Négy

I

Egy nyájas nyári reggelen Gormenghast hatalmas, rozsdás harangszíve még félálomban volt, és tompa morajából mintha mi sem verődött volna vissza. Egy vakolt falú teremben ásított a csend.

E terem ajtaja fölé rozsdától vereslő sisakot szegeztek, mely bizonytalan, rebbenő hangot küldött a csendbe, s egy pillanat múlva egy csóka dugta ki csőrét az egyik szemnyíláson, majd vissza is húzta. A vakolt falak minden oldalon barnás, szemre mennyezettelen homályba nyúltak fel, s egyetlen magas, magányos ablak világította meg őket. Az ablak pókháló fojtogatta üvegén áttörő meleg fény mintha feljebb további galériákat mutatott volna, ám ajtót egyet sem, és arra sem utalt, hogyan lehetne elérni ezeket a karzatokat. A magasan lévő ablakból néhány rézdrótszerű napsugár meredeken, átlósan szúrt be a terembe, s mindegyikük a maga borostyántavában ért véget a padlódeszkák porában. Egy pók ölről ölre ereszkedett alá egy veszedelmes hosszúságú selyemszálon, majd hirtelen az egyik pászma útjába került, és egy pillanatra sugárzó aranyfényt ontott.

Hang sem hallatszott, majd – mintha csak a feszültség megtörésére időzítették volna – a magasban álló ablak kitárult, s elmosódtak a fénypászmák, mert egy kéz hatolt be, s megrázott egy csengőt. Szinte azonnal léptek zaja hallatszott, majd egy pillanat múltán tucatnyi ajtó nyílása és csapódása, és a terem megtelt ide-oda siető alakokkal.

A csengő elhallgatott. A kéz visszahúzódott, az alakok pedig eltűntek. Semmi sem mutatta, hogy bármilyen élőlény járt vagy lélegzett volna a vakolt falak között, vagy hogy az a sok ajtó feltárult volna – csak egy apró, törtfehér virág, amely a rozsdás sisak alatt hevert a porban, és egy lágyan előre-hátra himbálózó ajtó.

II

A himbálózó ajtó résén át töredékes pillantás nyílt a fehérre meszelt folyosóra, mely olyan lassú, komótos ívben kanyarodott, hogy mire a jobb oldali fal eltűnt szem elől, a folyosó teteje mintha már csak bokányi magasságban lett volna a földtől.

Ez a hosszú, elkeskenyedő, hamufehér, a levegőben szálló sirály nemtörődöm könnyedségével kanyarodó folyosó hirtelen a tettek színhelyévé vált. Mert sebesen közeledett valami, amiről alig lehetett kivenni, hogy ló és lovasa, míg el nem ügetett az elhagyatott csarnok hosszú ívének harmadáig. Az éles patacsattogás egyszeriben a himbálózó ajtó mögött hangzott fel, melyen egy kicsi, szürke póni orra nyomakodott be.

Titus ült a hátán.

A Vár gyermekeinek durva szövésű, bő öltözékét viselte. Mert a Vár örökösének első kilenc életévében az alacsonyabb sorúakkal kellett elegyednie, hogy megértse dolgaikat. Tizenötödik születésnapján majd véget vetnek az efféle barátságoknak. Meg kell változtatnia viselkedését, s a várnéppel zordabb, megválogatott kapcsolatokat kell kialakítania. De a hagyomány szerint a Család sarjának korai évei során minden napnak legalább bizonyos óráiban a kevésbé rangos gyermekekhez hasonlóan kell élnie; velük eszik, hálótermeikben alszik, velük megy a Professzorok óráira, és a többihez hasonlóan vesz részt a különféle régi, hagyományos játékokban, tevékenységekben. Mindennek ellenére Titus tudatában volt annak, hogy őt örökösen figyelik, hogy a tisztségek viselőinek, sőt olykor maguknak a fiúknak a viselkedésében is van valami ellentmondásosság. Túl fiatal volt még, hogy megértse, mi jár a pozíciójával, ám elég idős, hogy megérezze egyedi helyzetét.

A délelőtti órák előtt hetente egyszer szabad volt egy órára szürke lovára kapnia a magas déli kőfalak alatt, ahol a felkelő nap fényében fantasztikus árnyékot vetett elhaladtában. És mikor meglendítette karját, árny-maga szintén meglengette hatalmas árnykarját árnylován, miközben együtt vágtattak.

De ma ahelyett, hogy szeretett déli fala mentén ügetett volna végig, egy pillanatra belébújt a kisördög, és lovát egy mohos-fekete boltív alatt egyenest a Várba irányította. A néma csendben hevesen zakatolt a szíve, míg végigléptetett a még sosem látott kőfolyosókon.

Tudta, hogy nem éri meg távol maradnia a délelőtti órákról, mert nem egy hosszú nyári estét töltött már bezárva ilyen engedetlenségek miatt. De hát megízlelte a fürge gyeplőrándítás pikáns gyümölcsét, mely megszabadította a lovásztól. Csupán néhány perce lehetett egyedül, de mire megállt a magas, vakolt falú teremben, feje fölött a rozsdás sisakkal és messze a sisak fölött a homályba burkolózó, rejtélyes karzatokkal, hirtelen fellobbant lázadása már lecsillapodott.

Bár kicsinynek tűnt szürkéje hátán, magabiztos tartásában, ahogy nyergében ült, volt valami parancsoló – valami impozáns gyermekes alakjában –, szellem és anyag elegye: hét évének szeszélyei, félelmei, könnyei és kacagásai mögött valami szilárdság húzódott.

Annak ellenére, hogy semmiképp sem lehetett szépnek nevezni, mégis megvolt benne ez a valami. Anyjához hasonlóan bizonyosféle arányossággal rendelkezett, mintha magasságának és alkatának köze sem lenne a méretek és hosszúságok logikájához.

A lovász lassan csoszogva, gyengéden sziszegve lépett a terembe, ez állandó szokása volt, ha lovakat ápolt, ha nem, és a szürke pónit rögvest nyugatnak, a tantermek felé vezette.

Titus, miközben elvezették, csak nézte az istállószolga fejét hátulról, de nem szólt semmit. Olyan volt, mintha számtalanszor elpróbálták volna már a történteket, úgyhogy nem volt szükség megjegyzésekre. A gyermek alig több mint egy éve ismerte ezt a sziszegő férfit, akitől a sziszegése ugyanolyan elválaszthatatlan volt, mint viharos tengertől a hangja; azóta, hogy megkapta szürkéjét a „Póniadományozás” nevezetű ceremónián, melyre pontosan a hatodik születésnapja utáni harmadik pénteken került sor, mint a Vérvonal minden olyan fiánál, aki apja halála révén kiskorúként lett Earllé. De mindez idő alatt – pedig tizenöt hónap nagyon hosszú idő egy kisgyermeknek, aki csak az elmúlt négy órára emlékszik részletesen – a lovász és Titus mindössze ha tucatnyi mondatot váltott. Nem mintha nem kedvelték volna egymást, csak a lovász társalgás helyett szívesebben adott a fiúnak elcsent pogácsadarabokat, s Titus ezzel örömmel beérte, mert számára a férfi csak egy csoszogó alak volt, aki gondot viselt a pónijára, s elegendő volt, hogy ismeri modorát, talpa csosszanását, a szeme fölötti fehér heget, sziszegése hangját.

Egy órán belül már meg is kezdődtek reggeli tanórái. Titus egy tintapacás asztalnál, állát tenyerébe ejtve félálomban révedezett a tábla krétavonásain. Egy egyszerű osztás volt oda felírva, de tőle akár egy kótyagos próféta ezeréves, elveszett törzséhez intézett rejtjeles üzenete is lehetett volna. Gondolatai, ahogy a bőrborítású teremben ülő kis társaié is, messze jártak, de nem a prófétáknál, hanem elcsereberélt üveggolyók, madártojások, fakardok, titkok és katapultok, éjféli lakomák, hősök, halálos vetélkedések és életre szóló barátságok világában.