Harmincnégy

Úgy beszélték meg, hogy a tantestület kilenc után pár perccel gyülekezik a Doktor háza előtt, és ott várja meg Bellgrove-ot, aki Iskolamesterként elvetette a javaslatot, hogy ő érkezzék elsőként, és ő várjon rájuk. Perch-Prism érve, miszerint sokkal nevetségesebb, ha egy egész csapat lófrál ott, mintha valami rosszban törnék a fejüket, mint ha Bellgrove álldogál egyedül, akár igazgató létére is, hatástalan maradt a vén oroszlánra.

Bellgrove jelenlegi hangulatában különösen harapós volt. Úgy sandított rájuk a válla fölött, mintha rájuk akarna támadni.

– Sosem hangozhat el – zárta rövidre –, hogy Gormenghast Iskolamesterének egykor saját tantestülete megérkezésének gyönyörűségére kellett várakoznia – éjnek idején a déli udvarban. Sose mondhassák, hogy egy ily felelősségteljes állás ekkora méltánytalanságba süllyedt!

Így történt, hogy kilenc után pár perccel az udvar sötétjében jókora csomó formálódott, mintha a homály egy darabkája alvadt volna össze. Az oszlopsorok mögött megbúvó Bellgrove úgy döntött, legalább öt percig várakoztatja testületét. De végül képtelen volt uralkodni a türelmetlenségén. Még három perc sem telt el az érkezésük óta, mikor izgatottsága máris a nyílt sötétség felé terelte. Mire félúton járt az udvaron, és egész jól ki tudta már venni mormolásukat, elősiklott a hold is egy felhő mögül. A találkozót lemeztelenítő, hideg fényben sötéten izzottak a Professzorok borvörös talárjai. Nem úgy Bellgrove-é. Az ő ünnepi köntöse a legfinomabb fehér selyemből készült, háta közepére pedig nagy G betűt hímeztek. Fenséges és terjedelmes holmi volt, csak kissé ijesztő hatásúnak bizonyult a holdfényben, nem is egy várakozó Professzor riadt meg hirtelen, úgy vélvén, kísértet közeledik feléjük.

A Professzorok meg is feledkeztek vezetőjük ünnepi köntöséről. Deadyawn sosem hordta. A testület kicsinyesebb tagjaira ingerlően hatott talárjaik szabászati eltérése, mely egyedi előnyökkel ruházta fel az öreget – mind esztétikai, mind társadalmi szempontból. Titokban mind megörültek a lehetőségnek, hogy nyilvánosan ölthetik fel vörös köntösüket, még ha a nyilvánosság csupán a Doktort és húgát jelenti is (merthogy egymást nem vették számításba) – most pedig Bellgrove, épp Bellgrove, agg vezérük tette semmivé egyetlen húzással vörös villámcsapásuk csodáját.

Ő is érezte elégedetlenségüket, bármilyen rövid életű volt is, s felismerése még inkább izgalomba hozta. A holdfényben megrázta fehér sörényét, és nagy, szoborívű suhintással csavarta maga köré sarkköri köpönyegét.

– Uraim! – szólalt meg. – Csendet kérek! Köszönöm.

Lehajtotta a fejét, hogy arca árnyékban legyen, s így elégedett mosollyal nyugtázhatta, hogy engedelmeskedtek neki. Mire feltekintett, ugyanolyan nemes és komoly volt, mint előtte.

– Minden jelenlévő összegyűlt?

– Mi az ördögöt jelent ez? – harsant fel egy durva hang a vöröses homályból, s rögtön Mulefire hangjának nyomában Cutflower kacajának staccatója hallatszott apró csilingelésekkel:

– Olalala! Ha nem ez az érett kor, la! „Minden jelenlévő összegyűlt?” La!… Milyen bosszantó az öreg, isten óvja a tüdőmet!

– Úgy van! Úgy van! – pattogott egy frissebb hang. – Vélhetőleg azt akarta kérdezni – (Shrivell beszélt) –, hogy valóban itt van-e mindenki, vagy csak azok, akik azt hiszik, hogy itt vannak, mikor pedig nincsenek is itt, akik itt vannak. Látják, ilyen egyszerű, ha az ember elsajátította a szintaxist.

Valahonnan a mester háta mögül elfojtott nevetést lehetett érzékelni, borzalmas, hangtalan kacagást, majd mintha jókora vödör levegőt húztak volna fel egy kútból – aztán megszólalt Opus Fluke gyomorból jövő hangja.

– Szegény, öreg Bellgrove – mondta. – Szegény, öreg, nyavalyás Bellgrove!

Erre újabb mormogás és sötét, ostoba kacaj kórusa következett.

Bellgrove nem volt mindehhez megfelelő hangulatban. Vén arca elvörösödött, lába remegni kezdett. Fluke hangja nagyon közelről hallatszott. Épp a bal válla mögül. Bellgrove hátrébb lépett, majd fehér talárját megsuhintva hirtelen megfordult, meglendítette hosszú karját, és döbbenten érzékelte, hogy – hite szerint – teljes diadalt aratott. Göcsörtös, vén ökle emberi állkapocsra csapott le. Elfogta a hatalom gyors, vad és keserű érzése, valamint az a mámorító gondolat, hogy vagy hetven éven át alulértékelte önmagát, s most véletlenül felfedezte magában a tettek emberét. De mámora nem tartott sokáig, mert a lába előtt nyöszörgő alak egyáltalán nem Opus Fluke volt, hanem az ösztövér, gyomorbajos Flannelcat, a kar egyetlen tagja, aki valamelyes tisztelettel adózott neki.

Ám Bellgrove gyors cselekvése kijózanító hatással bírt.

– Flannelcat! – mondta. – Szolgáljon ez intésül számukra! Keljen fel, ember. Nemesen viselkedett. Nemesen!

Ebben a pillanatban valami átsüvített a levegőn, s csuklón találta a testület egyik homályban lévő tagját. Kiáltására, mert valóban feljajdult, mindenki meg is feledkezett Flannelcatről. A homályban megbúvó tag lába előtt kicsi, kerek kődarabot találtak, s minden fej egyszerre fordult a sötét udvar felé, de semmit sem láttak.

Messze fönn egy északi falon, ahol az ablakok kulcslyukaknak tűntek csupán, Steerpike ült egy ablakpárkányon a lábát lógázva, s a messze odalentről hangzó jajkiáltásra felhúzta szemöldökét, majd jámboran megcsókolta csúzliját.

– Akármi az ördög volt ez, és akárhonnan jött is, legalább eszünkbe juttatja, hogy késésben vagyunk, barátom – jegyezte meg Shrivell.

– Csakugyan – motyogta Shred, aki szinte mindig barátja megjegyzéseinek sarkában loholt. – Csakugyan.

– Bellgrove – szólalt meg Perch-Prism –, térjen magához, öreg barátom, és vezessen be minket! Látom, már mindenütt ég a világ Prunesquallorék tanyáján. Egek, mekkora tömeg! – pillantott végig apró malacszemeivel kollégái arcán. – Micsoda csúf egy tömeg – de jól van, jól van.

– Maga sem egy hímes tojás – szólt közbe egy hang.

– Induljunk befelé, la! Befelé! – kiáltott fel Cutflower. – Rettentő vígan! Rettentő vígan! Mind legyünk most rettentő vígan!

Perch-Prism siklott fel Bellgrove válla alá.

– Öreg barátom! – kezdte. – Ugye, nem felejtette el, mit mondtam Irma Prunesquallorról? Nehéz dolga lehet még vele. Újabb információim is vannak. Az eszét veszti magáért, öregem! Az eszét veszti magáért. Legyen óvatos, főnök. Legyen nagyon óvatos!

– Nagyon… óvatos… leszek, Perch-Prism, ne féljen – felelte Bellgrove sokatmondó pillantással, amit kollégái sehogyan sem tudtak mire vélni.

Spiregrain, Throd és Splint kéz a kézben álltak. Szellemi vezetőjük halott volt. Ők pedig határtalanul örültek ennek. Összekacsintottak, és oldalba bökdösték egymást, majd a sötétben újra megfogták egymás kezét.

Megindult a menet Prunesquallorék kapuja felé. E kapun belül semmi olyasmi nem volt, amit előkertnek lehetne nevezni, csupán egy sötétvörös kaviccsal felszórt terület, melyet a kertész szokott gereblyézni. A gereblye által rajzolt párhuzamos csíkok egész jól látszottak a holdfényben. Akár meg is takaríthatta volna magának a fáradságot, mert néhány pillanat alatt a múlté lett a szép csíkozás. Egyetlen talpalatnyi vörös terület sem menekült meg a Professzorok csoszogó, tapodó lábai elől. Mindenféle méretű és alakú lábnyomok százai keresztezték egymást, lábujjak és sarkak nyoma préselődött egymásra oly torzan, hogy úgy festett, mintha némelyik Professzor karhosszúságú lábfejekkel büszkélkedhetett volna, míg másoknak akkorka cipőkben kellett tipegniük, melyeket egy majom is szűknek talált volna.

Miután eloszlott a kapunál feltorlódott tömeg, és a borvörös horda, akár egy harci lobogó, élén Bellgrove-val felsorakozott a bejárat előtt, az Iskolamester kezét a csengőzsinór magasságába emelve hátrafordult, s épp emlékeztette volna népét, hogy reméli, Irma Prunesquallor vendégeiként magaviseletükben s megnyilvánulásaikban oly illendőséget talál majd, aminőt eleddig nem feltételezhetett volna róluk, még azt sem, hogy szimulálni képesek legalább, amikor egy karácsonyfának öltözött komornyik olyan cikornyás mozdulattal tárta ki az ajtót, amilyet csak sok esztendő tapasztalata tehetett lehetővé. Az ajtó rendkívüli sebességgel tárult ki zsanérjain, de ugyanilyen drámai volt a csend is – oly teljes volt, hogy Bellgrove, aki kollégái felé fordulva állt, keze pedig még mindig a zsinór felé nyúlt, nem is tudta mire vélni különös viselkedésüket. Ha az ember beszédet kíván tartani, bármilyen szerényet is, mindig örül, ha felkelti hallgatósága figyelmét. De hogy minden arc ilyen élénk érdeklődéssel bámuljon felé, miközben érdeklődésük nyilvánvalóan nem neki szól, az több mint zavarba ejtő. Mi történhetett velük? Miért nem fókuszál a tekintetük – vagy ha igen, miért kerülik úgy az övét, mintha valami lenyűgözőt találnának a magas, zöld ajtó fájában a háta mögött? És miért pipiskedik Throd, hogy átláthasson fölötte?

Bellgrove már megfordult volna – nem azért, mert azt hitte, hogy akadna ott bármi látnivaló, de ugyanaz az érzés fogta el, amitől az ember az elhagyatott úton is hátrapillant, hogy lássa, biztosan egyedül van-e. Ám mielőtt szabad akaratából tehette volna meg, két határozott, mégis figyelmes koccantást érzett a bal lapockáján – s mikor felugrott, mintha kísértet ért volna hozzá, a magas karácsonyfa-komornyikkal találta szemközt magát.

– Bizonyára megbocsát, uram, amiért bátorkodtam megérinteni, ugyebár, uram – szólalt meg az előszobában álló, csillogó teremtés. – De türelmetlenül várják már, uram, s nem is csoda, ha megjegyezhetem.

– Ha ragaszkodik hozzá – felelte Bellgrove. – Csak tessék!

Megjegyzésének az égvilágon semmi értelme sem volt, de ez volt az egyetlen, ami hirtelen eszébe jutott.

– Most pedig, uraim – emelkedett a komornyik hangja magasabb regiszterbe, amitől teljesen új arckifejezést is kapott –, ha szíveskednének követni, bevezetem önöket asszonyomhoz.

Félrehúzódott, és kikiáltott a sötétbe:

– Erre, uraim, erre szíveskedjenek! – Azzal elegánsan megperdült a sarkán, és átvezette Bellgrove-ot az előszobán, majd végig egy sor folyosón, végül a lépcső lábánál egy szélesebb helyiségben megállította őt és kíséretét.

– Nincs kétségem felőle, uraim – mondta tiszteletteljes meghajlással, valamint Bellgrove ízlésének túlzott bőbeszédűséggel –, nincs kétségem felőle, uraim, hogy tisztában vannak a szokásos eljárással.

– Hát persze, ember. Hát persze – vágta rá Bellgrove. – Mi az?

– Ó, uram! Nagyon szellemes! – azzal felkuncogott: igen kellemetlen ez a hang egy karácsonyfa tetejéről.

– Rengeteg „eljárás” létezik, ember. Melyikre célzott?

– Arra, uram, amely megszabja, hogy milyen sorrendben kell bejelenteni önöket, uram – név szerint, természetesen, ahogy sorban bevonulnak a szalonba. Minden elő van írva, uram.

– És mi az a sorrend, drága pajtás, ha nem a rangsor?

– Úgy is van, uram, minden tekintetben, azzal az eltéréssel, hogy a szokások értelmében a rangidős, vagyis ön, uram, leghátul foglal helyet.

– Leghátul?

– Úgy van, uram. Felteszem, mint a pásztor, uram, aki nyáját terelgeti maga előtt, hogy úgy mondjam.

Rövid csend támadt, mialatt Bellgrove felfogta, hogy ha utolsóként mutatkozik be a háziasszonynak, ő lesz az első, aki társalgásba kezdhet vele.

– Nagyon helyes – mondta. – A tradíciót természetesen nem szabad megsérteni. Bármennyire nevetségesnek is tűnik első pillantásra, ahogy mondta, leghátul kell elfoglalnom a helyemet. Azonban későre jár. Nincs idő kor meg effélék szerint szortírozni a csoportot. Egyikük sem mai csirke. Jöjjenek csak, uraim, jöjjenek, s ha lenne olyan kedves abbahagyni a fésülködést, Cutflower, mielőtt nyílik az ajtó, a testület felelőseként nagyon hálás lennék magának! Köszönöm.

Ebben a pillanatban kinyílt a lépcsővel szemközti ajtó, és hosszú fényhasáb világította meg a csatarendbe állt tanárok egy csoportját. Talárjaik csak úgy lángoltak. Arcuk világított. Néhány pillanatnyi káprázó mozdulatlanság után szinte egyszerre fordultak el és csoszogtak az árnyékba. A fényárt ontó nyitott ajtó sarkából jókora arc kémlelte őket.

– Név? – suttogta hangosan. Egy kar nyúlt ki az ajtón, s egy maréknyi borvörös vászonnál fogva a fény felé húzta a legközelebb állót.

– Név? – suttogta újra.

– A nevem Cutflower, la! – sziszegte az illető úr. – De vegye le rólam azt a nagy mancsát, maga idióta! – Cutflower dühkitörései ritkák és rövid életűek voltak, de most valóban haragudott, amiért a talárjánál fogva rángatják, és oly durván nagy ráncokba gyűrik a ruháját. – Engedjen el! – ismételte indulatosan. – A pokolba, meg fogom korbácsoltatni, la!

A bárdolatlan ajtónálló lehajolt hozzá, és ajkát a füléhez tapasztotta.

– Ki… fogom… nyírni! – suttogta, de olyan szórakozottan, hogy egészen megijesztette vele Cutflowert. Mintha a fickó némi bennfentes információt adott volna át neki – csak úgy mellékesen (akár egy kém), de bizalmasan. Mielőtt Cutflower felocsúdhatott volna, már előre is lökte, és hirtelen egyedül találta magát a hosszú szalonban. Egyedül, eltekintve a jobb oldali falnál sorakozó szolgáktól, előtte pedig a rengeteg gyertya fényében nagyon mereven, nagyon mozdulatlanul álló házigazdától és háziasszonytól.

Ha Bellgrove előre terveli ki, milyen sorrendben jelentsék be a tantestületét, nem valószínű, hogy ilyen szerencsés gondolat ötlik az eszébe, miszerint Cutflowert válassza falkájából, s olyan kártyával nyisson, amelyből olyannyira hiányoznak a szilárd erények.

De a véletlen gondoskodott róla, hogy az összes talár közül épp Cutfloweré legyen kartávolságban a markolászó kéztől. És Cutflower, a kedélyesen ostoba Cutflower, ahogy a riasztó indítás ellenére könnyedén lépdelt végig a szőnyeg szürkészöld méterein, akár a barázdabillegető, olyasmit fecskendezett a levegőbe, a hűvös, várakozásteli levegőbe, amivel kollégái közül senki más nem rendelkezett – melegséget vagy valamiféle derűt, de nem emberi derűt, inkább valami üveges, szikrázó, csilingelő fajtájút.

Mintha Cutflower annyira örült volna annak, hogy él, mint aki sosem élt azelőtt. Minden pillanat eleven volt, színes, szavak trillázása vagy pattogása a levegőben. Ki hihette, ha Cutflower is jelen volt, hogy a sarok mögött olyan vulgáris szörnyek lapulnak, mint halál, születés, szerelem, művészet és fájdalom? Túlságosan bosszantó lett volna ilyesféléken tűnődni. Ha Cutflower ismerte is őket, megtartotta magának. Tátongó, síri mélyük fölött siklott hol ide, hol oda kis kenujában, egyetlen evezőcsapással változtatott irányt, ha a halál fekete bálnája vagy a szenvedély vörös polipja egy pillanatra előbukkant az óceánból.

Még az út harmadát sem tette meg vendéglátói felé, a nevét a szobába vető, sztentori hang is alig halt el, és (barázdabillegető-lépteivel, elevenségével, pimasz, képlékeny vonásaival, melyek olyannyira készen álltak a szórakozásra s a szórakoztatásra egészen addig, míg senki sem veszi már komolyan az életet) máris megtörte a jeget Prunesquallorék helyett. Korlátoltságában, pimaszságában volt valami báj. Cipőorra tükörfényesen ragyogott. Lábai tip-top-tip-top, így topogtak végig önmaguktól. A bevonulást nyakukat nyújtogatva leső Professzorok fellélegeztek. Tudták, hogy sosem érhetnek nyomába annak, ahogy Cutflower teszi meg a hosszú utat a szőnyegen, de minden egyes lépésével, minden egyes biccentésével arra emlékeztette őket, hogy az élet arra való, hogy boldogok legyenek.

És ó, micsoda báj! Micsoda mesterkéletlen báj! Mikor mindössze pár lépés volt hátra, Cutflower táncos mozdulattal előreszökkent, és mindkét kezét előrenyújtva közéjük fogta Irma kinyújtott, ernyedt, fehér ujjait.

– Ollala! – kiáltotta, s hangja végigszáguldott az egész szobán. – Hiszen ez, drága Prunesquallor kisasszony, ez határozottan… – majd a Doktorhoz fordulva hozzátette: – Nemde? – miközben megragadta a kinyújtott kezet, kihúzta magát, és vidáman csóválta a fejét.

– Nos, remélem, az lesz, barátom! – kiáltott fel a Doktor. – Micsoda öröm önnel találkozni! S apropó, Cutflower, maga lelket önt belém, úgy bizony… Mindenre, ami erőt ad, szívből köszönöm! Nehogy eltűnjön az este, rendben?

Irma áthajolt fivére előtt, és ajkát halott, széles, kiszámított mosolyra húzta.

Mosolya számos dolgot volt hivatott kifejezni, többek között azt, hogy feltétlenül azonosul fivére érzéseivel. Ezen kívül azt is megpróbálta jelezni, hogy a femme fatale minden tulajdonsága ellenére szíve mélyén mégiscsak egy tágra nyílt szemű, rettentően sebezhető kisleány. De még gyerek volt az este, és tudta, számtalan hibát vét, mielőtt tökéletesítheti mosolyát.

Cutflowernek, aki még mindig a Doktorra szegezte tekintetét, volt akkora szerencséje, hogy ne figyeljen fel Irma bájaira. Épp megszólalt volna, mikor a terem túlsó végén elbődült a közönséges, fülrepesztő hang: „Mulfire professzor!”, mire Cutflower könnyeden hátrafordult, és kezével ernyőzte a szemét, a távoli láthatárt fürkésző őrszem mozdulatát utánozva. Gyors, örömteli mosollyal és fürge testének egyetlen pördülésével már ott is termett az oldalra húzott asztaloknál, ahol könyökét magasba emelve, mind a tíz ujját egymásba fűzve vette szemügyre a borokat és a finomságokat. Magába merülve hintázott előre-hátra a cipője élén.

Milyen más volt Mulefire a hosszú, darabos, idegesítő lépteivel! Sőt, mennyire más volt mindenki, aki sorra került ezen az estén: csak talárjuk színe egyezett.

Flannelcat elveszett lélek, neki az út legalább mérföld hosszú; a súlyos, petyhüdt, slampos Fluke erős termete és előreszegett cipóálla ellenére úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összecsuklana a térde, hogy elaludjon a szőnyegen. A rettentő éber Perch-Prism malacképe fehéren csillogott a gyertyák fényében, fekete gombszeme ide-oda járt, ahogy fürgén haladt rövid, agresszív léptekkel.

Különféle formákban és járásmódokon sorjáztak ki az előcsarnokból nevük bömbölő vészkürtjére, míg egyedül Bellgrove maradt odakinn a félhomályban.

Míg a tudós vendégek sorra megtették hosszú útjukat Irma felé a szőnyegen, neki tengernyi ideje volt, hogy elmerengjen, milyen védtelenek lesznek hamarosan szabadjára engedett varázsával szemben. Némelyikük persze lehetetlen alak volt – de miközben elvetette őket, nagy kegyesen afféle frázisokon tűnődött, mint például a „csiszolatlan gyémánt”, az „arany szíve van”, a „lassú víz”…

Míg a szoba sarkai megteltek azokkal, akik már bemutatkoztak, s társalgásuk számuk növekedésével egyre hangosabb lett, a fivére oldalán mereven álló Irmát, aki épp a köszöntöttek előnyeit és hátrányait latolgatta, a Doktor szokásosnál is hevesebben elmélkedő hangja térítette magához.

– És hogy van Irma, az én kis húgocskám, szívdobbanásom? Turbékol-e már? Beleunt a hús örömeibe – vagy mégsem? Jószagú lándzsahegy, Irma! Milyen elszántan, milyen harciasan festesz! Pihenj meg egy kicsit, olvadj el! Gondolj tejre és mézre! Gondolj tintahalakra!

– Hallgass már! – sziszegte húga frissen kifőzött mosolya sarkából, e mosolyéból, mely sokkal ambiciózusabb volt, mint amire eleddig vetemedett. Arca minden egyes izma megfeszült. Nem mindegyik tudta ugyan, hogy merre feszüljön, de félelmetes lelkesedéssel feszültek. Mintha eddigi arcfacsarásai pusztán próbák lettek volna. Valami fehér közeledett felé.

A „valami fehér” lassan haladt, de céltudatosabban, mint már több mint negyven éve. Míg Prunesquallorék lépcsőjének legalsó fokán üldögélve csendesen várakozott magában, elismételte, milyen konklúzióra jutott: ajka némán mozgott gondolatainak ritmusára.

Igen értelmesen eldöntötte magában, hogy Irma, akinek a vállára az a súly nehezedett, hogy női ösztöneinek nem talált szabad lefolyást, gyümölcsözővé tehetné életét az ő kényelmének szolgálatában. Hogy nemcsak ő, de Irma is áldaná a későbbiekben a napot, melyen Bellgrove volt annyira férfi, volt annyira bölcs, hogy kiemelje a mozdulatlanságból, s a házasság köteléke által elvezesse ahhoz a bizonyos lelki egyensúlyhoz, melyet csak az asszonyok ismerhetnek. Vagy száz racionális okot tudott volna felsorolni, amiért hajlott kora ellenére a nőnek meg kellene ragadnia a lehetőséget. De vajon mekkora súllyal eshetnének latba ezek az érvek a szerelem híján egy finom, rátarti hölgy szemében, aki érzékeny, akár egy telivér, és úgy öltözik, mint egy királynő? És Bellgrove-nak eszébe jutott, hogy mikor egy órája átvágott az udvaron, ugyancsak épp ez a bökkenő zavarta. De most nem csupán az érv helyessége reszkettette meg öreg térdeit, hanem valami más is. Mert bölcs és gyakorlatias tervezgetésből az egész ötlet valami egyébbé változott. Elképzeléseit csillagok vonták aranyba. Ami mindaddig precíz elgondolás volt, az most hatalmas, anyagtalan és áttetsző lett, mert meglátta őt. És ma éjjel nem csupán a Doktor húga várt reá, hanem Éva leánya, az eleven középpont, a kozmosz, a nagy absztrakció, a Nő rezgése. Hogy Irma a neve? Irma a neve. De mi az az Irma, ha nem csupán négy sorba rakott, abszurd kis betű? Pokolba a szimbólumokkal, kiáltott fel magában Bellgrove. Ott van ő, az isten szerelmére, tetőtől talpig páratlanul!

Igaz, hogy csak távolról látta, és az is előfordulhat, hogy a távolság csalóka varázzsal ruházta fel. A szeme már kétségkívül nem olyan éles, mint valaha – és mivel emlékei szerint sok-sok éve nem látott más nőt, Irma nagy előnnyel indult.

De amint bekukkantott a Throd és Spiregrain teste közt húzódó keskeny fényhasadékba, többé-kevésbé sikerült felmérnie.

És látta, milyen büszke a tartása. Egyenesen áll, akár egy katona, mégis milyen nőies! Pontosan effélét szeretne maga körül látni esténként. Előkelő fajtát. Már el is képzelte, ahogy egyenes derékkal ül mellette, arca olykor meg-megrándul gyengéd merengései közepette, hófehér keze az ő harisnyáit stoppolja, míg férje mindenféléken gondolkodik, s néha rápillant, hogy lássa, igaz-e, valóban ott van-e vele a felesége, az ő felesége azon a csokoládébarna díványon.

Aztán váratlanul egészen egyedül találta magát. A nagy arc az ajtóból most őt nézte.

– Név? – suttogta rekedten; csaknem elment már a hangja.

– Én vagyok az igazgató, maga idióta! – reccsent rá Bellgrove. Most nem volt kedve bolondokhoz. Volt valami a vérében. Hogy a szerelem-e vagy sem, hamarosan elválik. Türelmetlenné vált – és nem volt megfelelő a pillanat, hogy szívélyesen tűrje ezt az alakot.

A nagyfejű fickó, miután látta, hogy Bellgrove az utolsó, akit be kell jelentenie, nagy levegőt vett, és hogy megszabaduljon felgyülemlett ingerültségétől (mert már egy órája találkája lett volna egy kovács nejével), torka minden erejét összeszedve bődült el – de az első két szótag után hangja összeroskadt, s csak Bellgrove hallhatta a bugyborékolást, ami a „…gató”-t akarta kifejezni.

Ugyanakkor volt valami jó és impozáns a rövidítésben. Kevésbé szabályszerű ugyan, de sokkal áthatóbb ez a két egyszerű szótag.

– Az Igaz…!

A két szótag kurta pörölycsapása provokálóan gördült végig a szobán.

Dobverőként sújtott le Irma dobhártyájára, és Bellgrove-nak, mikor első lépései közben ránézett, olyan benyomása támadt, mintha a háziasszony menten felágaskodna a fejét hányva, mielőtt mozdulatlan szoborrá dermed.

Eddig is vadul kalapáló szíve még nagyobbat dobbant a láttán. Hölgye rá irányította figyelmét. Efelől kétsége sem lehetett. Nemcsak az ő, de valamennyi jelenlévő figyelme felől sem. Most tudatosult benne a síri csend. Még a puha szőnyegen is hallatszott, ahogy egyik lába a másik után süpped szürkészöld szövetébe.

Míg azzal a fantasztikus méltósággal vonult, amelyet Gormenghast minden csibésze előszeretettel utánzott, kurtán végigpillantott tantestületén. Ott állt hármas sorokban a tömör, borvörös falanx, mely teljesen eltakarta az asztalokat. Igen, ott állt Perch-Prism is felvont szemöldökkel, és Opus Fluke, aki oly bárgyú mosolyra tátotta lószáját, hogy Bellgrove csaknem elveszítette a közvetlen céljai eléréséhez szükséges méltóságot. Szóval arra várnak, mit tesz majd, hogy kikerülje a „prédaleső” Irmát, mi? Szóval azt hiszik, hogy azonnal elhúzódik, amint túlesett a szertartásos köszöntésen? Szóval arra várnak, hogy mesterük egész éjjel bujkál majd a háziasszony elől, a faragatlan fráterek! Majd ő megmutatja nekik! És mindenre, ami szent, jó kis meglepetést szerez!

Ekkor nagyjából a szőnyeg közepén járt, melybe addigra jól kivehető ösvényt tapostak: közepe zöldebben fénylett a szélénél, szálait száz láb taposta előre.

A sok bámulástól elfáradt szemű Irma csak ekkor látta meg. Ahogy egyre közeledett, hattyúfehér köntösének elmosódott szegélye és oroszlánfejének kontúrjai egyre élesebbek lettek, s ő elámult, hogy milyen istenségszerű. Annyi félembert fogadott már, hogy egészen belefáradt, nem a számukba, csak abba, hogy meddig kell várnia egy olyanra, akire felnézhet. Jöttek hetykék, flegmák, fürgék és fásultak – mind férfiak, ám, noha néhányukat elraktározta elméje mélyén későbbi megfontolás céljaira, keservesen csalódott. Ott volt mindben az a bosszantó agglegényi vonás, valamiféle halott önelégültség, ami oly szörnyű egy férfiban, aki, mint azt minden nő jól tudja, puszta rongy, míg a női kéz össze nem ölti valamivé.

De most valami más közeledett. Valami koros, szent igaz, de milyen nemes. Irma a helyére igazgatta a száját. Mostanra már jó sokat gyakorolhatott, úgyhogy a Bellgrove-nak szánt mosoly nagymértékben azt is tükrözte, amit Irma szándékozott kifejezni vele. Mindenekelőtt elragadó volt, rettentően elragadó. Csinos arctól rendjén is való, ha elragadó, és egy csinos arc valóban igen elragadó tud lenni, de mindez langymeleg, semmitmondó dolog ahhoz az elragadósághoz képest, aminek Irma vetette alá vonásait. Rajta ez épp olyan megdöbbentő hatást keltett, mint bármilyen szimbólum, amit vele ellentétes háttér elé helyeznek. Irma rövidlátó, mohó szeme, Irma orrának tornya, Irma hosszú, bepúderezett arca: ez alkotta az ellentmondásos hátteret, melyen a mosoly mesterkélten hadrendbe állt. Pár pillanatig eljátszadozott vele, akár a horgász a hallal, aztán hagyta arcára kövülni.

Teste ugyanakkor egyszerre igyekezett szobor- és kígyószerű pózba ringatni magát, forró vizes palackos keble által felnagyított mellkasa olyannyira balra került medencéjéhez képest, mintha semmi nem is támasztaná. Hófehér kezét a nyakán fekvő, szikrázó ékszer alatt kulcsolta össze.

Bellgrove már csaknem odaért hozzá.

– Ez – mondta magában nagy levegőt véve – a férfi életének olyan pillanata, amikor próbára teszi vitézségét.

Minden mozdulatán az előtte álló évek csüngtek. Tantestületéből mindenki kezet fogott Irmával, mintha csupán más fajtájú férfi volna! Az ostobák! Ő Éva magvait látta ebben a ragyogó teremtésben. Torkában évmilliók altatódalai zengnek. Hát képtelenek az ámulatra, a hódolatra, a büszkeségre? Neki, az öregembernek (bár nem épp csúf öregembernek) kell megmutatnia a módját ezeknek a kutyáknak – s már ott is állt előtte ő, ananászparfümjének őrjítően nőies illata Bellgrove feje körül terjengett. Ő pedig beszívta. Megremegett, majd oroszlán módjára vetette hátra a szeméből tisztes, ősz sörényét, kihúzta magát, kezébe fogta Irma kezét, tejfehér olvadékonysága fölé hajtotta a fejét, s nyirkos tenyerébe lehelte ötven éve első két csókját.

Ha azt mondanánk, hogy a dermedt csend valóságos jéggömbbé húzódott össze, csak alulértékelnénk, szavakkal kendőznénk a hihetetlen feszültséget. A levegő érzékelhetővé vált. Mint amikor egy mestermű előtt összeszorul a torok, s a szavak csak malomkövek, a természetfölöttien különös történés alkalmával, amikor az emberi gesztus közvetítésével születik remekmű, minden emberi akaraterő elsorvad, s a cselekvés szíve megszűnik dobogni.

Ilyen pillanat volt ez is. Irma, ez a bíborpiros sztalagmit, erei zsibongása ellenére is tudta, hogy új fejezet vette kezdetét. A negyvenedik? Ó, dehogy! Az első, mert eleddig nem is élt, csak egy élettelen előszóban.

Meddig maradtak így? Hányszor keringte körül a Föld a Napot? Hányszor ugrottak fel az északi vizek nagy kék bálnái, hogy az égbe eresszék szökőkútjukat? Hány bak került hány leopárd karmai közé, míg e magasztos, kétalakos szoborkompozíció mozdulatlanságba dermedt? Hasztalan kérdezni is. A világ minden órája megállt, vagy legalábbis meg kellett volna állnia.

Végül azonban megtört a sarkköri mozdulatlanság. Az asztaloknál az egyik Professzor élesen felvisított, hogy derültségében vagy idegességében, sosem derült ki.

A Doktor felvont szemöldökkel, csillogó fogsorral pillantott végig a borvörös talárokon. Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Sokat kellett elszenvednie.

Irma tudatáig el sem hatolt az éles visítás, azt sem tudta, mi rángatta ki révületéből, de egyszeriben ott találta magát, ahogy fejét kecsesen az Iskolamester tisztes feje búbjának fehér fürtjei fölé hajtja.

Ez az. Valami vadul, kolompolva felnevetett benne.

Milyen kár, hogy a mester nem méltányolhatta kecsességének mértékét, ahogy fölébe hajolt – de hát így van ez – a kettő nem megy egyszerre – de várjunk csak – mi ez?

Ó, legédesebb irgalom! Micsoda heves, szúró szívdobbanás! Mit csinál hát a hatalmas, fenséges, ragyogó oroszlán? A sajátja felé emeli tekintetét, miközben ajkát még mindig ujjaihoz préseli. Mintha kiolvasta volna legtitkosabb gondolatait!

Felismerte, hatalmas pillanat ez – hatalmas horderejű – a jövőjére nézve – de nőként azt is tudta, hogy el kell húznia a kezét. Amint a mozdulat első sejtelme átkúszott ernyedt ujjain, Bellgrove felemelte a fejét, visszahúzta nagy kezét, és ebben a pillanatban Irma keble csúszni kezdett lefelé. A meleg vizes palackot helyén tartó zsinegek, biztosítótűk és szalagok komplex építményében az Idő rálelt egy gyenge pontra.

Ám az izgalomban bizsergő Irma nemcsak testben, hanem szellemiekben is oly emelkedett volt ma, hogy elméje önmagán túltéve már gazdáját megelőzvén eltervezte, mit tegyen, mit mondjon vészhelyzet estén. És ama pillanatok egyike volt ez, mikor Irma agysejtjei tömött sorokban vonultak a segítségére.

Keble egyre csúszott. Összekulcsolta kezét a nyaka előtt, hogy a hónaljában megállítsa a palackot, majd miközben minden szem rá szegeződött, felemelt fejjel indult el a szalon túlsó végében lévő ajtó felé. Még csak oda sem pillantott fivérére, kimondottan fennhéjázó magabiztossággal lépdelt, estélyi ruhája uszályát maga után húzva.

A palack addigra már szörnyen kihűlt. De még e kegyetlen hőfokot is élvezte. Mit törődjön ilyen kicsiségekkel? Valami sokkal nagyobb szabású dolog sodorta magával.

Megsebezte a nyílhegy. Csupasz volt. Büszke. Ha a szerelem nyílvesszeje nem csupán metafora, bizonyára a magasba emeli, hogy mindenki láthassa. És mindezt nyilvánvalóvá is tette vonuló teste minden mozdulatával, és a vulkánkitörés-szerű pírral, amely márványfejét olyasmivé változtatta, amit letűnt civilizációk vérvörös romjai közt lehet fellelni.

Ékszerei is új színezetet kaptak. Pirulása átlobogott rajtuk.

Ám arckifejezése semmiféle kapcsolatban nem állt a pírral. Furamód tiszta volt, azaz ijesztően egyszerű.

Szavakra nem volt semmi szükség. Arca azt mondta: „A hatalmában vagyok; felébresztett engem; engem, az egyszerű nőt, érzelmekre ébresztett. Bármit tartogasson a jövő, a szerelem tőlem nem távozhat éhesen. Tisztában vagyok nemcsak azzal, hogy történelmet írunk, de kötelességemmel is ebben az emelkedett pillanatban, így távozom a helyiségből, hogy rendbe hozzam magam – hogy összeszedjem magam, s olyan nőként térhessek vissza a szalonba, amilyet a mester csodál – nem szerelmetes, reszkető leánykaként, hanem neme minden érzékiségében pompázó hölgyként, higgadtan és dicsőn!”

Amint kiért az ajtón, és végigsöpört az előtéren, Irma, ez a selyemhajadon már röpült is fel a szobájába. Bevágta az ajtót, és kieresztette magából az ősi dzsungelt: felrikoltott, mint egy arapapagáj, majd ágya felé szökdelve megbotlott egy kicsiny, hímzett zsámolyban, és béka módra elterült a szőnyegen.

Mit számít? Mit számít szégyen vagy nevetségesség, míg ő nincs jelen, és nem láthatja?