebb profillal például, he? Vagy olyan hajjal, mint a mandulavirág. Nem tudhatom. És persze lehetnek olyan férjek is, akikből iskolaigazgató lett, vagy terjedelmesebb az intellektusuk, vagy akik a széptevés terén káprázatosabb ifjúkorral büszkélkedhetnek. Nem tudhatom. De így lettem a tiéd, ahogyan vagyok. Te pedig úgy az enyém, ahogy vagy. S ahogy vagyunk, úgy lettünk egymáséi. És hogy mire vezet ez? Hát ehhez: hogy ha mindez így van, és te mégis megremegsz az éjszaka minden egyes hangjára, akkor úgy veszem, hogy megrendült bennem a bizalmad a régi idők óta, mikor még a lábam előtt hevertél. Ó, hogy mesterkedtél… mesterkedtél…!
– Hogy merészeled! – kiáltott fel Irma. – Hogy merészeled!
Bellgrove megfeledkezett magáról. Elfelejtette, mit akart bizonyítani érveivel. Óvatlanul érte a valamely éretlen gondolatából szárba szökkenő, szeszélyes felindulás. Megpróbálta helyrehozni a dolgot.
– Mesterkedtél – folytatta – a boldogságom érdekében. Mégpedig igen nagy sikerrel. Szeretem, mikor itt ülsz, csak ne lennél ilyen merev. Nem tudnál felengedni, drágám… csak egy kicsit. Az ember úgy belefárad az egyenes vonalakba. Ami pedig Steerpike-ot illeti, hozzám fordulj, ha megrémülnél. Fuss hozzám! Repülj hozzám! Borulj a mellkasomra, túrj bele fürtjeimbe. Nyugodj meg! Ha előttem jelenne meg, nagyon jól tudod, hogy bánnék el vele!
Irma tiszteletre méltó férjére nézett.
– Egyáltalán nem tudom – felelte. – Hogyan?
Bellgrove, akinek még Irmánál is kevesebb elképzelése volt erről, végigsimított hosszú állán, aztán émelyítő mosoly ömlött el az arcán.
– Olyasmit tennék – mondta –, amit úriember el sem árulhat. Hit: erre van szükséged! Hinned kell bennem, drágám!
– Semmit sem tehetnél – felelte Irma tudomást sem véve férjura javaslatáról, mely szerint hinnie kellene benne. – A világon semmit. Túl öreg vagy.
Bellgrove, aki épp visszaült volna a helyére, állva maradt. Feleségének háttal. Bordái mögött tompa fájdalom támadt benne. A testi elhasználódás fekete igazságtalanságának érzete kerítette hatalmába, s bár szívében egy lázongó hang azt kiáltotta: „Fiatal vagyok, fiatal vagyok!”, hetven évének testi tanúja egyszerre csak térdre rogyott.
Irma egy pillanat alatt ott termett mellette.
– Ó, drágaságom! Mi van? Mi van?
Irma megemelte az öreg fejét, és egy párnát dugott alá. Bellgrove teljesen öntudatánál volt. A sokk, hogy egyszer csak a földön találta magát, egy-két pillanatra felbőszítette, és elakadt a lélegzete, de ez volt minden.
– Kiszaladt alólam a lábam – mondta, és felnézett abba a becsületes arcba azzal a csodálatosan hegyes orral. – De most már jól vagyok.
Amint kimondta, már meg is bánta, mivel elkelt volna neki egy órányi pátyolgatás.
– Ebben az esetben talán jobb lesz, ha felállsz, drágám – mondta Irma. – Egy iskolaigazgatónak nem a földön a helye.
– Ah, de olyan…
– Ugyan, ugyan! – szakította félbe Irma. – Hagyd ezeket a képtelenségeket! Megyek, megnézem, be vannak-e zárva az ajtók. Mire visszajövök, remélem, már a karosszékedben leszel.
Azzal kiment a szobából.
Miután az Iskolamester ingerülten rúgkapált a szőnyegen, csak talpra kászálódott, s mikor már elhelyezkedett a székén, nyelvet öltött az ajtóra, amelyen át Irma távozott, de azonnal bele is pirult, úgyhogy ráncos tenyerén rögtön egy csókot is lehelt utána.