A Gyökerek Szobája

– Épp elég lesz mára – mondta Lady Cora, azzal letette a hímzést a széke melletti asztalra.

– De hiszen csak három öltést varrtál, Cora – szólt rá Clarice, miközben karjához mért egy szálat.

Cora gyanakodva pillantott rá.

– Szóval figyeltél. Nem igaz?

– Nem volt titok – vetette fel a fejét a nővére. – A varrás nem magántermészetű.

Corát nem győzte meg: térdét összeszorítva, duzzogva ült.

– És most már én is befejeztem – törte meg Clarice a csendet. – Fél szirom, éppen elég egy ilyen napra. Teaidő van már?

– Mit kérdezgeted mindig az időt? – vágott vissza Cora. – „Ebédidő van már, Cora?”… „Vacsoraidő van, Cora?”… „Teaidő van, Cora?” És így tovább, és így tovább. Tudod jól, hogy nem számít, mennyi az idő.

– De igen, ha éhes az ember – felelte Clarice.

– Akkor sem. Semmi sem számít túl sokat, akkor sem, ha éhes az ember.

– De igen! – ellenkezett a nővére. – Tudom, hogy igen.

– Clarice Groan – emelkedett fel Cora a székéből szigorúan –, te túl sokat tudsz!

Clarice nem válaszolt; vékony, petyhüdt alsó ajkába harapott.

– Sokkal többet szoktunk varrogatni, nem, Cora? – szólalt meg végül. – Van, hogy órákig csak varrunk és varrunk, és szinte mindig rengeteget beszélgetünk, de ma nem, ugye Cora?

– Nem.

– De miért?

– Nem tudom. Gondolom, mert nem volt rá szükség, te buta!

Clarice felállt a székéből, lesimította lila szaténruháját, és ravasz pillantást vetett a testvérére.

– Én tudom, hogy miért nem beszélgettünk – mondta.

– Jaj, dehogyis tudod!

– De igen – felelte Clarice. – Tudom.

Cora felhorkantott, aztán suhogó szoknyával a falon függő, hosszú tükörhöz lépett, és megigazította a hajtűjét. Mikor úgy találta, hogy már eleget hallgatott, megszólalt:

– Ó, nem, nem tudod! – saját vállának tükörképe fölött a nővérére pillantott a tükörben. Ha nem lett volna negyvenkilenc éve arra, hogy hozzászokjon ehhez a jelenséghez, bizonyosan megrémül, hogy a saját arcképe mellett egy másikat is lát – bár persze kisebbet, mivel a nővére valamennyivel mögötte állt, de ijesztően hasonlatosat.

Látta, hogy a másik szóra nyitja a száját.

– De tudom – hangzott fel hátulról a hangja –, mert tudom, hogy te min gondolkodtál. Egyszerű.

– Csak azt hiszed, hogy tudod – felelte Cora –, de én tudom, hogy nem tudod, mert én pontosan tudom, mit gondoltál egész nap, hogy én mire gondolok, és ezért!

A válasz logikája nem tett mély benyomást Clarice-re, mert bár hallgatott egy pillanatig, utána folytatta:

– Megmondjam, min töprengtél egész nap? – kérdezte.

– Ha akarod, úgy gondolom, megmondhatod. Én nem bánom. És akkor mi van? Akár meg is hallgathatom. Mondd csak!

– Nem is tudom, most mit akarok inkább – válaszolta Clarice. – Azt hiszem, megtartom magamnak, bár elég nyilvánvaló.

Clarice nagy nyomatékot adott ez utóbbi szónak.

– Nincs még teaidő? Csengessek, Cora? Milyen kár, túl szeles idő van a fához.

– Azon a Steerpike fiún gondolkodtál – szólalt meg Cora, aki időközben a nővére mellé lépett, és nagyon közelről meredt az arcába. Úgy érezte, a téma váratlan felvetésével előnyt szerzett szegény Clarice-szal szemben.

– Ahogy te is – vágott vissza Clarice. – Már rég tudtam. Te nem?

– De igen! – mondta Cora. – Nagyon rég. Most már mindketten tudjuk.

A frissen lobogó tűz tiszteletlenül hányta-vetette árnyékukat a mennyezeten és a falon, ahol a hímzéseik lógtak. Jókora szoba volt, úgy harmincszor húsz lábnyi. A folyosóra nyíló bejárattal szemben állt egy kisebb ajtó. Ez a félkör alakú Gyökerek Szobájára nyílott. Mindkét oldalán volt egy-egy ablak, vastag, gyémántszerű üveggel, és a szoba két szélső falán, melyek közül az egyiken a kis kandalló kapott helyet, keskeny kijáratok nyíltak; az egyik a konyhába és a két szolga szobájába vezetett, a másik az étkezőbe és az ikrek sötétsárga hálószobájába.

– Azt mondta, ő majd felemel minket – mondta Clarice. – Te is hallottad, nem?

– Nem vagyok süket – felelte Cora.

– Azt mondta, nem tisztelnek minket kellőképpen, és ne felejtsük el, kik vagyunk. Mi vagyunk Lady Clarice és Cora Groan: ezek vagyunk mi.

– Cora és Clarice Gormenghast – helyesbített a nővére.

– De senki sem hódol előttünk. Azt mondta, majd ő tesz róla.

– Miről tesz, drágám? – Cora kezdett felengedni, most, hogy látta, egyre gondoltak.

– Arról, hogy hódoljanak – felelte Clarice. – Azt illene tenniük. Nem így van, Cora?

– Így van, de nem teszik.

– Nem. Épp ez az – fejtette ki Clarice –, bár ma reggel megpróbáltam.

– Mit, kedvesem?

– Bár ma reggel megpróbáltam – ismételte Clarice.

– Mit próbáltál meg? – firtatta Cora meglehetősen leereszkedő hangon.

– Tudod, mikor mondtam, hogy „sétálok” egyet.

– Igen? – Cora leült, és lapos kebléből apró, ámde erősen illatosított kendőt varázsolt elő. – Mi van vele?

– Nem is a fürdőbe mentem – Cora hirtelen, mereven lehuppant. – Szereztem egy kis tintát – fekete tintát.

– Minek?

– Még nem mondhatom el; nem érett meg rá az idő – közölte Clarice fontoskodva; orrlikai megremegtek, akár a vadlovaké. – Fogtam a fekete tintát, és egy kancsóba öntöttem. Rengeteg volt. Aztán azt mondtam magamban, amit te szoktál nekem gyakran mondani, és amit én is neked, hogy Gertrude semmivel sem különb nálunk – sőt, nem is ér annyit, mint mi, mert egy csepp Groan-vér sincs az ereiben, mint nekünk, csak a közönséges fajta, amely nem ér semmit. Úgyhogy fogtam a tintát, és tudtam, mit teszek. Nem szóltam neked, mert lehet, hogy lebeszéltél volna róla, és nem is tudom, most miért mondom el, mert lehet, hogy úgy gondolod, nem jól tettem; de most már megtettem, úgyhogy mindegy, mit gondolsz, drágám, nem igaz?

– Még nem tudhatom – felelte Cora kissé ingerülten.

– Szóval tudtam, hogy Gertrude-nak kilenckor a Nagyteremben kell lennie, hogy fogadja a Sárviskókból a hét legrútabb koldust, és egy csomó olajat öntsön rájuk, úgyhogy kilenckor beléptem a Nagyterem ajtaján a tintával teli kancsómmal, és odamentem hozzá kilenc órakor, de nem sikerült végrehajtanom a tervemet, mert fekete ruha volt rajta.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát úgy, hogy végig akartam önteni a tintát a ruháján.

– Ez nagyon jó, nagyon jó! – felelte Cora. – És megtetted?

– Igen – mondta Clarice –, de nem látszott, mert a ruhája fekete volt, és nem is látta, hogy leöntöm, mert egy seregélyhez beszélt.

– A mi egyik madarunkhoz – tette hozzá Cora.

– Igen – helyeselt Clarice. – Az egyik ellopott madarunkhoz. Ám a többiek látták. Tátva maradt a szájuk. Látták, mit határoztam. De Gertrude nem, úgyhogy nem volt semmi értelme. Nem tudtam egyebet tenni, és megijedtem, úgyhogy visszafelé végig szaladtam, és azt hiszem, most kimosom a kancsót.

Épp felállt, hogy gyakorlatba ültesse át tervét, mikor diszkrét kopogás hallatszott az ajtón. Igen ritkán járt náluk látogató, úgyhogy egy pillanatra még ahhoz is túl izgatottá váltak, hogy kiszóljanak: „Tessék!”

Cora nyitotta ki elsőként a száját, és üres hangja erősebben csengett, mint szándékozta:

– Tessék!

Clarice mellette termett. Válluk összeért. Fejüket előreszegezték, mintha az ablakon néznének kifelé.

Az ajtó kitárult, és Steerpike lépett be rajta, hóna alatt elegáns, fényes fémmarkolatú pálcával. Most, hogy megelégedésére sikerült felújítania és kifényesítenie az elcsent tőrösbotot, mindenhova magával hurcolta. Szokásos fekete öltözékét viselte, és szerzett egy aranyláncot is, ezt a nyakába akasztotta. Gyér, homokszín haját kenőccsel sötétítette be, és széles ívben sápadt homlokára kefélte.

Miután behajtotta maga mögött az ajtót, elegánsan a hóna alá fogta pálcáját, és meghajolt.

– Hölgyeim – kezdte –, bejelentés nélküli behatolásom hajlékukba, melyhez csak kurta koppantásom szolgált közvetítőként ajtajuk tábláin, az impertinencia netovábbjaként lenne felfogható, ha nem komoly küldetésben járnék.

– Ki halt meg? – kérdezte Cora.

– Csak nem Gertrude? – visszhangozta Clarice.

– Senki sem halt meg – lépett közelebb Steerpike. – Néhány pillanaton belül beszámolok a tényekről; de először, drága hölgyeim, igencsak lekötelezne, ha megengednék, hogy értékelhessem a hímzéseiket. Megengedik, hogy megtekintsem őket? – vetett kérdő pillantást egyikről a másikra.

– Már korábban is mondott erről valamit, Prunesqualloréknál – súgta oda Clarice a nővérének. – Már mondta, hogy meg akarja nézni őket. A hímzéseinket.

Clarice szilárdan hitt abban, hogy ha suttog, nem számít a hangerő, a nővérén kívül egy szót sem hallhat belőle senki.

– Hallottam – felelte a testvére. – Nem vagyok vak, ugyebár.

– Mit kíván először megtekinteni? – kérdezte Clarice. – A kézimunkáinkat, a Gyökerek Szobáját vagy a Fát?

– Ha nem tévedek – felelte Steerpike –, hímzőtűik alkotásai függnek itt körben a falakon, s mivel történetesen csak egy szemvillanásra láthattam őket, nem mondhatok mást, mint hogy örömmel vizsgálnám meg először őket közelebbről, s aztán, ha szabad, örömmel látogatnék el a gyökérszobájukba.

– Hímzőtűink alkotásai, azt mondta – suttogta Clarice az egész szobát betöltve hangjával.

– Természetesen – vont vállat újra a nővére, majd Steerpike felé fordította arcát, kifejezéstelen szájának jobb sarkát egy picit felfelé rándította, és bár ugyanolyan örömtelen maradt az ajka, mint egy tőkehaltetem szájának az íve, Steerpike elértette, hogy ő és Lady Cora fölötte állnak az ilyen magától értetődő megjegyzéseknek.

– Mielőtt nekilátnék – helyezte el Steerpike az ártalmatlan külsejű botot az asztalon –, tudatlanságomból kifolyólag megkérdezhetném, miért fáradtak maguk a hölgyek azzal, hogy bebocsássanak a szobájukba? A komornyikjuk nyilván megfeledkezett magáról. Miért nem állt az ajtóban, hogy megtudakolja, ki óhajtja látni kegyedéket, s közölhesse önökkel a részleteket, mielőtt engedélyt adnának arra, hogy bárki is önökre törjön? Nézzék el kíváncsiságomat, drága hölgyeim, de hol a komornyikjuk? Kívánják talán, hogy beszéljek vele?

A nővérek előbb egymásra, majd az ifjúra bámultak. Végül Clarice szólalt meg.

– Nincs komornyikunk.

Steerpike, aki épp ezért fordult el, most megperdült, és hátralépett, mint akit villám sújtott.

– Nincs komornyikjuk?! – meredt Clarice-re.

A nő megrázta a fejét.

– Csak egy idős hölgy, aki szaglik – mondta. – Komornyik, az nincs.

Steerpike az asztalhoz lépett, rátámaszkodott, és a semmibe meredt.

– A Gormenghasti Cora és Clarice Groan őladységének nincs komornyikja – senkijük sincs, csak egy idős hölgy, aki még szaglik is. Hol vannak a szolgálóik? Hol van a kíséretük, a seregnyi személyzet? – Aztán suttogásnál alig hangosabban tette hozzá: – Ennek utána kell járni. Ennek véget kell vetni! – Csettintett egyet a nyelvével, majd kihúzta magát. – És most – folytatta élénkebb hangon – vár a kézimunka!

Miközben körbejárták a falakat, mindaz, amit Steerpike mondott, kezdte megtermékenyíteni a lázadás magvait, melyeket még Prunesqualloréknál hintett el. Ahogy kézimunkáiknak hízelgett, figyelte őket a szeme sarkából, és látta, hogy bár nagy örömet szerez nekik, hogy megmutathatják munkáikat, gondolataik folyton az ő kérdésére térnek vissza.

– Az egészet a bal kezünkkel csináljuk, igaz, Cora? – kérdezte Clarice, miközben egy bonyolult kidolgozású, csúf zöld-piros nyúlra mutatott.

– Igen – jött a válasz. – Sokáig tart, mert az egészet úgy csináljuk: bal kézzel. A jobb karunk valósággal el van sorvadva, tudja? – fordult Steerpike-hoz. – Teljesen el van merevedve.

– Valóban, hölgyeim? Hogy lehetséges ez?

– Nemcsak a bal karunk – vágott közbe Clarice –, de végig az egész bal oldalunk, és a jobb lábunk is. Ennél fogva meglehetősen merev. Az epileptikus rohamaink miatt. Az tette, a kézimunkánk pedig azért olyan bonyolult.

– És gyönyörű – tette hozzá Cora.

– Ezzel egyet kell értenem – mondta Steerpike.

– De senki sem látja – folytatta Clarice. – Magunkra hagytak minket. Senki sem kéri ki a tanácsunkat. Gertrude tudomást sem vesz rólunk, és Sepulchrave sem. Tudod, hogy mire volna szükségünk, Cora?

– Igen, tudom – felelte a nővére.

– Na és mire? Mondd ki! Mondd ki!

– Hatalomra.

– Úgy van! Hatalomra. Pontosan arra.

Clarice Steerpike-ra emelte a tekintetét. Végigsimított fényes, lila ruháján.

– Én végül is szerettem – mondta.

Steerpike azon csodálkozott, hova az ördögbe kalandoztak el a nő gondolatai, s félrebillentette a fejét, mintha a megjegyzésben rejlő igazságot fontolgatná, mikor Cora hangja (akárha egy lepényhal teste vált volna hanggá) megkérdezte:

– Mit szerettél végül is?

– A rohamaimat – felelte nyíltan Clarice. – Mikor a bal karom először merevedett le. Te is emlékszel, Cora, nem? Mikor először volt rohamunk. Nekem végül is tetszett.

Cora odasuhogott hozzá, és mutatóujját a nővére arca elé emelte.

– Clarice Groan! – szólt rá. – Azt már rég megbeszéltük. Most a Hatalomról beszélünk. Miért nem tudod követni, hogy miről van szó? Mindig elveszted a fonalat. Már észrevettem.

– Na és a Gyökerek Szobája? – kérdezte Steerpike mesterkélt kedélyességgel. – Miért nevezik a Gyökerek Szobájának? Igencsak kíváncsi lennék!

– Nem tudja? – szólalt meg egyszerre a két hang.

– Nem tudja – jelentette ki Clarice. – Látod, mennyire megfeledkeztek rólunk. Még a gyökérszobánkról sem tud.

De nem tartották sokáig tudatlanságban. Steerpike követte a két lila bábut az ajtón át, végigmentek egy rövidke folyosón, melynek a végén Cora kinyitott egy vaskos ajtót, melynek sarokvasai elviseltek volna egy kis olajozást, majd nővérével a nyomában belépett a Gyökerek Szobájába. Steerpike is átlépte a küszöböt, és kíváncsisága végre kielégülhetett.

A szobának bár szokatlan, de kétségkívül találó neve volt. Valóban a gyökerek szobája volt. Nem egy-két egyszerű, különálló alakzaté, hanem ezernyi szerteágazó, tekergő, kígyózó, egymásba fonódó, összetartó, kúszó, kapaszkodó gyökéré, melyek eredetét még Steerpike fürge szeme sem tudta egy ideig kideríteni.

Végül meglátta, hogy az egyre vastagodó ágak a szoba túlsó végének magas, keskeny nyílásánál futnak össze, melynek tetején az ég szürke, alaktalan fényt önt be a szobába. Első pillantásra úgy tűnt, ebben a tekervényes hálóban moccanni sem lehetne, de Steerpike ámulva látta, hogy az ikrek szabadon járnak-kelnek a labirintusban. Sokéves tapasztalatuk megtanította őket, hogyan juthatnak az ablakhoz. Már oda is értek, és kinéztek az estébe. Steerpike próbálta követni őket, de hamarosan kibogozhatatlanul eltévedt a kanyargó útvesztőben. Akármerre fordult, torz karok felmeredő, leereszkedő, csüngő és kapaszkodó hálójával találta szembe magát, melyek mozdulatlanságukban is tele voltak kígyózó lüktetéssel.

Ám a gyökerek elhaltak. Valaha földdel lehetett tele a szoba, ám most a gyökerek nagy része a magasabb régiókban függött, a vékony gyökérvégek tehetetlenül meredeztek a levegőben. Mintha nem lett volna elég Steerpike-nak, hogy efféle rendbontó berendezésű szobára lelt, még inkább megdöbbent, mikor észrevette, hogy minden egyes kanyargó ágat befestettek. A számtalan főgyökeret, mellékágaikkal együtt egészen a legapróbb gyökérerecskéig más-más színre, s ennélfogva úgy látszott, mintha hét színes fatörzs fúrta volna be lombtalan ágait az ablakon: sárga, piros és zöld, lila és halványkék, korallszín és narancs. Figyelemre méltó erőfeszítést igényelhetett a munka elvégzése, nem szólva arról az emberfeletti nehézséggel és fáradsággal járó feladatról, melynek során a finomabb gyökerek labirintusszerű kavargása közt kellett megkeresni, melyik gallyacska melyik ághoz, melyik ág melyik karhoz, melyik kar melyik törzshöz tartozik, mert csak így lehetett mindent a megfelelő színre festeni.

Az volt a mögöttes gondolat, hogy az ide beszálló madarak azt a gyökeret választják, mely megközelítőleg egyezik tollazatuk színével, vagy akár a megfelelő árnyalatú gyökereken fészket is rakhatnak, ha kedvük tartja.

A nővérek munkája több mint három évet vett igénybe, ám mikorra mindennel elkészültek, a terv elbukott, a Gyökerek Szobája üresen maradt, reményeik elfagytak. Ebből a megrázkódtatásból azóta sem épültek fel teljesen. Igaz, hogy maga a szoba örömükre szolgált, de hogy a madarak soha a közelébe sem mentek, nemhogy megtelepedtek és fészket raktak volna benne, sajgó seb maradt úgynevezett elméjük mélyén.

A gyötrő csalódást ellensúlyozta azért afeletti büszkeségük, hogy legalább van egy gyökerekkel teli szobájuk. És nem csupán Gyökereik vannak, de logikus módon egy Fájuk is, melynek ágai valaha a legapróbb ágacskáig tele voltak éltető nedvekkel, s egykor minden áprilisban smaragdzöld rügyek törtek elő belőlük. Ez a fa volt elégedettségük legfőbb forrása, ez adott nekik valamicskét a kitüntetettség érzéséből, mely mostanra megtagadtatott tőlük.

Levették tekintetüket az ágakról, és visszafordultak, hogy Steerpike után nézzenek. A férfi még mindig nem gabalyodott ki.

– Segítenének, drága hölgyeim? – kiáltott rájuk a lila rostok szövedékéből.

– Miért nem jön ide, az ablakhoz? – kiáltott vissza Clarice.

– Nem talál ide – mondta nővérének Cora.

– Nem? Nem értem, miért – felelte Clarice.

– Mert nem tud. Menj, és vezesd ide.

– Rendben. De akkor elég ostoba – jegyezte meg Clarice, azzal átsétált a sűrű gyökerek falai között, melyek mintha széttárultak volna előtte, háta mögött pedig összezárultak volna. Mikor Steerpike-hoz ért, továbbhaladt mellette, és a fiú csak úgy tudta követni az ablakig, hogy gyakorlatilag a sarkában tapodott. Az ablaknál kicsivel több hely volt, mert a hét szár, mely az ablak alsó részén keresztül fúrta be magát, négylábnyira nyomakodott be, mielőtt szerteágazott volna. Az ablak alól lépcső vezetett egy apró padozatra, amely a vastag, vízszintes szárakon nyugodott.

– Nézzen ki – szólalt meg Cora, amint Steerpike megérkezett –, és meglátja!

Steerpike végighaladt a néhány lépcsőfokon, és megpillantotta a Fa törzsét, mely vízszintesen meredt a levegőbe, majd magasra futott fölfelé; s ahogy nézte, felismerte benne a fát, amelyet a tetőkről tanulmányozott körülbelül fél mérföldnyi távolságból, az égi kőmező közeléből.

Láthatta, hogy amit a távoli alakok részéről veszedelmes egyensúlyozásnak ítélt, valójában biztonságos művelet, mivel a törzs felső része kényelmesen sík volt. Ahol kezdett magasodni és elágazni, a faút akkora helyen terült el, hogy tíz-tizenkét álló ember csoportja is elfért volna rajta.

– Valóban egy fa – mondta. – Határozottan kedvemre való. Mindig is halottnak ismerték?

– Persze – felelte Clarice.

– Annyira azért nem vagyunk öregek – tette hozzá Cora, és ez volt az első tréfa, melyet több mint egy éve megengedett magának; mosolyogni próbált, ám arcizmai a hosszú elhanyagoltság folytán hasznavehetetlenné váltak.

– Mennyire nem vagyunk öregek? – firtatta Clarice.

– Nem érted – torkollta le Cora. – Jóval lassabb vagy nálam. Már megfigyeltem.