Ötvenkilenc
Néhány nappal Flay úr meggyilkolását s az ajtó bezúzását, valamint a Doktor és Titus a szörnyű lakrészből történt megmenekülését követően az ikrek maradványait egyetlen koporsóba tömték, s a Grófnő parancsára egy earl nővéreit megillető minden ünnepélyes pompa közepette eltemették őket.
Flayt ugyanaznap hantolták el a Kiválasztott Csatlósok temetőjében, egy kicsiny, csalánnal benőtt helyen. Este a Kovatorony hosszú árnyéka nyúlt el a kúpos kőrakásokkal teli, egyszerű sírkerten, ahol nem több mint egytucatnyi kivételesen hű szolga nyugodott a magas gyomok alatt.
Ha Flay úr előre látja temetését, minden bizonnyal méltányolja a megtiszteltetést, hogy a holtak ily kicsiny, hű társaságához csatlakozhat. S ha tudta volna, hogy sírja mellett ott lesz maga a Grófnő is, oly mélyfekete redőkbe burkolva, mint hollóinak tolla, sebei azonnal begyógyulnak.
A Szertartásmester szerepét a Poéta vette át. Nem volt könnyű dolga. Hosszú holdsarlóarca minden éjjel a kéziratok fölé hajolt.
Mikor Prunesquallor beszámolt a Grófnőnek az ikrek megtalálásáról, Flay halálának körülményeiről és Steerpike elmeneküléséről, az asszony felkelt az egyenes támlájú székről, melyben addig ült, s hatalmas arcának egyetlen rezdülése nélkül felemelte a széket, módszeresen letörte egyik lábát a másik után, majd révetegnek tűnő állapotban sorra kihajigálta őket a legközelebbi ablak üvegén át.
Mikor végzett mindezzel, odalépett a bezúzott ablakhoz, és kibámult a cakkos lyukon. A levegőben fehér köd terjengett, s a tornyok teteje lebegni látszott.
A Doktor onnan, ahol állt, mintha először pillantott volna meg egy képet. Pedig nem kereste. Amit ő festett, az mind nagyon finom és bájos volt. De ez egészen más volt. Valami dinamikusat, egészen csodálatosat látott a törött üveg éles, szögletes vonalainak és őladysége lágy, kerekded vállának a kontrasztjában, ahogy súlyosan ívelt a farkasfogak háttere előtt. S ugyanakkor feltűnt neki a haj mély, vörös színe is a távolban lebegő toronycsúcsok gyöngyházszürkéje előtt. És ruhája feketesége, nyaka alabástromszíne, az üveg fénye, az ég és a tornyok virágporos lágysága, melyeket az a szakadozott vonal fogott keretbe. Az asszony monumentális szobor volt a törött ablak előtt, s a törött ablak mögött ott húzódott a fehér ködben reszketve, megfoghatatlanul a birodalma.
De Prunesquallor doktornak mindössze néhány pillanata volt, hogy azon sajnálkozzon, miért is nem tanult meg festeni, mert a szobor megfordult.
– Üljön le! – mondta.
Prunesquallor körülnézett. A szoba felfordulásában nehezen talált bármit is, amire leülhetett volna, de végül egy ablakpárkány sarkán kuporodott le, amely tele volt szórva madáreleséggel.
A nő odament, és megállt előtte. Nem pillantott rá, végig a feje fölötti ablakkeretre nézett, miközben beszélt. Miután a Doktor rájött, hogy a Grófnő egyszer sem tekint rá, s így neki sem szükséges, amikor hallgatja vagy beszél hozzá, ráadásul attól a nyaka is megfájdul, inkább a ruhája redőit nézte közvetlenül maga előtt, orrától mindössze néhány hüvelyknyire, vagy egyszerűen becsukta a szemét beszélgetésük közben.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy olyasvalakivel beszél, akinek minden gondolata veszedelmes erővel, irgalmatlan egyszerűséggel kizárólag Steerpike elfogása körül forog.
Súlyos hangja lassabban szólt, mint valaha.
– Minden szokásos munkát fel kell függeszteni. Férfiak, nők, gyerekek, mindenki megkapja a parancsot a keresésre. Minden ismeretes forrás, kútfő, ciszterna, tartály és vízgyűjtő mellé őrszemet kell állítani. A szörnyetegnek kétségkívül innia kell.
A Doktor a tisztségviselők tanácskozását, csataterv felvázolását, az őrszemek és keresőosztagok időbeosztásának, vagyis váltásának megtervezését vetette fel, valamint hogy alakítsanak a Vár alantasabb népeinek ifjoncaiból rettenthetetlen csapatokat, melyekben dühből nem mutatkozhat hiány, s a Steerpike fejére kitűzött díj is feltüzelheti rettenthetetlenségüket.
Egyetértettek abban, hogy nem vesztegethetik a időt, hiszen a szökevény minden eltelt órával egyre mélyebben veheti be magát valami elfeledett szárnyba, vagy valamiféle leshelyet vagy rejteket eszkábálhat magának akár a Vár szívében is. Nem volt a földön még egy ilyen rettenetes és alkalmatos hely a bújócskára, mint ez a tornyos üreg.
Vezetőket kellett választani. Fegyvereket kellett kiosztani. Az egész Várat hadiállapotra berendezni. Kijárási tilalmat életbe léptetni, hogy akárhol ólálkodjon is, pincében vagy sasfészekben, a gyilkosnak ne lehessen nyugta a lábak zajától és a fáklyák fényétől. Előbb-utóbb hibázni fog. Előbb-utóbb valaki meglátja a szeme sarkából az árnyékát. Előbb-utóbb, ha nem lankad a keresés, rátalálnak egy forrásnál, ahol állat módjára iszik, vagy miközben zsákmányával menekül egy éléstárból.
A Grófnő mintha életében először használta volna elméje erejét. A Doktor még sosem látta ilyennek. Még az is kétséges volt, hogy ha a macskái bejönnek a szobába, vagy egy madár ereszkedik szárnycsattogtatva a vállára, egyáltalán felfigyel-e rá. Gondolatai olyannyira Steerpike elfogására összpontosultak, hogy egyetlen izma sem mozdult, mióta beszélni kezdett a Doktorral. Csak az ajkai mozogtak. Nagyon lassan és halkan beszélt, de a hangja vaskos volt.
– Túljárok az eszén – jelentette ki. – A ceremóniák pedig folytatódjanak.
– A Fényes Faragványok Napja? – tudakolta a Doktor. – Az is legyen megtartva szokás szerint?
– Mint mindig.
– És a Viskólakókat engedjük a kapukon belülre?
– Természetesen – felelte az asszony. – Mi tarthatná vissza őket?
Mi tarthatná vissza őket? Gormenghast szólt. Lehet, hogy csöpögő kézzel gonosz jár a Várban, de a hagyományos, hatalmas, időtlen, szentséges szent ceremóniák képezték mindennek a hátterét. Két héten belül jön el az ő napjuk, a Viskólakók napja, mikor az udvar hosszú falának fehér kőpolcára kirakják a színes faragványokat; s éjjel, mikor a máglyák lángjai bömbölnek, a három kiválasztott szobron kívül mindet a tűzbe vetik, Titus az erkélyen áll majd, alatta a Viskólakók a tűzfényes sötétségben, és sorra felemeli mindhárom remekművet. És ahogy feje fölé tartja, mindegyiknél gongütés hangzik. S miután a harmadik gongszó visszhangja is elhal, elrendeli, hogy vigyék őket a Fényes Faragványok Csarnokába, ahol Rottcodd alszik, a por gyűlik, és legyek mászkálnak a magas deszkazsalugáteren.
Prunesquallor felállt.
– Igaza van – mondta. – Semmi sem mehet másképpen, ladységed, eltekintve a folytonos őrködéstől és lankadatlan kereséstől.
– Sosincs semmi másként – válaszolta a Grófnő. – Sosincs semmi másként.
Aztán most először fordította arcát a Doktor felé.
– El fogjuk kapni – mondta. Hangja, mely lágy, súlyos és vastag volt, akár a bársony, olyan éles és komor kontrasztot alkotott azzal a könyörtelen fényponttal, amely résnyire húzott szemében csillant meg, hogy a Doktor az ajtó felé indult. Kevésbé túltelített atmoszférára volt most szüksége. Ahogy lenyomta a kilincset, megpillantotta a betört ablakot és az egyenetlen, csillag alakú résen át a lebegő tornyokat. A fehér köd elbűvölőbbnek tűnt, mint valaha, a tornyok pedig meseszerűnek.